2017. július 21.

Dunkirk

Christopher Nolan (2017)

Az Interstellarhoz képest, egyértelműen a jó irányba változott most Nolan. Szeretem benne, hogy bizonyos mértékig, de azért túl tud lépni önmagán. Ott a szentimentális über-nonszensz utolsó fejezet tette be a kaput (de nagyon), a Dunkirkben viszont e téren jelentősen visszafogottabb. Alapvetően jóval kevésbé hagyatkozik a színészi játékra, inkább a hangulatokat, az erős képeket igyekszik beégetni az agyunkba. Elég hatásosan.


Ahogy megjöttek az első vélemények, egyből átütött, hogy ismét igazi nagybetűs moziélményt tudott elérni. Kicsit túl sok is lett egyből, hisz már talán nem is ember az, aki nem látta egyből 70mm-en, IMAX-ben, minimum kétszer 24 órán belül (mikor még nem is játották sehol, csak a sajtóvetítések mentek le). A lelkesedés persze átjött, az elvárások meg az ég tetejéig szöktek, de azért talán elegendő egy amúgy is teljes látómezőt betöltő, hangos mozi is. Bár mit tudok én erről?!

Nem térek ki minden fontos területre, legyen elég annyi, hogy amit leforgatott és ahogy leforgatta, az ismét maximálisan professzionális. És nem csak kielégítő minőségben, hanem egyenesen lehengerlően. Voltaképpen ezt már megszokhattuk tőle. Szóval inkább azt szerteném kihangsúlyozni, hogy Nolan mennyire a saját agyának a rabja. Bizonyára nagy megfelelési kényszer dolozik benne. Vagy nem, de én ennek próbálom betudni, hogy annyira azért mégsem tudta levetkőzni a korábbi filmjeinél már megszokott idővel és térrel való manipulálást. Remek, hogy az elején külön kitér a helyszínekre és az idő meghatározására. Az első szakaszban nincs is semmilyen gond. Aztán amikor először pörgeti föl a végletekig a feszültséget, hirtelen átvált a kis hajóban való készülődéshez, ami meglehet, nem egy átlagos hétköznapi pillanat, de azért nehezen mérhető össze azzal a háborús szituációval, amiről lekapcsolt minket. És hosszú ideig ott is maradunk, közben üvölt Zimmer - egyébként remek - ideges, gyors ütemű zenéje, én meg csak ezen bírok gondolkodni, hogy ezt most miért. Ettől a ponttól indul be az agyaskodás, ami ennek a filmnek egyáltalán nem áll jól. Az előbb leírt műveletet nem csak egyszer játssza el, túlságosan szétszabdalja, egyszer túl sokáig, egyszer túl rövid ideig maradunk adott szereplőkkel. Nem is mindig teljesen tiszta egyből, hogy melyik szálhoz kapcsolódunk vissza.


Mindemellett viszont nagyon szimpatikus az alap koncepció, hogy teljesen arctalan ellenséggel küzdenek. Még csak kérdést sem tesz fel erről. Inkább olyan érdekes szituációkat hangsúlyoz ki, mint amikor a hajón a teljesen kikészült Cillian Murphy-nek azt hazudja a fiú, hogy a végzetes sebet kapott barátja rendbe fog jönni. Fontos, érdekes momentum. Illetve a parton veszteglők közé csapódott francia esete is nagyon megosztó, gondolatébresztő. Belém nyilalt az, ami egyébként sajnos nagyon kevés háborús filmnél, hogy milyen extrém helyzet is ez valójában. Nem csak a csimbummot látjuk, amit megszoktunk, hanem legalább egy kis részletét, velőig hatóan átérezzük annak, amit az ott szenvedő emberek érezhettek. Melyik az a szituáció, amikor már a józan eszedet végleg hátrahagyod? Alapvetően bármilyen helyzetben segíteni próbálja az ember a bajba jutott társát. De amikor már szinte minden mindegy, akkor mi az a pont, amikor még mindent megteszel másokért és mi az a pont, amikor már vissza se nézel, csak hogy menteni tudd magad? Ezekről a kérdésekről nagyon okosan és hatásosan beszél most Nolan.

Szóval azért a nagy áradozásban én óva intek mindenkit. A lényeg ne felejtődjön el. Nolan megint zseniálisan teremt atmoszférát, technikailag kifogástalan élményt nyújt, okosan nyúl a témájához, de legközelebb mielőtt a végső verzióra áldását adja, végre kicsit otthon hagyhatná az agyát. Jó mozi, nagy élmény, de nálam nem lesz kedvenc.   7/10


+ Micsoda hangok! Nagy figyelmet fordítottak rá, hogy a bombák és a repülőgépek zaja egész biztosan levigye a fejünket.
+ A kép, amikor leesik a mólón várakozó katonáknak, hogy érkezik a repülő és egyszerre mozdulnak.
– A repülős csaták kicsit ingerszegénynek tűnnek. Lehet, hogy a valóságban így néztek ki, de itt valahogy mindig csak azt látjuk, hogy valaki követ valakit.
– Azért valakinek csak meg kell halnia. Milyen lenne ha egy szereplő se halna meg. (A francia csávóra gondolok.)

2017. július 20.

Alligator

Lewis Teague (1980)

Cápa c. mérföldkövet szokták emlegetni példaként, hogy értő szemekben, akár méltó párjára is lehet lelni ebben az állatos horrorban. Nade ki gondolná egy ilyen B-kategóriás izéről, hogy tényleg működik? Muszáj volt utánajárnom.


Én kicsit tovább merek menni. Szerintem ez jobb film. Spielberg naiv butaságai folyton kidobálnak, itt viszont elég visszafogottan, sokáig szinte hihetően sikerül tálalni ezt az amúgy elég nevetséges, a valóságban igen nehezen elképzelhető (értsd: pillanatok alatt lerendezhető) történetet. Tudom, hogy party killer vagyok a béna, felnőttes hozzáállásommal, amikor itt egy véletlenül hormonkezelt, óriás alligátor ámokfutásáról van szó, de ezt sajnos nem vagyok képes levetkőzni.

A lényeg az, hogy nagy meglepetésemre, a történet tényleg szépen meg lett írva. Semmiféle trehányságnak nincs jele, semmilyen téren, senki részéről nem lett fél vállról véve. Ebben a zsánerben ez nem kicsit szokatlan. Az expozíció tehát jó, a bajom onnantól kezdődik, hogy kijön a csatornából a lény. Mit kijön! Kirobban! Muris jelenet és egyben fordulópont is, pedig addig a pontig tényleg a helyén volt minden a színészi játéktől kezdve a dramaturgiáig. Az akciók kicsit bénácskák (pl. a motorcsónakos), ez köszönhető az ócska technikai megvalósításnak, de nem is igen fordítanak megfelelő hangsúlyt arra, hogy a elfedjék ezeket a hiányosságokat. Bevállalják, hogy ezt a szintet tudják, ami így 37 év távlatában nem csoda, hogy gyengécskének tűnik. Viszont ezek után megjelennek a történetbéli aggályok is. Csak pár kiemelés a zavaróakból:
– Brock miért menne egyedül neki az aligátornak? Előtte már egy valag ember hajtotta, meghaltak páran, erre jön ez a pali és mintha le lenne tudva, ráhagyják.
– A nagyon antipatikusra festett polgármester a józan észt teljesen hátrahagyva, hagyja hogy mögé érjen a kroki és nem menekül, hanem minden áron be akar jutni a kocsiba.
– Kiabál (!), csapkod a farkával, hát mindent szétver ez a vandál állat!
– És persze egy ilyen 200 millió éves evolúciós őskövület, mikor, ha nem most kezd el okosodni, amikor embereket kell felfalnia. Mert szintetikus növekedési hormont kapott. Very likely.

Szóval végül sajnos nem sikerül elkerülnie a zsáner zsákutcáját ennek sem. Felesleges nonsense pillanatokkal gyilkolják meg az addig felépített, stabil alapokat. Összességében mégis jónak tudom értékelni, mert mivel az elején a szokatlanul jól sikerült felvezetés tud élvezeti értéket nyújtani, a második felében a gagyi bűnös élvezet késztet többször jóízű mosolygásra. Ha nem vették volna ilyen komolyan magukat a készítők (van pár jópofa poén though), még jobb lehetett volna. Tiszteletadás mellett 6/10.


Miután megtudták, hogy a Brock nevű nagy arcú figurát is felfalta a dög, a férfi lesújtva mondja:
- Ő kereste a bajt.
A nő együttérzésről tanubizonyságot téve hozzábújik:
- Megértem az érzéseid.
A férfi viszont nem gondolja, hogy tényleg értené:
- Ne érts meg ilyen gyorsan!
Hát miféle reakció ez? :D

2017. július 18.

CHIPS

Bukós szakasz
Dex Shepard (2017)

Úgynevezett felkérést kaptam, hogy tekintsem meg ezt a szart vígjáték álnéven terjesztett mozgóképsort. /sóhaj/ Megtettem. /mély sóhaj/ Nem szeretem amikor kiszámíthatónak tűnök és kapásból rá tudják vágni, hogy mi lesz a véleményem, de sajnos aki ismer, ebben az esetben egész biztosan gondolkodás nélkül kitalálja, hogy mi lesz a verdiktem. Hát Istenem, tényleg csak a szokásosat tudom puffogtatni, de mégis milyen nagy meglátása lehetne bárkinek, ezen trágyadombot illetően. Következetlenül, ötletszerűen cselekednek a szereplők, erőltetett a humor, nincs jellemfejlődés, a történet ezer sebből vérzik és minek folytatnám tovább. A nagy számok törvénye alapján pár poén be-betalálgat, de összességében ez az egész nagyon nem stimmel.   3/10



2017. július 17.

Midnight Run

Éjszakai rohanás
Martin Brest (1988)

Miért nem hallottam eddig soha erről a filmről? volume rengeteg

Többszörösen is jogos a kérdés. Klasszikus felütésű buddy movie-ról van szó, ami ráadásul egyben road movie is, szupersztár kaliberű főszereplő szintén pipa, erősen vígjátékra alapozó cselekménye van, ezt kajálják a népek, és mind a kritika, mind a nézők által el vagyon ismerve. Valahogy el kellett volna már jutnia hozzám. Nade így szép a filmkedvelő élete, ha mindig érik meglepetések.


Az úgynevezett buddy movie-k egyik leggyakoribb hibája, hogy magától értetődőnek veszik a két főszereplő barátságának kialakulását. A készítők látják a célt, amit el akarnak érni, csak az oda vezető utat nem járatják végig velünk, és mi meg furán nézünk. Ennek a jelenségnek a kilakulása az első pár referenciapont kialakulása után annak köszönhető, hogy a siker okán másolni akarják a receptet. Aztán újra és újra másolni, újrajátszani akarják. Egy idő után egyre több olyan ember, aki nem a történet iránti szeretetből, hanem a lepényleső betömésének biztosítása érdekében, és így sajnos törvényszerűen torzul a szerkezet. Kimaradnak kulcsmomentumok, vagy éppen az ezekhez vezető út nem kap elég hangsúlyt.

Na ebben a filmben ezzel nincsen probléma. A több mint két órás játékidőben bőven hagynak időt mindennek. Szerencsére a poénok nagy része még mai szemmel is teljesen helyt áll (a visszatérő cigis szuper), a fordulatok (bőven van belőlük) következetesek és szépen működnek. Nincsenek üresjáratok, mindennek van szerepe. A legfontosabb pedig az, hogy De Niro karakterén végig érezni a csapongást, hogy mivel megkedvelte a "társát", nem tudja eldönteni mi tévő legyen. Charles Grodin pedig szépen hozza a visszafogott figurát, aki bár vágyik rá, mégsem akarja túlságosan befolyásolni a másik felet. Összegezve, én remekül szórakoztam. Nem fog senki kedvencévé válni, de hatalmas előny egy valag hasonló filmhez képest, hogy nem rontanak el benne semmit.   7/10


• Nagy kérdés, hogy Martin Brest vajon visszatér e még valaha a Gigli után. Azért elég érdekes filmek vannak a neve mellett (Beverly Hills-i zsaru, Ha eljön Joe Black) ahhoz, hogy csak úgy végleg eltűnjön.

2017. július 13.

Ghost in the Shell

Páncélba zárt szellem
Rupert Sanders (2017)

Nehéz helyzetben vagyok ezzel az izével, mert az eredeti anime nagyon nagy kedvencem. Nade álljunk meg egy szóra... Mégis ki a franc jött ide egy remake-kel? Kérte ezt valaki? Biztos, hogy van erre szükség? Járjuk körbe egy kicsit!

± Néhol, pillanatok erejéig, varázslatosan szép, de javarészt inkább agyoneffektezett, súlytalan művilág. A ruhák és a design is profi, viszont minden részlet gyanús műgonddal, túl aprólékosan kidolgozott. Ilyen módon épp a lényeg, a nagy kép veszik el. Ikonikus, fantáziadús helyszínek és mozzanatok helyett színes, sűrű massza, amit látunk.
± Clint Mansell jó, de nem hagyták eleget játszani. Szabadjára kellett volna engedni és mindenki jobban jár!
– ScarJo pár szájferdítésen kívül semmi érdemit nem tesz hozzá. Mély hangon dörmög, nevetséges komolysággal.
– A filozófiai mélység teljesen kiherélve. Helyette hagyományosan hollywoodra szabott karakterek köré ferdítették el a történetet. Binoche vérszegény Dr. Ouelet-ja még elmegy, de Takeshi Kitano teljesen lényegét vesztett Aramakija fájdalmasan üres és értelmetlen karakter. Az egyetlen valamire való mellékszereplő, az egyébként veszett jól kinéző, Pilou Asbæk-é.


Minél többet gondolkodok rajta, annál jobban bosszant, annál rosszabnak tűnik. A változtatások amiket eszközöltek, egyértelműen gyengítik az eredeti koncepciót. Az ikonikus képeket sem sikerült eredményesen átültetni. A cikk elején feltett kérdések közül az utolsóra egyértelmű választ tudok adni: Semmi szükség nem volt erre a filmre. Nem bánt senkit, de az egyetlen valid értelme, hogy kíváncsivá teheti a nézőjét egy igazi remekmű megnézésére.   4/10

2017. július 12.

Henry: Portrait of a Serial Killer

Henry: Egy sorozatgyilkos portréja
John McNaughton (1986)

+ Maximálisan komolyan vehető, egy deka mellélövés vagy irrealitás felé hajló túlzás sincs benne.
+ Korrajznak tökéletes, a mocskos város bemutatása kíméletlenül őszinte, az amerikai álomból kiszoruló szerencsétlenek kilátástalansága fojtogató.
+ Egyedi, szenvtelen, érzelemmentesen objektív hangvétel.
+ Egészen egyszerű, de tudatos és hatásos zene.
+ Jó ritmusú, feszes vágás.
+ Az erőszakossága még az erre edzett szemeknek is próbatétel. Nem a gore miatt, hanem mert mindent elhiszel.
+ Rooker karrierindító metodektingje lenyűgöző, de a másik két főszereplő amatőrizmusa is mesterien lett irányítva.
+ Egy alaposan körbejárt témáról, közléskényszer okán, kényszerszerűen készült el. Nehéz körülmények között, sokszor improvizációt alkalmazva, valódi filmes múlt hiánya mellett, ösztönösen.
+ Teljesen megérdemelt a kultstátusza. Röpül is a kedvencek közé!   8/10



2017. július 10.

Searching for Bobby Fischer

A bajnok
Steven Zaillian (1993)

Érdekes megfigyelni, hogy eme film rottentomatoes értéke 100%-on áll. Igazából nem is nagyon lehet szembeszállni vele, hiszen ki ne ajánlana egy ilyen ismeretterjesztésre alapuló, gördülékenyenre egyengetett, minden ízében ismerős, korrektül eljátszott figurákkal telepakolt, valóságra épülő felemelkedéstörténetet? (Itt be is csukhatnám a bejegyzést, mert leírtam a filmet...) Mindenesetre ez ragyogóan rávilágít a paradicsomos oldal működési szisztémájának nagy hibájára. Ugyanis törvényszerű, hogy rendre a szépen kivitelezett, középutas zsánerfilmek kapják a legjobb értékeléseket. Holott, a valóságban - egyáltalán nem véletlen módon - egy ilyen középutas, tipikusan tv-be való film, már régen feledésbe merült. (Engem eddig messziről elkerült a létezésének híre.)


Érdekes szempont még, hogy az elkészültét nyilván a '92-es Fischer-Spassky visszavágó inspirálta. Fischert istenítve, az ő népszerűségét meglovagolva, a történet körítéséként felhasználva, kissé ambivalens érzésem támadt, miután beleolvastam Fischer életébe. Elég meredek kijelentései voltak és egészen biztos vagyok benne, hogy pár évvel később ebben a formában ez a film már nem készülhetett volna el. A főszereplő Joshua Waitzkin viszont szintén kivételesen érdekes figura.

A filmmel amúgy tényleg nincs komoly baj. Igazi lélektani mélysége nincs, csak a gyereknevelés felszínét karcolgatja pár kérdésfeltevéssel. Válaszként szokás szerint általános, csöpögős életbölcsességeket ad. (Nagyon köszönöm, biztos sok hasznát fogom venni.) (Nem.) Kicsit bánt, hogy minden szereplő egy ordas nagy sablon, de ennek ellenére is, szerintem érdemes megnézni, mert végül minden összepasszol benne és helyén van a szíve. Ritka eset, mert nem nagy szám, de sikerül szimpátiát ébresztenie azzal, hogy tipikussága ellenére a készítők bölcsek és mértéktartók tudtak maradni. Nem tolták túl semmilyen szempontból, nem lóg ki belőle semmi.   6/10

• Joan Allen a Kristin Scott Thomas-i módon szép. Vonzónak nehezen lehetne mondani, de mégis gyönyőrű.

2017. július 6.

The Birds

Madarak
Alfred Hitchcock (1963)

Az öreg filmekhez való hozzáállásom ismert. Java erre a fontosnak tartott Hitchcock filmre is érvényes, nade semmi sem írható le ilyen egyszerűen! Lecsóba bele!


A fényképezés gyönyörű, viszont, mai szemmel nézve, az effektek technikai megvalósítása egyszerűen gyalázatos. Félelemérzetet még csak távolról sem sikerül elérnie. Éppen ezért, a madarakkal való küzdelem teljesen hatástalan. (Talán nem kell mondanom, hogy milyen fontos szerepet játszik a filmben.) Illetve a vizualitás hatástalanságának mellék-következménye, hogy nem igazán tűnik leküzdhetetlen akadálynak, amit a madarak az adott szituációkban a szereplők elé állítanak. Ehhez hozzáadódik, hogy hollywoodi jó szokáshoz híven, a szereplők ostobán tehetetlenkednek, kinyírva ezzel a maradék suspense-t is. Hogy is mondjam. Elég nehéz lenne a horrort ezekkel az adottságokkal átérezni. Tulajdonképpen nevetségesnek tűnő elvárásnak tűnik számomra.


Főleg a hosszasan építkező expozícióban él a film. A misztérium, magyarán jelen esetben a teljes fogalmatlanság, hellyel-közzel működik és reálisnak is hat. A karakterek és a drámai szál ragyogóan ki lettek dolgozva. Ráérősen, alaposan vezeti be a szereplőket, mindenkinek jut érdemi játékidő és a humor is a helyén van. Abszolút helyeslendő, hogy Hitchcock erre fordította a legtöbb energiát, mert nagyon jól tudja, hogy ez mindennek az alapja. Érdekes, hogy ez a fajta oldschool színészjátszás bár túljtászott és nyilvánvaló, nagyon nézeti magát és komoly élvezeti értékkel is bír. Ezt úgy értem, hogy kvázi nevetséges (főleg a főszereplő, de legkirályabb karakter az anya, aki kb. értelmezhetetlen), de ez nyilvánvaló módon nem egyezik a készítők szándékával, úgyhogy nehéz lenne egyértelmű hozadéknak nyilvánítani.

Összegezve, az én szemszögemből valahogy úgy néz ki, hogy ez a film a madarak nélkül, kizárólag a drámai/vígjáték vonulatra építve, sokkal jobb lehetett volna. Én más területen se komolyan venni, se értékelni nem tudom. Csakhátugye, lehet, hogy nem véletlenül ez a címe.   5/10

+ Sose lesz már ilyen a megvilágítás. Még a nem stúdió is stúdióérzetű, de ezt most valahogy pozitívnak érzem, mert elképesztően szép.

2017. július 5.

Baby Driver

Nyomd, bébi, nyomd
Edgar Wright (2017)

Rettenetesen sajnálom, hogy le kell hűtenem a kedélyeket, de nem, ez a film nem egy rendezői csúcsteljesítmény és távolról sem egyedi alkotás, mint ahogy azt sokan hangoztatni próbálják. Félreértés ne essék, jó film, sőt helyenként kifejezetten felvillanyozó tud lenni, ám mindezek előtt inkább csak egy üde színfolt a lagymatag mainstream felhozatal szürkeségében. Nem lehet elmenni amellett, hogy miközben ragyogóan idézi meg a 90-es évek akciófilmjeinek hangulatát, a végére csupán egy ezekből összeollózott válogatás szolgai másolatának érzetét kelti, a valószerűtlen történetelemek, valamint a következetlen irányba tartó karakterek miatt.


– Jamie Foxx figurája eleinte csak különc vagány, de aztán megőrül és mindenkit kinyír. Főleg olyan embereket, akik halálért biztosan meglakol. Nem veszem be.
– Jon Hamm figurája eleinte egy rossz útra térült, de valójában rendes ember, csak aztán megőrül és minden mindegy alapon vérbeli gonosszá válik. Not likely.
– Kevin Spacey figurája eleinte egy elvtelen, vérprofi bűnöző, de aztán olyan hibát követ el, ami a film eleji énjének még csak eszébe se jutna. Miért?
– Eiza González figurája kiáll egy tucat fegyveres rendőr elé meghalni, egy még korántsem veszett szituációban. Ilyet semmilyen ember nem csinálna...

Azért zavarnak felettébb ezek a sutaságok, mert amúgy a főszereplő Ansel Elgort és a szerelmét játszó Lily James jeleneteiben igazi varázslat rejlik. Jópofa, huncut párbeszédeiket kiváló színészi játékkal adják elő, arra a pár percre, velük együtt, én is újra tini tudtam lenni. Csak sajnos a rengeteg egyéb cullang mellett eléggé elsatnyad ez a szál. Ami helyette kitölti az időt, az közepesen érdekes (félve mondom, de sajnos igaz: súlytalan) akció, zenére koreografálva. Jó a ritmus, de a pörgést a béna, leegyszerűsített karakterek bűnügyi játszadozásával nem sikerül kellően ellensúlyozni és ahogy haladunk előre a történetben, egyre kiszámíthatóbbá és középszerűbbé válik. Az audiovizuális kínálat meg önmagában nem elég, hogy felhőtlen szórakozássá váljon.


Edgar Wright szimpatikus figura, mert jópofa, vicces, pörgős filmeket csinál. Most különösen könnyű együtt érezni vele, mert úgy látszik nagy anyagi sikere lesz és ez komoly fegyvertény a szomorú végkimenetelű Marveles vesszőfutása után. Az üdvrivalgás éppen ezért ilyen hangos, mert ez a film annyira univerzális, közérthető és középre célzott, hogy ezzel nagyjából le is fedi a mindig sértett igazságérzetű geekek szép tagot számláló közösségének javát. Lelkesítő, viszont a rossz hír, hogy ettől még nem lesz jobb film.   7/10

2017. július 4.

Love & Mercy

Szeretet és köszönet
Bill Pohlad (2014)

Bill Pohlad és írói nem kertelnek, nem próbának kísérletezni vagy mást adni, mint amit megszoktunk, ez egy ízig-vérig hollywoodi, zenés, életösszegző dráma. Vállaltan biopic moziként, erősen körbehatárolt lehetőségekkel játszanak. Na nem mintha muszáj lenne az agyonjátszott toposzok köré felhúzni egy élettörténetet, de hát istenem, nem bírnak elszakadni ettől. Nagyon hangsúlyosan hozza a szokásos, megfilmesítéshez ideálisnak tartott, agyonfaragott élet-fordulópontokat és a karakterek is gyanúsan ismerősek. Kérdem én, hát hogy a fenébe lehet az, hogy minden híres embert ugyanolyan gonosz figurák vesznek körül? A viccet félretéve, nem bántó az általánosítás és Brian Wilson életútját átfutva, valószínűleg elég életközeli is amit itt láthatunk. Nagy erénye a filmnek, hogy nem vérzik semmilyen területen, minden szempontból korrektnek mondható. A zenék ügyesen lettek bevezetve és átírva, a montázsok javarészt jól működnek, dramaturgiailag a sablonosság ellenére is átélhető és a színészek is elég jók.


A baj inkább az, hogy túl hosszú és egyoldalú. Épp csak annyit tudunk meg, amit a képünkbe tolnak, és ez sajnos elég kevés. Hol maradnak például a drogok? Párszor szó esik róla, de csak úgy mellékesen. Pedig Wilson hernyózott is és annál azért keményebben tolta, hogy ilyen könnyedén elslisszanjunk felette, miközben az elméje épsége igen fontos szerepet játszik a történetben. Aztán van a végén egy hosszú művészieskedő összeállítás, amikor mindenféle korú énje megjelenik mindeféle korban. Ez a képsor, a már egyébként is hosszú játékidőhöz mérten is túl lett nyújtva, ráadásul abszolút semmilyen kézzel fogható célt nem szolgál, csupán szépnek és sokat mondónak gondolták, pedig egyáltalán nem az. Azt meg még felemlíteni is kínos, hogy az egész koncepciót bizony a 2001: Űrodüsszeiaból nyúlták. Brrrr. Összességében tehát bár néhol bántóan egyszerűsítő és mű, de ismeretterjesztésként elég jól működik. Ajánlható.   6/10


+ Dano és Cusack is jó.
+ Elizabeth Banks csodálatos, úgyhogy több jó szerepet neki!

2017. június 30.

Love & Friendship

Szerelem és barátság
Whit Stillman (2016)

Bár voltaképpen Whit Stillman ezen művében is finoman kidolgozott karakterek közötti éles, sziporkázó párbeszédeknek lehetünk szem- és fültanúi, engem most kevésbé tudott lehengerelni vele. Nem is az a baj, hogy a szokásosat kapjuk tőle és már unalmassá válik, hanem épp ellenkezőleg. Korábbi műveiben lazábban kezelte a sok szereplő kérdését. Itt egyből az elején külön bemutatóképet is kapnak (ez kényszerérzetet kelt, hogy képbe kell kerülnünk mielőbb) és gyors egymásutánban fel is tűnnek nyúlfarknyi időkre, hogy jól túlterheljék az agyunkat. Túl feszes a tempó, a szűk másfél órás játékidőben így olyan sebesen történnek meg az amúgy egytől-egyig jelentőségteljes események és olyan kevés időt kapnak kibontakozni még a főbb szereplők is, hogy nehéz követni és kiélvezni az egyébként tényleg fantasztikusan fondorlatos és ármánnyal teli játszadozásukat. Éppen ezért, könnyen meglehet, hogy másodjára sokkal hatásosabb lenne, de valahogy sokkal inkább nekiállnék újrázni bármelyiket az előző négy filmjéből. Majd ha nyugdíjas leszek visszatérünk rá és eldől ez a fontos kérdés. Stay tuned!   6/10


+ Kate Beckinsale jól színészkedik ebben a filmben. Nem remekül, mint a Last Days of Discoban, de semmi kivetnivalóm nincs ellene.
+ A Sir James Martint játszó Tom Bennett eléggé ellopja a showt.
+ Szép kosztümök, jó helyszínek, ragyogó és természetes hatású fényképezés.

2017. június 29.

Le conseguenze dell'amore

A szerelem következményei
Paolo Sorrentino (2004)

A legrégebben a winchesteren heverő film megtekintése - sokadik rész.


Nézem én a Sorrentino filmeket mintha muszáj lenne (ez az 5. amit látok tőle), mert érzem benne a lehetőséget, de az átütő alkotását még nem sikerült megtalálnom (eddig a Youth tetszett a legjobban). A szerelem következményei sem fáj, hogy létezik, csak nem igazán értem. Könnyen lehet, hogy bennem van a hiba, de ahogy más filmjeinél is, csak az ürességet érzem. Mintha hiányozna belőle a lényeg. A hangulat nem fog meg, tehát a style becomes substance nem működik. Ez van, és valószínűleg ez a legnagyobb baj a film és jómagam kapcsolatában, mert gyakorlatilag ez az egyetlen aduásza, erre lett felépítve minden. Végig csak a sejtetés megy, lassú, vánszorgó egymás mellé pakolt képek és jelenetek. Egyértelmű érzelmeket egyáltalán nem kapunk, a karakterek mozgatórugóit pedig a lezárásig sem fedi fel. Így talán külön említenem sem kellene, hogy nem áll össze a mondanivaló.


Toni Servillot mindig jó nézni, de fogalmam sincs, hogy kit játszott és mit miért csinált. Még csak azt sem érzem, hogy szerelmes lett volna, pedig a cím azt engedi sejtetni, hogy valami ilyesmi talán szerepel a filmben. Érezni, hogy milyen sötétben tapogatózok? Nehéz helyzet az enyém, aki olyan ember volnák, aki mindent megpróbál megérteni. Mondhatnám, hogy ez egy szarul megírt, kusza zagyvaság, értelmezhetetlen karakterekkel, de érzem, hogy igazából csak egy hajszál választja el a zsenialitástól, hogy ez az egész katyvasz összeálljon valami jelentőségteljes egésszé. Sajnálom, pedig az alapszituáció ötlete most is kiváló (egy mafia által kitartott=száműzött muksó lassan múló, sivár életét mutatja be), szokás szerint a hangsúlyos fényképezés is erős és pillanatok, szituációk erejéig nagyon hatásos tud lenni (pl. Olivia Magnani figurája felettébb izgalmas). Gondolom fogok még tőle filmet nézni, de remélem végre az összeáll majd, mert ha átlagolom, nem áll nálam valami fényesen.   5/10

• Szeretem a számokat, úgyhogy nesztek: a filmjei átlaga jelenleg 5,2. (Youth 7/10, La grande bellezza 6/10, This must be the Place 3/10, Il Divo 5/10)

2017. június 28.

Girlfriends

Claudia Weill (1978)

Szóval ez az a kultfilmecske, amiről anno Kubrick csodaszépeket mondott. Az ilyen kiragadott dicsőítésekkel csínján kell bánni, mert könnyen megütheti magát az ember (én már megtanultam). Legalábbis felettébb gyanús, ha nagyon kevés információ van egy adott darabról. A 610 db imdb szavazat valamelyest előre vetíti, hogy nem egy nagy közönségnek célzott filmről van szó, de engem azért meglepett, hogy mégis milyen hétköznapi. Stílusában, szerkezetében abszolút nincs jelen semmilyen radikálisan torzító hatású eszköz, könnyen befogadható, közérthető a téma és dramaturgiailag sincs benne semmilyen meglepő. De akkor mégis mi fogta meg Kurickot (spoiler: és engem)?


Hát az, hogy ez egy kivételesen jól megírt portré, egy olyan érdekes emberről, aki nem fél a kovenciókkal szembe menve élni, mert alapértelmezett módon (mintha más lehetőség nem is lenne), csak a saját eszére és szívére hajlandó hallgatni. Ez a főszereplő egy végtelenül empatikus, ám mégis valahol öntörvényűnek mondható nő, aki megelőzve a 21. századi trendet, már az 1970-es években úgy élt szingliként (keresve önmagát, kalandozva az életben), mintha az a világ legtermészetesebb dolog lenne. Pedig tudhatjuk, akkoriban ez még nagyon nem így volt. Annyira legalábbis biztos nem, hogy mondjuk mainstream filmet készítsenek róla.

A történetet egy a felnövés utolsó küszöbét éppen átlépő bff lakótárs páros kapcsolata fogja össze. Magyarán, a címnek megfelelően, a fő mondanivaló a női barátság "létezésének bizonyítása". Furcsa, de nagyon kevés film van, ami elsőszámú témaként felvállaja ennek taglalását. A legtöbbször mellékszálként fordul elő és akkor se megy tovább az imádlak-gyűlöllek nevetséges felszínességén. Itt két hús-vér nő közös életének fontos, jellegzetes momentumait láthatjuk, amik első ránézésre éppen annyira egyszerűek és semmilyenek, mint amikor a való életben átéljük őket. Pár másodperc alatt el lehet hinni mindent amit látunk, mert nincsenek nagy ívű, mű jelenetek, csak valós érzelmek és két igazi barát, akik ellenkező irányba kezdenek haladni, ezért kapcsolatuk megpróbáltatások elé néz.


Valószínűleg nagyon jót tett a filmnek, hogy ilyen alacsony költségvetésből tudott csak elkészülni, mert így csak a szabad idejükben, kb. hobbiszinten tudtak foglalkozni vele és nagyjából egy évig el is tartott a forgatás. Ennyi idő alatt meg tudott annyira érni a rendező/írónő sztorija, át tudták venni tőle a lelkesedést a színészei, mindenkinek a szívügyévé tudott válni a projekt és egymáshoz tudtak idomulni a filmet alkotó elemek. Nagyon ritka az ilyesmi a filmes világban. Instant röpül a kedvencek közé!   8/10

+ A jelenet, amikor a krumplipüré készül. Na annál életszerűbb párkapcsolati "veszekedést" nehéz felemlíteni szerteágazó, kusza, ám meglehetősen méretes memóriámból.

2017. június 22.

Blair Witch

Adam Wingard (2016)

Minek? Korszakalkotó, műfajteremtő filmnek folytatást, vajon minek?

Akárhogy is nézzük (szeretjük vagy nem), a Blair Witch Project váratlanul érte a filmes világot. Egy hatalmas rést tömött be, de azonnal. "Mégis, hogy lehet, hogy eddig erre senki nem gondolt?" Tette fel a kérdést mindenki. De a nagy ütőkártyája igazából az volt, hogy azt a rést nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem teljesen szivárgásmentesen tömte be. Magyarán az újító szándék mellett a kivitelezés is kiválóan sikerült. Azóta ha kell, ha nem, özönlenek a found footage filmek. És mégis, ezt az egyet kivéve, mindegyik (tényleg mindegyik) hemzseg a logikai buktatótól és/vagy erőletettnek hat, mert nehezen lehet összeegyeztetni a történettel, következetlenül, hanyagul használják a rendelkezésre álló eszközöket, stb. Leegyszerűsítve, minden próbálkozás egyetlen tényezőn úszik el. Ezt kiküszöbölendő, a készítőknek minden jelenet forgatása/kiötlése után fel kéne tenni egy egyszerű kérdést: Maradéktalanul beleillik a found footage koncepcióba? Ha igen, akkor tovább lehet lépni, ha nem, akkor a végső terméket ugyanúgy le fogja sajnálni a szakma java, még akkor is, ha nézhető a végtermék. (Pl. ha sikerül elterelni a figyelmet más terület feltupírozásával, like Chronicle.)


Szóval azzal, hogy az első és az egyetlen igazán jó found footage filmhez Adam Wingardék folytatást akartak csinálni, ráadásul ugyanabban a műfajban, gyakorlatilag teljesen minimalizálták a sikerességük esélyét. Ennek megfelelően a found footage koncepció erőletettnek hat, nem is használják következetesen és mindezzel együtt kilóg a lóláb, hogy ilyen-olyan ötletekkel próbálják elfedni a hiányosságaikat (modern technikai eszközök, sok szereplő, stb.). A szereplőket nincs idő megismerni, a színészek mindegyike nulla karizmával rendelkezik és ötlettelenül játszik. Igaz nem is volt miből kihozni emlékezetes alakítást, hiszen a cselekedeteik alapján minden egyes szereplő egy hülye, agyatlan bot. Fájó, hogy olyan olcsó trükkökkel próbálnak kicsikarni reakciókat belőlünk, hogy a kép folyamatosan félre van tájolva (mert a sötétből ugye bármikor jöhet valami ijesztő), illetve a fénycsóvával feszt ugyanezt játsszák, ami egyből négyzetre emeli ennek a bosszantási faktorát. Most sem sikerül megértenem, hogy miért kell egy erdőben fél kilóméterre elmenni azért, hogy fát tudjanak gyűjteni, illetve az összes többi okot se tudom megérteni, amiért mindig szét kell válniuk. Túl sok ember, túl sok helyszín, zavaros miértek, zavaros szándékok és még sorolhatnám sokáig. Nehezen működget, de ha nem akarjuk fejtegetni, akkor azért kellően ki tudja kapcsolni az embert. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy amikor komolyra fordul, azért van jó pár hatásos pillanata. Összességen azonban ez egy teljesen felesleges film és szerintem nem is érdemes megnézni.   5/10


– A lány csúnyán megvágta a lábát, bekötik, ezt kísérendő folyamatosan ilyen cuppogó, nyáladzó hangokat hallunk. Rohadt vicces, ha felfigyel rá az ember. Az viszont már nem annyira, hogy ebből később megpróbálnak kihozni valami szálat a történetben, de aztán semmi se lesz belőle.
– Bárcsak léteznének olyan akkumulátorok, amilyenek itt használnak.
+ Gyönyörű a fehér fényű ledek csóvája az esőben @ night.

2017. június 19.

Humpday

A legmelegebb nap
Lynn Shelton (2009)

Szépen, lassan, ámde biztosan haladok visszafelé Lynn Shelton munkásságában. Valamelyest ingadozik a minőség, de egyet bizton állíthatok: a spirit valóban ott van minden egyes filmjében. (A Sundance-en Spirit of Indepence (Special Jury Prize) díjat nyert, hehe.) Egyáltalán nem véletlen, hogy anno felkapták rá fejüket a népek, úgyhogy tényleg szomorú látni, hogy semmi készülő projektjéről nem lehet tudni és csak sorozatrészeket rendezget.


A Humpday sajnos nem a legjobb filmje, mert, bár nyilván épp azért választott ilyen figyelemfelkeltő témát, hogy visszhangja legyen, talán kicsit túl is lő vele a célon. Szerintem egy alapvetően realista, az emberek szívébe és fejébe mélyen belelátó, szuper érzelmi adok-kapok jelenetekkel telepakolt filmbe kicsit sok, illetve kilóg belőle egy olyan alap felvetés, amiben két best friend forever férfiember, akik full hetero beállítottságúak, csak úgy heccből kipróbálják egymással a szexet. Ja és rögzíteni is akarják, hogy bizonyos körökben lejátszásra kerüljön, mielőtt megsemmisítik. Azért túlzás ez, mert ami egyébként játszódik a három fő szereplő kapcsolataiban, az ritka jól mutatja be, hogy mi zajlik egy jól működő, monogám kapcsolatban, amikor valamilyen támadás éri ezt az intézményt. A filmet lezáró, ominózus szakaszig, csodálatosan szép és rettentő találó jelenetek sokaságát láthatjuk, melyekben, Mark Duplass és Alycia Delmore egyaránt brillírozik (a harmadik felet játszó Joshua Leonard is teljesen rendben van). Közben finom, ironizáló, némileg cinikus humor tudatja a nézővel, hogy mindez nem a véletlen, hanem a remek írói vénának köszönhető. Azt egyáltalán nem mondom, hogy összeomlana emiatt a film, de mivel éppen ez az egész történet mozgatórugója, mikorra végre odaérünk a kritikus részhez, kissé talaját veszti, mert kénytelenek rátérni erre a kvázi blődségre. A lezárás viszont teljesen helyénvaló és némileg vissza is zökkenti a normális kerékvágásba. Arról pedig szó sincs, hogy rossz szájízt hagyna maga után. Majd még ki kell találnom, hogy bekerül e a kedvencek közé, de annyi biztos, hogy mindenképpen ajánlott plecsnivel kellene ellátnom, ha lenne ilyesmi a tarsolyomban.   7/10


– A low-budget kivitelezés nem különösebben játszik szerepet, de azért valószínűleg ugyanebből a költségvetésből kilehetett volna hozni szebb és jobb képi világot.
– Most így pár nappal később visszagondolva, fogalmam sincs, hogy volt e zene a filmben. :|

2017. június 15.

Coraline

Coraline és a titkos ajtó
Henry Selick (2009)

Lehet, hogy szőrös szívű vagyok vele, de ha az élményemet kell osztályoznom, akkor sajnos valóban, csupán pillanatnyi pozitívumokról tudok beszámolni. Nem látom, hogy mitől kéne meghatódnom, hogy mi a mélyről jövő tanulság, ami annyira fel kéne, hogy emelje. Magyarán, értetlenül állok a határozottan pozitív visszhangja előtt. Szépen kivitelezett, van pár cuki poénja, korrektül nyúlja Tim Burton hangulatvilágát, de ezen felül teljesen üresnek érzem. Coraline karaktere nem szimpatikus, fejlődése az ég világon semmit nem mond nekem, a cselekmény java pedig, úgy tetszik, kizárólag a vizuálitás megvalósításáért létezik. Illetve, hát van ennek egy könyv alapja (nem ismerem), és ha jól gondolom, akkor most annak kéne örülnöm, hogy ezt sikerült átültetni egy kvázi plagizált képi világba, majd gyenge, halivúdiasított toposzokat eredményesen kipréselni belőle. Ez a film egy olyan olaszrizling, ami adott pillanatban jól is eshet, de a legtöbb esetben az első korty után inkább jól felvizezed, mert már pár perc után is illetéktelenkedésnek érződik, ami a szádban történik.   4/10


– Lurkóknak túl szkeeri.

2017. június 12.

T2 Trainspotting

Danny Boyle (2017)

Esszenciális kultfilmhez hozzácsapni egy folytatást van értelme? Hát mindenkinek elment az esze? Még csak eszébe se jussson senkinek! A lehető legfeleslegesebb vállalkozás. Ez olyan mintha folytatást írnánk a Szárnyas fejvadászhoz (hopp!) vagy a Ragyogáshoz. Minek? A saját dolgukat nehezítik meg a készítők azzal, ha egy korszakos filmhez nyúlnak hozzá. Lehetne fejtegetni rengeteg szempontból, hogy miért borzalmas ötlet, de végeredményben szerintem elég csupán egyet elővenni. A Trainspotting, mint a kultfilmek egyik ékköve, sokaknak jelent sokat. Kinek ezért, kinek azért. Képtelenség olyan folytatást írni, ami mindenkinek megfelel, ergó kötelező érvénnyel megosztó mű fog keletkezni, akármit is művel Boyle az alkototársaival.


Ennek megfelelően az én érzéseim is vegyesek. Egyszerűen képtelen vagyok teljesen átadni magam annak a tudatállapotnak, hogy ez a Trainspotting esszenciális karaktereinek a tényleges jövője. Ez egy korrekt elképzelés, korrekt megvalósításban, rengeteg utánérzéssel, kevés valós hozzáadott értékkel, majd némi túlkapással megspékelve. Begbie fullba tolt pszichpatája realitását veszti, Spud fullba tolt agyalágyultja szintén célt téveszt, Ewan McGregor Rentonja és Sick boy enervált, szürke figurája meg teljesen ötlettelen és jelentéktelen. Érdekes összevetés, hogy még az egy szem nő, Veronica figurája is sokkal izgalmasabb, mint ők négyen összeadva. További valós probléma a filmmel, hogy egyáltalán nem emlékezetes. Amikor az első rész zseniális és megismételhetetlen jeleneteit készítették, nem tudták, hogy mennyire elkapták a fonalat és mennyire ráéreztek a kor és a szcéna vénájára. Kizárólag akarattal soha senkinek nem fog sikerülni emlékezeteset alkotni. Mit tudnak megfogni ezek az új figurák a mai korból? Reflektálnak egyáltalán a világra? Nincs lényegi összefüggés, csak kényszerből tengnek-lengnek benne, mert odarakták őket.

Persze mindemellett ott van a Boyle faktor. A rengeteg klip, bejátszás, a kiváló zenehasználat, a kellően hatásos poénok és a pörgés energiája. Az előd nélkül egy jó nagy 0 lenne, de egyfajta elképzelésnek nem rossz. Nagy szerencse, hogy a végével nem véglegesítenek semmit, csak úgy el lett vágva, nyitottan hagyva bármilyen további elméletnek vagy folytatásnak. Feleslegessége miatt egy kicsit lejebb húzom, de nagyon jónak egyszerűen nem tudom nevezni.   6/10


+ Amikor Renton hazamegy az apjával beszélni és a harmadik széken az árnyék megidézi az édesanyját, az azért tényleg szívet melengető és szép.

2017. június 9.

Dreamscape

Az álomküzdők
Joseph Ruben (1984)

Ez a rettenetes magyar címmel megkínzott, 1984-es film arról szól, hogy egy erős pszichikus képességekkel megáldott, tipikusan filmfőszereplőnek született módon különcködő, ám mellette persze veszettül jóképű, leleményes, ügyes, okos és vicces csávó, a régi mentora hatására egy titkos kormányzati projekt keretén belül, becsatlakozik emberek álmaiba, hogy szörnyekkel és démonokkal küzdjön meg, majd közben rátaláljon önmaga hősi mivoltára. Az egyetlen nő akivel közben találkozik egy gyönyörű tudós lány. (Milyen eredeti!) Persze képbe kerül az egyesült államok elnöke is, akit történetesen rémálmok gyötörnek! (Micsoda véletlen!) Nameg a gonosz háttérember is előkerül, aki hogy, hogy nem, az elnök jó barátja, de ennek ellenére, fondorlatos módon épp a meggyilkolásán elmélkedik, megállítván ezzel a dicső U.S.A. rombadöntését, amit a jószomszéd típusú elnökbácsika, az atomfegyverek leszereléséről szóló egyezmény aláírásával hozna tető alá. Ehhez van egy hűséges katonája, akit főhősünknek az újdonsült, egyben legtesthezállób terepén, egy álomban kell likvidálnia.


Végül, teljesen váratlan módon, megmenekül az elnök, az atomfegyverek le lesznek szerelve, a gonosz, háttérben tevékenykedő, a hidegháborút kvázi folytatni és felerősíteni szándékozó gonosz kikerül a történelem körforgásából, főhősünk rátalál önmagára és közben persze a szerelemre is. Ráadásul úgy, hogy egy olyan embert legyőzve teszi mindezt, aki a területén a legjobbnak számít, tehát kimondható, hogy a csúcsra ér hosszú, céltalan útkeresése után. Talán nem kell mondanom, hogy milyen csodálatosan álomszerű és nagyra törő történet ez. És mégis maximálisan, az ellenszenv legkisebb szikráját sem érezve tudom azt mondani, hogy van olyan jópofa és olyan merészen és bátran vállaja fel minden oldalát (hidegháborús tanító célzat, sci-fi, humor, kaland), hogy nem lehet máshogy, csak ámulva nézni. Nagyon hiányoznak az ilyen filmek a mai filmes világból. Csupa leosztott lap, csupa közhely, de annak köszönhetően, hogy nem nézi hülyének a nézőjét, hanem egy rég látott barátként, csupán szórakoztatni akarja, minden várakozással ellentétben, kiválóan működik.   7/10



2017. június 8.

Observe and Report

A szerv
Jody Hill (2009)

Eme film készítői, egy roppant leleményes és eredeti ötletet valósítottak meg. Egy tök átlagos, fél szívvel megírt sztorit toltak tele rettenetesen fárasztó és helyenként elég bénácska poénokkal. Szerencséjükre van olyan esetlen a megvalósítás és olyan jóindulatú a szándékuk, hogy szimpatikusságot ébresszen a nézőben, és mindez a furcsán abszurd és awkward helyzetek sorozatos belefűzésével együtt, egy egész egyedinek mondható hangulatot legyen képes nyújtani. Ez összességében éppen arra elég, hogy megmentse az összeomlástól és nézhetővé tegye, de közben eléggé le is szűkíti a befogadók táborát a merész humora miatt. Nézhetőnek mondanám, ha egy szóval kéne jellemezni. Az a fő gond a koncepcióval, hogy az esetlegesség, az ötletszerűség érzetét kelti és így képtelenség komolyan értékelni, de egyáltalán érdemben foglalkozni se nagyon lehet vele. Csak úgy létezik és van. Nem tudom, hogy ez jó e. (Nyilván nem.)   5/10


Tök kíváncsi lennék, hogy Anna Faris mit tudna kezdeni magával egy realista drámában.

2017. június 7.

Celeste & Jesse Forever

Celeste és Jesse mindörökre
Lee Toland Krieger (2012)

Bár végül szerencsére a legfontosabb szempontot, vagyis a történet lezárásását illetően nem lő mellé, helyén van a szíve és helyeslendő konklúziókat von le, az egész élményt, a történetet és elsősorban a főszereplő(k) fejlődését tekintve nem valami rózsás a helyzet, ha eme könnyed dramedy értékelését próbálom egy kicsit taglalgatni. Ezt szépen jellemzi például, hogy a lezárás után van még egy teljesen feleseges jelenet, amiből kiderül, hogy főhősnőnk annyira túl tudott lépni önmagán (a bemutatott eseményekből tanulván), hogy már nem is tolakodik bármely tetszőleges, kibírhatatlan sorban töltendő percben minden egyes ember elé. Azért fájdalmas ez, mert alapból egy olyan tulajdonságát jelöli meg a főszereplőnknek, ami egy nyilvánvaló túlzásra épül és vígjátékelemként működik csak. Ebből tanulságot levonni, hát elég gyenge húzás.


Ennél nagyobb gond, hogy a film első szakaszában teljesen egyenlőként kezeli Celeste és Jesse karakterét. Megközelítőleg ugyanannyi időt töltenek a képen és ugyanúgy kapunk mindkettejük saját, egymástól távol töltött idejéből is valamennyit. Aztán amikor kezd kialakulni a történet igazi konfliktusa, Jesse eltűnik és csak akkor látjuk, amikor épp Celeste-tel találkozik. Jesse új párjának kiléte egy nagy rejtély. Veronica-ról annyit tudunk meg, hogy szép és más mint Celeste. Celeste nézőpontjából ez rendben van, hiszen ő is ennyit tud, de Jesse őrlődését folyamatosan a képen tartják és így nem tudjuk meg, hogy miért is szenved annyirán. Lehet, hogy a készítők/írók fejében ezek a karakterek összeállt, élő emberek voltak, de ezt elfelejtették kellően, pontosan, arányosan, alaposan bemutatni nekünk. Gondom volt még ezen kívül, hogy főleg az elején, túl sok felesleges kört fut le, amit minden egyes ilyen film ugyanúgy lefut. Elég veszedelmes és fárasztó a humora és tulajdonképpen elég sematikus is, úgyhogy azon kívül, hogy nem nézi teljesen hülyének a nézőjét, elég középszerű és átlagos filmecske.   5/10

2017. május 31.

Something Wild

Valami vadság
Jonathan Demme (1986)

Ahogy néztem besüppedve, a kényelmes megszokottság nyugodtáságban, a végén hirtelen arra eszméltem, hogy valahogyan, szinte észrevétlen módon, annyira erőszakossá vált és olyan nehéz, kilátástalan és elkeserítő helyzetbe kerültek ezek a nagy érzelmi utat bejáró főszereplők, hogy egészen gondolkodóba ejtett. Az eleinte a bolondossággal parádéző, könnyedkés, ám már akkor is bújtatottan komolyabb személyes problémákat sejtető roadmovie, voltaképpen váratlan mélységet kap és ezáltal átértelmezést követel magának. Egészen biztos vagyok benne, hogy másodjára más szemmel tudnám nézni és beérne az egyszerűnek tűnő, de finom megoldásokkal operáló Demme munkája. Az alapvetően elég ismerős, szinte agyonhasznált karakterek, ilyen hosszan és alaposan bemutatva, értelmet nyernek és átvedlenek hús-vér emberekké. Magyarul úgy táncolunk, ahogy a rendező úr fütyül. Egy nem kis bökkenő azért akad. A hosszú játékidőben sajnos el lehet veszni. Nekem eléggé sikerült. Voltak jelentek, melyeket felesleges köröknek éreztem. Ray Liotta brillírozik ebben a kiállhatatlan ficsúr eljátszásában, de kicsit egyben soknak is érzem és némileg túlságosan elrugaszkodottnak. Legalábbis Melanie Griffith (♥) és Jeff Daniels figurái mellett. Újrázás nélkül csak óvatosan idedobok neki egy 7/10-et, de ez ne vegye el senki kedvét. Kifejezetten érdekes film!


+ A végén a Wild Thing feldolgozás, huhh. Nem egyszerű. Nem tudom, hogy de mégis működik.


2017. május 30.

Phenomena

Jelenség
Dario Argento (1985)

Valami - utólag már teljesen meggyarazáthatatlan - okból kifolyólag, úgy éreztem, hogy eljött az idő bőviteni az ismereteimet Argento egy további művével. Azt azért nem mondom, hogy nem kellett volna, de sajnos újfent azt kell megállapítanom, hogy ezt a fajta előadásmódot nem nekem találták ki.

Ami a körítést illeti, a technikai megvalósítás összességében jó, de pár kocka kifejezetten gagyi (üvegtörés az elején pl.) és/vagy nem odavalónak tűnik (más kamera, rossz képminőség). A Goblin zenéjéről, illetve a bejátszott zenékről nagyjából ugyanez mondható el. Remek dinamizmust tud adni a filmnek (ráfér), de azért a heavy metal két jelenetben is kicsit sok és inkább már elvonja a figyelmet, minthogy segítené az élményt. Az olasz utószinkron meg rettenetesen zavaró, sőt, egyenesen fülsértő és méltatlan.


Eddig még meg is lennék vele, mert ezeken lazán felül lehetne kerekedni, ha amúgy érdemes lenne rá. A legnagyobb probléma sajnos az, hogy rettentő lassan és unalmasan építkezik. Gyárt egy mondvacsinált, végül semmi érdekesre kilyukadni nem tudó misztériumot, de olyan vontatott beszélgetésekkel (és nem valami izgalmas képi világgal), hogy az csírájában nyírja ki azt a kevés lelkesedésemet, ami eleinte némi táptalajt tudott fogni. Kár érte, mert alapvetően nem rossz a kialakított atmoszféra, csak mire elkezdenék ráérezni az ízére, folyton kidobál az élményből valami korábban említett bénasággal vagy csak simán az érdektelenség miatt nem bírom. A színészi játék sem segít sokat ezen. A szürke, szürkeruhás, szemüveges nő (akiről természetesen senki sem gondolta már a legelején, hogy ő lesz a hunyó) a legelejétől fogva ripacs, Donald Pleasence az ihlet teljes hiányában nézelődik végig, Jennifer Connelly meg a szokásához híven egyszerre csapnivaló és mégis csodálatos. Sajnos itt főleg az előbbi. Maga a történet sem tartogat semmilyen meglepetést vagy említésre méltó momentumot. (Megölik a nőt, ja de még ott a gyerek, megölik a gyereket, ja de a nő nem halt meg...) Mondjuk 1985 óta ezeket a történeteket már bőven fullra járatták, de ettől a ténytől ez még nem lesz jobb. Lehetne akár izgalmas és érdekes is, csak sajnos az unalom mellett még egy fontos tényező gátolja meg, hogy sikerüljön átélni: nevetségesen gyenge lábakon állnak a karakterek pszichológia oldalról. A gyilkosék teljesen a homályba vesznek, életszerűtlenek, de a többi figura is nehezen képzelhető el valóságos emberként. Hogy kit mi vezérel, az abszolút nyitott kérdés. Nagyon-nagyon gyenge ez így.   3/10


– Megérkezik a gazdag sztárcsemete az elit iskolába és hogy kezelik? Csesztetik. Az egy dolog, hogy a diáktársak szivatják, de hogy a nevelők/tanárok így álljanak hozzá, az teljesen nonsense elképzelés szerintem. Azért ez már nem az 50-es években játszódik, heló!


2017. május 25.

Raw

Nyers
Julia Ducournau (2016)

Mindig kardinális kérdés egy film befogadása esetén a meztelenség ábrázolásának mikéntje. 99%-ban öncélúan használják, hiszen minek is játszanak a vásznon elsősorban szép és kívánatos emberek, ha nem azért, hogy őket és domborulataikat lehessen nézegetni. (Tisztelet a ritka kivételeknek, akik maximálisan és minden tekintetben a közjó érdekében gyártják filmjeiket.) Ebből kifolyólag, elég nehéz úgy előadni, hogy természetesnek tűnjön és mégis ott legyen benne az a bizonyos élvezeti faktor. Ebben a filmben, egészen kivételes módon, úgy sikerül folyamatosan a képen tartani valamilyen formában és módon az intim testrészeket, hogy egyrészt teljsen természetesnek tűnik a történet alakulását és az adott jeleneteket illetően, és közben maximálisan elfedik vele a szándékot is, hiszen sosem látunk semmit fullban, célzottan, hanem csak úgy mellékesen és véletlennek tűnően. Ilyen módon sokkal kevésbé élvezetes (mint bűnös élvezet), de mégis elég merész és kendőzetlen hatást kelt, magyarul a realitásérzetet erősíti.


Ami egyébként elég fontos tényező a film egészét illetően. A történet jól bejáratott zsáner-elemekből építkezik, a karakterfejlődés is a szokásos sémák szerint működik, tehát lényegében a provokatív, kitárulkozó mivoltán felül, ami hírnevet is hozta neki, nem sok újat tud felmutatni. De ez csak egy szigorú nézőpont és önmagában nem sokat jelent, mivel ezen tények ellenére, meglepően jól működik. Sőt, fantasztikusan! Akár egy felnövéstörténetbe oltott szexuális ébredés szimbólumaként értelmezem, akár egy egyszerű, misztériummal átitatott véres horrortörténetként élvezem, ugyanolyan kerek. Ugyanazokat az ütőkártyákat használja, mint az utóbbi idők legjobb, konvencionális jellegű horrorjai, név szerint a Babadook és a Get Out (A It follows is ide sorolható, de azt idővel annyira megszerettem, hogy nem vagyok képes sehova besorolni.). Ezek a filmek nem magyaráznak agyon semmit, csupán egy erős misztériumra építenek, jump scare-ek és hagyományosan képi és hanghatásokra alapozó ócska eszközök helyett szépen megírt, modern történetbe oltott, átérezhető, emberszerű karakterek (fejlődés-/megváltás-)történetét mutatják be, melyben a kihívások nem mondvacsináltak és erőltetettek, hanem végül egy egyszerűen, univerzálisan értelmezhető szimbólumban kapcsolódnak össze. Magyarul egységesek és nem lóg ki belőlük semmi. Tökéletesen beleillik a sorba ez a film is. Külön öröm, hogy francia közegben, tipikusan francia emberekkel és problémákkal foglalkozik. Egyedi hang, intenzív audiovizuális élmény, kiegyensúlyozott írás és rendezés, kiváló színjátszás. Mégis mi a fene kellene még ezen kívül?   8/10


+ Azért jó pár jelenetnél szívtam a fogam és húztam össze a nyakam.
+ Most jöttem rá, hogy ezen film szereplői azok a mocskos, hedonista, öntörvényű franciák, akikkel a sziget fesztiválon találkozott mindenki a 2000-es évek elején, akikről aztán szétkürtölték mindenfele, hogy hát ezek meg milyen igénytelen egy népek.
+ Király, modern zenék jól használva.
+ A szerzett zene is nagyon hatásos.

2017. május 22.

Under sandet

A homok alatt
Martin Zandvliet (2015)

Könyörtelen leszek. Az a helyzet, hogy ebből a történetből kiindulva kb. tényleg csak elrontani lehetett volna egy filmadaptációt. Könyörtelenség ez részemről, mert a rendező/író úr, Martin Zandvliet, és csapatának teljesítményét aránytalanul lealacsonyítja. De azért megvan az okom rá.

Szóval maga a történet kiváló ötlet, jól látja meg, hogy ezekre a háború utáni, feldolgozást elősegítő témákra nagy igény van, hiszen ez valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag még bőven kiaknázatlan (höhö) terület az európai filmes világban. (Üdítő kivételek az utóbbi időkből: LorePhoenix bár.) Pozitívumok ezen kívül, hogy a tipikus háborús-filmes kliséket elkerüli, igyekszik végig a realitás talaján maradni (jól sikerül) és a kivitelezés is kifogástalan munka a helyszínektől, a fényképezésen át az összes rájuk aggatott ruhadarabig. (Volt zene? Biztos volt valami. Na ezen speciel lehetett volna javítani azért.)


Ugyanakkor, bár Zandvliet nem éppen zöldfülű már, és az átélhetőség korrektül biztosított a sok szereplő ellenére is, számomra túl átlátszóak a készítői szándékok. Például az, hogy szinte már összehaverkodnak a felügyelőjükkel a kutyás incidens előtt, túl egyértelmű és nyilvánvaló ahhoz, hogy meg tudjon érinteni. Kissé szenvtelen ez az előadásmód, és azzal, hogy nincs senki kiemelve a főbb szereplők közül (csak időszakonként egyik-másik emberrel töltünk több időt), nem tudja maximálisan kifacsarni a drámában rejlő lehetőségeket. De a nagyobb baj, hogy a lezáró 5-10 perc dramaturgiailag teljesen hatástalan. Nincs előkészítve, nem tudjuk miért döntött így a felügyelő, az eltelt idő nincs megfelelően érzékeltetve, a megmaradt aknások pedig szinte már kikerültek a képből mire hirtelen felszabadulnak és vége is az egésznek. Megtörténnek ezek a dolgok, de csak úgy kapkodva, odabiggyesztve a végére, hogy a hagyományos háborús filmeken edződötteknek is legyen egy kis viszonyítási pontjuk.

Azzal kezdtem, hogy ezt a történetet csak elrontani lehetett volna. Hát nem sikerült, mert bár a vége tényleg elhibázott, de összességében igencsak örvendetes, hogy film készült belőle és láthattuk. Nameg azért van jó pár igen erős momentum, amiért mindenképpen érdemes nekiállni.   7/10


Kegyetlen világban élünk.

2017. május 18.

Kopps

Zsernyákok
Josef Fares (2003)

Ha szigorúan azt vizsgálnám amit itt láttam és azt osztályoznám, hogy filmes szempontból mennyire működik jól, akkor elég rosszul járna. Egy ilyen laza, kizárólag szórakoztatni akaró, könnyed hülyeség esetében azonban belép egy új tényező, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mégpedig az, hogy ez egy tejességgel komolyan vehetetlen, ártatlan, jólelkű filmecske. Mindazonáltal ez a tény sem javíthat sokat a tényleges értékén, ha minden ízében ismerős történetelemek összepasszításával próbál rávenni minket, légbőlkapott karakterek nehezen hihető cselekedetein való szórakozásra. Az alap szituáció, a tényleges bűnözés hiánya miatt unatkozó rendőrök laza életének kiforgatásából azonban semmilyen érdemi reflekció nem születik, hovatovább a humora is rettentően fárasztó és nyilvánvaló, mindemellett pedig a kelleténél jóval erőteljesebben játszik rá a cukiságra is. Aranyos, de nem valami jó élmény. Kevés benne az agy, túl sok a újrahasznosított klisé és a legfájóbb, hogy nagyon béna és egyszerű a humora.   5/10



2017. május 17.

Get Out

Tűnj el!
Jordan Peele (2017)

Itt a horror új megmentője, ami lényegében inkább egy agyasan vicces, de elsősorban inkább freaky szatíra, trancsírozásba eszkalálódó végkifejlettel. (A horror mindig attól működik, ha nem annak indul.) Veszettül élvezetes néznivaló, mert az elején a misztérium megalapozása és a feketékkel szemben való viselkedés nevetségességének kiforgatásából felépített, könnyen átérezhető elszigetelődés viszi el a hátán, aztán meg a szökésbe ágyazott bosszúhadjárat nyújt roppant kielégítő elégtételt a lelkünknek. A nagy ütőkártyája az, hogy elkerüli a gáz kliséket és nem vállal olyat, amit ne tudna teljesíteni. Messzire mer menni, de cseppet sem érezzünk indokolatlannak. A kulcsjelenetek mind ütnek és olyan remek alakításokkal ajándékoz meg minket, mint a Georginát játszó Betty Gabriel hátborzongató (ki tudja ezt elfelejteni?) és Lakeith Stanfield kétségbeejtően elveszett figurája. (Hálás szerepek voltak, de akkor is.) Csúnya lenne azt mondani, hogy jól sikerült iparos munka, pedig valójában tényleg nem több ennél. Utólag bele lehetne kötni pár jelenet szükségességébe illetve a történetben való illeszkedésébe, de egy ilyen rövid idő alatt ekkora utat bejáró cselekménynél ez elkerülhetetlen probléma. Arányos, kerek film, amiről messziről világlik, hogy készítésénél végre nem a sablonokhoz igazítás volt a fő vezérlő erő, hanem egy okosan kifundált történetből faragott Jordan Peele egy könnyen fogyasztható, humoros zsánerdarabot. Üdítő!   8/10



2017. május 15.

Stille Hjerte

Csendes szív
Bille August (2014)

Kertelés nélkül, nagyjából úgy tudnám indokolatlanul durván, csak úgy felsorolva ideömleszteni a legordítóbb jellemzőit ennek a kis remekműnek, hogy ez egy elemi erővel ható, nagyon valós érzetű, tökéletességig kiforrott dramaturgiájú, csupa élő karakterrel eljátszott, fontos kérdést érett hozzáállással és jó humorérzékkel feszegető, katartikus dráma.

Az eutanázia rettentő megosztó kérdés (ahogy azt a család tagjainak örlődéséből is láthatjuk), és nagyon sokat kell még beszélnie róla az emberiségnek, hogy érdemben tovább tudjon lépni. Bille Augustnak és írójának Christian Torpe-nak sikerült olyan előadás módot választani és olyan részletekig átgondolt történetet megkomponálnia hozzá, hogy minden a lehető legtermészetesebbnek tűnik benne. Nem lóg ki semmilyen készítői szándék, nincs semmilyen indokolatlan feltűnési viszketegség, mert mindent a mű tökéletességének rendeltek alá. Mintha a valóságot látnánk. Ez az a fajta gondolkodó film, ami előrébb hajtja az emberiséget. Válaszokat nem ad, csak jól elhelyezett kérdéseket tesz fel. Egyben ez az én filmes vallásom is, mert ez hat egyszerre a szívemre és az eszemre is. A fene gondolta volna, hogy ennyire szomjazom már egy okos skandináv filmre. Soha jobb választást ennél.   8/10


+ A füvezős jelenet. Hát valahogy így kell egy drámát okosan feloldani. Közben egyszerre minden karaktert két lépéssel közelebb engednek a nézőhöz, árnyalják a kapcsolataikat és előkészítik a drámát is. Mesteri.

2017. május 12.

Hellbound: Hellraiser II

Hellraiser 2.
Tony Randel (1988)

Ami elromolhat, az el is romlik. Szól az ostoba mondás. Persze nem filmekre találták ki, de óhatatlanul ez jutott eszembe, ahogy a végére érve kényszerűen összevetettem az elődjével. Pedig már az is igen ambivalens alkotás volt, főleg ha modern filmes szemmel nézzük és nem az érzelmek és a horror iránti rajongó szellem vezérel minket. Ami ott pár vonással fel lett festve, az épp elég is volt ahhoz, hogy értsük a világot amiben játszódik; a java így szépen homályban maradt és igen nagy hatásfokkal működött, hála az erős képeknek, a maszkoknak és szörnyeknek, a bűnös gondolatoknak és Clare Higgins-nek. Hiába volt low-budget és szenvedett rendezési hibáktól, szívvel készült és ez ragyogott róla. Barker nem egy jó rendező, de az amatőr lelkesedése egyben tartotta a projektet.


Mindeközben, az első rész még nem is volt teljesen kész, de már nekiugrottak ennek a folytatásnak is. Sok fantáziát (értsd: pénzt) láttak benne, ezért annak rendje és módja szerint, kevés hozzáadott anyagi eszközzel, hozzáértéssel, türelemmel, átgondoltsággal, magyarul klasszikus mohósággal, összedobtak valamit Barker sztorija alapján. Kész csoda, hogy még így sem teljesen elveszett. A nyomasztás, az undort keltés és az alvilág mocska tartja össze. Már amennyire ezt lehet. Pl. a jelenet ahogy a "feltámadt" Julia bőr nélkül, csurom véresen vergődik hosszasan a matrac körül, az egy teljesen eszement és közben mégis lenyűgöző kép, ami csak egy briliáns elméből pattanhatott ki.

– Eleinte úgy néz ki, hogy Julia lesz a főgenya, aztán hirtelen, bármiféle dramaturgiai elő vagy utóhatás nélkül kinyírják (kiírják) és átveszi a helyét az agyament doktorból átvedlett csápos karú izé.
– Arról nem is beszélve, hogy a kenobiták szintén tök bénán és esetlenül lettek hatástalanítva, pedig hát ők a reklámfigurái az egész frencsájznak.
– Lívájeten, a tényleges fő-főgenya meg csak elhintett információmorzsa és semmilyen veszélyérzetet nem tud jelenteni, hiszen semmit nem tudunk róla.


Szóval tényleg csak a látvány és a fantázia jelent valami izgalmat, mindezen túl egy kusza katyvasz az egész. Nincs semmilyen szabályrendszer, csak információmorzsák, melyek egyre jobban összezavarják az eleinte igen izgalmasnak és érdekesnek tűnő alvilágot. Mindemellett feltűnően ingadozó az effektek minősége, néhol a tér is rosszul érzékeltetett, vágásproblémák everywhere, úgyhogy talán hagyjuk is a további kivesézését. Egynek elmegy, de a szememben csak az első rész miatti lelkesedés menti meg a csúfosságtól.   5/10

– Ahogy az a valami szívja be Juliát a labirintus folyosóján (vagy nem tudom minek lehetne nevezni) és a két kezével támaszkodva próbál úgy csinálni minta tényleg valami erősen vonzaná magához, na az tényleg igazi trash módon nevetséges és béna.
+ Ahogy az alvilágban kínzott szerencsétlen nyitányként felnyögi, "Jesus Wept", eredetileg az lett volna, hogy, "Fuck You!". Lehet, hogy jobb lett volna megtartani a Barker eredeti ötlete szerinti szöveget. Találóbb lett volna ehhez a filmhez.

2017. május 10.

Office Christmas Party

Hivatali karácsony
Josh Gordon, Will Speck (2016)

+ A megvalósítás terén vérprofi iparosmunka.
– Modern, aktuális téma, de rém egyszerű, klisés, megalkuvó, felszínes történettel felfestve, ahogy azt szokás ugye.
± Alpári, gyermeteg humor. Párszor nevettem rajta, de az idő nagy részében inkább csak simán fájt az agyam.
– Úgy tűnik, hogy 2016-ban még mindig úgy kell tekinteni a potenciális vígjátéknézőre, mint egy agyilag zokni felmosórongyra, nem pedig úgy, mint egy értelmes emberre, aki filmet akar nézni és nem csak önmagában nevetséges gegek sorozatát. A készítők 2016-ban még mindig úgy tekintenek a vígjátékra, mint tömegtermelésre szánt termékre, amiben időnként nevetségesnek szánt dolgoknak kell megtörténniük, nem pedig úgy, mint egy rendesen felépített filmre, amiben a történettel összhangban és abból természtszerűleg következve, nevetséges dolgok esnek meg.   4/10


– Mi történt Jennifer Aniston szájával? Miért beszél ilyen furán?

2017. május 9.

The Void

Jeremy Gillespie, Steven Kostanski (2016)

Szimpatikus film, méghozzá azért, mert ugyan valóban letűnt korok trendjeinek megidézéséből építkezik, de már az sem véletlen, hogy ezt nem lopásnak nevezem. Könnyű megszeretni, mert látszik rajta, hogy az iró/rendező páros lelkesedése a filmek szeretetéből táplálkozik. És ráadásul érdekes projekt is egyben, mert ha jobban belegondolunk, ez egy törvényszerű leképeződése a horror stílusirányzatok vegyítődésének, csak sajnos egy olyan világban, ahol előbb gyártanak le 25 démonos horrorfilmet, minthogy visszanyúlnának a gyökerekhez, hogy átdolgozzák vagy modernizálják azt.


Tényleg minden fontosabb stílusirányzatból kapunk valamit (a Geekzen megjelent cikk jó meglátással emeli ki őket: Carpenter, Cronenberg, Barker, Fulci), mégis egy egységes képet, egy önállóan is működőképes stílust kapunk. A leggyengébb pont szerintem a Carpentert idéző misztikum, illetve az, hogy inkább a mai modern horrorba átemelt béna oldala kerül beépítésre. De ez a "szekta" pl. egy olyan elem, amit amúgy Carpenter filmjeiben sem szerettem. Kik ezek az emberek és miért viselkednek így? Ki tanította meg nekik, hogy formációban álljanak fel az épület előtt, ráadásul egy olyan gúnyában, amiből nem látnak ki és hogyhogy éppen egyszerre sikerül felemelniük a késüket egymással való kommunikáció nélkül? Az a fajta misztikum ez, ami lerombolja a realitásérzetet és a maga valójában tényleg csak egyfajta leküzdendő akadály szintjére alacsonyul le. Az egyébként éppen a realitásérzet miatt feszült és borzongató horror, erősen kizökken ezáltal. Pedig az elején még volt egy pont, amikor Altered States szerű bejátszásokkal hintik el a túlvilág létezését és egyben erősítik meg a nagybetűs misztikum fenyegetését. Na akkor tényleg úgy éreztem, hogy itt még bármi lehetséges.

Aztán így utólag persze már látni, hogy túl sokat akartak felvállalni. Nem bírnak a karakterekkel, mert következetlenek és érdektelenek, a történet egyszerű, de lényegében értelmetlen, színészileg jellegtelen, mivel nincs egy szál karizmatikus szereplő se, a legnagyobb gond pedig az, hogy a gyatra vágással saját magukat gáncsolják el. Miért kell felszabdalni a jeleneteket? Egy csomószor feleslegesen vált másik helyszínre, megtörve a lendületet és lerombolva a feszültséget.


Szóval itt van egy összelopkodott, szarul megrendezett film, én meg mégis lelkes vagyok. Nem paradoxon ez, hanem egy filmkedvelő mosolya, amikor végre olyasmivel találkozik egy agyonjáratott műfajban, amit jó iránynak tart. Lesz ez még jobb is. Nem biztos, hogy megérdemli, de én azért meglepem egy 7/10-el.

+ Ha valamire, hát az FX-re nem lehet panaszkodni.
± A zene is egész jó, de kicsit ebben is visszafogottak.

2017. május 4.

Black Dynamite

Scott Sanders (2009)

Ha direkt hagyják belógni a mikrofont és direkt nézetik félre a színészt többször egymás után, akkor az maximum megmosolyogtató gesztus, de nem igazi múltidézés. Ráadásul egy jeleneten belül csinálják ezt, fullban az arcodba van tolva. Nem jön ez vissza később, csak más hasonló dolgokat lőnek el ugyanilyen módon:
"Látod?! Mi bírjuk ám ezeket a régi béna B filmeket. Vágod, hogy milyen kezdetleges módszerekkel filmeztek? Nesze itt van egy félrezoomolt kép, meg a történetet is csak úgy összehánytuk ám."


Mondjuk rohadtul nem, mert szinte érezni az izzadságuk szagát, hogy megpróbálnak valami kellően összefüggéstelen maszlagot hegeszteni. Intellektuális, filmekhez értő embereknek nem áll jól, ha hülyének akarnak látszani. Illetve sokkal nehezebb ésszel összehozni olyat, ami bénának látszik, reflektál a bénaságára és még új értelmet is nyer. Ebből a szentháromságból pár pillanatra sikerül kettőt összehozni. Valamelyest szórakoztató, de a poénjai egy kaptafára készültek és sajnos még ilyen rövid játékidőben is fárasztóvá és önismétlővé tud válni. Kevés ez így.   5/10

2017. május 3.

Ladyhawke

Sólyomasszony
Richard Donner (1985)

1985-ben lehetséges volt az, hogy elkészüljön egy nehezen körvonalazható koncepció alapján, valami középkorban játszódó, esetlen 3. szemszögből bemutatott, szerelmes-kaland történet, két igencsak széthúzott órában. Magyarán, itt még nyoma sem volt a mai túlgondolt, túlbiztosított filmezésnek. Itt ötletek vannak, meg a készítőknek egyedi elképzeléseik. Mármint mindenkinek a maga szakterületén. Például a fényképezésben, Vittorio Storaro teljesen szabadjára lett engedve. Egyáltalán nem rossz amit csinál, van saját stílusa és végig hű is marad hozzá. Szép a látvány és egész egyedinek mondható, de a kép felső részének színezését azért eléggé túlhasználja. Ez egyébként a film legkohézívabb oldala. A zene jellegtelen és észrevétlen, a casting igen furcsa, a történet nyögvenyelős, szájbarágós és bár romantikus ugyan, de hát elég bénácska, dramatugiailag meg leginkább semmilyennek mondható. Mindezek tudatában és emlékezetes jelenetek híján, ajánlani nehezen tudnám, de ennél jellemzőbb 80-as évek filmet nehéz lenne találni, szóval élményszámba megy, csak hát nem feltétlen pozitív értelemben.   5/10


+ Michelle Pfeiffer karaktere semmilyen, de ő még így is teljesen szerethetővé teszi.
+ Rutger Hauer ua. mint Michelle Pfeiffer, csak férfiban. Hiába, karizmatikus a pali. Mindegy, hogy mit csinál, elhisszük neki.
– Matthew Broderick, szegényem. Valami főszereplő-szerűség ő, de mintha csak improvizálna végig. Van hogy ez jól sül el (pl. csók az atya fejére a végén), de többnyire inkább ront az élményen az esetlensége.
– John Wood bishopja vérszegény. Csak néz, de nincs jelen.