2015. február 26.

A Few Good Men

Egy becsületbeli ügy
Rob Reiner (1992)

Egy visszautasíthatatlan felkérésnek eleget téve, újranéztem Hollywood fénykorának egyik nagy klasszikusát. Előrebocsátom, hogy se nekem, se a korosztályomnak nem szabad soha elfelejteni, hogy mennyit jelentettek ezek a filmek fiatal énünknek. Gondolva itt arra, hogy ha esetleg idővel kopna az élmény, kevésbé lenne releváns a mondanivaló vagy csak simán kiábrándító hatású lenne az egész. Utóbbi sem lenne annyira meglepő, elvégre a 90-es évek elejéről beszélünk, mikor is egészen elképesztő trendek és stílusirányzatok nyertek egyre nagyobb teret maguknak.


De szerencsére ilyen jellegű problémák nem igen merülnek fel ezzel a filmmel kapcsolatban. Attól eltekintve, hogy mára mennyire színpadiasnak tűnik ez a fullba nyomott, hollywoodi retorika az ultra-magabiztos, kizökkenthetetlen szereplőkkel és a valósághoz minimális hasonlóságot mutató dramaturgiával, nem nagyon lehet felróni hibákat neki. Aaron Sorkin ezzel a filmmel robbant be a köztudatba. A saját darabja alapján írt forgatókönyv egyébként is nagyon hasonlít egy színdarabhoz, hiszen ritmusosan, tempósan jönnek egymás után a kimért, átgondolt jelenetek és ahogy játszanak egymással a színészek inkább hasonlít egy előadáshoz, mint egy átélhető valóság-imitációhoz. A folyamatos szájmenések közben apró kis poénok, gegek jelennek meg, ami nem csak elsőre szórakoztató. Én már legalább negyedszerre látom, de most is vettem észre olyasmit, amit idáig nem láttam. Szóval egyszerre több mindenre is lehet figyelni, és ez Rob Reiner rendezésének egyik legfontosabb eleme. A nagy pörgést, a zsúfoltságot és a konstans érzést, hogy valamiről lemaradhatunk, szembeállítja a hosszú csendekkel, a meaningful Tom Cruise nézésekkel és pl. egy olyan erős alakítással, mint amilyet Jack Nicholsontól láthatunk. Ő talán az egyetlen, aki egy ilyen visszataszító figurát kizárólag ripacskodást alkalmazva el tud játszani úgy, hogy végig élvezet legyen nézni.
A jócskán két óra feletti játékidő gyorsan elszalad. A történet ellep és visz magával, még egy ilyen szőrösszívű önjelölt megmondónak, mint én, se lehet kivetni valója. Esetleg egy kérésem, az azért lehet, hogy lenne. Egyszer jussunk el odáig, hogy ultra-realista európai rendezők versenyt csinálnak klasszikus amerikai filmek átgondolásából, mert érzem, hogy ezekből valami új és érdekes születhetne. Kezdhetnék épp ezzel, a rendező meg legyen mondjuk Corneliu Porumboiu.   8/10


Kb. felfoghatatlan, hogy egy ilyen klasszikushoz nem lehet normális magyar feliratot találni. Le kellett töltenem egy angolt...

1 megjegyzés :