2014. november 27.

Délibáb

Hajdu Szabolcs (2014)

A javarészt negatív visszhang nem jogos, csak annyiban osztom, hogy tényleg légüres térbe érkezett. Nem létező stílust képvisel, nem létező célcsoportnak készült. Azt nem mondom, hogy nem létező miliőről, mert azt nem tudom megítélni. Lehetnek ilyenek, talán nem ilyen extra-egzotikus módon, hogy néger focista, szláv akárkik és így tovább, de azért simán elképzelhető a helyzet.


Persze azért mert úttörő, badarság lenne megróni, de nem is tesz ilyet senki. Inkább az a baj, hogy nem kifejezetten jó. Csak simán jó. Élménynek mindenképpen egyedi. Hajdu Szabolcs fő erőssége most is Török-Illyés Orsolya (sajnos most nem jut neki túl sok szerep), akinek egészen elképesztő kisugárzása van, illetve az erős színészkezelés. Persze ilyen markáns alakokból álló gárdából illik is erős karaktereket kihozni. És ezzel nincs is az ég világon semmi gond, meg a szegényes cselekménnyel sem. A tájhoz, a helyzethez inkább illik egy ilyen vánszorgó, hirtelen cselekvésre késztető történet. Hiba például az, hogy nem látunk jobban bele a részletekbe. Mondjuk ha kicsit többet megtudunk az elfoglalt családi birtokról az sokat segített volna az értelmezésben. Vagy ha egyedülálló módon nem szabdalja szét az amúgy igen ütős végső leszámolást és nem ülteti le ezzel teljesen érthetetlen módon az akciót. Itt egyébként különösen jeleskedik a produkció a labda eszméletlen pimasz poénjával, a mézes akcióval, a remek fényképezéssel és az ütős hangeffektekkel.
Kár, hogy egy ilyen nehezen elkészült film nem találja meg a közönségét, mert lenne mit felmutatnia. Az, hogy ennyire eltűnt a süllyesztőbe, nem jelent jót Hajdu Szabolcsnak, pedig benne biztosan benne van még néhány nagyszerű film.   6/10

2014. november 26.

What If

Michael Dowse (2014)

Komplett, vérprofi, milliméterre kidolgozott. A domináns színektől a hamiskás, de élvezetes, kizárólag poénokból álló témázgatáson keresztül (ami mellesleg elidegenítő és teljesen valószerűtlen) minden egyes megszólaló hangig. Éppen ezért nincs is benne semmi váratlan. Ugyanakkor hazudnék ha azt mondanám, hogy nem élveztem. De nem ám azért, mert kényeztetné az agytekervényeimet. Közel sem! Hanem azért mert engedtem a csábításnak, hogy bevezessen a már unásig ismert erdőbe, melyben jó ideje nem jártam. (Háhh!)


Szóval megnyerő a stílus, érdekes a történet, de egyvalamit szögezzünk le. Női oldalról totál bullshit. Olyan nincs, hogy valaki hónapokon (éveken?) keresztül barátkozik az ellenkező nem jeles képviselőjével és meg sem fordul a fejében a dolog. Ezt semmilyen körülmények között nem tudom elfogadni. Ilyen nincs. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal a véleményemmel, hogy a két nem között nincs barátság. Valamennyire mindig egyoldalú lesz a kapcsolat. Akár kiderül, akár nem, akár beismeri valamelyik, akár magának se meri bevallani. Itt megpróbálják elhitetni az ellenkezőjét (meg még rengeteg filmben persze, csak itt nagyon szembetűnő), de mivel egyébként minden téren jóindulatú és jópofa, ezért megbocsátom nekik.   6/10

Starry Eyes

Kevin Kolsch, Dennis Widmyer (2014)

Klausztrofób-okkult-test horror. Egyfajta bűnös-élvezet revitalizálás. Na nem az annyira rossz, hogy már jó értelemben, hanem a gonoszságba, a gonoszba való beleélés miatti. Kár tagadni, mindig jó egy kis időre, még ha csak képzeletben is, beleélni magunkat a gonosz szerepébe. Okkult, sátánista filmek még csak-csak felbukkannak, sötét végkifejletűek se ritkák manapság, a metamorfózis is előfordul, igaz kevésbé gyakran és inkább a technológia/robotok fele orientálódik. Márha. Az összes így együtt viszont egyáltalán nem jellemző és nem kicsit zökkent ki a megszokott horrorok világából. Azért az utóbbi pár évben csak előfordulnak értő, gondolkodó filmkészítők, akik visszaadják a reményt, hogy készülhetnek még ma is igazán eredeti filmek. Gondolok itt olyasmikre, mint a Blue Ruin, a The Babadook vagy a Cheap Thrills.


Ezt a filmet mégiscsak félig-meddig sorolom ezek közé. Mégpedig azért, mert nem egy egyértelműen jól rendezett darab. Nem teljesedik ki a legvégére, pedig ígéretesen indul. Nem sokon múlik, csak pár apróságon. Például nem tiszta, hogy mi a végeredmény, hogy mivé válik a lelkét eladó, hosszú szenvedést átélő antihős. Kik a "segítői"? A szekta (vagy mi) tagjait mi vezérli? Vagy engem még zavart picit az időérzet furcsasága is. Hogyhogy nem találnak rá szenvedésében, mikor mindig ott lebzselnek a lakásban? A munkahelyén katasztrofális állapotban miért engedik dolgozni? Ilyen kis dolgok (van még), de elterelik a figyelmemet és megrogyasztják a szkeptikusság miatt gyenge lábakon álló beleélésemet. Lehet, hogy ismerve a sztorit érdemes lenne még egyszer megnézni, hátha jobban működik.
Érdemekből is van bőven. A valóságtól való elzárkózás, a klausztrofób elidegenedés, a haverok "csúfolása" jól működik. A hosszasan felépített brutális akció nagyon üt. A rideg, hatásos fényképezéstől, a zajos zenétől és az instant az agyba hatoló hangeffektektől feláll a szőr a hátamon. Szóval kétség nem fér hozzá, hogy érdemleges néznivaló, de én sajnos a földhözragadtságom miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni.   6/10

2014. november 25.

The Signal

William Eubank (2014)

Remek ez a sci-fi revival, de sajnos rá kell jönni, hogy azok, akik most végre odakerülnek, hogy megmutathassák magukat (és a képzeletemben micsoda fantasztikus világokat hoznak létre), semmivel sem többek, mint akik például a teljesen unalomba fulladt horror műfajban próbálnak megélni. Kipattan valami közepesen érdekes a fejükből és azt hiszik, hogy ez elég egy filmre. Feltöltik a szokásos, unalmas melodrámával, az ismeretlen látszólagos izgalmasságával és egy darabig működik is. Mondjuk egészen addig, amíg kiderül, hogy ennél több nincs benne. Se egyik (főszereplő), se másik (fogva tartók) oldaláról nincs eléggé kidolgozva, nem érteni az indítékokat. Nem tetszenek a helyszínek, a díszletek, pedig a megvalósítás teljesen rendben van. Na mindegy, ez csak ízlés kérdése, az unalmat viszont semmi sem tudja felülírni. Közben olyan érzésem volt, mintha csak az lenne a lényeg, hogy húzza ki a néző elalvás nélkül a nagy ledöbbenésre szánt ötletig. Nagyon nem elég.   5/10



2014. november 24.

White Bird in a Blizzard

Gregg Araki (2014)

Már eleve a felvetés is valószínűtlen, de nem gondoltam volna, hogy valaha lesz egy olyan film amiben Shailene Woodley levetkőzik és Eva Green meg nem. Hát kell ennél több? Komolyra fordítva, Gregg Araki nem egyszerű eset. Szerintem azért illik kedvelni, mert nagyon erős pillanatokat tud elkapni. Mindig túllő a célon, túljátszatja a színészeket, színházat csinál, de mégis jó elveszni benne és olykor-olykor tényleg megvillan valami nagyszerű is.
Szavakban meghatározhatatlan okokból, a fejemben, erős párhuzamba állítom Ang Lee Jégvihar c. filmjével. Kísértetiesen hasonlatos a hangulat. Valóságérzet egy másodpercre sincsen és végig azt érezni, hogy maga Araki sem akar csinálni semmi maradandót, csak eljátszadozik a saját kis - a hétköznapokhoz képest extrém - világában. Erősen hajaz a 90-es évek kötelező bűnügyi szállal tűzött drámácskáira. Annyi szent, hogy ilyenek manapság nem készülnek, úgyhogy jó, hogy van aki kicsit visszahozza nekünk.   6/10


Rohadt idegesítő, hogy igénytelen a fényképezés, de legalább a színek ne lennének ilyen buzi neonosak.

The Purge: Anarchy

A megtisztulás éjszakája: Anarchia
James DeMonaco (2014)

Sajnos volt ki rávegyen erre is, pedig magamtól tuti nem néztem volna meg. Profibb, mint az első rész (nyilván érezték a pénz szagát), de ez nem sokat segít. A történet ugyanolyan gyenge, logikailag nem helyes, a szereplők sztereotip porhüvelyek és pár nap múltán alig emlékszem belőle valamire. Nem fogom fel, hogy egy ilyen jó ötletet, hogy lehet ilyen kicsinyesen elherdálni.   4/10



2014. november 20.

Camp X-Ray

Peter Sattler (2014)

Nagy meglepetés lehet azoknak a következő pár év, akik felültek az internet sötét oldala által generált negatív kampánynak, miszerint Kristen Stewart egy tehetségtelen szájtátó. A film egyáltalán nem miatta rossz. Sőt. Ő talán az egyetlen tisztán pozitívum benne. Igazából tökmindegy, hogy ki mit mond majd erről a filmről. Egyrészt azért mert teljesen jelentéktelen. Másrészt meg azért, mert számomra ez minden érv ellenére csak az USA kormánya által pénzelt kampányfilm lesz. Legalábbis felettébb gyanús. Nem valami eredeti, semmi személyes nincs benne, csak felmondja a leckét egy modern, politikailag aktuális köntösbe bújtatva. De vajon miért Camp X-ray?   5/10



Popiól i diament

Hamu és gyémánt
Andrzej Wajda (1958)

Nehéz dolga van egy magamfajta filmkedvelőnek, amikor egy fontos, régi filmmel kerül szembe. Ugyanis ha az a mű történetesen az idő vasfoga által jócskán megcsócsált (mit finomkodok, szétcincált) darab, akkor hiába a jó szándék és az akkoriban érdemnek tartott sajátosságok, nekem sajnos csúnyán le kell húznom.
Indítanak egy jópofa akciójelenettel, amiből én, az amerikai akciófilmeken felnőtt, tudatlan senkiházi, csupán annyit látok, hogy nevetségesen lett összevágva. A hangok minősége gyatra, a gépfegyver hangja például cincogásnak tűnik (a záró gyilkosság-jelentnél is ugyanez). Ezen mondjuk simán túl tudnék lépni, egyéb, fontosabb érdemek nyomására, de a hangoknál még érdemes tovább is elidőzni. Többször előfordul, hogy jelentek váltása közben folyamatosan megy tovább a háttérzaj (madárcsicsergés, zene), miközben teljesen nyilvánvaló, hogy idő telt el és a helyszín is megváltozott. Mivel ez nem egy művészkedő, alternatív film, ezért hibának rovom fel. Méghozzá elég komoly hibának. Teljesen megbolygatja az ívet, kizökkent az élmény befogadásából. A katasztrofális, a fülem mellett 5 cm-re beszélő utószinkronról már nem is akarok hosszasan beszélni.


A technikai megvalósítás mellett olyan egyszerű problémám van még, hogy nem értem, hogy a főszereplő(szerű) egyedi napszemüveges figura mit miért csinál. Furcsa, értelmezhetetlen hangsúlyokkal beszél, közben teátrális, nevetséges mozdulatsorokat improvizál (meglőtték, ezért elfut és futás közben néha megpróbál fölkapaszkodni a falra - ez elég vicces), amiről csak sejteni lehet, hogy éppen egy haláltusa vagy halálra neveti magát. A történet meg toporgó, kavargó, nehezen akar haladni, inkább a hangulata lehetne megnyerő (ha az lenne). Nehéz hova tenni.
Hát így jártam ezzel a filmmel. Kínok közt néztem végig, de az lebegett a szemem előtt, hogy ezek után már biztos nem lesz többet kedvem Wajdát nézni. Lehet, hogy ez könnyelműség és megfosztom maga valami remekbe szabottól, de igazából erre nem látok nagy esélyt. Tiszteletem jeléül megkapja a 3/10-et.



2014. november 19.

Short Term 12

Átmeneti állomás
Destin Daniel Cretton (2013)

Sokkal jobb lehetne, ha kevésbé akarna nyomasztani. Kicsit erőltetetté válik, ahogy mindenkiről kiderül valami szociális óborzalom-eredettörténet. Utólag legalábbis ez maradt meg és sajnos nem sok minden egyéb. Összességében mégis pozitív élményként könyvelem el és ez főleg Brie Larsonnak köszönhető. Tehetséges, szép (girl next door), jó filmeket válogat és süt róla az értelem. Ő egyszer még nagyon befuthat, ha hajlandó lesz szélesebb körnek célzott projektekben is szerepelni. Az ő karakterénél hitelesnek tűnik a vergődés, a tehetetlenség és a gyökerek rohadtsága miatti elferdült életvitel. Rajta kívül a hangulatról tudok még szépet szólani. Kiemelkedik az átlagból egységességével és finom keserédességével. Csak ne érezném mégis kicsit hamisnak és ismerősnek a sztorit. Lehetett volna realistább, jobban feel-goodba hajló vagy csak simán extrémebb bármilyen irányban. Szerintem bármelyikkel jobban jártunk volna.   6/10



2014. november 17.

Deux jours, une nuit

Két nap, egy éjszaka
Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne (2014)

Érdekes választás Dardenne-éktől Marion Cotillard. Nyilvánvaló, hogy ha valakinek, hát nekik nincs szükségük egy sztárra. És Marion Cotillard a filmben ténylegesen is a lehető legmesszebb van a sztárságtól, mivel a szó lehető legszigorúbban vett értelemben is zseniális színésznő. Bárkit képes lenne eljátszani, egyszerűen mindent le lehet olvasni az arcáról. Gyakorlatilag teljesen átalakul a játszott emberré. Ez általában alapvető elvárás a filmekben, de az életközeli anyagokban megdöbbentő erővel képes az embert érni a felismerés, hogy micsoda különbségek vannak a színjátszás és a realista azonosulás között. Az öröm pillanatai a legárulkodóbbak, amikor szinte kényszeredetten mosolyog az ember egy nyomorult helyzetben. Még sohasem éreztem ilyen élőnek, ilyen hitelesnek ezeket a momentumokat.
Szóval ez a húzás bejött a testvéreknek. Azt nem tudnám mondani, hogy a stílusukban bármiféle csorbát vélnék felfedezni, de ez a film valahogy mégis viszonylag "hidegen hagyott". Nem áll közel hozzám a téma, valószínűleg ennyi az ok. Viszont belekötni, semmibe nem tudok.   7/10



2014. november 14.

Iron Sky

Timo Vuorensola (2012)

Bár nincs meg a kellő tapasztalatom a műfajban, számomra nincs meg az igazi trash feeling. Nem mondom, hogy nem nevettem rajta, mégis felemás a komolytalanság-érzet. A politikai töltetű poénok egyszerűek és lejáratottak, a baromságok viszont egész jól működnek. A történet ötletszerű és tákolt, az alakítások idegesítőek, viszont meglepő módon sokkal jobb a cgi, mint amire számítottam. Összességében elég feleslegesnek tűnik, pedig az ötlet nem rossz. Bármikor kikapcsoltam volna, ha eszembe jut valami közben.   4/10



2014. november 13.

A Most Wanted Man

Az üldözött
Anton Corbijn (2014)

Noha ez is kifogástalanul lett fényképezve, Corbijn egyértelműen áthelyezte a hangsúlyt a témára (Az amerikaihoz képest). Igyekezett a nyálcsorgatás helyett a történetre koncentrálni és nem kis meglepődésemre, sikerült neki. Maga a feldolgozott anyag is más (John le Carré regénye alapján), mert ez egy bőven kidolgozott kém-krimi. Az erős atmoszféra lényegében itt is létrejön, de inkább a színészi munkára történik az alapozás. Nagyon helyesen, hiszen sokkal jobban illik egy ilyen ármánykodó, bújócskajátékhoz. Ráadásul ott volt a kezében az aduász, szerencsétlen Philip Seymour Hoffman. Bárcsak kicsit jobban úrrá tudott volna lenni gyarlóságán. Ez az ő filmje, az egyik búcsúajándék tőle. Ettől csak még jobban elszomorodom, hogy már nincs köztünk. Nagyon hiányozni fog. Szóval már megint zseniális amit csinál, méltó a posztumusz megjelenésre.


A történet erőssége a főszereplő Günther Bachmann tevékenységének lassan kibontakozó bemutatása. Az a fajta okos figura, aki mindent feltesz a jó érdekében, mégis folyamatosan elbukik a felsőbb érdekek miatt. Könnyű azonosulni vele, mert maga a megtestesült jóság kiismerhetetlenséggel és misztikummal megfűszerezve. Rengetegen eljátszották már ezt a szerepet, rengeteg filmben, rengeteg környezetben. Németország, Hoffman játéka és a sok hiteles mellékszereplő azonban tud annyit hozzátenni, hogy több legyen egy sima újragondolásnál. Elsőre nagy élmény, másodszorra meg majd meglátjuk, de mivel szerelmes vagyok PSH-ba, ezért megkapja a jobb osztályzatot.   8/10

+ Nina Hoss, Daniel Brühl, Rachel McAdams és Willem is remekül asszisztál.

2014. november 12.

Maps to the Stars

Térkép a csillagokhoz
David Cronenberg (2014)

Hát ezt nem vágom. Erős gyanúm szerint értelmetlen, sőt talán még kártékonynak is mondanám. Most itt a nagyon fucked up sztárvilágon kellene cinkosan nevetni? (Erre volt már jó példa és épp annak is van köze Carrie Fisherhez.) Csak azért, mert egy valag ismert színész csinálja azt ami miatt a gyenge színészeket nem szeretjük, egyből más megvilágításba kerül? Kétlem, pedig ezen kívül itt nem sok egyebet találni. Elég sok időt pazaroltam a megnézésére, most nem fogok még többet a felesleges értelmezgetésére. Cronenberg a remek Eastern Promises után erős mélyrepülésben.   3/10



2014. november 11.

Boyhood

Sráckor
Richard Linklater (2014)

A jó öreg Richard - szokásához híven - már megint túlteljesítette a tervet. Nem csak az ötlet remek, hanem a megvalósítás is hibátlan. A maga furcsán visszafogott, enyhén távolságtartó, ám mégis érzelmes stílusában készült remekművet, nemcsak két és fél, hanem akárhány órában képes lennék elnézni. Kell az a sok idő átgondolni, átérezni. A rengeteg lehetőség közül a legnehezebb a megfelelő pillanatok kiválasztása lehetett, de neki újfent sikerül megragadni a lényeget. Átgondolt, összetett és roppant mód aktuális. A tökéletes (és korhű) zeneválasztás, a Facebook jelenség és a politikai változások ábrázolása mind egy egészséges, gondolkodó ember képében tüntetik föl. Ami azt illeti, Linklater érdekes filmes projektjeit látva, mindig az jut eszembe, hogy olyan mintha az egész filmes bagázsban egyedül ő lenne az, aki gondolkodik. Hát miért nem jut eszébe másnak ilyesmit kitalálni? Tudom, hogy nem könnyű következetesen végigvinni egy ilyen összetett projektet, de még csak próbálkozásokat se látni. Hogy tovább ajnározzam még kicsit, igazából semmi okát nem látom, hogy miért ne adjam meg a maximum pontszámot, de azért óvatoskodok egy kicsit második nézés előtt.
Linklater a jó munkás ember mintapéldánya. Semmi különlegeset nem tud, csupán objektíven viszonyul az egész világhoz és nem fél némi átrágás után dokumentálni belőle a fontosnak ítélt oldalát. Mindenki nevében, köszönöm neki.   9/10


Ethan Hawke világbajnok, az egyik legnagyobb hősöm, a legjobb filmbeli apafigura. Már megint.


2014. november 10.

Interstellar

Csillagok között
Christopher Nolan (2014)

Átverve érzem magam. Nem véletlen, mert amit Nolan csinál a film első 2/3 vagy inkább 3/4-ében, azt ma csak ő tudja Hollywoodban. Gyönyörűen felépített, felcsigázó történet, elképesztő izgalmakkal. De Nolan - most már biztosan tudhatjuk - megalomán és egyre inkább úgy néz ki, hogy nem tud betelni a nagyzolással. Egy konkrétan meghatározható ponton túl (az öt dimenziós kocka), egyszerűen hitelét veszti, meseszerűvé és komolyan vehetetlenné válik. Átcsap egy szentimentális, producer-vezéreltnek tűnő, csöpögős, idilli drámába, pedig egészen addig földhözragadtsága miatt volt a legérdekesebb. Nolannek eddig se volt erőssége a szentimentalizmus, de nálam most végképp elvetette a sulykot.


Körítésről, a megvalósítás mikéntjéről beszélni gyakorlatilag felesleges. Hans Zimmer orgonainváziójától eldobom a hajam, a képek egyszerre hétköznapiak és nagyratörőek, a színészek kötelezően jók. De végeredményben ez szinte semmit sem ér. Nem tudok másképp gondolni rá, mint egy hatalmas, kihagyott lehetőségre. Hihetetlenül jó film lehetett volna. Anne Hathaway, a szeretet időn és téren átívelő mivoltát taglaló monológja még épp átcsusszan a léc felett és a Matt Damon féle pálfordulás is még hihető lenne a történet extravagánsságának köszönhetően. A fokozás kényszeredett tempója miatti hiba, hogy a fagyott bolygó elhagyásáig direkt mellőzött idő probléma egyből milyen sürgőssé válik. Ám még ez is mind megbocsátható lett volna. Az ötdimenziós kockában történt megvilágosodás, a szeretet fontossága, a film egyedüli tanulsága. Határozottan felötlött bennem a gondolat, ehhez - bárminemű nagyképűség nélkül állíthatom - elég jó érzékem van, hogy itt kell végének lennie. De nemhogy vége nem lett, hanem helyette egy minősíthetetlenül giccses, szinten aluli, méltatlan (hogyan fokozzam?) parádévá olcsósodik. Még odafigyelni is nehezemre esett.
Ha az ominózus esetig a hibákat is beleszámítva 8/10-es volt az élmény, az utána következő borzalom nem kaphat jobbat 4/10-nél. Összességében nem tudok jobbat adni 6/10-nél. Hát így múlik el a világ dicsősége.

The Babadook

Jennifer Kent (2014)

Rég volt már olyan érzésem, hogy egy apró pici pont vagyok csupán. A hatalmas szobában, a kanapén összekuporodva, még az ülőalkalmatosság méreteihez képest is, valami elképesztően picinek érzem magam. Csücsülök, gubbasztok, megfeszített figyelemmel bámulom a halvány fényforrást. A fejhallgatóval a fejemen csak abban reménykedem, hogy senki ne nyisson be, mert azt nem bírnám ki. Kevésbé hatásvadász módon, legalább ezt a ritka élményt ne szakítsa meg senki. Pedig a hideg futkos a hátamon folyamatosan; igazi horrorfilmet nézek!


A messzi Ausztráliából, a semmiből, ahol talán úgy néz ki lassan feléled a minőségi filmkészítés, jön egy nő és elkészíti az utóbbi idők egyik legjobb horrorját. Mi az amit jobban tud a rengeteg próbálkozónál? Eltöprengve egy ilyen mestermű megnézése után, könnyen megvilágosodik az ember, hogy mi is a legnagyobb baj ennek a műfajnak a termésével. A horror ugyanis a legintenzívebb, legagresszívebb, legharsányabb tapasztalat, ami a filmnézőt érheti. Ha valaki egyszer átélte, hogy mennyire hatásos tud lenni, keresni fogja ezt az élményt. Így vannak ezzel a filmkészítők is. Szeretik ezt a stílust. Hát ki az, aki megveti őket ezért? De sajnos a készítéséhez is így fognak hozzá. Fordítva gondolkodnak, mert horrort akarnak csinálni. Ijesztgetni, megfélemlíteni, undort gerjeszteni akarnak. Ez a lehető legrosszabb kiindulási pont (és ez minden művészi alkotásra igaz). Ha utólag kerül bele a koncepcióba a dolgok miértje, az Isten sem menti meg a bukástól. Történetet kell mesélni, ahogy itt is teszik.


Mert ez is ugyanazokat az eszközöket használja, mint a többi. Semmivel nem különlegesebb egy az átlagosnál picit jobban kivitelezett amerikai horrorfilmnél. Mégis, minél többet agyalok rajta, annál jobbnak tűnik. Itt minden a helyén van. Átlátom a főszereplők problémáját, érzem a fájdalmukat és teljesen természetesnek tűnik folyamatos kudarcra ítéltségük. Megismertük a történetüket és ezt tudatosítva tényleg szükségszerűnek tűnik a szenvedésük. Nincs olcsó érzetet keltő természetfeletti erő, csak a legbelső félelem, hogy nem tud az ember túllépni a borzalmas családi tragédián. A film az egyszerű, ám annál hatásosabb szimbolikájával erre a szintén egyszerűnek tűnő, ám az életben annál nehezebben kivitelezhető megoldásra mutat rá. Túllépni nem lehet rajta, csak együtt élni vele. Minden máskor mesterkéltnek tűnő eszköz, a zörejek, a neszek, a ház ridegsége és a trükkös képek, ezt az egy célt szolgálja. És így működik. Nem tolakodó, nem hatásvadász, mert mindennek megvan a szerepe. A célravezető zenének, a zseniálisan ötletes fényképezésnek egyaránt. Durva belegondolni, hogy mennyivel több ez, mint bármi más, amit ebben a műfajban láttam az utóbbi pár évben. Meg úgy egyáltalán. Egészen kivételesen élmény.   9/10

+ Essie Davis és a fiát alakító, szavakban kifejezhetetlenül jól játszó Noah Wiseman, egyszerűen a két tökéletes választás a főszerepekre.

2014. november 7.

Halloween

Halloween - A rémület éjszakája
John Carpenter (1978)

Zoli filmtörténeti jelentőségű darabokat pótol, volume sok. Mostanában amikor ilyesmire adom a fejem, mindig arra a következtetésre kell, hogy jussak: nem véletlen, hogy idáig kimaradt. Pedig ez is egy megkerülhetetlen példány. Már ha az unásig ismert klisék - talán - első alkalmazásáról van szó. Rengeteg dolog zavart miközben néztem, mert olyan mintha teljesen hülyének néznének, mintha kőkorszaki módszerekkel próbálnának rávenni, hogy éljem bele magam. Rendben van, hogy ez nem egy realista műfaj, de alapvető köze sincs a valósághoz, így a feszültségnek, a működőképességének egyből lőttek. Nem tudom meg nem történté tenni azt a 36 évet, de megkockáztatom fiatalabb, kevésbé érett fejjel is ugyanilyen bugyutának tűnne. Nevetni azért lehet egyes bénaságokon.   3/10


Kiírtam a kedvenc momentumaimat:
– A kamera először Jamie Lee Curtis-t mutatja, ahogy odamegy az ablakhoz. Aztán a maszkost, ahogy áll a kiteregetett ruhák között. Nyilvánvalóan észrevették egymást. Aztán megint JLC-t mutatják, ahogy megrökönyödik és folyamatosan bámulja. Aztán megint mutatják a ruhákat, de a maszkos már sehol. Eltűnt vagy mi lett vele? A csaj nem nézett félre!
– Hogy folyamatosan ugyanaz a "feszültségkeltő" zene megy, egy idő után teljesen immúnissá tesz a hatására.
– A szuszogás inkább vicces, mint hogy félelmetes lenne. Milyen béna hörgések vannak már!
– Egyébként senkit nem zavar egy nyugodt kisvárosban egy béna maszkos fasz az utcán?
– Teljesen világosban elindulnak kocsival pár utcával odábbra, mire odaérnek teljes sötétség van.
– Miért a béna JLC a főszereplő, mikor az Annie-t játszó Nancy Kyes ezerszer jobban néz ki és sokkal lazábban játszik?
– A kést a gyilkosnak mindig úgy kell tartania, hogy megcsillanjon rajta a fény, nem baj ha teljesen természetellenesen néz ki.
– Hogyan tud a gyilkos egy mozdulatlan embert fél méterről eltéveszteni egy baszottnagy késsel?
– Mitől lett a gyilkosnak emberfeletti ereje?
– Miért kell következetesen hátat fordítani a potenciális fenyegyetésnek?
– Hogyan éli túl a gyilkos?
– Miért hagyja simán annyiban a doki, hogy eltűnik a teljesen lestrapált gyilkos? Ha eddig szenvedett vele, miért a legkönnyebb résznnél adja föl?

2014. november 4.

You're Next

Adam Wingard (2011)

Láttam is valamit, meg nem is. Nyilván kinőttem már ezekből a filmekből, de valahogy időnként jól esne megnézni egy-egy szebb darabot. Állítólag ennek is annak kéne lennie, szerintem inkább csak egy kicsit kevésbé tolakodó kliségyűjtemény. Ameddig csak műfaji kereteken belül gondolkodnak, addig új ötlet nélkül nincs élmény. #fiatalokéavilág #mineknézekannyifilmet #néhakikellkapcsolniazagyat   5/10



2014. november 3.

Palo Alto

Gia Coppola (2013)

Nehéz innen messziről megállapítani, hogy mennyire hiteles egy ilyen konkrét helyhez kötött, kortárs életvitellel foglalkozó mű. És mégis, ennyi filmmel a hátam mögött, ilyen rendkívüli élettapasztalattal (!) azt tudom mondani, érzi az ember, ha valami rendben van. Pont annyi tupírozás van az érzelmek és a kínos helyzetek amplitúdóján, hogy még nem fordul át önmaga paródiájává. Inkább egyfajta cinkostársként öleli keblére a nézőt és mutatja be, hogy "Igen! Itt bizony még ezek megtörténhetNÉNEK." Nagyon fontos részlet a kiemelés, mert az egész mű hitelessége, az élvezeti érték döntő hányada múlik ezen. A színészek mind telitalálatok, de nagy erény, hogy jól is vannak irányítva. A mértékletesség, az ügyes szereplőválogatási készség nyerő kombináció. Az ifjonti Coppola elsőfilmesként remekül vizsgázott. Egy generáció fontos kérdéseit ragadta meg és tárta elénk. Lehet rajta nevetni, megbotránkozni, gondolkodni, de legfőképpen élvezni. Nagyon pozitív.    7/10


Sofia készülhet, mert itt az uncsitesó.