2017. december 27.

The Trip to Spain

Michael Winterbottom (2017)

Mély fájdalommal éltem át a sorozat eme harmadik részének megtekintése után a bennem leledző űrt. Félreértés ne essék, ez egy professzionális film, remek hangulattal, kiforrott dramatugiával, bevett fogásokkal, jól bejáratott figurákkal. És részben épp ennek az összecsiszoltságnak köszönhető, hogy sajnos nem igazán érzem a mélyebb tartalmat. Az első résznek a szépségét az összedobottság érzete, a nyers, improvizatív jellege adta. Mert ugyan a Trip és a Trip to Italy között eltelt idő csak egy évvel több, de a középső részen mégis érezni az insprációt, hogy Winterbottom és a két múzsája feldobott a folytatás lehetőségétől. Akkor tudtak élni vele, mert érdekes történetet kanyarintottak, jót tett neki a kicsit erősebb kézben tartott szerkesztés és az improvizatív diskurzusoknak is jót tett, hogy már mindenki tudta, hogy mit akar és hogy melyik oldala a legmegnyerőbb. A spanyol kiruccanás viszont már egy hajszálnyit sem fésületlen, de nem is inspiráló és nem is alakul izgalmas irányba. Még mindig jópofák és ha lehet profibbak mint valaha, de ahhoz, hogy újra szerelembe lehessen esni velük, most már több vagy más kellett volna. Lehet, hogy szándékos ez az üres céltalanság, de ha igen, nálam nem találtak célba vele. Egyszerű tanulság persze van, de ez önmagában nem ér sokat, bármelyikőjüktől többet várnék, akár egyesével is. És persze azt sem tudom megbocsátani, hogy nem hangzott el a "You were only supposed to blow the bloody doors off!". Ezt speciel nem is értem hogy gondolták.   6/10



2017. december 26.

Kút

Gigor Attila (2016)

Na jó, rendben, Gigor Attila még mindig ügyes rendező, de figyeljük csak meg, hogy mire használja a tehetségét. Hol játszódik ez a film? Kiről szól? Kinek szól? Mi végre? Miért éppen ezt? Miért most? Mi ez a környezet? Referál ezzel/velük valamire? Tudnám még folytatni a kérdések sorát...


A szokásos, semennyire sem részletezett, elszigetelt, kevés szereplős szituációból indulunk ki. Nyilván mert olcsó megvalósítani. A karakterek a magyar vidéki nyomor és a hollywoodi b-filmek lecsúszott alakjaiból lettek összegyúrva. Mond ezzel valakinek valamit? Mert nekem nem. Megközelítőleg minden képkockánál azon járt az agyam, hogy miért nézem ezt/őket. A csajok jól hozzák a parasztokat és a főnökük is egész hihető egy darabig, de onnantól, hogy mélységet próbál adni nekik, lebukik, mert ilyen emberek egyszerűen nincsenek. A főszereplő és a nyomorék csávó meg már eleve teljesen irreleváns és érdektelen volt. Az expozíció utáni, a látképet szélesítendő jelenetek szemet szúróak és megtörik a lendületet. Mindig van két ember aki beszélget egymással, a többiek meg valamit biztos csinálnak. Nem nagyon érthető a főszereplő alakulása sem, szóval gyakorlatilag teljesen súlytalan, hogy kivel mi történik. Pillanatok vannak megnyerőek, a humor például kifejezett szépen lett beépítve, de egészében nézve nem sok pozitívum említhető. Olyan mintha jobb ötlet híján, mivel muszáj valamit rendezni, ezt sikerült volna csak kiprésleni. Nem muszáj rendezni.   5/10

2017. december 15.

Star Wars: The Last Jedi

Star Wars: Az utolsó Jedik
Rian Johnson (2017)

Hála a jó égnek, végre láthattam egy blockbustert, amit bármilyen fenntartás nélkül tudok imádni. Utoljára a Mad Max: Fury Road volt ilyen, de előtte nagyon messzire kéne menni a keresésben. Ha az újkori Star Wars filmekkel vetem össze, még kotrasztosabb a különbség. Mert itt nincs ugrabugrálás a térben, bántó logikai bukfencek (milyen kézzel fogható a menekülés és a sarokbaszorítottság a Force Awakens bolgyóról bolygóra való váltogatásaihoz képest), kibogozhatatlan motivációjú karakterek, giccses szentimentalizmus vagy sehova se tartó, üres cliffhanger jellegű kérdőjelek (igen, rád nézek J.J.). Helyette viszont van kudarcra kifutó mellékszál, belső ellentétek, merész poénok, ütős és kiszámíthatatlan (!) fordulatok, válaszok (köszönöm!) és visszatér végre a spiritualitás is. Kylo Ren és Rey izgalmas, vívódó, érző ikonokká érnek, Luke, Leia, Poe, Finn és az újonnan csatlakozók is mind izgalmasak és fontos szerepeket töltenek be. Finally, it all makes sense! Komolyan vehető, de kellően könnyed és ilyen hosszban is rettentő szórakoztató, mert kiválóan használja ki az időt és mellette mégis pörgős, egységes és kiegyensúlyozot. Sokaknál biztos kicsapja a biztosíték példaul Hux parodisztikus szerepe, de tegye fel a kezét, aki szerint nem állja meg a helyét bármely törtető elnyomó kifigurázására.


Elmondhatatlanul örülök, hogy mertek végre egy gigaprojektben más hangnemet megütni. Szinte egyedülálló, hogy nem a középszer felé fordul egy ilyen sokadik rész egy franchise-ban. Nem azt mondom, hogy formabontó lenne bármilyen téren, de ha azt nézzük, hogy pl. a Marvelnél mennyire egy kaptafára készül az összes film, ahhoz képest ez kvázi egy szerzői film. Érezni, hogy most valahogy egyensúlyra lelt a produceri oldal és az írás/rendezés. Bár nem sokat fizettem volna érte, de Rian Johnson tényleg beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Megtalálta az egyensúlyt. Úgy rakta össze a kirakóst, hogy ugyanazokból az elemekből építkezik, mint bárki ebben a franchise-ban, de az összképet tekintve mégis egy teljesen újszerű színezetet tudott elérni vele.


Viszont ebből sajnos egyből következik, hogy most nem nagyon lennék J.J Abrams helyében. Már előre félek a folytatástól, mert egyáltalán nem látom benne a lehetőséget, hogy ehhez egy picit is fel tudjon érni. Rápillantva az Episode IX imdb lapjára, már attól összeszorul a gyomrom, hogy külön ablakot kell nyitni, hogy megtudjam kik írják. De nem kesergek. Egy film erejéig végre rossz szájíz nélkül váltam lelkes kisgyerekké, és ezt nagyon köszönöm! This time, the force is really with us!   9/10


+ Szerény véleményem szerint Kylo Ren a legjobb karakter eddig az egész univerzumban.
± A kivitelezés lényegében hibátlan. Pár jelenetben szúrja a szemet a cgi, de alapvetően ezzel sincs baj.

2017. december 13.

American Made

Barry Seal: A beszállító
Doug Liman (2017)

Kiváló történet, rettentő középszerű megvalósításban. Egy halvány szikra eredeti ötlet sincs benne, minden képkockája és minden momentuma egy érzelemmentesen előadott hollywoodi rutinmozzanat. Itt kérem szépen el van mesélve a történet, aztán jólvan. Nézhetjük viszont a pozitív oldalát is, mert az is van. Nincs elrontva benne semmi. Jellegtelen, de mellette kb. hibátlan is. Tom Cruise ismét jó formában van, a történet maga nagyon meredek, szóval simán megér egy megtekintést. Azért ezt a brutál színezettséget én hanyagolnám.   6/10



2017. december 12.

mother!

Anyám!
Darren Aronofsky (2017)

Nem annyira ástam bele magam a kritikákba és véleményekbe, de amit le tudtam szűrni, az három pontban összefoglalható:
1. Kikészíti és/vagy kiakasztja az embereket, mert provokatív.
2. Felének épp ezért tetszik.
3. A másik felének még épp ezért nem.


Szerintem meg Aronofsky mindenki előtt jár, mert épp ez volt a célja. Nem kell ebbe belelátni se az istenes hasonlatot, se a patriarchális-feminista nézőpontok ütköztetését, de ha úgy tetszik, mindegyiket rá lehet húzni. Rajtad áll. Azért zseniális film, mert - sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy - csak kérdéseket vet fel és gondolatot szándékozik ébreszteni. Nem erőltet a nézőre semmit, csak egy durván intenzív élményt. Filmtechnikailag mesterien átgondolt és precízen megtervezett. Úgy vezeti a nézőt a hatásosan eszkalálódó káoszával, hogy azt szinte arrogánsnak és túlzottan hatásvadásznak lehetne nevezni, ha nem működne ilyen kiválóan. Eszméletlen mély élményt nyújt, egy pont után szinte levegőt venni sem hagy időt és teljesen elvág a külvilágtól.

Nem ártana még egyszer látni (biztos vagyok benne, hogy rövidesen még egyszer meg is fogom nézni), de így egy héttel a megtekintése után, ez kb. a nagybetűs mozinak tűnik. Végig a néző előtt jár (kicsit merészebben fogalmazva úgy irányítja, ahogy nem szégyenli), audiovizuálisan izgalmas és modern, újszerűen szerkesztett, kvázi kategorizálhatatlan és olyan szertágazó módon gondolatébresztő, ahogy csak nagyon kevés film az egész filmtörténelemben. Újfent le a kalappal Aronofsky előtt!   9/10


+ A film nyitánya, a domborulatokat előnyösen kiemelő hálóingben közlekedő J.Law közszemlére tétele bemutatása pofátlan, viszont... /dupla kacsintás/

2017. december 8.

The Room

Tommy Wiseau (2003)

Mondom meg kellene nézni végre, hogy mi is ez a Wiseau jelenség, amiről mindenki beszél. Nem szoktam ilyet tenni, mert elsősorban a jó filmek érdekelnek és tudatosan igyekszem elkerülni a vackokat, de - gondolom elsősorban a Disaster Artist miatt - most mindenhonnan ez a 2003-as film ömlik és filmkedvelőként mégsem maradhatok úgy, hogy fingom nincs róla. Hát tessék.


Minimálisan szórakoztató a bénaság és a teljes hozzá nem értés, de éppen csak annyira, hogy nagy szenvedés árán végig tudtam nézni. Ez a film ennél több szót egyszerűen nem érdemel. Wiseau viszont valószínűleg tényleg érdekes jelenség lehet, úgyhogy az említett James Franco filmet a kedvező kritikai fogadtatás okán, kifejezetten várom.   2/10

2017. december 7.

Flirting with Disaster

Gyagyás család
David O. Russell (1996)

Érdekes ezt a filmet ilyen későn látni. Főleg annak ismeretében, hogy a #meetoo kampány hevében elég nagy visszhangja van David O. Russell tevékenységének, mint erőszakos, abuzív személynek. Én, a teljesen kívülálló személy, teljes mértékben elítélem az ilyen embereket, de az alkotásaikkal kapcsolatban teljesen azt az álláspontot képviselem, hogy teljesen külön kell tudni választani. Eredetileg kevesebb teljesen volt az előző mondatban, de észrevettem a lehetőséget, hogy beleszorítsak még párat és nem tudtam ellenállni.


Mindenesetre áldom az eszemet, amiért mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy a lehető legszerteágazóbban válogassak megnézendő filmet, és ilyen módon beleessenek például jól ismert rendezők korai alkotásai is. Mert igazi csodákat lehet találni. De még milyeneket, te jó ég! Végigfutva a Dévidó filmográfián, a Gyagyás család kérdés nélkül kerül az élre, pedig a filmjei javát eléggé kedvelem. Látva ezt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy mi az a - hol csak épp hajszál vastagságú (American Hustle), hol jéghegyni méretű (I Heart Huckabees) - akadály, ami zavarni szokott az általa közvetített élményekben. Az ész és a szív küzdelme. Például a Three Kings alatt zavartan kapkodtam a fejem és nehezen, csak ésszel tudtam megérteni és felfogni, hogy mit csinálnak a szereplők. Itt viszont magától értetődően egyszerűek és érthetőek a karakterek, mert mind szívből cselekednek és természetesek. Gyagyásak, de nem túlzóak vagy elmebetegek, hanem a gyengeségeikre ráfókuszálva és egyben kiforgatva ezeket, egyszerűen nevetségesek. A rövid játékidőbe rengeteg, fajsúlyos esemény, fordulat és egy vagonnyi szereplő van belezsúfolva, aminek köszönhetően egy burjánzó flow élményként csapódik le. A későbbi Russell filmek csiricsáré megjelenésének még nyoma sincs. Sőt, kifejezetten hétköznapi a megvalósítás mellett a díszlet és a helyszínek is. A legfontosabb viszont az, hogy akármilyen vad dolgokat is látunk, rettentő életszerű párkapcsolati és családi problémákat állít célkeresztbe. Röviden annyival tudnám összefoglalni, hogy eszméletlen nagy élmény! Egy lineárisan fokozódó családi őrület, ami garantáltan elsodor magával. Kikapcsol, megnevettet és elgondolkodtat.   9/10



2017. december 4.

My Girl

My Girl - Az első szerelem
Howard Zieff (1991)

Mennyit számít, hogy milyen élményt vár az ember! Nekiálltam, hogy éppen serdülni kezdő gyerekek cuki, bénácska szerelmi történetén tudjak somolyogni és olvadozni, erre kaptam egy hollywoodi mázzal leöntött, ám roppant megható családi drámát, egy rémesen keserű fordulattal. Mintha csak azért született volna ez a film, hogy megcsapolja a könnycsatornáimat. Amilyen váratlanul ért ez az élmény, olyan intenzitással éltem meg Makaluki sorsát és az utána fennmaradó űr feldolgozásának lehetetlenségét. Utólag egy csomót gondolkodtam rajta, hogy milyen kíméletlen a nézővel ez a film, illetve azon, hogy nem túl olcsó e ez a húzás? De akárhogy is nézem, mivel elég sokat foglalkozik a tragédia utóéletével és voltaképpen a film java egyébként is a kislány anyuka nélkül való felnövéséről szól, teljes egészében át tudom adni magam neki. Helyén van a szíve, kíméletlenül csöpögős, de egyáltalán nem hamiskás. Igaz pillanatok ezek, melyek nagyon manipulatívan vannak tálalva, de nem vették fél vállról semmilyen téren, egyben van a sztori. James Newton Howard zenéje rengeteget tesz hozzá a klasszikus hollywoodi érzéshez. Egy újabb film került a kedvencek listára, egy olyan megjegyzéssel, hogy "Ha sírni akarsz, ezt tedd be!".   8/10



2017. december 1.

Good Time

Jólét
Benny Safdie, Josh Safdie (2017)

Több szempontból is kiemelkedő film. Az első és legfontosabb érdeme, hogy a gyors belerázódás után, rekord idő alatt éri el, hogy utáljam nézni. Szó szerint fáj a lelkem ezekért a szerencsétlen, kisiklott életű, nyomorult emberekért. Nem kis fegyvertény, hogy kellemetlenségben megközelíti a Dardennék féle Gyermeket, de azt mondjuk ki is kellett kapcsolnom elsőre, annyira nem bírtam nézni. Ezt viszont valahogy sikerült egyben átvészelnem. A film első felére jellemző mindez, egy megterhelő, lelombozó, realista szociokatasztrófa. Robert Pattinson csodálatosan hozza a valaha talán jó szándék vezérelte, de a film indulására már teljesen eltorzult személyiségű szerencsétlent. Hibát hibára halmoz, csak tör előre, rombol, zúz, nyomorba dönt és úgy bánik az emberekkel, mint valami rongyokkal. Foszlányokként felsejlik pár momentum erejéig, hogy egy-egy cselekedete mit is jelenthet neki, illetve milyen cél vezérelhette a kigondolására, de aztán gyakorlatilag minden félben marad, megszakad, illetve az se utolsó szempont, hogy minden energiáját kizárólag arra fecsérli el, hogy a vesztébe rohanjon. Gyanítom, hogy ez így egészen rettenetesen hangzik és ténylegesen az is, viszont mivel a cselekmény egy pillanatra se zökken ki, tehát végig igaznak és valósnak érezhető, egészen lenyűgöző élmény.


Aztán a film második felére, mikorra már annyira kilátástalan és elkeseredett helyzetbe kerül a "főhős", hogy folyamatosan menekülnie és cselekednie kell, addigra átveszi a vezető szerepet az izgalom és a humor. Izgalmassá és az újdonsült bűntársa fergeteges, vizuálisan is prezentált monológja után, kvázi viccessé is válik, mert amit művelnek, az egyszerűen annyira abszurd, hogy más reakció talán nem is létezik rá, mint humorral felfogni. Viszont, hangsúlyoznám, még így is végig igaznak érezhető.

A másik szempont ami szerint kiemelkedő, az az Oneohtrix Point Never zenéje. Nyughatatlan, bőven használt, erősen hangulatkeltő, experimentális, szintetizátor uralta, helyenként erősen ambientes zene. Nem egy félvállról vett rutinmunka, hanem egy figyelemfelkeltő, szokatlan, frissnek ható érdekesség. Az OPN mögött álló Daniel Lopatin gyorsan dolgozik és hullámzó színvonallal. Mármint ami a zenei albumait illeti. Itt viszont egy veszettül egységes, de szabadjára engedett munkát tett le az asztalra, és én ezért nagyon hálás vagyok. Nagyon nagy öröm látni, hogy egy ilyen kiváló filmbe beengednek egy olyan előadót, aki bizonyos kultúrkörökben komolyan elismert, de a pórnép mainstream közönség számára aligha kerül látótérbe és bár nehezen befogadhatónak mondható, közben izgalmasnak és érdekesnek is.


Az érdekes egyébként is nagyon találó szó erre a filmre. Sajnos ez is, mármint a szó, kapott egy lesajnáló értelmezést. Akkor szokták valamire mondani, ha nem igazán tetszett az alkotás, de valami azért volt benne. Én a klasszikus értelmében használva mondom, hogy a film minden rétegében van valami érdekes. Egy hiperrealista szociodráma, mozgalmas cselekménnyel, részleteiben kitalált, fantasztikus audiovizuális tálalásban. Szépeket hallottam róla, de az élmény maga még jobban lenyűgözött.   8/10

2017. november 29.

The Beguiled

Csábítás
Sofia Coppola (2017)

Sokat nem olvastam erről a filmről, mert épp nemrég láttam az eredeti példányt, és mivel azt eléggé szerettem, Sofia Coppola iránti tiszteletem mellett sem igazán értettem, hogy mi szükség van egy remake-re. Azt azért sikerült leszűrnöm, hogy Coppola a korábbival ellentétben egy inkább női szemszöget fog megpróbálni bemutatni. Egyébként az eredetire se lehet rámondani, hogy nagyon a katona oldaláról közelítené meg ezt az eleve meglehetősen fucked up szituációt, de (és itt jön a surprise!) én erre se tudnám rásütni, hogy nagyon a nők pártját fogná, illetve az ő motivációjukat részletezné. Én kb. ugyanazt éreztem ki ebből is. A nők kiéhezettek, merészek és sarokba szorítottak, a katona pedig megpróbál valami előnyt kifaragni a helyzetből amibe csöppent. Mindkét részről lettek hibák elkövetve, nem lehet egyértelműen bűnöst kikiáltani. Szóval nagyjából ez ugyanaz a film.


Nézzük, mi az ami más! Profibb a kivitelezés. Nyilván rengeteget fejlődött azóta filmipar, dícséretes, hogy ilyen korhű minden, de a vizuális koncepciót kicsit meg kell feddnem. 90%-ban olyan kurva sötét a kép, hogy tisztára kigúvadt a szemem a végére. Coppoláék a világosságot jóindulatúan arra lőtték be, hogy az emberek zöme nagy vásznon, vacak kontraszttal, illetve otthon, lcd tv-n, még rosszabb kontraszttal fogja megnézni. Erre itt vagyok én egy kalibrált plazmával, ami egész jól képes a sötétet megjeleníteni, tehát az egész film rohadt sötét, valami árnyakkal. A színészek persze csodálatosak, Elle Fanning mint fiatal kacér, Kirsten Dunst mint megkeseredett vénlány, Nicole Kidman mint erős, középkorú nő és Colin Farrel mint szívtipró. Semmilyen téren nem tudnék érdemi hibát találni benne, de ahogy korábbi Sofia Coppola filmekkel kapcsolatban is megfogalmazódott bennem, nem érzem át teljes egészében, hogy mitől gondolja ezt fontosnak számunkra, nem tiszta teljesen, hogy mi volt a szándéka vele, vagy mit akart mondani vele. Miért ezt a történetet, miért most, miért így. Lehet, hogy épp ez a cél, de sajnos én ettől most nem lettem több.    6/10

± A zene hiánya.

2017. november 28.

Logan Lucky

Logan Lucky - A tuti balhé
Steven Soderbergh (2017)

Ha ezt a filmet egy nevenincs valaki rendezte volna, ujjonganék és örömódát zengnék. Ám az élet úgy hozta, hogy nem akárki, hanem a ki tudja hányadik visszavonulása után visszatérő, munkamániás Steven Soderberg csinálta, és Soderbergnek az az elsőszámú ismertető kézjegye, hogy nem csinál rossz filmet. Innen nézvést eléggé másképp alakulnak az elvárások.

Maradva az objektív, tárgyilagos megfigyelés nézőpontjánál, ez egy remekül megírt, üresjárat nélküli, kiforrott dramaturgiával operáló, stílusosan, egységes képi világgal prezentált, érdekes embereket remek színészi gárdával eljátszatott, ízléses humorral mélyen átitatott, viszont minden rétegében ismerős, életszerűtlenül megcsavart, tucat heist film. Soderbergh számára ez lényegében egy biztonsági munka. Azt csinálja amiben jó, még csak egy picit sem mozdul ki a komfortzónájából. Ezen tények tudatában, remek szórakozásnak, szuper kikapcsolódásnak mondanám, de mély benyomást még csak esélye sem volt tenni.   7/10


Riley Keough kiválóan hozza az ellenállhatatlan szexuális vonzerővel bíró, az ostoba férfiak mellett kényszerűen irányító szerepbe kerülő, céltudatos, kemény, de rejtve mégis érzékeny nőt.

2017. november 27.

Results

Andrew Bujalski (2015)

Mégis mi a jó fészkes fenét csinálnak a szereplők ebben a filmben? Miért csapong mindenki céltalanul? Vagdalkoznak egymással, nem tudják mit akarnak, az életben meg csak tengnek-lengnek 30-40 évesen, itt-ott egy-egy ex-feleséggel vagy kamasz gyerekkel. Mondjuk ez végül is teljesen normális a mai világban, de akkor vajon miért olyan furcsa ez?

Hát mert olyan jólesően cinikus színezettel vannak bemutatva, hogy öröm nézni. Végig széles vigyorral az arcomon néztem, mert amit ez a szerelmi háromszög tagjai magukkal és egymással művelnek, az az enyhén túltolt szánalmasságával együtt, kiválóan forgatja ki a mai kor társadalmi jellegzetességét, a középkorú emberek útkeresésének problematikáját. Az életkoruk száz évvel ezelőtt még a várható életkornak számított, erre ők itt ráértükben kerülgetik egymást, amíg elfut mellettük az élet. De szerencsére nekünk itt van ez a film, mint mankó, hogy ne kövessük el ezeket a hibákat.


Könnyedebb hangvételű, de kicsit a Buffalo '66-hez tudnám hasonlítani. Amíg lassan halad a történet, tehát tart a főszereplők vergődése, addig nem is nagyon lehet eldönteni, hogy jó e ez nekünk (nekik) vagy mire fog egyáltalán kifutni. De a végére hirtelen összeáll, az egész egy csapásra értelmet nyer és nem tudok mást mondani, lenyűgöző. Csupán annyi a trükk, hogy az egyikőjük (Guy Pearce), kvázi véletlenül (!), kimondja, hogy love you. A partnere, Cobie Smulders, persze képtelen visszatartani a mosolyát. Ez a pár pillanat fantasztikusan felszabadító. Ezek a tökéletesre edzett testű, jólétben élő, magabiztosságra és önérzetességre nevelt emberek túl okosak ahhoz, hogy beadják a derekukat vagy felvállaljanak, neadjisten komoly elhatározással, alázattal belevágjanak egy kapcsolatba, akármilyen kiéhezettek is érzelmileg. Ám ahogy az egyiköjük hibát vét a szokásos szócsatában (ami egyébként a tiniket idézi, ahogy heccelik egymást mikor odavannak a másikért), lehetőség nyílik megragadni az alkalmat, mert az addig felvont pajzsok leereszkedni látszanak. Végre kimondják amit gondolnak és valószínűsíthetően ezzel egy időben el is határozzák magukat, hogy akarják ezt a kapcsolatot. És sikerült nekik, és ismét győzött a szerelem! Kész csoda!   7/10


+ Andrew Bujalski eddig nekem kimaradt, de ezentúl rajta tartom a szemem!
+ Kevin Corrigan halálos figura. Egy igazi Bill Murray performanszt nyom ebben a filmben!

2017. november 23.

Sneakers

Komputerkémek
Phil Alden Robinson (1992)

Kompjúterkémek. A magyar cím alapján egy B kategóriás borzalomra lehet számítani. Ééés igazából nincs is nagyon messze tőle, hiszen olyan témába ártja bele magát gyerekes naivitással, amit mai szemmel nézve mulatságos visszanézni. A számítógépek valami misztikus eszközökként működnek. A szakmai szál gyakorlatilag sületlenség, de ha a film technikai oldalát és a cselekmény dramaturgiai egyszerűséget nézzük, hát az is elég nevetséges. Értem ez alatt, hogy ha kell minden összejön nekik, olyan dolgokra jönnek rá, amikre a józan ész számítása szerint semmi esélyük nincs. (Stb.) Persze ez anno egy jól kitalált, fullra járatott séma volt, rengeteg film készült erre a kaptafára.


A meglepő az, hogy a könnyedségnek és annak köszönhetően, hogy nem veszi komolyan magát, kifejezetten élvezetes néznivaló. Pedig Redford elég enervált, de ő még így is van olyan karizmatikus, hogy jó legyen nézni. Viszont jó a csapat! Noha nem mély, valósnak tűnő személyeket alakítanak, de eklektikusak, nincsen túltolva az egysíkúságuk, csak éppen megvannak a saját, muris kattanásaik. És ez egy ilyen hamisítatlan 90-es évek filmben éppen elég. Máskor kiabálnék ellene és húznám lefele az osztályatot, de itt kérem szépen egyensúly van. Pont annyira izgalmas, pont annyira vicces, pont annyira lendületes, pont annyira minden, amennyi ahhoz kell, hogy az ember kellemesen el tudjon tölteni vele két órát. Nincs üresjárat, az irdatlan blődségeket elkerüli, úgyhogy én örülök, hogy láttam. Illetve sajnálom, hogy csak most, mert korábban nagyobbat ütött volna.   6/10

2017. november 21.

Girls Trip

Malcolm D. Lee (2017)

Attól, hogy feketék és nők, ez még ugyanúgy szánalmasan közönséges. Hangosak, amorálisak, idegesítőek és ostobák. A poénok ~10%-a üt be, a többi szinte kizárólag arra játszik, hogy hűdedurva. Mi végre? Kérdem én. Ha valami komolyabb revelációra futnának ki (vagy a történet), talán azt mondanám, hogy rendben van. De nem, mert négy különböző karaktert ugyan sikerült összekalapálniuk, és valamelyest sikerül értelmes kapcsolatrendszert is felállítani közöttük, ezen felül viszont sajnos csak ordító közhelyeket képesek puffogtatni. És persze, hogy egy baszott nagy konferencián éri a főszereplőt a megvilágosodás, és így mindenki előtt kell kötelező jelleggel kitárulkoznia! Érdekes módon, ahogy a korábbi kétezer filmben, amiben már ellőtték ugyanezt, itt is teljesen összeszedetten és átgondoltan beszél, miután átvált őszintébe. Whatever. De most tényleg! Azon kéne nevetni, hogy két nő lehugyozza az alatta álló tömeget? Vagy azon, hogy rendkívül intenzíven, hosszasan és megválogatottan tud valaki elküldeni egy nemkívánatos embert a búsba? Az erények eltörpülnek a szégyenérzet miatt, amit helyettük érzek, miközben nézem.   4/10



Vice Versa

Egymás bőrében
Brian Gilbert (1988)

Nehéz lenne megfogalmazni a viszonyrendszert, amiben létezek ezzel a filmmel. Kényszerűen ki kell tágítani az összes gyerekkoromban látott amerikai vígjátékkal (szigorúan ezzel a kifejezéssel), melyekkel együtt hatnak most rám rémes, közben mégis valamelyest szívet melengető, nosztalgikus érzéssel. Túljátszott, esetlen, bénácska, egy mai közepes hollywoodi film megközelítőleg végtelenszer profibb szakmailag ennél. Ám mint tudjuk, ez az élvezeti értékkel sosem egyenesen arányos. A nagyobb gond, hogy teljesen felejthető, mivel nincsenek karizmatikus szereplők vagy emlékezetes momentumok a történetben. Gegekből áll, átfogóbb gondolatot nem tud, de láthatólag nem is akar megfogalmazni. Volt egy ötlet, amihez kitaláltak poénokat, aztán legyártották. Utólag könnyen vagyok okos, de ha már eddig nem néztem meg, maradhatott is volna így.   5/10



Opera

Dario Argento (1987)

Belecsapok a közepébe. Milyen pozitívumot lehet felemlíteni erről a filmről egyáltalán? Van pár jól mutató pásztázó kamerabeállítás, szexista énem örül, mikor néha átsejlik Cristina Marsillach mellének formája a felsőjén, a metálos zene szokatlan, viszont épp ezért meglepően jól működik. Azt hiszem ennyi.


És akkor jöjjenek a negatívumok, melyekből kiviláglik, hogy mennyire képtelen vagyok megbarátkozni ezzel a realitást nélkülöző, elrugaszkodottnak mégsem mondható előadásmóddal:
– Rettenetesek a színészek. Gyalázatosan rossz, életszerűtlen párbeszédeket adnak elő nem létező élethelyzetekben, mű pózokban és a természetesség érzetének teljes hiányában. Emberek nem beszélnek így egymással, nem mondanak ilyen mondatokat egymásnak. Mintha a gyilkosság tényét nem is igazán vennék figyelembe. Nem beszélnek róla, tesznek-vesznek, végzik a dolgukat, továbblépnek, mintha mondjuk gyakran előfordulna velük ilyesmi. Közben meg néha rettenetesen ki vannak borulva! A realitásérzet nemhogy csorbul, szinte nem is jelentkezik. Van olyan szereplő, akinek a bőrébe bele tudja képzelni magát a néző? Van olyan karakter, akinek a cselekedetei átérezhetőek?
– A másik szokásos olasz probléma, hogy olaszok beszélnek angolul, rettenetes akcentussal. Olyan hangsúlyokat használnak, hogy képtelenség nem megmosolyogni. Használtam már a rettenetes szót? Az olasz utószinkron meg egyenesen minősíthetetlen színvonalú.

Az általános problémák után pár gyakorlati példa, amik legalább annyira bosszantanak:
– Persze tudom, minek nézek giallot ha nem bírom, de mi ez a beteges vér-imádat? Megszúrnak valakit, kicsit fröcsög a vér, és akkor nézzük pár másodpercig. Igen, véres lett a ruha. So, what? Miért jó ezt nézni? Teljesen el vagyok tévedve ennek a kérdésnek a feloldását illetően. Céltalannak találom.
– A lakás, amelynek szellőzőjében szinte sétálni lehet. Micsoda légtömegek mozgatására lehetett szükség anno ezekben a lakásokban!
– A jelenet a szemcseppentős akció után, mikor feljön a barátnője és együtt rettegnek, kizökkentve a film világából, mintegy objektíven vizsgálva, eszméletlen mulatságos. Bezárkóznak a konyhába, egymással szemben állnak enyhén görnyedt készenléti pózban és markolásszák egymás vállát, miközben hablatyolnak valami oda illőnek gondolt mondatokat. Ez egy durván általánosított elképzelés arról, hogy milyenek az emberek ha izgulnak és félnek. A valóság közel sem ilyen.
– A látványosnak szánt varjas jelenet után végre kiderül, hogy ki a gyilkos! (Aki hagyja, hogy egy madár kivájja az egyik szemét.) Ezek után az opera rendezője és a főszereplő nő, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, bemennek egy szobába beszélgetni. (Teljesen logikusnak tűnik!) A nő leül, a férfi vele szemben. A gyilkos valahogy bekerül a szobába (isteni beavatkozás?! láthatatlan köpeny?) és a nő mögül, tehát a rendező szemszögéből nézve szinte szemből támad. Kérem, valaki mondja meg, hogy a rendező hogyan nem látta közelíteni!
– Megy a tv-ben a hír arról, hogy mégsem halt meg a gyilkos. Hát mikor csap le, ha nem ekkor? Micsoda időzítés! Rendben van, támadásba lendül, ezt el kell tudni fogadni. Meghalni látszik a rendező, a főszereplő nő barátja, talán akkorra már a szeretője is. Erre ő, kapja a lélekjelentét és épp miközben a gyilkos gyilkol, megböködi a hátát, hogy helló, lehet, hogy eddig nem úgy nézett ki, de mégiscsak olyan vagyok mint az anyám, ergo melléd állok, higgyél nekem! OK, a csel bejött (hiszen milyen szépen fel lett építve), gyorsan lecsapnak a zsaruk, akik az alpesi kieső házikóhoz rekord idő alatt érnek ki és egyből tizen, mert épp ennyien bent is voltak az örsön (ilyen szolgáltatást mindenhova!). Ezen felbuzdulván, megörülvén, fellélegezvén, a problémától megszabadulván, főhősnőnk, egyből hömpölyögve hempereg a virágos réten, mosolyra fakadva. Hát nem hatották meg az események.


Esküszöm, megpróbáltam túllépni ezeken a dolgokon, mert hát valamit mégiscsak lát bele egy valag ember, hiszen elég nagy rajongótábora van. De nem megy. Alapjaiban van ez másra tervezve mint én. Kegyelemosztályzatot kap. Az élmény alapján simán adhatnék neki rosszabbat, de lássátok újfent a példát, áldott jó szívem van.   3/10

2017. november 20.

Columbus

Kogonada (2017)

Kogonada. Milyen kiválóan hangzó művésznév. Illik egy ilyen érett bemutatkozáshoz. Lassú folyású, coming of age dráma. Mondanám azt is, hogy romantikus, de ez a jelző talán csak akkor illene rá, ha beteljesülne vagy tényleg szerelemről beszélhetnénk. Ám igazából egyáltalán nem a hagyományos értelemben használt szerelemről, hanem inkább egy bensőséges kapcsolatról beszélhetünk.


Két, az életének nehéz szakaszában járó ember találkozik, és tovább lendítik egymást a nehezén. Mindez egy végtelenül ráérős, meditatív jellegű előadásban. Lassan építi a karaktereket, nem is ismerünk meg sokat belőlük, a hangsúly inkább a hitelességükön van. Bőven kapunk időt gondolkodni a látottakon, mert Kogonada hosszasan hagyja a szemünket legeltetni. Nyugalmat, ráérősséget sugároz ezzel, de nem lennénk meglepve, ha sokan egyenesen kimértnek mondanák, a szó rossz értelmében. Azzal, hogy ilyen keveset mond, de azt nagyon határozottan teszi, megkérdőjelezhetetlenné teszi a cselekmény alakulását. Érdekes, hogy dramaturgiáról szinte nem is igen lehet szót ejteni. Rávezeti a nézőt a tanulságra és mély együttérzést kelt a szereplők iránt, de csúcspontokról, változó ívről szó sincs. Talán egy lineárissal le lehetne írni, és ezzel azt hiszem el is találtam a gyenge pontját, hogy miért is fekszi meg a gyomrát sokaknak. Azt hiszem az lesz a legjobb ebben a filmben, hogy mikor újra fogom nézni (úgy gondolom, hogy többször is lesz ilyen), mindig mást fog jelenteni nekem. Óvatos osztályzat egy igazi különlegességnek, de hogy repül e a kedvencek közé, az egyáltalán nem kérdés.   7/10


+ Parker Posey elemi erővel hozza a mentor/nevelő/anya szerepbe kerülő érett, komoly egzisztenciával rendelkező, középkorú nőt, akibe pár pillanat alatt bele lehet habarodni.

2017. november 16.

Thor: Ragnarok

Thor: Ragnarök
Taika Waititi (2017)

Megszületett az új aranytojást tojó tyúk. A legújabb, agresszív módszerekkel kitenyésztett, kényes egyensúlyban működő szervezetű tyúk. Tudjuk mi a baj azzal, ha az ember erőszakosan beavatkozik a természet dolgába. Sajnos egy beteg, csak erősen kontrollált körülmények között életképes, ám akkor borzasztó termelékeny tyúkról beszélhetünk. Rettenetes nézni ahogy csetlik-botlik, de akinek a tulajdonában van, nem érdekli, hiszen ott a tojás, aminek a csillogása teljesen megbabonázza. És valahol ez nagyon szomorú.


Félretéve ezt a rettenetes hasonlatot, az új Thor film, kapva a Galaxis Őrzői két részének sikerén, a James Gunn által kijárt utat tapossa tovább. És borzasztóan ambivalens élmény. Amikor néztem, tulajdonképpen élveztem és csak a háttérben húzódott meg a gondolatszál, hogy mennyire ismerős, amit látok. Aztán ahogy kijöttem a moziból és már nem mosolyogtam az utolsó, egyébként zseniális poénon (Miek halála), egyből azon kezdett el járni az agyam, hogy milyen unalmas és fantáziátlan ez az egész.

Ha a filmtörténelemben akarjuk elhelyezni, valami futottak még vagy sokadik lehúzott bőr bejegyzésben fog csak szerepelni. A Marvel stúdió a három írójával az élen, erősen azon dolgozott, hogy minden szerintük fontosnak tartott (értsd: minden egyes filmből kihagyhatatlan) momentumot bele sikerüljön tuszakolni. Gondolom összejött nekik, mert ahogy a történetet nézem, egy megveszekedett értelmes gondolat nem jut eszembe róla. A főgonosz Hela, azon felül, hogy istentelenül jól néz ki, az ég adta világon semmilyen érzelmet nem vált ki és teljesen értelmetlennek tűnik a létezése. (Mi vezérli?) Jut eszembe! Az hogyan lehetséges, hogy Thor és a bratyója a valkűrök történelmével teljesen képben vannak, de a testvérükről nem tudtak?! Kínos kérdés, de amúgy ilyen eszkábált forgatókönyvre utaló pillanatot még bőven lehetne találni. Pl. megérkeznek az űrhajóval Asgardba és megközelítőleg 2 másodperc alatt észrveszik a hegy belsejében meghúzódó tömeget. Tömeget! Erről meg az jut eszembe, hogy Asgard lakossága a Hela által megölt katonákat levonva, cirka 150 fő. 9 birodalmon uralkodnak. Szerintem simán ment volna nekik az egész univerzum is, teljesen reálisan gondolkodott Hela.

És muszáj rátérni Taika Waititi mennybemenetelére is. A kis kultfigura, mint ember, tényleg nagyon érdekes, és ezt a marketinggépezet nagyon szépen fel is karolta. Érezni a poénokon, hogy jó részük improvizált, jól működnek, sok van belőlük, jó hangulatot adnak. Viszont ezek mind csak gegek. Nagyon egyszerű módja ez a szórakoztatásnak és csak rövid ideig hatásos. Ennyi teret engedtek Waititinek. És ő, ha úgy tetszik, becsicskult. A nevét adta egy rettenetesen középszerű projekthez. Az ő kézjegye teszi elviselhetővé. De egyébként én nem gondolom, hogy sokkal jobb lehetett volna, ha teljesen szabadjára engedik, mert én a korábbi filmjeivel sem lettem teljesen meggyőzve. Ez egy gyümölcsöző vállalkozás. A Marvel és Waititi is azt dobta bele amiben erős, a végeredmény pedig épp azt hozza, ami a cél is volt. Dől a lé, csörög a zsé, virulnak az arcok.


Összességében amúgy tényleg jónak lehet ítélni. Laza, könnyed, poénos, mellette profi, gördülékeny (még jó, hogy tizedszerre ugyanazt sikerül probléma nélkül előadni), a látvány szépen kidolgozott, a zene jónak mondható (nem nagy szám amúgy). Röpül vele az idő, én is sokat nevettem, tetszett, meg minden. Csak könyörgöm, ne istenítsük ezt a langyos, kínosan kicentizett, közhelyes, klisés, súlytalan, érdektelen terméket.   6/10

2017. november 14.

Nasty Baby

Sebastián Silva (2015)

Egy meleg férfi pár gyereket szeretne egy közös barátjuk segítségével. Kiderül, hogy az egyikükkel, aki a hajlandóságot mutatja, nem jön össze. A másik hezitál, családi összeröffenés érdekes beszélgetésekkel, idióta művészeti projekt részletei, testvérek ügyei, egy zavart öregemberrel való állandó küzdelem, talán mégis összejön a gyerek, stb. Magyarul egy középkorú pár ügyes-bajos dolgai, családi helyzetének alakulása. Semmi extra. Aztán becsap a villám. Baaaang!

Te mit tennél, ha egy zavaros szituációban halálosan megsebeznél egy öregembert? Feladnád a végre összeállni látszó életed, vagy élnél a lehetőséggel, hogy végleg kinyírod és megpróbálnád eltakarítani a nyomokat? Ha az utóbbit választod, vajon sikerül a hozzád közel álló szemtanúkat és tettestársakat is meggyőzni erről? Roppant izgalmas, messzemenő vitákat kirobbantó kérdés.


Továbbra is tartom magam ahhoz az állításhoz, hogy Sebastián Silva az egyik legizgalmasabb kortárs rendező-író. Úgy fogja meg a karaktereit és a kis családias közegüket, mint érdekes, modern, városi embereket és kvázi eljátszadozik velük teljesen hétköznapi szituációkban, szinte céltalanul. Megbújó, jópofa humor mellett tényleg semmi egyéb nem jelentkezik, csak a realista, lassú karakterépítgetés. És tényleg esély sincs kitalálni, hogy mire fog kilyukadni. Ahogy a Magic Magic-ben, Silva itt is mesterien vezeti a nézőt. Ahhoz képest mondjuk ez egy amatőrnek tűnő, feltűnően leszarom hozzáállással fényképezett film, de ez igazából nem nagyon számít. Főleg a bevilágítás hiánya teszi ilyen hétvégi projekt érzetűvé, de a magas fényérzékenység miatti túl világos és zajos kép is hozzátesz. A beállítások is az egyszerűségre törekednek, semmilyen víziót, erős koncepciót nem találni benne. Még az egy szem "akciójelenetet" is alig lehet látni, mert olyan mintha az operatőr a kis helyen nem tudná követni az eseményeket. Erre én azt mondom, hogy whatever. Az ügyesen megválasztott és hatásosan használt zene elárulja, illetve a Magic Magic profisága kvázi tanubizonyságot tesz, hogy mindez a rendezői koncepció része és nem bénaság. Kiválóan működik. A tengés-lengés és a fejbevágás együtt teszik felvillanyozó élménnyé. Egyszerűen nem tudok nem azon agyalni, hogy én mit tettem volna!   7/10



2017. november 13.

Valerian and the City of a Thousand Planets

Valerian és az ezer bolygó városa
Luc Besson (2017)

Lám, lám, lám! Luc Besson még mindig tud (valamit). A kritikai és a nézői visszhang ugyan nem igazolja, de ez ugye kit érdekel, mikor úgyis nekem van igazam?! Az ég adta világon semmi olyat nem láthatunk benne, amit ne láttunk volna már ezerszer, viszont a látvány pazar és a film java gördülékenyen halad, valamint kellő mennyiségű és minőségű humorral van megspékelve ahhoz, hogy jólesően, könnyedén lehessen elveszni benne. A legnagyobb pozitívum számomra egyértelműen a két főszereplő, különösen annak tudatában, hogy majd mindenki őket hozta fel a legnagyobb negatívumnak. Egyszerűen nem értem. Nem szokványosak (Mr. Táskás Szem és Miss Végtelen Láb), vibrálnak együtt, ügyesen, jópofán játszanak a mimikájukkal és egész korrektül meg lett írva a szerepük is. Nem lóg ki semmi, egységes képet alkotnak a célszemélyekről. Egy ilyen filmbe mi kell ennél több? Bennük és a történetben is nagy fantázia van, csak sajnos a záró szakasz rémesen el lett nyújtva, ezért túlságosan leül és súlyát veszti. Akár egy bíztató, nem teljesen kiérdemelt 7/10-el is jutalmazhatnám, de ahogy végiggondoltam, nem tudnám tiszta lelkiismerettel megtenni. Mindenesetre én ajánlhatónak minősítem, mert Luc Bessonnak még mindig van mersze a saját útját járni. Kész csoda, hogy össze tudta kaparni rá a pénzt. Pedig akár utálhatnám is, mert ugye minek még egy ötödik elem utánérzés.   6/10



2017. november 10.

Kimi no na wa.

(Your Name)
Makoto Shinkai (2016)

Feleségem reakcióiból ítélve, kívülről, csak a hangokat elkapva vagy bele-belenézve nevetségesen szentimentális, de ezt simán lehet érezni még úgy is, hogy én normális körülmények között néztem. Rendesen megadtam a módját (mindig igyekszem, de kivételesen most minden feltétel adott is volt) és az elejétől belesüppedve, teljesen rabul ejtett. Mi több, a központi misztériumával és az overwhelming romantikusságával egyenesen megbabonázott. A végére szinte együtt lélegeztem velük és szorítottam értük.


Nem beszélve arról, hogy mekkora csavar már az, ami a film derekán található?! Teljes őszinteséggel mondhatom, hogy nem láttam jönni. Nem nagyon volt ilyen mostanában. Elhasznált szó, mert túl sokszor mondjuk olyasmire, ami csak úgy simán tetszik és elismerjük, de ez itt kérem tényleg zseniális forgatókönyvi húzás. A legnagyobb pláne pedig az, hogy még ez után sem válik kiszámíthatóvá. Összességében, ezen felül is minden pillanata élményszámba megy, még a gagyi sorozatokat idéző dalbetétekkel együtt is. A lebilincselő történet mellett pedig nem mellesleg ott a tény, hogy soha nem látott részletességgel kidolgozott, fantasztikusan kreatív módon modernizált, de mégis 100%-ig anime-hű a látványvilág. Elképzelni sem tudom, hogy mennyi munka lehetett ez és milyen sokan dolgozhattak rajta. Talán ezek után nem kell mondanom, hogy tényleg felér a hype-hoz és a híréhez. Vicces, romantikus, rejtélyes és elkerül minden béna klisét. Csodálatos film!   8/10

2017. november 6.

Ingrid Goes West

Matt Spicer (2017)

Az a legurvább ebben a filmben, hogy nem elrugaszkodott, hanem inkább valóságos. A kulcsmomentumok a hatás miatt fel lettek erősítve, de ízléses dramaturgiával, tehát nem mászik az arcodba és nem is túl sablonos. Akárhogy, a kínos jelenetek (amiből van jó pár) nagyon fájdalmasak. Végig ott csücsül a szád szélén a mosoly, mert a film nem veszi véresen komolyan magát, de közben mélyről jövő keserűséget érzel. Mert ez rólad is szól. A témája aktuális és úgy fogja meg a velejét, hogy nem tudsz kívülállóként viszonyulni hozzá. Vitaindító, bicskanyitogató és elgondolkodtató. Nem nagyon lehet és nem is igazán érdemes belekötni. Talán csak abba, hogy az ígéret ellenére, nem kapunk semmilyen frappáns lezárást vagy hogy egyáltalán nem ás a probléma mélyére. Csak ezt az egy elszigetelt, elég extrém esetet taglalja, de az elvitathatatlan, hogy ezt viszont kellő körültekintéssel megközelítve. Mehet iskolai tananyagnak.   7/10



2017. november 2.

Brawl in Cell Block 99

S. Craig Zahler (2017)

Elfeledett idők hősét, aggasztóan nyílt brutalitással bemutató, lassú bűnügyi film. Bűnfilm, mert a cselekményt alakító tényezők mind visszavezethetőek a bűnbeeséshez és annak következményeihez. Hogy hogyan dolgozzuk fel, hogy mit vonz magával, hogy miért nem lehet meg nem történtté tenni és így tovább. Nem mond semmiféle ítéletet a büntetésvégrehajtáson végiggázoló családapa tetteiről, hanem egyenesen piedesztálra emeli azt. Már rég elmúltak azok az idők, amikor ilyen kiismerhetetlen, erősen megkérdőjelezhető elvek mentén élő tesztoszteron-túladagolt férfiakat lehetett idealizálni. Efféle (anti)hős utoljára a The Guestben volt, előtte meg ki tudja, talán a 90-es években valamikor. Lehet, hogy nevetségesen könnyen válik rémálommá az élete, de mindez azért történik, hogy aztán iszonyatos erőfeszítések és az elkerülhetetlen önfeláldozás árán sikerüljön megváltást elérnie.


Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lefelé haladása a 99-es blokkig, annyira olajozottan megy, hogy az tényleg mesébe illő. Zahler, ahogy a Bone Tomahawknál sem, itt sem törekedett az objektív realitásra. Az anatómiaira meg főleg nem. Ebben a világban olyan könnyen törnek a csontok, olyan könnyen hámozódik le a bőr az ember arcáról, hogy az még egy sokat látott filmkedvelőnek is zavarba ejtő. Lehengerel mindent és mindenkit, túljár az esze mindenkin, a lehetetlent váltja valóra azzal, hogy sikerül megvédenie a családját, és közben kivégez egy maffiafőnököt, na meg úgy mellékesen kurva nagy fricskát mutat az igazságszolgáltatásnak is.

Számomra a legnagyobb pozitívum a filmmel kapcsolatban, hogy ez a másnál max. 90 percre elegendő történet, olyan szépen lett elterítve 132-ben, hogy nem térek napirendre felette. Az egyszerű, de találó fényképezés, a zene, Vince Vaugh lassú, kimért mozdulatai, a sok álló kép és gyakorlatilag minden, ebben az erős kézben tartott rendezésben, a végtelen idő ígéretével klimpírozza végig a cselekményt. Lehetne szebb, de nem oszt nem szoroz az élményen. Lehetne feszesebb, de miért akarnánk ezt a kiváló filmet kevesebb ideig nézni? Mélyen nem zárom a szívembe, de az a fajta filmélmény amit nyújt, igazán ritkaság számba megy.   7/10


+ Vince vaughn jó, de ahogy a felélesztett Adam Sandlertől sem, tőle sem kell elájulni.
+ Udo Kier!!!
+ Don Johnson!!!

The Babysitter

McG (2017)

Olybá tűnik, hogy McG-nek - ugyanúgy, ahogy a Better Watch Out rendezőjének - sikerült átvernie a nézők/kritikusok javát. Kísérteties a párhuzam. Ám, egy percig sem kell aggódnotok, én majd eloszlatom a kételyeket: ez kurvára nem jó film!


Az a nagy és egyetlen szerencséje (McG-nek, a nézőnek, meg mindeninek), hogy Samara Weaving, mint Bee, ellenállhatatlanul az elemében van, amíg Cole szédítését kell előadnia. A kis cuki mosolyai, na és persze a vadító szerelése megveszi a nézőt, mert mindenki álma egy ilyen odaadó, megértő szexbomba/idol. (Az más kérdés, hogy ilyen nem létezik.) Aztán ahogy lehull a lepel a valódi tényállásról, minden értelmezhető síkon talaját veszti a film. Addig se volt valami eredeti a videoklipes megoldásaival és a sablonszereplőivel (nagyon nem), de ami utána marad az kb. minősíthetetlen.

– Úgy mégis, melyik szereplőnek milyen háttértörténetet lehet elképzelni? Milyen emberek ezek? Mi vezérli őket? Egyik kérdésre sem lehet válaszolni. Ja, hogy ez egy könnyed film és mit agyalok ilyeneken? Na ne etessen senki ilyesmivel. Az alapoknál nincs fontosabb.
– Az idő- és térkezelése a cselekménynek katasztrofális. Csak a képen látható dolgok történnek meg, a többi szereplő addig valami purgatóriumban lehet talán vagy fogalmam sincs.
– Az OK, hogy nem veszi magát komolyan, de nem különösebben vicces. Amikor humort próbál prezentálni, akkor is mindig bűzlik az újrahasznosítás izzadságától.
– Na nehogy már 2017-ben egy ilyen tinihorror-vegyesválogatottnak kelljen örülni.

Whatever.   4/10

2017. október 30.

The Meyerowitz Stories (New and Selected)

Noah Baumbach (2017)

Csak egy bibi van ezzel a filmmel. Hogy nincs lezárva. Vagy inkább az a kár, hogy vége van? Tény, hogy nagyon hosszan el bírnám nézni, de ebben a hosszban, ezzel a dramatugiai szerkezettel, a végére egy kis hiányérzetem maradt. Szóval imho azért kár, mert nincs egy olyan lezárás, ami mond valamit a nézőnek. Ez csupán azért kellene, hogy meg tudjon nyugodni a befogadó lelke, hogy a hagyományos filmszerkezethez szokott agyacskákban ne gyulladjon fel a hibajelző lámpa. Mert amúgy, ha az eszemre hallgatok, tényleg felesleges kvázi tucatosítani. Tulajdonképpen elmond egy összefüggő szakaszokból álló részt a Meyerowitz-ok életéből, it completely makes sense, kereknek is mondható, aztán kikapcsol minket belőle. Ne aggódjatok, én se értem magam, hogy mit hiányolok pontosan. Lehet, hogy másodjára már nem is jönne elő...


A Baumbach tengelyen ezúttal sok pozitív felhajtó erő jelentkezett:
+ Végre nincs túltolva a színszűrőzés. Itt most csak egy kis nosztalgikusságot árasztó, őszies színezettséget enged meg magának. Sokkal szimpatikusabb, realisztikusabb és kényelmesebb néznivaló. Nem telepszik úgy rá az emberre.
+ A karakterek most a lehető legközelebb állnak a Woody Allen féle sémákhoz. Visszafogottabbak, emberszerűbbek, kevésbé szánalmasak, inkább viccesebbek. Mindegyikőjük egy izgalmas, felnagyított sztereotípia, de mégis élővé válnak, mert összetettnek láttatja őket. Tényleg olyan, mintha belecsöppennénk az életükbe egy levehetetlen iróniai-erősítő szemüveggel a fejünkön.
+ Adam Sandlerre most mindenkinek külön ki kell térnie, így nekem is. A nagy rácsodálkozásukban a legtöbben el is vetik a sulykot és szuperlatívuszokban beszélnek róla. Én földhözragadtabb vagyok ennél. Adam Sandler nem rossz színész ha jó anyagból tud dolgozni, de azért nem kell elájulni tőle. Tetszett.
+ Az elnyisszantott jelenetek, különösen azok, amelyek Adam Sandler kiabálásával végződnek, mindig hangos nevetésre ösztönöztek. Remek ötlet és egyáltalán nem zavaró, hogy többször is használja.


Ha az a fránya, nehezen megfogható hiányérzet nem lenne, gondolkodás nélkül röptetném a kedvencek közé. Így viszont emlékeztetni kellett magamat, hogy valójában mennyire éleveztem, és csak ez után repült a kedvencek közé. Hát mit mondjak, ez legyen a legnagyobb gond egy filmmel!   7/10

2017. október 25.

Better Watch Out

Chris Peckover (2016)

Nagy hiba volt ebbe ilyen hirtelen beleugrani. Hogy akik dicsérték mit láttak bele, azt nem tudom még csak elképzelni sem. Becsületére legyen mondva, legalább nem baszta fel az agyam, de átgondolva az egészet, elég lesújtó a véleményem róla. Kezdve azzal, hogy pszichológiailag nulla (0 = zéró [alias zérus]) értelme van. Teljesen fals a karakterek alakulásának iránya, de eleve az indíttatásaik is légbőlkapottak. Ebből következik, hogy egyetlen átérezhető pillanata sincs, és rásegít erre az is, hogy a színészek egytől egyig az ihlet teljes hiányában dagonyáznak. (Szegény Virginia Madsen.) A cselekmény egy összeollózott fércmunka. Most kell ezt még tovább ragozni? Érdeme, hogy valahogy elérte, hogy végignézzem. Így utólag viszont inkább azt mondom, hogy jobb lett volna kihagyni.   4/10



Wind River

Wind River - Gyilkos nyomon
Taylor Sheridan (2017)

Sheridan ösztönös filmkészítő. Másképp nem lenne lehetséges, hogy ilyen elemi erővel csapjon agyon minket minden általa írt film atmoszférája. Titka csupán annyi, hogy remek karaktereket ír. Az apró, emberi mozzanatok, a kis árulkodó jelek és poénok, a nézések, a jellemző félmondataik teszik pillanatok alatt élőve őket. A másik árulkodó jel, hogy nem lóg ki semmilyen jelent a filmjeiből. Képekben gondolkozik, olyan momentumokból és olyan cselekményt alkotó képsorokból, amik esszenciálisak és maradéktalanul mesélik el azt, amit megálmodott. Nincs bővebb háttér, a történet annyi amennyit látunk. (Így nehezebb hibázni is.)


Lehet, hogy sokaknak lassan elege van ezekből a kilátástalan, az emberiségből kiábrándító történetekből, én azonban még vele tartok. Egész egyszerűen azért, mert most is hitelesnek érzem. A lehengerlés marad csak el. Sajnos ezt a történetet elég gyorsan el fogom felejteni; összességében nem tett rám mély benyomást. Mindazonáltal megjegyezném, hogy ezerszer egy Sheridan nyomasztás, mint valami tucat zsánerdarab.   7/10

+ Olsen kisasszony karaktere érdekes és beleillik a környezetbe kívülállóként. Kapcsolata Rennerrel maximálisan átérezhezhető.

2017. október 19.

17 filles

17 lány
Delphine Coulin, Muriel Coulin (2011)

Hasonló problémában vagyok vele, mint a tegnap értekezett HHhH-val. A történet roppant érdekes, főleg, hogy ez is a valóságon alapul. Annyiból jobb a helyzet, hogy ez törekszik a realizmusra és elég hatásos szintet sikerül elérnie. Amit nem látok, az az, hogy a készítőket nagyon megérintette volna az egész. A végén a fő tanulság átjön, de amúgy semmit nem mond a szereplőkről. Nem ismerünk meg senkit igazán, nem is próbál belelátni a fejeikbe, csak levon egy egyszerű, felnőttes következtetést. Oktatási célból kiváló film lehetne, mert tulajdonképpen nem igazán lehet belekötni abba amit látunk és kiválóan lehet vitázni, beszélgetni róla. Az élvezeti érték viszont teljesen átlagos és filmesztétikailag sincs benne semmi izgalmas.   6/10



2017. október 18.

HHhH

HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják
Cédric Jimenez (2017)

Eme film megtekintése helyesen eltöltött időnek tekinthető, ha csak azt az aspektusát vesszük figyelembe, hogy ismeretet terjeszt, könnyen fogyasztható formában. Ha viszont felteszünk pár, a készítés célja, szándéka iránt érdeklődő kérdést, nyomban zavar támad a térben. Vagy az éterben. Vagy valamiben. Az agyunkban leginkább.


Merthát miről szól a film? Reinhard Heydrichről? Kötelező körökben bemutat pár fontos momentumot az életéből, de csupán közlés formájában. Az indítékok, a miértek messze távol maradnak. Szó szerint semmit nem tudunk meg Heydrichről. Mikor Rosamund Pike ott van mellette, a házaspár kapcsolata mond valamit az emberről, de ezek a jelenetek bántó kisebbségben vannak. Himmler csak egy háttérben rejtőző alak, semmilyen hatást nem tud kelteni dramaturgiailag. Vagy akkor inkább a merénylőkről szól a film? Akkor miért látjuk meg őket csak a film harmada környékén? Addigra ott tartunk, hogy van egy vadállat Heydrichünk, akiről fogalmunk sincs, hogy mi vezérli, de van egy támogató felesége. Aztán hevenyészetten összeállított előkészületeket láthatunk emberinek láttatni próbált figurák által. De a lényeg már megint elveszni látszik. Pl. az ember, aki feladja őket, távolról sem látszott. Miért tette? Ki volt ő? Kapkodó a film a részleteket illetően, nem alakul ki átfogó kép arról, hogy ki irányít és ki mit miért tesz. Röviden tehát a film szerkezete furcsa és hatástalan. De maguk a jelenetek sincsenek jól megválasztva vagy kellő hangsúllyal bemutatva. A színészek meg Rosamund Pike és Mia Wasikowska kivételével elvesznek az ürességben. (Wasikowska-nak mondjuk nem volt nehéz dolga, mert teljes szabadsága volt a súlytalanságban.)

Úgyhogy jobb, ha csak üres fejjel nézzük és elszörnyűlködünk azon, hogy milyen veszedelmes dolgok történtek 75 éve. Ezen módon egész jól működik.   6/10

2017. október 11.

Berlin Syndrome

Cate Shortland (2017)

Nagyon nagy kérdés, hogy ennek a filmnek miért nem ment híre (Sundance-es volt), miért nem volt rendes kampánya és miért tűnt el azonnal a süllyesztőben. Cate Shortland előző filmje, a Lore, egy sokak által méltatott, elég nagy sikernek örvendő, valóban kiváló alkotás. Ha ahhoz nem is tud felérni, de egyértelműen pozitívnak tekinthető a Berlin Syndrome, szóval elég furcsa ez a kirekesztettség.


Egy kemény témáról, a fogva tartásról beszél összeszedetten és átgondoltan. Kicsit sótlan, semmilyen érzést hagy maga után, de filmtechnikai, dramaturgiai és rendezési szempontokba nem igazán lehet vagy érdemes belekötni. Hiányzik belőle a plusz, ennyi a hibája. Azt nem mondanám, hogy Teresa Palmer rosszul játszik, de talán kicsit rajta is múlt ez a félresiklás. Nincs benne az átütő erő és az elején kicsit furcsa arcai vannak a bátortalan utazó szerepéhez. Mindenesetre az élmény elég letaglózó és elgondolkodtató, szóval én nem tántorítanék el senkit a megnézésétől. Sőt!   7/10

2017. október 9.

Blade Runner 2049

Szárnyas fejvadász 2049
Denis Villeneuve (2017)

Gondolom sokan akadnak, akik szembeszállnának a véleményemmel (főleg itt fanyalgásország berkein belül), de számomra Denis Villeneuve egyértelműen bebizonyította, hogy lehetséges hosszú idő után is olyan folytatást készíteni klasszikus műhöz, ami nem kelti a feleslegesség érzetét. Már ezért megérte. A folytatások folytatásának korában, ezzel jó ideje adós volt a filmvilág.

Hovatovább, teszi ezt úgy, hogy lényegében alig enged magának tágítani valamit az első rész által lefektetett alapokon. Az univerzum szabályai élnek, minden vizsgálható területen szolgaian követi elődjét. A bravúr, hogy ennek ellenére sem lesz gázos, de még bántó, csak egy pillanatra sem. Elárulom miért: mert folytatja a történetet. Nem másolja, nem kiegészíti, nem továbbgondolja, hanem természetesnek hatóan tovább írja úgy, hogy ne merüljön fel kérdés azt illetően, hogy másképpen is alakulhatott volna.


Ehhez kell az, hogy a gigantius játékidő ellenére, kifejezetten sovány legyen a történet. Minden karakter félig a ködben marad, csak épp annyit látunk belőlük, hogy a motivációik érthetőek legyenek. A képek (Deakins igéző) és a hangok (Zimmer lehengerlő) uralják az élményt. Csak egy példa, hogy sokáig legeltethetjük szemünket Ana de Armas kifogástalan bájain. Amilyen egyszerűnek és szinte inokolatlannak tűnik elsőre a szerepe, annyira mélyen ivódik bele a történetbe. Létezése szimbolizálja K kirekesztettségében az egyetlen apró fogódzkodót, hogy legalább imitálhassa az emberi oldalát. Később derül ki, hogy ez a kívülről teljesen üres és szinte nevetséges kapcsolat, mennyire sokat jelentett neki, és hogy ez az egész replikánsokkal egyengetett világ milyen törékeny egyensúlyban működik. Nade, nem kenyerem nekem az ilyen értelmezgetés. A lényeg, hogy ebben a filmben minden karakter egy egymással erős feszültségben álló oldalt reprezentál és jelentősége van a szerepének, hiszen alakítja a film történetét.

Más folytatásokkal összehasonlítva, a 2049 legfontosabb ütőkártyája az, hogy nincs mibe belekötni. A színészi munka mesteri. Szárnyal az idő az audiovizuális kényeztetésnek hála. A lassan csordogáló jeleneteket hirtelen törik meg dinamikus események, amiknek mindig helyén van a hangsúlya. Rengeteg finomság van elrejtve a képen vagy a szövegekben, szépen építve ezzel az univerzumot. Nem fog bele túl nagy témákba, hanem megmarad személyes szinten. K kvázi Deckard leszármazottjának tekinthető. Ő már avval a tudattal "nőtt fel", hogy replikáns, de kezdeni ő sem tud vele semmit. Érzi, hogy az élete megerőszakolt és üres, de a kérdéseire a válaszok nem léteznek. Itt jön a képbe Deckard, akivel közösen össze tudják rakni a képet, ami felfedi a replikánsok létezésének egyetlen feloldozási lehetőségét. Na mi a fene! Már megint értelmezgetek...


Az első Szárnyas fejvadász, nem elég, hogy hányattatott sorsú (hatalamas bukás) és hét különböző verzióban létezik, de elég megosztó mű is. Sok cikket olvasok, sok embert követek és úgy tűnik, hogy akik mostanában ismerkedtek meg vele, legfeljebb egy gyenge elfogadást tudtak kipréselni magukból, a varázslatot már nem tudták átélni. De nem is baj, mert inkább az lenne a furcsa, ha egy ilyen lassú, gyér cselekménnyel rendelkező filmet a nagy közönség istenítene. Nem rugaszkodnék el a valóságtól amúgy azzal a kijelentéssel, ha azt mondanám, hogy ahogy a 2001: Űrodüsszeiát, a Szárnyas fejvadászt is egy hamis, mesterségesen felerősített mítosz övezi. Azok, akik tényleg istenítik, valószínűleg elég kevesen vannak.

Valamelyest furcsa nekem az is, hogy a 2049-nek ennyire pozitív a nemzetközi visszhangja. A csalódást keltő bevételek azonban egyből helyre teszik a dolgot. Még ha el is ismeri a többség a látottakat (hiszen elég intenzíven és kifogástalanul bombázza a látó és hallószerveinket), igazából mélyebb kapcsolatot nem fog tudni kialakítan ezzel a majdnem három órás eposszal.

A leghangsúlyosabb negatív véleményekből valami olyasmi szűrödött le bennem (amellett, hogy nem volt elég idejük megemészteni a deadline miatt), hogy a várakozás, az előd nagysága agyonnyomta az élményt. Persze nem akarok én más nevében beszélni, de a Szárnyas fejvadász nekem még másodszorra se volt a szememben az, amit mostanra látok bele. Sokszor kellett hozzá megnézni. Huszár András azzal zárta a 2049 kritikáját, hogy "...újabb klasszikus sem született." Én azt mondom, hogy várjunk még ezzel a kijelentéssel. Érnie kell még a fejekben.   8/10

Szerk '18.01.06.: Sokkal több van benne, mint elsőre tűnik. Felfokozott elvárások mellett nevetséges azt gondolni, hogy képes az ember megfelelően befogadni. Még többször meg kell nézni.   9/10


+ Imádom, hogy még itt is képesek belekötni Jared Leto-ba. Mindegy mit csinál ez az ember, sose lesz elég jó. Persze mondhatnám, hogy magának köszönheti, de nem mondom. A helyzet az, hogy akármilyen eltévelyedett is egy színész a való életben, a filmbéli alakítását teljesen külön kell tudni választani ettől. Én semmi kivetnivalót nem láttam a karakterével kapcsolatban. Sőt!
+ Sylvia Hoeks, Mackenzie Davis, Dave Bautista, stb. Remek, emlékezetes mellékszereplők.

2017. október 3.

The Shallows

A zátony
Jaume Collet-Serra (2016)

Érdekes eset ez a film. Egész egyedülálló módon, de rettenetesen gagyi, és én mégsem bánom, hogy megnéztem. Meg is modnom, hogy miért!

Hát mert ilyet még nem láttam! Hogy a film készítői ennyire csúcsra tudják járatni a hollywoodi zsánerfilm professzionalizmusát, hogy érzelmi és értelmi szempontból vizslatva is, a legelső pillanattól kezdve teljesen érdektelenné váljon. Ez a tökéletes mintatermék, amin az összes produceri, stúdiói érdeket és célt sikerült átverni. Minden egyes pillanat egy közhely, egy máshonnan kiragadott momentum, amiről messziről látszik, hogy mit jelent. A nyilvánvalónál is nyilvánvalóbb képekben képesek csak gondolkozni, történetet, értelmezhető karaktereket pedig csak nyomokban lehet felfedezni. Egyetlen igaz, őszinte pillanata sincs.


Blake Lively persze gyönyörű. Szinte minden shotban van egy domborulata, amin megakadhat az ember szeme. Még akkor is ha közben ömlik a cgi vér, vagy egyéb borzalmak történnek. Ha már Lively kisasszonynál tartunk, nagyon sokan kiemelték a strong performanszát. Én nem tudom, hogy ezek a emberek mit néztek, de én csak egy robotot láttam, kínosan kicentizett, kiszámítható pózokkal és arcokkal.

Szóval teljes értetlenséggel állok a film pozitív visszhangja előtt. Nyilván nem vár az ember sokat, de hogy egy ilyen műanyag, színtelen, szagtalan bénaságot a hozzáértők többsége pozitívnak nyilvánítson, az egész egyszerűen döbbenet!   3/10

2017. szeptember 27.

Spider-Man: Homecoming

Pókember: Hazatérés
Jon Watts (2017)

Mivelhogy ez egy tovább finomított arányokkal rendelkező, szimpatikus témát feldolgozó, de kizárólag a bevált sémákat alkalmazó tucattermék, képtelenség lelkesedni érte. Hány, de hány rohadt eredettörténetet tolnak még le a torkunkon? Hányszor kell még rebootolni szegény pókembert? Hányszor fogják még fantázia nélkül meglovagolni szegény John Hughes örökségét? Ellentmondásos, hogy a történetét illetően próbál emberi és kis léptékű maradni, de a részletekben meg rettenetesen elrugaszkodott és valószerűtlen. Pl. mik ezek a deus ex kütyük? Ja, hogy ennyi pénzből csak egy rohadt lyukas sztorit tudnak összekalapálni, amit ezekkel foltoznak ki? Vagy miért nincsenek a alkalmazva a fizika alaptörvényei? Esetleg azt gondolják, hogy ezek az erőltetett, kizárólag a kamerának tetszelgő, a film valóságában azonban teljesen irreleváns poénkodások nem lógnak majd ki?


Lehetne sorolni, de nem érdemli meg a figyelmet. Nem bánt senkit, el lehet kuncogni rajta, viszont a végső küzdelem idején én már majdnem elaludtam. Nem ezt vártam. De tudom, én vagyok a hülye, mert törvényszerű, hogy ilyennek kell lennie. Biznisz iz biznisz.   5/10

± Szintén visszás érzést kelt bennem, hogy végre láthattam egy kicsit a mindig csodálatos Marisa Tomei-t, de hát tényleg csak nagyon kicsit.

2017. szeptember 22.

A Ghost Story

David Lowery (2017)

Na itt az új csoda, amitől el kell ájulni! Ja, nem. Sajnos a tényfeltáró, tárgyilagos énem, nem enged közel ehhez a számomra túl magas magasművészethez.


Elvitathatatlan, hogy nagyrészt csodálatosan fényképezett. Leginkább akkor, amikor direkt ezt tolják előtérbe. Amikor esemény van, másnéven zajlik az úgynevezett cselekmény, akkor nem annyira figyeltek erre és nem is annyira lenyűgöző. A képarány és a lekerekítés viszont remek ötlet és végül is elég jól ki is van használva. Nagyjából ez a helyzet a zenével is. Néhány pillanatban egész magával ragadó, a stílus kifejezetten tetszik, de összességében mégsem mondanám emlékezetesnek. Az, ahogy beúszik a klasszikus a nagy monológ alatt az szép, de amikor Rooney Mara üres tekintetét nézem a közepesen érdekes idm szám közben, az egyáltalán nem. Érdekes, hogy amikor vált a kamera Casey Affleck arcára, egyből én is elmosolyodok, mert az ő arca mindig mond valamit. Rooney Maráé meg sose mond semmit. Az összebújós jelenetük 10/10-es és hatalmas pozitívum, de sajnos elég magányosan ténfereg a cselekmény jellegtelen folyamában. Ha már itt tartunk, egy rakás jelenet felesleges vagy céltalan. Mintha humort probáltak volna belecsempészni velük. Sok kitartott kép, ami nem mond semmit, de jól lehet elmélkedni rajta. Nem érzem az őserőt, amit a nagyok tudnak, az ebből hiányzik. Nem nyűgöz le, számomra nem fogja össze semmi.

Egyszerűen nem tudok jó filmként tekinteni rá, mert nem látom a célját vagy hogy célzottan akart ilyen lenni. Vagy egyáltalán valamilyen lenni a stílusán és a lassúságán kívül. Megtörténnek dolgok, értelme nincs sok, csak gondolkodásra késztet. Súlya semminek nincs, mert semmilyen törvényszerűség nem alkalmazható rá. Ja és utólag jövök rá, hogy Lowery az, aki az Ain't Them Bodies Saints c. agysorvasztó förtelmet is csinálta. Na ahhoz képest azért jelentősen jobban szórakoztam, ez igaz.   5/10

2017. szeptember 21.

Comet

A szerelem üstököse
Sam Esmail (2014)

Hát nem ez lesz a titkos kedvenc, amiről alig hallott valaki, de mégis remek. Pedig első ránézésre nagyon adta magát a lehetőség. Pár perc után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy egy árva őszinte pillanata sincs. Minden egyes beszélgetés mesterkélt, más meg nincs a filmben. Egyetlen jelenet sem képzelhető el a való életben. Mindkét főszereplő az ihlet legcsekélyebb fuvallatától távol, faarccal próbálja előadni ezt a modernnek szánt, kifelé beszélő, álfilozofikus süketelést. Emberek nem beszélnek így. Egy kapcsolatot nem lehet így körülírni. Nincs egy értelmezhető dramaturgiai ív sem. A koncepció csak egy összedobált ötlethalmaz, amit nem fog össze semmi. Én hülye, mikor alig van időm, épp egy ilyen szarnak állok neki.   3/10


– Emmy Rossum, hát rég láttam ilyen szar színészi munkát.

2017. szeptember 19.

It

Az
Andy Muschietti (2017)

• Tény, hogy volt egy vacak TV film, amit anno megnéztem és elvette a kedvemet a témától.
• Tény, hogy a könyveket nem olvastam.
• Tény, hogy a bohócokat visszataszítónak, értelmetlennek és szórakoztatásra alkalmatlannak találom.

Szóval megvolt rá az okom; mikor híre kelt a film készültének, eleve úgy álltam neki, hogy ezt meg minek. Felesleges. Úgyis tucattermék lesz. Becsületesen megnéztem a trailereket és teljes értetlenséggel álltam az izgatottság visszhangja előtt. Tény, hogy most alig van időm filmet nézni, és ilyenkor az új élmények mindig felnagyítódnak, erősebben hatnak. De akkor is! Ez így több, mint kellemes meglepetés!


Nem csapott arcul, mert a horror nálam így elvonatkoztatva kevésbé működik, mint egy realistább irányban. Inkább azzal nyert meg, hogy eszméletlen jó hangulata van és hogy végig fent tudja tartani. Egységes tud lenni, mert a forgatókönyv alapos munka, szépen lett megírva. Végigviszi amit akar, nem vált irányt, teljesíti, amit felvállal. Minden jelenet ésszel, az alapoktól lett felépítve. Nem csak egy ötlethalmazt látunk, mint oly sok mai horror esetében, hanem minden jelenet jelentőséggel bír, van eleje meg vége és a történetbe illesztve is megállja a helyét.

Pedig szerkezetileg lehetne elhibázottnak is tekinteni, hiszen a tetemes játékidő derekán egy valag ijesztésre szánt jelenet sorakozik egymás után, látszólag semerre se tartva. Mégsem lelombozóak ezek, mert a nagyobb egészt szolgálják. A készítők egy kevésbé direkt, de határozottan jelen lévő, mélyebbre ható nyomasztást érnek el vele. Azt a célt szolgálja, ami végül a film fő tanulsága is lesz. Hogy nem menekülhetnek, hogy muszáj tenniük valamit és csak együtt sikerülhet nekik.

Ezek a jelenetek látszólag az olcsóbb horror klisékre épülnek, de mégsem bántanak a jump scare-ek és társaik, mert a leggázabb közhelyeket szerencsésen elkerülik és van mögöttes tartalmuk, van mit szolgálniuk. Beverly zseniális fürdőszobás jelenete például többszörösen összetett momentum, hiszen ott van a nővé érés, az apa elnyomása és a fiúkkal való kapcsolata is. Sokszor kapunk kitartott képeket, zenével támogatott alapozó montázsokat. A kamera általában nyugodt és ezen csak akkor változtatnak, mikor tényleg indokolt. A jelenetek hangulata tehát egységes, szépen lettek összefűzve, van különállóan és összefüggésében is értelmük és nagyon fontos az is, hogy nincs semmi zavaró túlzás vagy ostobaság, ami kizökkentene, kiugrasztana ebből. A néző a hatása alá kerül és jó eséllyel ott is marad.


+ A Beverly-t játszö Sophia Lillis csodálatos. Ritkaság számba menően erős jelenléte és kisugárzása van. Nem mellesleg jól is játszik.
+ Bill Skarsgård kiválóan freaky. Nem béna, nem klisés, hanem furcsán zavarbaejtő és ijesztő. Persze hozzá kell tenni, hogy nem volt sok szerepe, elég sok a cgi Pennywise. Ez sokaknak szúrta a szemét, de szerintem nagyon ügyesen játszottak vele és eszméletlen szép a kidolgozottsága.
± A film vizuálisan kiváló. Nem csodálatos, mert nem egyedien művészi, de nincs semmi kivetni valóm ellene. Talán kicsit sok a döntött kamera.
± A szerzett zene néha elég sablonos, de tulajdonképpen működik.
+ Kiváló döntés volt a 80-as évekre átültetni a történetet. Ezzel közelebb hozták a most fiatal korosztályokhoz. Igaz, elég komoly filmes múltja van a 80-as évek megidézésének, de amikor ilyen átgondoltan és hatásosan csinálják, mégis milyen kivetni valónk lehetne ellene?
+ Van pár előre tolt arc, akik bővebb hátteret kapnak és van a banda többi tagja, akik csak simán kapnak pár percnyi játékidőt. Mind jogosan és arányosan lett elosztva.
+ Eszméletlen jók a dumák!


Kell még valamit írnom, hogy megindokoljam mennyire tetszett? Elvarázsolóan beszél a szemet párásítóan nosztalgikus tinikorról, a felnövés nehézségeiről, a barátságról és a szerelemről. A maga valójában és az egyszerű, de magával ragadó szimbolikájával is kiválóan működik. Vicces, kalandos, izgalmas, ijesztő, borzongató. Kurva jó élmény!   8/10

– A folytatás minősége Fukunaga kiesésével aggasztóan kérdéses.