2012. május 25.

Kárhozat

Tarr Béla (1988)

Ejj, most nagyon jó kört fogtam ki. Magyar filmeket nézek sorban és mind jó. Fliegauf, Tarr és a következő Pálfi György lesz, az igen érdekesnek ígérkező Final Cuttal. Ha végig felfele ível ez a kis hármas akkor, nagyon jó dolgom lesz, mert ez a Béla most bizony 9/10. Hogy miért? Mert misztikus és költői mint egy Tarkovszkij. De ne szaladjunk ennyire előre...


A film első negyede vagy harmada keményen próbára teszi az embert. Borzasztó lassan indít. Azok a csillék, az a rengeteg csille. Valahonnan, valahova, valamiért. Végeláthatatlanul. Most mégsem érzem túlzónak, mert behúz a filmbe. Enélkül az egész értelmét vesztené. Közben valami búg folyamatosan, egy ismerős hang. Az állandóságot jelzi, a változás teljes hiányát. Siklik a kamera, olyan lassan, hogy mindent van időnk megfigyelni. Rejtélyes és ismeretlen ez a romos város. Bárhol játszódhat és bármikor. Aztán nagy nehezen megszólalnak. Nem rendes párbeszédek ezek, inkább monológok. Költői gondolatok Krasznahorkai tollából. A szinkronizálás miatt feltűnően tiszták és erősek hangok. Ez mindig nagyon zavart, de itt bensőségessé teszi, kicsit színpadiassá és ad egy megerősítést a hangsúlyának. Esik az eső. Mindig. És aztán jönnek a zenék! A legnagyobb meglepetés. Elkezd élni a film. Innentől végig hangsúlyos a melankolikus, sehova se tartó zene. Hipnotikus ahogy csak bámulnak vagy táncolnak rá. Az esőben ritmusosan trappoló ember jelenete felteszi az i-re a pontot. Ez valami egész kivételes lelki állapot. Lassan enged be, de mély értelmet, maradandó élményt jelent. De még milyet! És akkor a történetről még nem is beszéltem... Mindegy, ezt elmondani úgy sem lehet. A kedvenc Tarr Béla filmem idáig.   9/10



Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése