2012. május 31.

À bout portant

Visszakézből
Fred Cavayé (2010)

Mennyi feszültség és izgalom! Sok amerikai akciófilm megirigyehetné. Kicsit sok is belőle ilyen töményen ebben a 84 percben, nem tudtam megszeretni. Túl sok szituáció, karakter és duma köszön vissza korábbi filmekből. A színészek jók, de nagy részük egyszerű stílusgyakorlat, ahogy az egész film is. Még a francia jegyeket se észrevenni rajta. Korrekt, de nagyon középszerű.   5/10



2012. május 30.

Badlands

Sivár vidék
Terrence Malick (1973)

Valami kényszerem van, hogy megnézzem Terrence Malick filmjeit. Pedig idáig egyik sem tetszett! Annyit beszélnek róla, annyi helyen hivatkoznak rá, hogy az én gyenge, kultfilmre vágyó, semmi jóról lemaradni nem akaró lelkem nem tud nemet mondani rá. Kb visszafele haladva végre elértem az elsőhöz és kb ilyen sorrendben egyre jobban tetszettek is. Ez az első amelyikre nyugodt szívvel azt tudom mondani, hogy jó film. A borzasztó Az élet fája kivételével többé-kevésbé láttam a lehetőséget. Itt-ott elkapott kicsit a hangulat. A Sivár vidék viszont egyértelműen pozitív.


Azt nem tudom mennyire hű a történtekhez, de nagyon is elképzelhetőnek tűnik ez a verzió. Az országuk hirtelen a világ legmeghatározóbb szereplője lett, ezért az emberek a jólétben nehezen találták a helyüket. Nincstelen, üres életet élő, ideológiáktól mentes, ostoba emberek karikatúraszerűen ábrázolva. Olyan könnyedén zajlanak az események, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a gyilkolás. Semmit nem ér az élet. Nem törődnek senkivel és semmivel. Még magukkal sem. A jópofán játékos zene kicsit rátesz egy lapáttal az iróniára, de Malick elég okosan elrejtette, hogy mit is gondol az egészről. Martin Sheen remek, Sissy Spacekről pedig soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó nő volt. Megéri megnézni.   7/10


Ahogy mondtam korábban, a kivétel erősíti a szabályt. Itt a remek példa arra, hogy ha okosan csinálják, akkor mekkorát tud dobni egy filmen a narrátor.

2012. május 29.

Final Cut - Hölgyeim és Uraim

Pálfi György (2012)

Á nem jött be. Elrontotta a sort. Pedig mekkora lehetett volna. Egy ilyen zseniális ötlet ott hever kihasználatlanul és erre elszúrja. Most ott a labda a többi vállalkozó szellemű mozihuszárnál és biztos vagyok benne, hogy lesz aki okosabban fogja megoldani. Addig stimmel, hogy ötletesek a vágások és semmi komolyabb sztorit nem alakított ki. De unalmas! A szerelembe esés sziporkázó jelenetei után eseménytelenné válik. Az hogy sétálnak meg az ajtót nyitogatják nem teszi érdekessé, nem visz el semerre. A párbeszédeken viszont nagy a mulatság, na ezt lett volna érdemes erőltetni. Biztos sokkal nehezebb lett volna elkészíteni, de így sajnos csak egy érdekességnek marad meg, egy örök hivatkozási pont helyett.   6/10



2012. május 25.

Kárhozat

Tarr Béla (1988)

Ejj, most nagyon jó kört fogtam ki. Magyar filmeket nézek sorban és mind jó. Fliegauf, Tarr és a következő Pálfi György lesz, az igen érdekesnek ígérkező Final Cuttal. Ha végig felfele ível ez a kis hármas akkor, nagyon jó dolgom lesz, mert ez a Béla most bizony 9/10. Hogy miért? Mert misztikus és költői mint egy Tarkovszkij. De ne szaladjunk ennyire előre...


A film első negyede vagy harmada keményen próbára teszi az embert. Borzasztó lassan indít. Azok a csillék, az a rengeteg csille. Valahonnan, valahova, valamiért. Végeláthatatlanul. Most mégsem érzem túlzónak, mert behúz a filmbe. Enélkül az egész értelmét vesztené. Közben valami búg folyamatosan, egy ismerős hang. Az állandóságot jelzi, a változás teljes hiányát. Siklik a kamera, olyan lassan, hogy mindent van időnk megfigyelni. Rejtélyes és ismeretlen ez a romos város. Bárhol játszódhat és bármikor. Aztán nagy nehezen megszólalnak. Nem rendes párbeszédek ezek, inkább monológok. Költői gondolatok Krasznahorkai tollából. A szinkronizálás miatt feltűnően tiszták és erősek hangok. Ez mindig nagyon zavart, de itt bensőségessé teszi, kicsit színpadiassá és ad egy megerősítést a hangsúlyának. Esik az eső. Mindig. És aztán jönnek a zenék! A legnagyobb meglepetés. Elkezd élni a film. Innentől végig hangsúlyos a melankolikus, sehova se tartó zene. Hipnotikus ahogy csak bámulnak vagy táncolnak rá. Az esőben ritmusosan trappoló ember jelenete felteszi az i-re a pontot. Ez valami egész kivételes lelki állapot. Lassan enged be, de mély értelmet, maradandó élményt jelent. De még milyet! És akkor a történetről még nem is beszéltem... Mindegy, ezt elmondani úgy sem lehet. A kedvenc Tarr Béla filmem idáig.   9/10



2012. május 22.

Csak a szél

Fliegauf Bence (2012)

Pont azt hozza, amit az előzetes információk alapján vártam. Benedek (ja már Bence) egy jól átgonodolt, figyelemfelkeltő filmet csinált. Kicsit otthon hagyta a kísérletező kedvét és a hagyományosabb utat választotta. "Irány a mozi!" Megnyugtatásul közlöm, így még bőven az a kategória, amit az emberek 95%-a csak pénzért lenne hajlandó megnézni. És itt még gyorsan megjegyezném azt is, hogy városkánkban (~70e fő) az egy (azaz 1 db) alkalommal játszott filmen kb 25 ember ha lehetett. Na mindegy...


Kezdem a rosszal. A legnagyobb (és lehet hogy végül is az egyetlen) hibája a filmnek, ami egyből az elején kizökkentett, az a párbeszédek hiteltelensége. Na nem a duma miatt szerettem idáig se a filmjeit, de a téma és a valószínűsíthető célja vele, (érzésem szerint) megkövetelte volna a realisztikus ábrázolást. Egyébként a szituációk, a napi történés autentikus, hiteles, csak van egy sajátos hangulata, mint minden más alkotásának. Ez nem feltétlen rossz. Sőt. Ha nem erről a filmről lenne szó, elismerően bólogatnék, hogy még mindig ilyen karakteres rendező. Itt viszont én egy ultrarealisztikus doku szerű arconcsapó valóságot vártam. Ez a történet szerintem úgy ütötte volna a legnagyobbat. Ennek ellenére a sokak által nem kedvelt rendőrök közti "csevej" lett talán a kedvenc jelenetem, ami többet mond el a mai társadalmi állapotokról, mint bármi az utóbbi tíz év magyar filmes felhozatalából. Aztán sokak számára zavaró lehet még a kézi kamerázás (nekem nem). Egész embert ritkán látunk, inkább testrészeken vonul fel-alá a kamera közelről. Közel hozza a szereplőket, de nem csak látványban, hanem azzal is, hogy a három főszereplő egyetlen napját követhetjük végig.


Minden más tekintetben csak pozitív élményről tudnék beszámolni (hosszasan), de most inkább csak összefoglalom röviden a lényeget: Egyértelmű bravúr. Tanítani kéne ezt a fajta objektivitást amivel közelített a témához. Nem csak elkerülte, hogy bármelyik oldalhoz való húzását firtassák, hanem egy rakás szempontból bemutatja a problémát. Ez elengedhetetlen egy ilyen aktuális társadalmi probléma taglalásánál. Nagyon kevésen múlik, hogy nem egy igazi mesterművel van dolgunk, de tulajdonképpen ez lényegtelen. Amit mondani akart vele, az teljesen átjött. A vége nagyon üt. Annak ellenére, hogy végig tudjuk mi fog történni. Ezt mindenkinek látnia kellene aki itt él.   8/10 szerk.: Inkább csak 7/10, de ez a fontosságából nem von le.

2012. május 17.

Le gamin au vélo

Srác a biciklivel
Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne (2011)

Dardenne tesók. Kell ennél több, hogy megnézzem? Persze, hogy nem. A technikájukat jó ideje tökéletesre csiszolták, csupán a történeten múlik, hogy mennyire tetszik egyik-másik alkotásuk. A témaválasztásukat (egész véletlen) szintén csípem, úgyhogy megelőlegeztem a bizalmat. Nem hiába.


Másfél órás kiruccanás egy belga városkába. Mintha megfigyelő lennék. Csak a lényeget szűrik le, feszes a tempó, nagyon leköt. Értem és érzem a szereplőket, nagyon élnek. Cécile De France és Jérémie Renier, mint profik, a kissrác, mint amatőr szállítják a hiteles alakításokat. Nem tudom megfogalmazni, hogy miért, de mióta megnéztem, egyértelműen többnek érzem magam. Pozitív energiát sugároz. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémái. Az élet szétszakítja a családokat, majd megadja a lehetőséget az újrakezdésre. Egy elhagyott gyerek és egy gyerek nélkül üres életet élő, fiatal nő. Lehetne akár az ő gyereke is. Érzi a nő és érzi a fiú is. Kisiklott életüket egymással hozhatják rendbe, de mindegyiküknek fel kell áldozni addigi kapcsolataikat. Az új, teljesebb élet ígérete ezúttal sikeresen rábírja a kiszemelteket a jó útra. Nehéz döntések, de szükségszerűek és megérik a szenvedést. Az élet írta és megrendezte. Mondhatnám, mert ez az egyik legnagyszerűbb dicséret, csak éppen nem igaz. Jean-Pierre és Luc Dardenne volt.   8/10



2012. május 15.

The Princess Bride

A herceg menyasszonya
Rob Reiner (1987)

Szeretném szeretni, mert nagyon szimpatikus ez az álbénaság, de nem megy. Ugyanúgy ahogy a Your highness-nél, itt is egy ötletre, jobban mondva egy hangulatra húzzák rá a történetet. És ugyanúgy ahogy ott, itt is kevésnek érzem a cselekményt és a poént. Sok az ismétlődés, néhol egész lapos és unalmas. Cary Elwes béna, néhány mellékszereplő faarcú, Robin Wrightnak meg szólhattak volna, hogy épp vígjátékot forgatnak. Pedig vannak jó részek és mondom, a béna díszleteknek és az idióta párbeszédeknek megvan a hangulata. Ejnye-bejnye Rob Reiner bácsi.   5/10



2012. május 14.

Blow out

Halál a hídon
Brian De Palma (1981)

Brian De Palmanak vannak nagyon jó filmjei és itt is megvannak a kis felvillanások, de áhh... Ez is a régen láttam, eszembe jutott, újra megnéztem, kár volt kategóriába sorolható. Múlt hét vége fele néztem meg és már most nem tudnám összefoglalni a történetét. Gyanítom, az írás az, ami kevésbé megy De Palma úrnak. Sok szót inkább nem is pazarlok rá. Felejtős.   4/10



2012. május 10.

Des hommes et des dieux

Emberek és Istenek
Xavier Beavuois (2010)

Először úgy elaludtam rajta, mint a sicc! Igazából későn kezdtem el nézni, esélye sem volt. Húsz percig ha eljutottam. Pedig megéri megnézni. Tényleg lassú film, mégse unalmas. A rendező realista koncepciója átszellemülést igényel, de ehhez minden segítséget megad. Sokszor látjuk őket rövid jelenetekben imádkozni, egész hipnotikus, nagyon lassan folyik. Részleteiben kitér mindennapjaikra, egytől-egyig bemutatja őket, szépen kirajzolódik személyiségük körvonala. Megfontolt, okos, elhivatott emberek döntéshelyzetben. Annyira messze esnek a megszokott filmes karakterektől, hogy megöl a kíváncsiság, melyikőjük miként dönt. Rengeteg kérdést vet fel. Mit keresnek ott? Tényleg szükség van rájuk? Mit várnak el tőlük? Mit várhatnak el ők az ott lakóktól? A katarzis nálam mégis elmarad. A fene tudja, talán a vontatottsága miatt, de leginkább azért, mert nem tudom megérteni az indítékaikat. A színészek csodálatosak, a környezet, az arab népek és a terroristák autentikusak, de mint egy egész nem működik tökéletesen. A film jeletősségét viszont nem lehet megkérdőjelezni. Erre mondják, hogy hiánypótló alkotás? Bizony.   7/10



2012. május 9.

L'Apollonide (Souvenirs de la maison close)

Bordélyház
Bertrand Bonello (2011)

Azt gondolná a férfiember, hogy egy film, aminek nagy részében mutatós nők meztelenkednek, semmiképpen nem lehet rossz. Rossznak éppen nem rossz a Bordélyház, de nem is jó. Érdekesnek mondanám. A végén, a napjainkban játszódó nyúlfarknyi jelenet az útszéli kurvával, majdnem értelmet ad az egésznek. De csak majdnem. Szembeállítja a hosszan és részletesen taglalt, a századfordulóban még aktív bordélyházi élettel, de ettől még ugyanúgy nem tart sehova és zavaros marad. Ha azt akarta mondani, hogy anno mennyivel jobb (elegánsabb? megbecsülhetőbb?) volt, akkor nem elég hatásos. Ha viszont csak simán be akarta mutatni, hogy anno hogy működött a mesterség, akkor meg nem értem mivégre a figyelemfelkeltő jelenet. Nem tiszta a finoman adagolt késes jelenet szerepe sem. Valahogy súlytalanná válik a végére. Ameddig csak a bordélyház hétköznapjait vizsgálhattam, abszolút lekötötte a figyelmemet. Nem ismerem Bertrand Bonello többi munkáját, de itt sokkkal minimalistább lehetett volna. Kár érte.   5/10



2012. május 8.

Chronicle

Az erő krónikája
Josh Trank (2012)

Jó volt. Egész hatásos. Nem érint meg különösebben, de megéri megnézni. Sokan hozták föl negatívumnak a kézi kamerás koncepciót, miszerint, ha már egyszer ezt választották, akkor csinálták volna átgondoltabban. Én nem teljesen értek vele egyet. Egy jó kis kompromisszumos megoldást láthatunk, aminek nem kell továbbgondolni a miértjeit, nem olyan komoly mű ez. Sántít több helyen, hogy mikor mit vettek fel, de nem lényeg. Engem a visítások, ujjongások zavartak inkább, meg az érzelgős vallomások. Nyivákolnak mint valami majmok, bár tényleg ilyenek a mai fiatalok. Mondhatnám akár azt is, hogy elszalasztott lehetőség, mert tulajdonképpen az, de nekem mégis a pozitív élmény maradt meg belőle. Tény, hogy az alapkoncepcióból sokkal többet is ki lehetett volna hozni. De minek?! Ott van az Akira. Nem lehet elmenni a nyilvánvaló párhuzam mellett. Tessék inkább azt megnézni jó sokszor.   6/10



2012. május 7.

Intouchables

Életrevalók
Olivier Nakache, Eric Toledano (2011)

Megható történet a barátságról és a pozitív hozzáállásról. Tele energiával és mondanivalóval. Miközben néztem és lubickoltam ebben a felemelő és példaértékű filmben, ott bújkált bennem a gondolat, hogy: "Csak ne jöjjön a dráma! Csak ne romoljon el ez is!". És nem jött. Dráma nélküli dráma. Mégis lehetséges. Biztos, mivel az élet írta és moziként is tökéletesen működik. Dráma ez, de nem a hagyományos értelemben. Rengeteg poén van benne és nincs igazi konfliktus. Nagyjából ugyanabban a hangulatban halad végig, csak kisebb hullámokban jönnek elő a negatívumok. A film kategorizálása ami megtévesztő lehet. Én sokáig azért kerültem, mert klisés összebarátkozunk, összeveszünk, kibékülünk típusnak tűnt. Kellemes csalódás, igaz nem is vártam tőle sokat. A szürke hétköznapokban, jó ha eszébe juttatják az embernek, hogy nem kell mindent komolyan venni. Csak lazán. Zsepiket elő, mert szem nem marad szárazon. :) Ezt mindenkinek látnia kell. Utólag 2011 egyik legjobbja.   9/10



2012. május 4.

Celda 211

211-es cella
Daniel Monzón (2009)

Korrektül összepakolt börtönfilm. Van benne egy kis amatőr érzés a fényképezés miatt és sok újdonságot nem mond, de van olyan jó a történet, hogy élvezhető ameddig tart. Nagy hibái nincsenek, csak egy. Sajnos egy hónap múlva már semmire nem fogok emlékezni belőle.   5/10



2012. május 3.

Darbareye Elly

Elly története
Asghar Farhadi (2009)

Az ultrarealisztikus drámák a gyengéim. A vászon előtt az átszellemülést keresem és a legtöbbször ezekkel kapom meg. Mindenféle hókuszpókusz, ferdítés vagy torzítás nélkül, a csupasz valóságot kapjuk. Legtöbbször olyan helyzeteket, melyekbe senki nem szeretne kerülni. Pedig amíg tart a film, mi is a részesei vagyunk. Együtt öregszünk akár éveket a színészekkel. Az élmény belénk ég, mintha velünk is megtörtént volna. A kultúrák közötti különbségek is sokkal jobban kiütköznek. A franciák mindig jók voltak ebben, náluk mint jóléti államban, szinte kizárlag szerelmi ügyek szolgálják az alapot. Az új román filmek a szocialista nosztalgia és a rendszerváltozás utáni idők ezernyi buktatóját, a társadalomra gyakorolt hatását dolgozzák fel. Az irániak a vallásukból, zárt családi életeikből való kitörést, a nyugati országokhoz való közeledést dokumentálják.


Asghar Farhadi nagy mestere a stílusnak. Két filmje után simán ki merem jelenteni. Tökéletes arányokkal mutatja be történeteit. Elly kívülállóként megy el nyaralni egy nagyon szimpatikus iráni baráti társasággal. Viccelődés, lazaság, összeszokott családok feldobott hangulatban. Mindig jó az ilyet látni. Az egyik kisfiú vízből való kimentése annyira szíven üti a nézőt, hogy Elly eltűnése először nem is tűnik komolynak. Fokozatosan derülnek ki a részletek, amik visszagondolva nem is olyan nagy problémák, de amikor a bűntudat mardossa az embert... Mindenkin végigfut újra és újra, hogy mennyire könnyen meg lehetett volna akadályozni a balesetet. A szemünk láttára válnak idegronccsá férfiak és nők egyaránt. Bárkivel, bármikor előfordulhat. A leglátványosabb alakítás Golshifteh Farahanié. A vidám cinkosságot és odaadást sugárzó szemekre, pár óra leforgása alatt olyan mély gász ül le, mintha egy egész hadsereget siratna éppen. Az elején kicsit nehezen átlátható a sok szereplő miatt, de egyéb hibát nem tudnék felróni neki. Hogy is lehetne egy ennyire élet szagú, szívből jövő mesterműnek.   8/10


A legnagyobb szívfájdalmam, hogy a fenti felsorolást nem tudom folytatni a magyarokkal. Talán Fliegauf Bence filmjével elindul valami. Sok reményem nincs, de a jó példa előttünk van a románokkal. Egy egészséges társadalomban szükség van a fontos ügyek kitárgyalására. Ennek reflektálódnia kellene a kultúrában. Hol jelentkezik ez nálunk? Hol keressem? Ja, igaz is. Egészséges társadalom...

2012. május 2.

Miss Pettigrew Lives for a Day

Miss Pettigrew nagy napja
Bharat Nalluri (2008)

Annyi film készül manapság, hogy filmkedvelő legyen a talpán, aki naprakész tud maradni. Túl nagy a választék, túl sok a lehetőség. Érdekelnek a régebbi filmek is? Pár évtizedre előre megvan az esti szórakozásod. Ki szeretnéd terjeszteni látókörödet? Szélesebb stíluskörben érdeklődsz? Az európai, az arab és a távolkeleti filmeket is fogadja a gyomrod? Garantált a kilátástalanság. Erősen szűrni kell. Imdb, Metacritic, Rotten Tomatoes, blogok, újságok, magazinok, kinek mi. Vagy mind egyszerre. Időigényes hobbi, ha komolyabban foglalkozni szeretne vele az ember. Még így is komoly esély van rá, hogy kimaradnak olyan alkotások, melyek akár örök kedvencé válhatnának.


Ez a film is teljesen kikerült idáig. Sehol sem találkoztam vele. Már nem is emlékszem, hogy akadtam rá az útvesztőben. Miss Pettigrew egyébként nem egy olyan típusú karakter, aki sokak kedvencévé válna, de jópofa kis vígjáték ez. Ehhez mérten méltatlanul kis népszerűségnek örvend. Sokkal szimpatikusabb, mint a mai trendi párkapcsolati, fingós-hányós, szívós stb. komédiák. Ártatlan és egyszerű. Nem akar nagy lenni és nem is válik azzá. Könnyű szórakozást ígér egy megható, vicces történettel, és ezt maradéktalanul teljesíti is. Nem tolakodó, inkább kimért (a szó jó értelmében), konzervatív és nosztalgikus. Valószínű innen ered a viszonylag kis ismertsége.


Amy Adams és Frances McDormand párosa viszi a hátán filmet. A kapcsolatuk az ami újnak hat, ezáltal válik érdekessé. A női barátságot bemutató történetekkel amúgy sem lehet Dunát rekeszteni, köztük ráadásul még egy anya-lánya szerű különleges kapocs is kialakul. Egy nap alatt. Nehéz elhinni, hogy ennyi érzelem és mozgalom belefér egy napba, de nem is lényeges. Annyira emberiek, hogy képtelenség nem végigkacagni ezt a másfél órát. Amy Adams, sokaknak tűnhetett úgy, hogy csak egy típusú karaktert tud eljátszani, pedig nem csak árnyalatni különbségeket játszik el, teljesen azonosul ezekkel a naívákkal. Azóta megmutatta, hogy más stílusban is tudja hozni ugyanezt a jó formát (Doubt, The Fighter). Arról nem is beszélve, hogy aki a Junebugot látta, annak semmi kétsége nem lehet afelől, hogy tud mélységet adni ezeknek a butuska nőknek. Frances McDormandról sokat elmondani nem lehet, anélkül, hogy azt ezren ne írták volna már le róla. Most is hozza a tőle kötelezően elvárt, magas színvonalat. Röviden összefoglalva, a film nem árul zsákbamacskát, ragyogó alakításokkal mutatja be két nő találkozásának mozgalmas és vicces napját.   7/10