2017. szeptember 21.

Comet

A szerelem üstököse
Sam Esmail (2014)

Hát nem ez lesz a titkos kedvenc, amiről alig hallott valaki, de mégis remek. Pedig első ránézésre nagyon adta magát a lehetőség. Pár perc után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy egy árva őszinte pillanata sincs. Minden egyes beszélgetés mesterkélt, más meg nincs a filmben. Egyetlen jelenet sem képzelhető el a való életben. Mindkét főszereplő az ihlet legcsekélyebb fuvallatától távol, faarccal próbálja előadni ezt a modernnek szánt, kifelé beszélő, álfilozofikus süketelést. Emberek nem beszélnek így. Egy kapcsolatot nem lehet így körülírni. Nincs egy értelmezhető dramaturgiai ív sem. A koncepció csak egy összedobált ötlethalmaz, amit nem fog össze semmi. Én hülye, mikor alig van időm, épp egy ilyen szarnak állok neki.   3/10


– Emmy Rossum, hát rég láttam ilyen szar színészi munkát.

2017. szeptember 19.

It

Az
Andy Muschietti (2017)

• Tény, hogy volt egy vacak TV film, amit anno megnéztem és elvette a kedvemet a témától.
• Tény, hogy a könyveket nem olvastam.
• Tény, hogy a bohócokat visszataszítónak, értelmetlennek és szórakoztatásra alkalmatlannak találom.

Szóval megvolt rá az okom; mikor híre kelt a film készültének, eleve úgy álltam neki, hogy ezt meg minek. Felesleges. Úgyis tucattermék lesz. Becsületesen megnéztem a trailereket és teljes értetlenséggel álltam az izgatottság visszhangja előtt. Tény, hogy most alig van időm filmet nézni, és ilyenkor az új élmények mindig felnagyítódnak, erősebben hatnak. De akkor is! Ez így több, mint kellemes meglepetés!


Nem csapott arcul, mert a horror nálam így elvonatkoztatva kevésbé működik, mint egy realistább irányban. Inkább azzal nyert meg, hogy eszméletlen jó hangulata van és hogy végig fent tudja tartani. Egységes tud lenni, mert a forgatókönyv alapos munka, szépen lett megírva. Végigviszi amit akar, nem vált irányt, teljesíti, amit felvállal. Minden jelenet ésszel, az alapoktól lett felépítve. Nem csak egy ötlethalmazt látunk, mint oly sok mai horror esetében, hanem minden jelenet jelentőséggel bír, van eleje meg vége és a történetbe illesztve is megállja a helyét.

Pedig szerkezetileg lehetne elhibázottnak is tekinteni, hiszen a tetemes játékidő derekán egy valag ijesztésre szánt jelenet sorakozik egymás után, látszólag semerre se tartva. Mégsem lelombozóak ezek, mert a nagyobb egészt szolgálják. A készítők egy kevésbé direkt, de határozottan jelen lévő, mélyebbre ható nyomasztást érnek el vele. Azt a célt szolgálja, ami végül a film fő tanulsága is lesz. Hogy nem menekülhetnek, hogy muszáj tenniük valamit és csak együtt sikerülhet nekik.

Ezek a jelenetek látszólag az olcsóbb horror klisékre épülnek, de mégsem bántanak a jump scare-ek és társaik, mert a leggázabb közhelyeket szerencsésen elkerülik és van mögöttes tartalmuk, van mit szolgálniuk. Beverly zseniális fürdőszobás jelenete például többszörösen összetett momentum, hiszen ott van a nővé érés, az apa elnyomása és a fiúkkal való kapcsolata is. Sokszor kapunk kitartott képeket, zenével támogatott alapozó montázsokat. A kamera általában nyugodt és ezen csak akkor változtatnak, mikor tényleg indokolt. A jelenetek hangulata tehát egységes, szépen lettek összefűzve, van különállóan és összefüggésében is értelmük és nagyon fontos az is, hogy nincs semmi zavaró túlzás vagy ostobaság, ami kizökkentene, kiugrasztana ebből. A néző a hatása alá kerül és jó eséllyel ott is marad.


+ A Beverly-t játszö Sophia Lillis csodálatos. Ritkaság számba menően erős jelenléte és kisugárzása van. Nem mellesleg jól is játszik.
+ Bill Skarsgård kiválóan freaky. Nem béna, nem klisés, hanem furcsán zavarbaejtő és ijesztő. Persze hozzá kell tenni, hogy nem volt sok szerepe, elég sok a cgi Pennywise. Ez sokaknak szúrta a szemét, de szerintem nagyon ügyesen játszottak vele és eszméletlen szép a kidolgozottsága.
± A film vizuálisan kiváló. Nem csodálatos, mert nem egyedien művészi, de nincs semmi kivetni valóm ellene. Talán kicsit sok a döntött kamera.
± A szerzett zene néha elég sablonos, de tulajdonképpen működik.
+ Kiváló döntés volt a 80-as évekre átültetni a történetet. Ezzel közelebb hozták a most fiatal korosztályokhoz. Igaz, elég komoly filmes múltja van a 80-as évek megidézésének, de amikor ilyen átgondoltan és hatásosan csinálják, mégis milyen kivetni valónk lehetne ellene?
+ Van pár előre tolt arc, akik bővebb hátteret kapnak és van a banda többi tagja, akik csak simán kapnak pár percnyi játékidőt. Mind jogosan és arányosan lett elosztva.
+ Eszméletlen jók a dumák!


Kell még valamit írnom, hogy megindokoljam mennyire tetszett? Elvarázsolóan beszél a szemet párásítóan nosztalgikus tinikorról, a felnövés nehézségeiről, a barátságról és a szerelemről. A maga valójában és az egyszerű, de magával ragadó szimbolikájával is kiválóan működik. Vicces, kalandos, izgalmas, ijesztő, borzongató. Kurva jó élmény!   8/10

– A folytatás minősége Fukunaga kiesésével aggasztóan kérdéses.

2017. szeptember 18.

The Big Sick

Michael Showalter (2017)

Simán beilleszthető a mai filmes trendek szolgai követőinek sorába. A rendezése kórosan jellegtelen, de technikailag természetesen maximálisan kifogástalan. Mondjuk dramedynél egyszerűbben kivitelezhető stílus nemigen van, de ez még nem vitatja el az érdemeit.


Viszont! A forgatókönyvet saját életük alapján Kumail Nanjiani és kedvese, olyan természetességgel, iróniával, cinizmussal, önreflexióval írták meg, hogy csak úgy süt róla az őszinteség, a szeretet, az odaadás és hogy mindezt meg szeretnék osztani velünk. Az, hogy Kumail Nanjiani egy standupos, elég sokat segít, mivel az emberek közötti kapcsolatokat is a standupos előadásformára üteti át, és ez elég jól megy neki, jól működik a filmen. Érthető és átélhető az összes szereplő, a humor is nagyon a helyén van, Zoe Kazan pedig imádnivaló, mint mindig.

A film végére nekem sikerült eljutni addig a pontig, hogy legszívesebben agyonölelgettem volna mindenkit a stábban. Visszafogott, de párját ritkítóan kiegyensúlyozott produkció. Látszik rajta, hogy benne van a szívük és hogy sokáig csiszolgatták a céljuk elérése érdekében. Egy jó rendezőt megérdemelt volna a produkció, de azér' még így is repül a kedvencek közé, mert bármikor újra nekiállnék.   7/10

2017. szeptember 14.

The Church

Démonok temploma (La Chiesa)
Michele Soavi (1989)

Azért láttam, látni véltem a lehetőséget Soaviban a temetőember után, úgyhogy egy hirtelen ötletnél fogva, beleugrottam egy korábbi műve megtekintésébe. Argento művek, az olasz csoda, minő fantazmagóriák, sötét víziók, gonoszság, misztérium, miegymás. Vagyis mindezek ígérete.

Biztos vagyok benne, hogy valahol ott lebeg egy párhuzamos dimenzióban a tökéletesre vágott verziója ennek a filmnek, amit én is imádnék. De sajnos nekünk a bénán, esetlenül vágott, egyszerű és érdektelen vonalvezetésű verzió jutott, úgyhogy le kell húznom.
± A trükkök néha éppen elmennek, de érezni rajtuk az olcsóságot, néha meg egész pofásakat is össze tudtak hozni.
– Rettenetes a szinkron.
– Elég furcsa ez a Philip Glass szám a témához. Imádom az egész lemezt amiről van és rengetegszer hallgattam. Szerintem teljesen más hangulata van, mint amit el szerettek volna érni vele. Veri rong csojsz.
– A végén egy látomásban a templom építésze a kínzása közben elmeséli az egész történetet, hátha valakinek kimaradt valami. WTF?!


Ha érdekelne, még egy csomó ilyen nonszenszt és hülyeséget össze tudnék szedni, de ugye tudjuk, hogy nem ettől lesz rossz egy film. Jelen esetben inkább azon bukik el, mert pl. nincs főszereplője. Se a könyvtáros, se a néger muki, se a kiscsaj nem tölti be a szerepet. Nincs egy rendes vezérfonál amire fel lenne fűzve. Nem váltja be a sötét, gonosz vízió és a mögöttes világ ígéretét, elügyetlenkedi a lehetőségeit. Nem vacak, de több gondolatot és időt már nem ér meg nekem.   5/10

2017. szeptember 11.

Az ötödik pecsét

Fábri Zoltán (1976)

A korához és az akkori magyar filmes berögzültségek bosszantó trendjeihez képest, egészen kiemelkedő produkció. Teátrális és elragadtatott a színészi játék, ezt sose kedveltem, de mégis kiválóan működik. A szemben álló felek, az álláspontjaik, a részletesen elbeszélt hátterük, az általuk lejátszott vita vezetésének íve és annak sarokpontjai, mind egy kikezdhetetlen történethez kapcsolódnak. A történelembe illesztve is kiválóan megállja a helyét, illetve időtlennek is mondható, mert végeredményben az emberi természetről beszél és olyan társadalmi problémákról, melyek valamilyen szinten mindig jelen lesznek és sosem vesztik el aktuálitásukat. Az első kocsmai beszélgetés sziporkázóan üde, utána némileg furcsán hat az erősen szerkesztett montázs, de végül ez is ügyesen épül be a nagyobb képbe, amit a grandiózus lezárás jogosan indikál. Egyértelműen felér a híréhez, instant kedvenc, örökérvényű klasszikus, stb. Csodálatos!   8/10



2017. szeptember 6.

Demon

Démon
Marcin Wrona (2015)

+ Tök profi a kivitelezés, szépek a beállítások, jók a hangok, szóval minden szakmai feltétel adott egy kiváló film létrejöttéhez.
– De sajnos egyből le is olcsósítják ízléstelenül használt színszűrőzéssel és a remek, mocskos zenék ellövésének lehetősége helyett egy kaptafára készültekkel.
+ A lengyel figurák érdekességéért, a folklór miatt és a környezeti sajátosságokért mindenképpen érdemleges néznivaló.
– Sajnos ha nem csak arra figyel az ember, amire a készítők szeretnék, akkor kiszúr olyasmit, ami egy maximalista hozzáállás mellett már nem ment volna el. Pl. a lélektelen csőcseléknek beállított násznép azért elég erős túlzás. Rendben van, hogy atom részegek, de így csupán háttérkellékek tudnak lenni, pedig az előtérbe tolt kisjelenetek épp a film erőssége, kár hogy a háttérre nem figyeltek jobban.
– A történet viszont nem fut ki sehova, nem áll össze a végére, nem oldja fel az általa kialakított feszültséget és valahogy nem is jókor lesz vége. Ambíció az van, de mintha nem sikerült volna eldönteni, hogy igazából merre is menjenek el vele. Azér' nem bántam meg.   5/10



2017. augusztus 31.

It Comes at Night

Trey Edward Shults (2017)

Eszméletlen stílusos film. Egy kicsit a rabja is ennek, de először inkább adjuk meg neki a megérdemelt tiszteletet. Körültekintően, lényegre törően ábrázol minden mozzanatot, méghozzá azzal a céllal teszi ezt, hogy semmi se lógjon ki és semmi se tudjon kizökkenteni a realizmusra alapozó, de intenzíven felborzoló, megbabonázó audiovizuális élményből. Erős képeket, tökéletesen illeszkedő glitch zenét, hullámokban támadó nyomasztást és hiba nélkül ábrázolt paranoiás túlélődrámát kapunk. Eszméletlen ritka, hogy ilyen egységesen és kikezdhetetlenül sikerül felfesteni egy világot.


A bökkenő sajnos abban rejlik, hogy bár rettentő magával ragadó, de a végére kicsit üresnek tűnik. Az átélés szempontjából maximálisan működik, hiszen ők se és mi se tudjuk, hogy mi a franc történik. Van valami a sötétben, vagy nincsen? Végül nem derül ki semmi és így kicsit leeresztett lufi érzést kelt. Mintha a saját koncepciója rabjává válna. Azzal, hogy végig eteti a nézőt a horror lehetőségével, majd otthagyja egy poszt-apokaliptikus túlélődrámával és egy kérdőjellel, kinyírja az ígéretet. Ha nem hazudott volna a képünkbe, hibátlan élménnyé válhatott volna. Kár érte, de azért így is igen intenzív és jó élményként marad meg. Ami azt illeti, a nézés közbeni élmény 8-9 környékén ugrabugrált, csak a csalódást keltő lezárás húzza le az összképet.   7/10

2017. augusztus 30.

Wonder Woman

Patty Jenkins (2017)

A DC filmstúdió hosszas vergődés után, végre valahára ki tudott préselni magából egy vállalható alkotást. Mondjuk ugyanúgy ezer sebből vérzik mint a többi, de ezen nincs miért meglepődni, hiszen a rendezőnő kivételével ugyanazok készítették:
– Snyder öröksége, hogy nem lehet anélkül lezárni egy szuperhősfilmet, hogy ne ütnék vágnák egymást az aktuális szembenállók minimum negyed óráig. Innen üzenem, hogy még mindig ugyanúgy halál unalmas és érdektelen.
– A hosszasan építgetett csapatnak végül semmilyen érdemi szerep nem jut, de így legalább sikerül elérni a tekintélyes 141 perces játékidőt. De miért is? Mivel megy el az idő? Tegnap este néztem a filmet, de esküszöm nem emlékszem a javára. Ez minősíthetne engem is, de nem, sajnos nem igazán érdekes vagy izgalmas a történet. A szokásos elemeket puffogtatják és a szokásos szögről akasztott karakterek szereplenek, a szokásosnál kicsit jobb arányérzékkel adagolva.
– Az alapanyag kötött, sokat nem tudnak kezdeni vele, de ez a meseszerű görög mitológia hablaty, nagyon gyerekes. Célszerű lett volna ebből minél többet elhallgatni.
– CGI everywhere. Ott is, ahol nem kéne. Néhol elég gagyi is, például az elején amikor fentről mutatják, ahogy edzenek az amazonok.
+ Gal Gadot egy istennő. Chris Pine-nal jók együtt.
+ Diána ismerkedése a világgal, bár ugyanúgy klisés és agyonhasznált elemekre épül, vicces tud lenni és szórakoztató.


Viszont a film utóélete kifejezetten érdekes. Például, hogy milyen reakciókat váltott ki James Cameron megjegyzése. A film körül kialakult kép azt sugallja, hogy Cameron hozzászólását élből el kellene utasítanom, mert ezzel a rossz oldalt szolgálom. De nem megy. Sajnos inkább az ő mondandójával tudok azonosulni. Hosszú, bonyolult téma, lehet, hogy nem kellene belemenni, de van azért, amit muszáj kiírnom magamból.

Könnyű csapdába esni, amikor egy méretes kampány élére olyan fiatal, végtelenül szimpatikus és emberi gyönyörűséget találnak, mint Gal Gadot. Nézzük csak meg ezt a videót. Ki merne ennyi szentimentalizmus után, igazat adni egy ilyen gonosz rosszakarónak, mint Cameron?! Erős női karakter? Fontos üzenet? Erős női rendező? Ne legyünk álszentek! Maximum korrektnek mondanám mindegyiket. Patty Jenkins optimizmusát egyszerűen nem tudom átérezni. Ő most persze lubickol, könnyen élteti a gyermekét, hiszen a jó oldalon áll, a jó ügyért "harcol", és nem mellesleg /hopp!/ a világ legjobban fizetett női rendezővé vált. Érzésem szerint, nem tesz hozzá érdemben semmit a témához. És nem is fog semmit megváltoztatni. És nem is egy valós, a világra reflektáló, szemet felnyitó példaképet láthatunk benne, akivel tényleg együtt lehet érezni. Fennköltnek és magasztosnak szánták, de valójában inkább giccses, pátoszos és közhelyes.

Persze egy elég hosszú filmről beszélünk, aminek nyilvánvaló, hogy sok vetülete van és nem is könnyű szétválasztani a rétegeit. De itt van például egy kiragadott jelenet: Sokan hozták fel példának, amikor Dia egyedül elindul a lövészárokból. Megérkezik egy hónapok óta stagnáló frontvonalra, gondol egyet, előrefut és az összes, a tehetetlenségbe már rég beleszürkült ember, akinek fogalma sincs róla, hogy kicsoda ő, fél percen belül követni kezdi és pár perc alatt legyőzik az ellent. Dramaturgiailag ez egy katasztrófa. Ha távolabbról nézem, akkor meg épp csak annyit kapok, hogy egy kívülről érkező egyén, meglátja a lehetőséget ott, ahol a többi már nem. Van szerepe ebben annak, hogy nő? Egyáltalán nincs. Akkor minek van szerepe? Annak, hogy emberfeletti képességekkel rendelkezik. Ez az egyik legikonikusabb pillanata a filmnek és szerintem nagyjából le is festi a film szerepét a filmvilágban. Egy fontos ügy érdekében, megkérdőjelezhető módon, de eredményt ér el, aminek aztán észrevétlenül nyoma vész.   5/10


– Tök jó, hogy sok kis részletből állnak össze a jelenetek. Egy csomószor fordul elő, hogy Dius éppen feláll, megfordul, akármi és egyből látszik, hogy máskor vették fel, máshogy áll a haja, más a bevilágítás. Viszont! Minden egyes esetben elmenne smink, sampon vagy hajfesték reklámba.

2017. augusztus 28.

Rough Night

Csajok hajnalig
Lucia Aniello (2017)

Nem akarok álszent lenni, meg ünneprontó, meg koravén, meg mittudomén, de ez nagyon nem jó film. Tök szépen le lett gyártva, a beltartalom viszont erősen rohad. Fájó, hogy ilyen üres, direkt élesen elkülöníthető, erős jegyekkel rendelkező karakterekre futja csak, akik amúgy a valóságban nemigen valószínű, hogy egyáltalán barátkoznának egymással. De ez még csak hagyján, hogy ilyen mesterségesen generált csapat a főszereplő, a fejlődésük, a sablonszerű dramatugiai elemek csak nagyon erőltetetten húzhatóak rájuk és az általuk erőltetetten alakuló cselekményre. Ergo a történet egy kalap szart sem ér. A legnagyobb probléma viszont az, hogy a trendeknek megfelelően, kizárólag kikacsintva, éppenhogy csak nem a néző felé fordulva, de egyértelműen neki (nekünk) célozva beszélgetnek. Ilyet nem csinálnak az emberek. Ilyet csak akkor lehet értékelni, ha a narratíva nem szenved semmilyen csorbát. Márpedig itt a poénok kizárólag ezen az értelmezési szinten működnek... Bocs, elgépeltem. Működnének, ha jók lennének, de igazából tízből maximum egy ha betalál. Már a legelső jelenet nyilvánvalóvá teszi, hogy semmit nem lehet elhinni abból amit látni fogunk. Összességében nonszensz, légből kapott, súlytalan túlzások halmaza, amik kizárólag önmagukért léteznek, nem pedig a történet célját szolgálandó.   4/10



2017. augusztus 25.

Reservation Road

Cserbenhagyás
Terry George (2007)

Terry, Terry, a fene vigye el. Hát micsoda lehetőséget tetszett itt elszalasztani?! Mikor Jennifer annyira tökéletes, hogy az már fáj Connelly remek formában játszik (nála 50% esély van remek és 50% a béna játékra), Joaquin minden szerepből kihozza a maximumot Phoenix jelen van és Mark ezek az esetlen férfit megformáló, drámai szerepek állnak neki a legjobban Ruffalo is az ő keze alatt sertepertél. Arról nem is beszélve, hogy mellékszerepben ott van Mira Sorvino és a mindössze 9 éves, ám tehetsége teljes birtokában tevékenykedő Elle Fanning.


A történet nem eredeti, bár könyv alapján készült, inkább tűnik egy új bőr lehúzásának a sok balesetbenmeghaltagyerekem sablon összedolgozásából. Na nem annyira, hogy nagyon zavaró legyen, mert szerencsére a színészi játék elfedi a szögegyszerű dramaturgiát, de azért annak az esélye igazából fel sem merült, hogy egy kiváló film lehessen. Voltaképpen már a legelején elpuskázza a lehetőséget azzal, hogy borzasztóan nyilvánvalóvá és kiszámíthatóvá tesz minden mozzanatot. "Szép" hasonlattal élve, egy nyitott könyv ez a film.


És mégis, egy pillanatra sem unatkoztam rajta, és az összes szereplő érzelmei, reakciói, párbeszédei az elejétől a végéig hitelesek és átélhetőek. Éppen ezért emlegetem Mr. Terry George nevét, mert nehéz nem őt hibáztatni egy ilyen kiváló gárda ilyen minőségi játékának elherdálását látva. Két pillanat azért eléggé megragadt a fejemben. Az egyik, amikor a gyászoló apuka ráront a házában a cserbenhagyó gázolóra és észreveszi, hogy a szobában ott van a fia is vele. Az a hirtelen megtorpanás, majd a kooperáció a két fél között, egy roppant őszinte pillanat. Illetve a másik, amikor a gyászoló apuka ráébred, hogy totál felesleges kinyírnia a cserbenhagyót, mert az már eleve úgy szenved, hogy annál rosszabbat nem tud tenni vele, minthogy egyszerűen otthagyja.

Összességében tehát elég vegyes élmény. Filmes szemmel nézve egyértelmű kudarc, hiszen látni, hogy jó alapanyagból dolgoztak és a színészvezetés is remek, miközben dramaturgiailag meg teljesen elhibázott. Mihez kezdjek veled kategória.   6/10

2017. augusztus 21.

Buried

Élve eltemetve
Rodrigo Cortés (2010)

Hirtelen hasított belém az érzés, hogy ezt még nem láttam. Volt némi időm, ezért be is iktattam gyorsan... Igazából kurvára nem volt időm, de azért csak beiktattam, hiszen a fene vigye el, már vagy egy hete nem bírtam megnézni egy árva filmet. Éppen ezért, most elég fáradt vagyok, pedig csak másfél órás. Whatever.


Utólag elmélkedve, sajnos felettébb szomorúan konstatálom, hogy csak azt az élményt hozta, amire számítottam is. Vagyis, a készítők remek alapötletet dolgoztak ki, de ahhoz, hogy ki tudják nyújtani egészestés hosszra, túl sokat kellett trükközniük és hiába próbáltak végig a hihetőség és a koherencia oldalán maradni, végül nem sikerült nekik. Miért nem vágták feszesebbre, miért nem hagyták inkább el a felesleges túlzásokat (mint pl. a kígyó) és miért nem vállalták be bátran a 60-70 perc környéki időt, amit a történet is indokol? Ezek a nagy kérdések. Ez egy fontos, koncepcionális hiba, hiszen valószínűsíthetően sokat kellett agyalniuk a plusz részeken, és az, hogy direkt meg lett célozva az idő, az hétszentség, hiszen egyértelműen elkülöníthető kis epizódokra bonthatóak ezek a beszúrt ídőhúzó jelenetek. Probléma még, hogy unlike Locke, nincs érdemi, komoly hatást elérő színészi játék, csak egy szenvedő arc. Az egyre beömlő homok, a hangosodó zene meg szinte teljesen kidob a végére az élményből, arról nem is beszélve, hogy a legutsó fordulat teljesen kiszámítható és hatástalan. Nem rossz próbálkozás, de túl lett gondolva. A kevesebb, sokkal több lett volna.   5/10

2017. augusztus 17.

Okja

Joon-ho Bong (2017)

Joon-ho Bong, Bong Joon-ho, Bong-ho Joon, Joon Bong-ho vagy akárhogy is kell magyarul írni (nagyon vicces vagyok tudom, Bong Joon Ho-nak kell írni), 100%-osan kimeríti az izgalmas rendező fogalmát. Dekonstruál és úgy rak össze zsánerfilmeket a saját szájíze szerint, hogy az alap sztorit illetően majdnem ugyanazt látjuk, de a végeredmény mégis összetéveszthetetlenül más. Ehhez elég sokat tesz hozzá, hogy koreai. A koreai filmvilág arra nevelte, hogy merjen szabadon gondolkodni, hogy merjen bátran játszani a stílusokkal, hogy ne féljen nevetségessé tenni konvenciókat és így tovább. Korea egy nagyon jó hely a filmesek számára. (Nem csak számukra.)


Ha távolról nézem, ez egy hollywoodi recept alapján készült, felnőtteknek szóló mese. Megvan minden szokásos fordulópont és ismerősek a karakterek kiindulópoontjai is. Csak ez nem fullad unalomba és nem érezni sablonosnak vagy agyatlannak, mert minden fontos részlet, amitől működni tud egy film, szépen meg lett írva. A mélyen tisztelt író-rendező úr, tulajdonképpen egy omladozó vázszerkezetre építi fel az ámulatba ejtő palotáját. Egy egységes világképet ad, nem lóg ki belőle semmi. Vad történet, eszement figurákkal, de mindent el lehet hinni neki, mert minden kis szereplőnek háttere és mélysége van, a motivációik alapján cselekednek és mindez egyensúlyban van a történet egészével is.


Mindezek előtt pedig, elsősorban azért roppant érdekes néznivaló, mert nem fél newcomerként ajtóstul rontani a föld jövőjével foglalkozók nem létező házába, hogy kérdéseket záporozzon rájuk, majd hirtelen felkerekedjen és kiviharozzon. Annak tudatában teszi ezt kényelmesen, hogy tudja, hogy nem kell válaszolni rájuk, mert azt is tudja, hogy a válaszok egyszerűen nem léteznek. Nem akar oktatni, csak gondolkodó emberként viselkedik, teszi a feladatát. És filmrendezőként makulátlanul el is látja, hiszen gondolatot ébreszt és közben szórakoztat is. Mi kellhet ennél több?   7/10

– Hibának egyébként az sorolható be, hogy talán az anyaghoz mérten kicsit hosszú a játékidő, illetve a látványt szolgáló és cuki részek nem kifejezetten hatásosak.

2017. augusztus 16.

Guardians of the Galaxy Vol. 2

A galaxis őrzői vol. 2.
James Gunn (2017)

Volt egy feszes, vicces, nem csak látszatra fantáziadús, sci-fi kaland, amitől mindenki eldobta az agyát. Egy valószínűtlenül jól eltalált, arányos, könnyed, bár súlytalanságában kicsit erejét vesztő érdekesség volt ez, ami törvényszerűen anyagi siker is lett. Blablabla, kénytelenek voltak folytatást gyártani neki. Rendben, megkapták a zöld utat az eredeti film készítői, így minden készen állt az újabb önfeledt látványorgiára. Ja, neeem! Mert hát a siker utáni nyomás, a deadline, az hogy kényszer szülte (igen), előre vetíti, hogy - hacsak valami csoda nem történik - minőségromlásnak kell bekövetkeznie. A lehetőség persze ilyenkor megvan, a remény él.


Lássuk csak mihez kezdett James Gunn a soha vissza nem térő lehetőséggel, mit próbált összehozni nekünk folytatás gyanánt:
• A nehezen összeállt csapatban megjelenik a széthúzás, de végül mindenkinél a szív győz és együtt, újra minden akadály sikerül átlépniük.
• Egyfajta eredetet adni a főhősnek és pár kiemelt társának (kék ember (Yondu), zöld nő (Gamorra)), ezzel mélyíteni háttéruniverzumot.
• Súllyal fellépő főgonosz az eredettörténetbe ágyazva.
• Szerelmi szál, mert az már nagyon kell.
• Könnyed hangulat fenntartása, ritmusosan érkező poénok, hangulatos zenék.

Az eredmény:
– Mindenkinek jut némi idő, de valódi összetartó erő ezúttal nincs. A történetben egyesek tengődnek, csak az idő kitőltésére alkalmasak, mert semmi lényegi szerepük nincsen. Az egyes tagok elhanyagolttá válása miatt a kényes egyensúly megbomlik.
– A kisiskolás gyermek értelmi színvonalán tobzódó, ősisten főgonosz végül mégis súlytalanná válik, mivel a története csak egy látványorientált bullshit-orgiába torkollik, sok gyenge akcióval.
– Most tényleg meg kellett volna hatódni egy ilyen előkészítetlen, hirtelen rájövök, hogy ki az igazi apám bullshittől?
– A szerelmi szálat illetően csak unalom, érdektelenség és a feleslegesség érzése kap teret.
– A zenék nem ikonikusak és már nem is olyan hangulatosak.
– A poénok néhány jó ötlet mellett inkább fárasztóak és erőltetettek.


Aztán végül arra jutottam, hogy minél többet tudok meg a hátterükről, minél több időt töltök velük (jön a folytatás! jajjdejó!), annál kevésbé fog érdekelni és tetszeni. Az a két óra ami első részben volt, éppen elegendő és kielégítő volt. Már ott is lehetett látni, hogy James Gunn éles határon táncol, de új színt hozott, jól állt neki, úgyhogy elnéztük. Ez harmadszorra már nem fog menni. Lehet, hogy jószívű vagyok, de azért talán egy 6/10-et megér.

– Egyébként csak engem zavar, hogy egy tetszőleges faj egyede egy teljesen másfélével akar kettyinteni? Egy félig ember-félig isten vajon képes egyáltalán szexuális kapcsolatot létesíteni egy másik humanoid faj egyedével? Fontos kérdés!

2017. augusztus 15.

The Incredibles

A hihetetlen család
Brad Bird (2004)

A történet elején még látni halvány reményt arra, hogy majd talán némi konstruktív gondolatot, valódi érzelmet is sikerül kipréselni ebből a megerőszakolt, fantáziadús látszatot keltő, ám valójában teljesen egyszerű, akció-orientált, közhelyes történetből, de sajnos végül kérdés nélkül beigazolódik, amit előre sejteni lehetett. Folyamatában válik egyre érdektelenebbé. Unalmas, üres, túl mozgalmas és cserébe csak fárasztó általánosságokat puffogtatnak a család intézményéről. Nem bánt ez senkit, de valójában jobban örültem volna neki, ha nem nézem meg.   4/10



2017. augusztus 9.

From Beyond

Tágra nyílt elme
Stuart Gordon (1986)

Elég bosszantó, hogy szinte minden kortársa közt ez a test-misztérium-sci-fi-horror is lógva hagy. Úgy szeretném szeretni, de direkt kibabrál velem. Pedig a vad fantázia kedvéért, hajlamos lettem volna egy csomó minden elnézni neki. Ragyogó premisszából és kiváló kivitelezési lehetőségekből gazdálkodva bénázik össze egy kiadós agyfasznyi mennyiséget. Könyörgöm, hát miért nem képesek értelmes beszélgetéseket vagy legalább logikus egymásból következő jeleneteket összeírni?! Totál szituáció-idegen szövegeket hablatyolnak a színészek, amik nyögve tolják előre a cselekményt.


– Amikor a nő próbálja meggyőzni a palit, hogy folytassák a kísérletezést, az mégis mi? Teljesen talaját vesztett hülyeség.
– Miért kell ott helyben, együtt aludniuk amúgy? Mi indokolja?
– A szakmaiság teljesen hiányzik a történetből, alapjaiban kinyírva a realitásérzetet.
– Amikor ott a lehetőség, hogy leállítsa a gépet, inkább lefut a picébe küzdeni a micsodákkal. WTF?
– Az akciók totál értelmetlenek. Egyszerűen hülység amit adott helyzetben cselekednek.
+ A maszkok/szörnyek/effektek egész jól néznek ki még most is.

Amúgy meg sokat nem is lenne szükséges értekezni erről a műről, hiszen több ízben is kiszívják benne emberek agyát a szemüregükön keresztül. Szóval must see. Ja, nem! Pedig Barbara Crampton egész hosszú ideig túlpörgetett horny üzemmódban nyomul bőrcuccban és harisnyában, ami nem kis pozitívum.   4/10

2017. augusztus 3.

Alien: Covenant

Ridley Scott (2017)

Nem látom értelmét, hogy lépésről lépésre végighaladjak, csak távlatokban tudom vizsgálni.

A Prometheus kétes megítélése láthatóan zavarta Ridley Scott egóját és ezért elhatározta, hogy most olyat fog alkotni, amibe nem lehet egymilliárd helyen belekötni. Ez sajnos azt eredményezte, hogy túlságosan is a biztonság lebegett a szeme előtt és közben elfelejtette, hogy mitől döglik a néző. Írótársaival karöltve, kanyarítottak egy korrekt, kerek, nagy lyukaktól mentes történetet, ami már majdnem összekapcsolja az eredeti, frencsájz indító (ám közel sem annak szánt) filmjével. (A királynő mibenléte azért még kérdéses.)

OK. Összességében kielégítőnek mondanám az élményt, ugyanakkor mégsem tudok örülni neki. A misztikum-felfedezés kettőse és az utána keletkező űr kitöltésének sikeressége eleve halálra van ítélve. Tudjuk, hogy hova kell eljutnunk, csak azt nem tudjuk, hogy hogyan. Ki lehet úgy tölteni a most már tátongó méretű lyukat a történetek között, hogy ne legyen magyarázkodás vagy "jobb híján" érzetű? Nem hiszem. De kis kitérőként megmondom azt is, hogy miért nem.


Mert frencsájz-őrületben vagyunk. Ha látunk valami eredetit vagy valami fantasztikusat és megnézünk róla pár véleményt tetszőleges közösségi oldalon, 99,9% eséllyel találunk közte olyat, hogy "ilyen jöhet még!" és társai. Rossz hírem van. Sose lesz olyan. A ritka kivételek táborát gyarapítja épp ezen frencsájz második kötete, ami azzal nyert magának hatalmas rajongó tábort és szakmai elismerést, hogy enyhén más stílusban bontotta ki a rengeteg lehetőséget, ami az eredeti filmben kínálta magát. Csakhogy ilyen csillagállás igen ritkán képes létrejönni és James Cameron is korlátozottan ér rá mostanában, miután kvázi bolond nyugdíjas korára, langaléta kék embereket hajkurászik rengeteg pénzből.

Az már egészen biztos, hogy a folytatásokat kikerülni nem lehet. Erre tart a piac és ezen a sorozatok térnyerése sem segít. Eszik, falják, habzsolják a népek a sorozatokat, ami az én kényelmes, kívülálló pozíciómból elég ambivalens érzetet kelt. Egyrészt én is tudom, hogy milyen jó benne lenni, amikor működik. Másrészt viszont nem tudom elhessegetni az elkerülhetetlen minőségromlás gondolatát. Figyelve egy valag film és sorozatőrült folyamatában érkező reakciót és véleményeit, mást sem látok, minthogy hogyan romlik a színvonal, mit kaszálnak el, mi tartja magát még és így tovább. Bár a filmeknél is rengeteg tényezőnek kell összeállni egy jó rendezői koncepción kívül, hogy egy egységes produkciót láthassunk, de kérdem én! Egy pl. 4.-5. évadjában járó, addigi sikeressége okán továbberőltetett történetet miként fog majd értékelni egy művészettörténész száz év múlva? Múló, elillanó hóbortnak tűnik csak számomra, amit elsősorban gazdasági szempontok szülnek. Egy eredeti ötlet semmilyen megkötést nem jelent. Egy folytatás pedig nem csak kötöttség, de megfelelési kényszert, elvárásokat és még egy csomó, a kreativitásra kártékony folyamatot szül, törvényszerűen. És ez ugyanúgy igaz az ilyen nagy költségvetésű mozifilmekre is. Nagyon kevés ember lesz, akit érdekelni fog egy köztes Alien rész 50 év múlva. 10x inkább egy kétes megítélésű, erős kézzel végigvitt eredeti ötlet (pl. Neon Demon), mint egy folytatás. Persze ez is csak egy vélemény, de talán érdemes megfontolni mivel tölti az ember az idejét.


Szóval Ridley Scott annyira komolyan vette a Prometheus nevetséges karaktereinek kritikáját, hogy itt a másik véglet felé tolta el a cselekményt. Pár apróság szemet szúrhat, de javarészt, a szereplők kizárólag olyan szituációkban tevékenykednek, amelyek vagy egy korábban (másik filmben) bevált, működő szituáció másolatának tekinthetőek, vagy teljesen bekorlátozva, a cselekvés lehetőségétől megfosztva léteznek bennük. A legjobb példa a trailerben is szereplő zuhanyzós jelenet. Ez egy ötlet csupán, egy egyszerű slasher klisé ráadásul. További megfigyeléseim pontokba szedve:

+ A festményszerű képek az elején nagyon hangulatosak.
– Vajon miért mondja egy veszett rossz fizikai állapotban levő ember, hogy "I'm fine."? A valóságban nem inkább segítséget próbálna kérni?
– Jajj, most a hátán bukkan ki a lény és nem a hasán, micsoda ötlet!
– Sajnos elég nyilvánvalóak a leosztott szerepek. Csak szokásos filmes sablonkarakterek vannak: vicces ember, kemény ember, azonnal halálra ítélt ember, stb.
– Ahogy a Prometheusban is, itt is nagyon zavart, hogy túl gyorsan történnek a dolgok. Pillanatok alatt kifejlődik egy lény, percek alatt "felnőtté" válik. Nem lenne ehhez szükség tápanyagra? Milyen anyagból fedezi ezt? Csak azért mert lusták, nagyobb időt felölelő forgatókönyvet írni, irreálissá, kapkodóvá silányítják a filmeket. Hol van az a Ridley, aki oly sokáig bújtatta az egy szem alient az első részben? Rengeteget rombol az élményen.
– Kicsit pazarlásnak tűnik olyan jó színészek mint Katherine Waterston (vagy a reneszánszát élő Billy Crudup) munkáját erre pazarolni.
+ Danny McBride jó. Bár én nem értem mi az általános ellenszenv felé. Tud ő ha akar.


De amúgy én igazából meglepődtem, hogy milyen összeszedett film. Teljesen vállalható minden téren. Az újrázás élménye persze kétséges, valószínűleg ugyanúgy semmi pluszt nem tud majd nyújtani. Hovatovább semmi epikus, emlékezetes nincs benne, így szerintem elég gyorsan feledésbe fog merülni. Az én fejemben egész biztosan.   6/10

2017. augusztus 2.

Black Rain

Fekete eső
Ridley Scott (1989)

Az a megnyerő ebben a filmben és a kor egyéb hasonló témájú filmjeiben (ha jobban belegondolok, veszélyes művelet így általánosítani, úgyhogy inkább el is hagyom a többesszámot), hogy egy olyan karaktert ábrázol elég részletesen, aki profi, vagy legalábbis igen jó abban amit csinál, mégsem egy elérhetetlen übermensch, hanem egy hollywoodi szűrön keresztül vizsgált hús-vér ember. A szűrő itt azt jelenti, hogy bár tényleg emberinek tűnik, mégis képtelenség elképzelni, hogy milyen lehet a hétköznapi életben. Lemegy a boltba kenyérért? Gyomorrontása van? Megnéz egy filmet? Unatkozik? Mind lehetetlen! Viszont a történetben elhelyezve kiválóan működik, hiszen a történet csak őérte létezik. Azért született, hogy ő életre keljen. Csak együtt tudnak létezni. Szóval ez az ember, akit nem mellesleg az ereje teljében levő, 45 éves Michael Douglas alakít karizmatikusan, képes hibázni. Egy huncut zsaru ő, aki végletekig feszegeti a határokat, ám voltaképpen helyén van a szíve, egy érző férfi, aki bár nem követi betűre a törvényt, mégis végeredményben az egyetemes jót szolgálja és bármeddig elmegy, ha úgy hozza a szükség. Magyarul amolyan lazán menő példakép, akire fel lehet nézni. Felteszem a felesleges kérdést. Hol vannak az ilyen típusú főhősök a mai filmekből? Akik mentesek a túlzásoktól és kikacsintás és irónia nélkül is képesek megjelenni a vásznon.


Persze minden koncepció és trend ezer dolgon el tud bukni, de Ridley Scott '89-es filmje szerencsére
elég érdekes ahhoz, hogy említésre méltó legyen. Sőt! Igazi különlegesség a 80-as és a 90-es évek trendjei között. Szinte egy Tony Scott filmnek is elmegy. Technikailag kiváló. Lerí a képről, hogy rengeteg energiát fektettek a fényképezésre, a díszletekre, a ruhákra és hogy minden passzoljon. Még annak ellenre is, hogy anyagi nehézségekbe ütköztek a forgatás végére. Egyáltalán nem látszik. Jan de Bont mestere a széles képarány kihasználásának és az ebben a korban annyira közkedvelt hűvös, kékes képnek. Az éjszakai fények, a kopottasnak tűnő, piszkos színvilág, a városi környezet együtt egy egységes, megnyerő, hitelességet sugalló hangulatot áraszt.


Ha már itt tartunk, essen szó a zenéről is, hiszen szintén elég fontos szerepet tölt be. Elég poén a Dunkirk után nem sokkal megnézni ezt. Ha az új Hans Zimmert akarom összehasonlítani az itt még csak 4-5 éve tevékenykedő, fiatal (31) önmagával, hát van egy kis különbség. A hangzás kortünet (ezt majd a Dunkirkre is mondani fogjuk húsz év múlva), de ettől eltekintve is ég és föld. A használat sűrűsége, az intenzitása, még összehasonlítani is nehéz. Viszont ez is nagyon jól működik.

Most, hogy ennyit pofáztam, sajnos arra kell jutnom, hogy magáról a történetről viszont semmi érdemlegeset nem lehet elmondani. De az a helyzet, hogy nem is szükséges. Nem kiemelkedő vagy emlékezetes, csak működik, teszi a dolgát, ahogy kell. A maga egyszerű, de hatásos, ipari, de profi módján. Ilyen típusú filmeken nőttem fel, de a régi kedvencek, amiket újranézek, rendre csalódást keltenek. Valami elveszik belőlük, vagy felnőtt fejjel már látom bennük a hibákat, az egyszerűséget. A Fekete esőben viszont még 33 évesen is jó elveszni, és ez szerintem annak köszönhető, hogy ilyen hatékony az első három bekezdésben taglalt körítés. Kifogástalan élmény, amolyan titkos kedvenc típus.   8/10


+ Remek húzás, hogy nincs szerelmi szál, csak egymással szimpatizáló, ellenkező nemű istenségek.

2017. július 28.

Talpuk alatt fütyül a szél

Szomjas György (1976)

Íme, a magyar western, vagyis az eastern alapkőletétele. Amire csak kevesek emlékeznek, mert közben kiderült, hogy nincs pénz a felépítésére és csak úgy ott áll magában, a puszta közepén. Még a por is befedte, a gaz is benőtte. Véletlen?


Hát sajnos nem. Több ponton is fájdalmasan gyenge film. Van ami csak mai szemmel problémás, mint például a fényképezés jellegtelensége és gyatra minősége, vagy az akciók ritmustalan vágása, de van olyan oldala is, ami alapvetően kérdőjelezi meg a hozzáértés minőségét, illetve az elkészítés körülményeit és lehetőségeit. Az alapok, vagyis a szemben álló felek, az ő indítékaik, a korban való elhelyezésük és ezáltal az egész közeg roppant érdekes, bőven lehetne benne akár tucatjával történeteket elképzelni. A tényleges cselekmény viszont sajnos időben nehezen elhelyezhető/értelmezhető, kizárólag komoly nézésekről és jobbra-balra lovagolásokról szól. Minden szituáció valami kényszerűnek tűnő ármánykodással és fegyverropogással végződik, és ez repetitívvé, egy helyben toporgó érzetűvé teszi. Pedig amúgy Gyurka és a csendbiztos egymással való szimpatizálása, az egyikőjük által sem igazán kivánt küzdelmük, szintén bő kibontást érdemelne. Sebő Ferenc zenéje nem rossz, de nincs jól kihasználva. A nők szerepe bár valószínűleg autentikusan elnagyolt, de azért mégis szomorú.

Összességében, sajnos simán beigazolódott amit már előre sejtettem. Csak érdekességnek jó ez a remake érett, szuper alapanyag.   5/10

+ Halálosak a dumák! A huncut szó jelentése pl. érdekes, hogy ennyire leszűkült mára.

2017. július 26.

Dellamorte Dellamore

(Cemetery Man)
Michele Soavi (1994)

Sokadszorra került elém ez a kultikus olasz mozi, most végre engedtem a csábításnak.


Bevallom őszintén, elég nagy fejtörést okozott. Meg még fog is. Na nem azért, mert ne tudnám felfogni vagy eldönteni, hogy jó e, hanem azért mert látom benne a visszásságot. Sajnos a mondanivaló, nagyot markolva, a lét kérdését próbálja boncolgatni. A szerelemről, az érzelmekről, a kötődésről meg még kit tudja miről nem akar beszélni. Csak azt nem érzem, hogy mit akar mondani róla. Nálam nagyon nem talált célba. Nem látom az én valóságommal való érdemi kapcsolatát ennek a zombis, alteregós, halállal való diskurálós káosznak. Nem mondom, lehet, hogy 1994-ben az akkori generáció embereinek egyfajta többletjelentést tudott kölcsönözni (23 év!). Talán többedszerre jobban ráállna az én agyam is és összeállna egy egésszé. De nem árulok el nagy titkot, az újrázás valószínűségének esélye nagyon alacsony szinten mozog.

Méghozzá azért, mert roppant mód taszít a stílusa és a hangulata. Értékelni még csak lehet egy filmet azért, mert mond nekem valamit, nade ha nem esik jól nézni, nem fog sikerülni megszeretni. Márpedig a mára teljesen ódon hatású humor, az irónikus erőszakban tobzódó, idegenül cselekvő szereplőkkel telepakolt indentitáskeresés-történet, nagyon nem az én világom. A kedvencem a zombimotorost istenítő csaj. Mi vezérelhet egy ilyen karaktert? Mi készteti az ilyesfajta cselekvésre? Hogy egy tágabb kép részévé válik a film későbbi szakaszában? Attól még teljesen idegen. Nehéz túllépni az ilyesmin... További problémák pontokba szedve:
– A narrációban szerencsére van némi értékelhető poén, mert amúgy elég fárasztó.
– Vacak hangminőség, vacakul szinkronizált hang (az eredeti angolra gondolok).
– Megmosolyogtatóak a damilon rángatott lebegő tárgyak és lények.
– Az akciójelenetek rettenetesen gyengén (irtó bénán!) lettek összevágva.


Olvasom Wostry Feri kritikáját és az a gondolat jár a fejemben, hogy nagyon szeretném, ha ez nálam is ilyen kiválóan működne. Amit Soavi mondani szeretett volna, az nem csak szép, de nemes is. A gondolat sokáig velem fog maradni, mert ha mást nem, ezt sikerült elérnie: sokat töprengtem rajta. De végül akárhogy is csavarom, se az agyam, se a szívem nem fogadja be.   5/10

+ A maszkok kiválóak, ez tény.

2017. július 25.

Drifter

Hörcher Gábor (2014)

Egy ilyen teljes értékű, kerek szociodrámát kihozni dokumentumfilmként forgatott alapanyagból, egészen egyedülálló teljesítmény. Öt év eseményét sűrítették össze úgy, hogy kb. egy évnek tűnik csak és mégis megfelel a hagyományos, zsánerben használatos dramaturgiai alapvetéseknek. Hogy miért így? Nem olvastam ennél bővebb háttértörténetet, de gondolom ezt adta ki az anyag. Hörcher Gábor remek meglátással állította össze - a gondolom elég bő alapanyagból - az ívet. A kapcsolatoknak van iránya és a közeget jól ragadja meg. Jól áll a filmnek ez a kurta játékidő is. A legfontosabb pedig az, hogy mivel a valóságot látjuk, kegyetlenül erős képeket kapunk.


Csak sajnos én is valahogy úgy vagyok vele, mint a többi ember aki egyáltalán értesült a létezéséről. Nincs tágabb kép, nincs ami kiemelkedjen belőle, nincs ami igazán megragadjon a nézőben. Érdekességnek viszont kiváló, teljesen releváns, aktuális témával, érdemi mondanivalóval szolgál, úgyhogy szerintem go & watch it! Egyedisége miatt felefele kerekítem.   7/10

2017. július 21.

Dunkirk

Christopher Nolan (2017)

Az Interstellarhoz képest, egyértelműen a jó irányba változott most Nolan. Szeretem benne, hogy bizonyos mértékig, de azért túl tud lépni önmagán. Ott a szentimentális über-nonszensz utolsó fejezet tette be a kaput (de nagyon), a Dunkirkben viszont e téren jelentősen visszafogottabb. Alapvetően jóval kevésbé hagyatkozik a színészi játékra, inkább a hangulatokat, az erős képeket igyekszik beégetni az agyunkba. Elég hatásosan.


Ahogy megjöttek az első vélemények, egyből átütött, hogy ismét igazi nagybetűs moziélményt tudott elérni. Kicsit túl sok is lett egyből, hisz már talán nem is ember az, aki nem látta egyből 70mm-en, IMAX-ben, minimum kétszer 24 órán belül (mikor még nem is játották sehol, csak a sajtóvetítések mentek le). A lelkesedés persze átjött, az elvárások meg az ég tetejéig szöktek, de azért talán elegendő egy amúgy is teljes látómezőt betöltő, hangos mozi is. Bár mit tudok én erről?!

Nem térek ki minden fontos területre, legyen elég annyi, hogy amit leforgatott és ahogy leforgatta, az ismét maximálisan professzionális. És nem csak kielégítő minőségben, hanem egyenesen lehengerlően. Voltaképpen ezt már megszokhattuk tőle. Szóval inkább azt szerteném kihangsúlyozni, hogy Nolan mennyire a saját agyának a rabja. Bizonyára nagy megfelelési kényszer dolozik benne. Vagy nem, de én ennek próbálom betudni, hogy annyira azért mégsem tudta levetkőzni a korábbi filmjeinél már megszokott idővel és térrel való manipulálást. Remek, hogy az elején külön kitér a helyszínekre és az idő meghatározására. Az első szakaszban nincs is semmilyen gond. Aztán amikor először pörgeti föl a végletekig a feszültséget, hirtelen átvált a kis hajóban való készülődéshez, ami meglehet, nem egy átlagos hétköznapi pillanat, de azért nehezen mérhető össze azzal a háborús szituációval, amiről lekapcsolt minket. És hosszú ideig ott is maradunk, közben üvölt Zimmer - egyébként remek - ideges, gyors ütemű zenéje, én meg csak ezen bírok gondolkodni, hogy ezt most miért. Ettől a ponttól indul be az agyaskodás, ami ennek a filmnek egyáltalán nem áll jól. Az előbb leírt műveletet nem csak egyszer játssza el, túlságosan szétszabdalja, egyszer túl sokáig, egyszer túl rövid ideig maradunk adott szereplőkkel. Nem is mindig teljesen tiszta egyből, hogy melyik szálhoz kapcsolódunk vissza.


Mindemellett viszont nagyon szimpatikus az alap koncepció, hogy teljesen arctalan ellenséggel küzdenek. Még csak kérdést sem tesz fel erről. Inkább olyan érdekes szituációkat hangsúlyoz ki, mint amikor a hajón a teljesen kikészült Cillian Murphy-nek azt hazudja a fiú, hogy a végzetes sebet kapott barátja rendbe fog jönni. Fontos, érdekes momentum. Illetve a parton veszteglők közé csapódott francia esete is nagyon megosztó, gondolatébresztő. Belém nyilalt az, ami egyébként sajnos nagyon kevés háborús filmnél, hogy milyen extrém helyzet is ez valójában. Nem csak a csimbummot látjuk, amit megszoktunk, hanem legalább egy kis részletét, velőig hatóan átérezzük annak, amit az ott szenvedő emberek érezhettek. Melyik az a szituáció, amikor már a józan eszedet végleg hátrahagyod? Alapvetően bármilyen helyzetben segíteni próbálja az ember a bajba jutott társát. De amikor már szinte minden mindegy, akkor mi az a pont, amikor még mindent megteszel másokért és mi az a pont, amikor már vissza se nézel, csak hogy menteni tudd magad? Ezekről a kérdésekről nagyon okosan és hatásosan beszél most Nolan.

Szóval azért a nagy áradozásban én óva intek mindenkit. A lényeg ne felejtődjön el. Nolan megint zseniálisan teremt atmoszférát, technikailag kifogástalan élményt nyújt, okosan nyúl a témájához, de legközelebb mielőtt a végső verzióra áldását adja, végre kicsit otthon hagyhatná az agyát. Jó mozi, nagy élmény, de nálam nem lesz kedvenc.   7/10


+ Micsoda hangok! Nagy figyelmet fordítottak rá, hogy a bombák és a repülőgépek zaja egész biztosan levigye a fejünket.
+ A kép, amikor leesik a mólón várakozó katonáknak, hogy érkezik a repülő és egyszerre mozdulnak.
– A repülős csaták kicsit ingerszegénynek tűnnek. Lehet, hogy a valóságban így néztek ki, de itt valahogy mindig csak azt látjuk, hogy valaki követ valakit.
– Azért valakinek csak meg kell halnia. Milyen lenne ha egy szereplő se halna meg. (A francia csávóra gondolok.)

2017. július 20.

Alligator

Lewis Teague (1980)

Cápa c. mérföldkövet szokták emlegetni példaként, hogy értő szemekben, akár méltó párjára is lehet lelni ebben az állatos horrorban. Nade ki gondolná egy ilyen B-kategóriás izéről, hogy tényleg működik? Muszáj volt utánajárnom.


Én kicsit tovább merek menni. Szerintem ez jobb film. Spielberg naiv butaságai folyton kidobálnak, itt viszont elég visszafogottan, sokáig szinte hihetően sikerül tálalni ezt az amúgy elég nevetséges, a valóságban igen nehezen elképzelhető (értsd: pillanatok alatt lerendezhető) történetet. Tudom, hogy party killer vagyok a béna, felnőttes hozzáállásommal, amikor itt egy véletlenül hormonkezelt, óriás alligátor ámokfutásáról van szó, de ezt sajnos nem vagyok képes levetkőzni.

A lényeg az, hogy nagy meglepetésemre, a történet tényleg szépen meg lett írva. Semmiféle trehányságnak nincs jele, semmilyen téren, senki részéről nem lett fél vállról véve. Ebben a zsánerben ez nem kicsit szokatlan. Az expozíció tehát jó, a bajom onnantól kezdődik, hogy kijön a csatornából a lény. Mit kijön! Kirobban! Muris jelenet és egyben fordulópont is, pedig addig a pontig tényleg a helyén volt minden a színészi játéktől kezdve a dramaturgiáig. Az akciók kicsit bénácskák (pl. a motorcsónakos), ez köszönhető az ócska technikai megvalósításnak, de nem is igen fordítanak megfelelő hangsúlyt arra, hogy a elfedjék ezeket a hiányosságokat. Bevállalják, hogy ezt a szintet tudják, ami így 37 év távlatában nem csoda, hogy gyengécskének tűnik. Viszont ezek után megjelennek a történetbéli aggályok is. Csak pár kiemelés a zavaróakból:
– Brock miért menne egyedül neki az aligátornak? Előtte már egy valag ember hajtotta, meghaltak páran, erre jön ez a pali és mintha le lenne tudva, ráhagyják.
– A nagyon antipatikusra festett polgármester a józan észt teljesen hátrahagyva, hagyja hogy mögé érjen a kroki és nem menekül, hanem minden áron be akar jutni a kocsiba.
– Kiabál (!), csapkod a farkával, hát mindent szétver ez a vandál állat!
– És persze egy ilyen 200 millió éves evolúciós őskövület, mikor, ha nem most kezd el okosodni, amikor embereket kell felfalnia. Mert szintetikus növekedési hormont kapott. Very likely.

Szóval végül sajnos nem sikerül elkerülnie a zsáner zsákutcáját ennek sem. Felesleges nonsense pillanatokkal gyilkolják meg az addig felépített, stabil alapokat. Összességében mégis jónak tudom értékelni, mert mivel az elején a szokatlanul jól sikerült felvezetés tud élvezeti értéket nyújtani, a második felében a gagyi bűnös élvezet késztet többször jóízű mosolygásra. Ha nem vették volna ilyen komolyan magukat a készítők (van pár jópofa poén though), még jobb lehetett volna. Tiszteletadás mellett 6/10.


Miután megtudták, hogy a Brock nevű nagy arcú figurát is felfalta a dög, a férfi lesújtva mondja:
- Ő kereste a bajt.
A nő együttérzésről tanubizonyságot téve hozzábújik:
- Megértem az érzéseid.
A férfi viszont nem gondolja, hogy tényleg értené:
- Ne érts meg ilyen gyorsan!
Hát miféle reakció ez? :D

2017. július 18.

CHIPS

Bukós szakasz
Dex Shepard (2017)

Úgynevezett felkérést kaptam, hogy tekintsem meg ezt a szart vígjáték álnéven terjesztett mozgóképsort. /sóhaj/ Megtettem. /mély sóhaj/ Nem szeretem amikor kiszámíthatónak tűnök és kapásból rá tudják vágni, hogy mi lesz a véleményem, de sajnos aki ismer, ebben az esetben egész biztosan gondolkodás nélkül kitalálja, hogy mi lesz a verdiktem. Hát Istenem, tényleg csak a szokásosat tudom puffogtatni, de mégis milyen nagy meglátása lehetne bárkinek, ezen trágyadombot illetően. Következetlenül, ötletszerűen cselekednek a szereplők, erőltetett a humor, nincs jellemfejlődés, a történet ezer sebből vérzik és minek folytatnám tovább. A nagy számok törvénye alapján pár poén be-betalálgat, de összességében ez az egész nagyon nem stimmel.   3/10



2017. július 17.

Midnight Run

Éjszakai rohanás
Martin Brest (1988)

Miért nem hallottam eddig soha erről a filmről? volume rengeteg

Többszörösen is jogos a kérdés. Klasszikus felütésű buddy movie-ról van szó, ami ráadásul egyben road movie is, szupersztár kaliberű főszereplő szintén pipa, erősen vígjátékra alapozó cselekménye van, ezt kajálják a népek, és mind a kritika, mind a nézők által el vagyon ismerve. Valahogy el kellett volna már jutnia hozzám. Nade így szép a filmkedvelő élete, ha mindig érik meglepetések.


Az úgynevezett buddy movie-k egyik leggyakoribb hibája, hogy magától értetődőnek veszik a két főszereplő barátságának kialakulását. A készítők látják a célt, amit el akarnak érni, csak az oda vezető utat nem járatják végig velünk, és mi meg furán nézünk. Ennek a jelenségnek a kilakulása az első pár referenciapont kialakulása után annak köszönhető, hogy a siker okán másolni akarják a receptet. Aztán újra és újra másolni, újrajátszani akarják. Egy idő után egyre több olyan ember, aki nem a történet iránti szeretetből, hanem a lepényleső betömésének biztosítása érdekében, és így sajnos törvényszerűen torzul a szerkezet. Kimaradnak kulcsmomentumok, vagy éppen az ezekhez vezető út nem kap elég hangsúlyt.

Na ebben a filmben ezzel nincsen probléma. A több mint két órás játékidőben bőven hagynak időt mindennek. Szerencsére a poénok nagy része még mai szemmel is teljesen helyt áll (a visszatérő cigis szuper), a fordulatok (bőven van belőlük) következetesek és szépen működnek. Nincsenek üresjáratok, mindennek van szerepe. A legfontosabb pedig az, hogy De Niro karakterén végig érezni a csapongást, hogy mivel megkedvelte a "társát", nem tudja eldönteni mi tévő legyen. Charles Grodin pedig szépen hozza a visszafogott figurát, aki bár vágyik rá, mégsem akarja túlságosan befolyásolni a másik felet. Összegezve, én remekül szórakoztam. Nem fog senki kedvencévé válni, de hatalmas előny egy valag hasonló filmhez képest, hogy nem rontanak el benne semmit.   7/10


• Nagy kérdés, hogy Martin Brest vajon visszatér e még valaha a Gigli után. Azért elég érdekes filmek vannak a neve mellett (Beverly Hills-i zsaru, Ha eljön Joe Black) ahhoz, hogy csak úgy végleg eltűnjön.

2017. július 13.

Ghost in the Shell

Páncélba zárt szellem
Rupert Sanders (2017)

Nehéz helyzetben vagyok ezzel az izével, mert az eredeti anime nagyon nagy kedvencem. Nade álljunk meg egy szóra... Mégis ki a franc jött ide egy remake-kel? Kérte ezt valaki? Biztos, hogy van erre szükség? Járjuk körbe egy kicsit!

± Néhol, pillanatok erejéig, varázslatosan szép, de javarészt inkább agyoneffektezett, súlytalan művilág. A ruhák és a design is profi, viszont minden részlet gyanús műgonddal, túl aprólékosan kidolgozott. Ilyen módon épp a lényeg, a nagy kép veszik el. Ikonikus, fantáziadús helyszínek és mozzanatok helyett színes, sűrű massza, amit látunk.
± Clint Mansell jó, de nem hagyták eleget játszani. Szabadjára kellett volna engedni és mindenki jobban jár!
– ScarJo pár szájferdítésen kívül semmi érdemit nem tesz hozzá. Mély hangon dörmög, nevetséges komolysággal.
– A filozófiai mélység teljesen kiherélve. Helyette hagyományosan hollywoodra szabott karakterek köré ferdítették el a történetet. Binoche vérszegény Dr. Ouelet-ja még elmegy, de Takeshi Kitano teljesen lényegét vesztett Aramakija fájdalmasan üres és értelmetlen karakter. Az egyetlen valamire való mellékszereplő, az egyébként veszett jól kinéző, Pilou Asbæk-é.


Minél többet gondolkodok rajta, annál jobban bosszant, annál rosszabnak tűnik. A változtatások amiket eszközöltek, egyértelműen gyengítik az eredeti koncepciót. Az ikonikus képeket sem sikerült eredményesen átültetni. A cikk elején feltett kérdések közül az utolsóra egyértelmű választ tudok adni: Semmi szükség nem volt erre a filmre. Nem bánt senkit, de az egyetlen valid értelme, hogy kíváncsivá teheti a nézőjét egy igazi remekmű megnézésére.   4/10

2017. július 12.

Henry: Portrait of a Serial Killer

Henry: Egy sorozatgyilkos portréja
John McNaughton (1986)

+ Maximálisan komolyan vehető, egy deka mellélövés vagy irrealitás felé hajló túlzás sincs benne.
+ Korrajznak tökéletes, a mocskos város bemutatása kíméletlenül őszinte, az amerikai álomból kiszoruló szerencsétlenek kilátástalansága fojtogató.
+ Egyedi, szenvtelen, érzelemmentesen objektív hangvétel.
+ Egészen egyszerű, de tudatos és hatásos zene.
+ Jó ritmusú, feszes vágás.
+ Az erőszakossága még az erre edzett szemeknek is próbatétel. Nem a gore miatt, hanem mert mindent elhiszel.
+ Rooker karrierindító metodektingje lenyűgöző, de a másik két főszereplő amatőrizmusa is mesterien lett irányítva.
+ Egy alaposan körbejárt témáról, közléskényszer okán, kényszerszerűen készült el. Nehéz körülmények között, sokszor improvizációt alkalmazva, valódi filmes múlt hiánya mellett, ösztönösen.
+ Teljesen megérdemelt a kultstátusza. Röpül is a kedvencek közé!   8/10



2017. július 10.

Searching for Bobby Fischer

A bajnok
Steven Zaillian (1993)

Érdekes megfigyelni, hogy eme film rottentomatoes értéke 100%-on áll. Igazából nem is nagyon lehet szembeszállni vele, hiszen ki ne ajánlana egy ilyen ismeretterjesztésre alapuló, gördülékenyenre egyengetett, minden ízében ismerős, korrektül eljátszott figurákkal telepakolt, valóságra épülő felemelkedéstörténetet? (Itt be is csukhatnám a bejegyzést, mert leírtam a filmet...) Mindenesetre ez ragyogóan rávilágít a paradicsomos oldal működési szisztémájának nagy hibájára. Ugyanis törvényszerű, hogy rendre a szépen kivitelezett, középutas zsánerfilmek kapják a legjobb értékeléseket. Holott, a valóságban - egyáltalán nem véletlen módon - egy ilyen középutas, tipikusan tv-be való film, már régen feledésbe merült. (Engem eddig messziről elkerült a létezésének híre.)


Érdekes szempont még, hogy az elkészültét nyilván a '92-es Fischer-Spassky visszavágó inspirálta. Fischert istenítve, az ő népszerűségét meglovagolva, a történet körítéséként felhasználva, kissé ambivalens érzésem támadt, miután beleolvastam Fischer életébe. Elég meredek kijelentései voltak és egészen biztos vagyok benne, hogy pár évvel később ebben a formában ez a film már nem készülhetett volna el. A főszereplő Joshua Waitzkin viszont szintén kivételesen érdekes figura.

A filmmel amúgy tényleg nincs komoly baj. Igazi lélektani mélysége nincs, csak a gyereknevelés felszínét karcolgatja pár kérdésfeltevéssel. Válaszként szokás szerint általános, csöpögős életbölcsességeket ad. (Nagyon köszönöm, biztos sok hasznát fogom venni.) (Nem.) Kicsit bánt, hogy minden szereplő egy ordas nagy sablon, de ennek ellenére is, szerintem érdemes megnézni, mert végül minden összepasszol benne és helyén van a szíve. Ritka eset, mert nem nagy szám, de sikerül szimpátiát ébresztenie azzal, hogy tipikussága ellenére a készítők bölcsek és mértéktartók tudtak maradni. Nem tolták túl semmilyen szempontból, nem lóg ki belőle semmi.   6/10

• Joan Allen a Kristin Scott Thomas-i módon szép. Vonzónak nehezen lehetne mondani, de mégis gyönyőrű.

2017. július 6.

The Birds

Madarak
Alfred Hitchcock (1963)

Az öreg filmekhez való hozzáállásom ismert. Java erre a fontosnak tartott Hitchcock filmre is érvényes, nade semmi sem írható le ilyen egyszerűen! Lecsóba bele!


A fényképezés gyönyörű, viszont, mai szemmel nézve, az effektek technikai megvalósítása egyszerűen gyalázatos. Félelemérzetet még csak távolról sem sikerül elérnie. Éppen ezért, a madarakkal való küzdelem teljesen hatástalan. (Talán nem kell mondanom, hogy milyen fontos szerepet játszik a filmben.) Illetve a vizualitás hatástalanságának mellék-következménye, hogy nem igazán tűnik leküzdhetetlen akadálynak, amit a madarak az adott szituációkban a szereplők elé állítanak. Ehhez hozzáadódik, hogy hollywoodi jó szokáshoz híven, a szereplők ostobán tehetetlenkednek, kinyírva ezzel a maradék suspense-t is. Hogy is mondjam. Elég nehéz lenne a horrort ezekkel az adottságokkal átérezni. Tulajdonképpen nevetségesnek tűnő elvárásnak tűnik számomra.


Főleg a hosszasan építkező expozícióban él a film. A misztérium, magyarán jelen esetben a teljes fogalmatlanság, hellyel-közzel működik és reálisnak is hat. A karakterek és a drámai szál ragyogóan ki lettek dolgozva. Ráérősen, alaposan vezeti be a szereplőket, mindenkinek jut érdemi játékidő és a humor is a helyén van. Abszolút helyeslendő, hogy Hitchcock erre fordította a legtöbb energiát, mert nagyon jól tudja, hogy ez mindennek az alapja. Érdekes, hogy ez a fajta oldschool színészjátszás bár túljtászott és nyilvánvaló, nagyon nézeti magát és komoly élvezeti értékkel is bír. Ezt úgy értem, hogy kvázi nevetséges (főleg a főszereplő, de legkirályabb karakter az anya, aki kb. értelmezhetetlen), de ez nyilvánvaló módon nem egyezik a készítők szándékával, úgyhogy nehéz lenne egyértelmű hozadéknak nyilvánítani.

Összegezve, az én szemszögemből valahogy úgy néz ki, hogy ez a film a madarak nélkül, kizárólag a drámai/vígjáték vonulatra építve, sokkal jobb lehetett volna. Én más területen se komolyan venni, se értékelni nem tudom. Csakhátugye, lehet, hogy nem véletlenül ez a címe.   5/10

+ Sose lesz már ilyen a megvilágítás. Még a nem stúdió is stúdióérzetű, de ezt most valahogy pozitívnak érzem, mert elképesztően szép.

2017. július 5.

Baby Driver

Nyomd, bébi, nyomd
Edgar Wright (2017)

Rettenetesen sajnálom, hogy le kell hűtenem a kedélyeket, de nem, ez a film nem egy rendezői csúcsteljesítmény és távolról sem egyedi alkotás, mint ahogy azt sokan hangoztatni próbálják. Félreértés ne essék, jó film, sőt helyenként kifejezetten felvillanyozó tud lenni, ám mindezek előtt inkább csak egy üde színfolt a lagymatag mainstream felhozatal szürkeségében. Nem lehet elmenni amellett, hogy miközben ragyogóan idézi meg a 90-es évek akciófilmjeinek hangulatát, a végére csupán egy ezekből összeollózott válogatás szolgai másolatának érzetét kelti, a valószerűtlen történetelemek, valamint a következetlen irányba tartó karakterek miatt.


– Jamie Foxx figurája eleinte csak különc vagány, de aztán megőrül és mindenkit kinyír. Főleg olyan embereket, akik halálért biztosan meglakol. Nem veszem be.
– Jon Hamm figurája eleinte egy rossz útra térült, de valójában rendes ember, csak aztán megőrül és minden mindegy alapon vérbeli gonosszá válik. Not likely.
– Kevin Spacey figurája eleinte egy elvtelen, vérprofi bűnöző, de aztán olyan hibát követ el, ami a film eleji énjének még csak eszébe se jutna. Miért?
– Eiza González figurája kiáll egy tucat fegyveres rendőr elé meghalni, egy még korántsem veszett szituációban. Ilyet semmilyen ember nem csinálna...

Azért zavarnak felettébb ezek a sutaságok, mert amúgy a főszereplő Ansel Elgort és a szerelmét játszó Lily James jeleneteiben igazi varázslat rejlik. Jópofa, huncut párbeszédeiket kiváló színészi játékkal adják elő, arra a pár percre, velük együtt, én is újra tini tudtam lenni. Csak sajnos a rengeteg egyéb cullang mellett eléggé elsatnyad ez a szál. Ami helyette kitölti az időt, az közepesen érdekes (félve mondom, de sajnos igaz: súlytalan) akció, zenére koreografálva. Jó a ritmus, de a pörgést a béna, leegyszerűsített karakterek bűnügyi játszadozásával nem sikerül kellően ellensúlyozni és ahogy haladunk előre a történetben, egyre kiszámíthatóbbá és középszerűbbé válik. Az audiovizuális kínálat meg önmagában nem elég, hogy felhőtlen szórakozássá váljon.


Edgar Wright szimpatikus figura, mert jópofa, vicces, pörgős filmeket csinál. Most különösen könnyű együtt érezni vele, mert úgy látszik nagy anyagi sikere lesz és ez komoly fegyvertény a szomorú végkimenetelű Marveles vesszőfutása után. Az üdvrivalgás éppen ezért ilyen hangos, mert ez a film annyira univerzális, közérthető és középre célzott, hogy ezzel nagyjából le is fedi a mindig sértett igazságérzetű geekek szép tagot számláló közösségének javát. Lelkesítő, viszont a rossz hír, hogy ettől még nem lesz jobb film.   7/10

2017. július 4.

Love & Mercy

Szeretet és köszönet
Bill Pohlad (2014)

Bill Pohlad és írói nem kertelnek, nem próbának kísérletezni vagy mást adni, mint amit megszoktunk, ez egy ízig-vérig hollywoodi, zenés, életösszegző dráma. Vállaltan biopic moziként, erősen körbehatárolt lehetőségekkel játszanak. Na nem mintha muszáj lenne az agyonjátszott toposzok köré felhúzni egy élettörténetet, de hát istenem, nem bírnak elszakadni ettől. Nagyon hangsúlyosan hozza a szokásos, megfilmesítéshez ideálisnak tartott, agyonfaragott élet-fordulópontokat és a karakterek is gyanúsan ismerősek. Kérdem én, hát hogy a fenébe lehet az, hogy minden híres embert ugyanolyan gonosz figurák vesznek körül? A viccet félretéve, nem bántó az általánosítás és Brian Wilson életútját átfutva, valószínűleg elég életközeli is amit itt láthatunk. Nagy erénye a filmnek, hogy nem vérzik semmilyen területen, minden szempontból korrektnek mondható. A zenék ügyesen lettek bevezetve és átírva, a montázsok javarészt jól működnek, dramaturgiailag a sablonosság ellenére is átélhető és a színészek is elég jók.


A baj inkább az, hogy túl hosszú és egyoldalú. Épp csak annyit tudunk meg, amit a képünkbe tolnak, és ez sajnos elég kevés. Hol maradnak például a drogok? Párszor szó esik róla, de csak úgy mellékesen. Pedig Wilson hernyózott is és annál azért keményebben tolta, hogy ilyen könnyedén elslisszanjunk felette, miközben az elméje épsége igen fontos szerepet játszik a történetben. Aztán van a végén egy hosszú művészieskedő összeállítás, amikor mindenféle korú énje megjelenik mindeféle korban. Ez a képsor, a már egyébként is hosszú játékidőhöz mérten is túl lett nyújtva, ráadásul abszolút semmilyen kézzel fogható célt nem szolgál, csupán szépnek és sokat mondónak gondolták, pedig egyáltalán nem az. Azt meg még felemlíteni is kínos, hogy az egész koncepciót bizony a 2001: Űrodüsszeiaból nyúlták. Brrrr. Összességében tehát bár néhol bántóan egyszerűsítő és mű, de ismeretterjesztésként elég jól működik. Ajánlható.   6/10


+ Dano és Cusack is jó.
+ Elizabeth Banks csodálatos, úgyhogy több jó szerepet neki!

2017. június 30.

Love & Friendship

Szerelem és barátság
Whit Stillman (2016)

Bár voltaképpen Whit Stillman ezen művében is finoman kidolgozott karakterek közötti éles, sziporkázó párbeszédeknek lehetünk szem- és fültanúi, engem most kevésbé tudott lehengerelni vele. Nem is az a baj, hogy a szokásosat kapjuk tőle és már unalmassá válik, hanem épp ellenkezőleg. Korábbi műveiben lazábban kezelte a sok szereplő kérdését. Itt egyből az elején külön bemutatóképet is kapnak (ez kényszerérzetet kelt, hogy képbe kell kerülnünk mielőbb) és gyors egymásutánban fel is tűnnek nyúlfarknyi időkre, hogy jól túlterheljék az agyunkat. Túl feszes a tempó, a szűk másfél órás játékidőben így olyan sebesen történnek meg az amúgy egytől-egyig jelentőségteljes események és olyan kevés időt kapnak kibontakozni még a főbb szereplők is, hogy nehéz követni és kiélvezni az egyébként tényleg fantasztikusan fondorlatos és ármánnyal teli játszadozásukat. Éppen ezért, könnyen meglehet, hogy másodjára sokkal hatásosabb lenne, de valahogy sokkal inkább nekiállnék újrázni bármelyiket az előző négy filmjéből. Majd ha nyugdíjas leszek visszatérünk rá és eldől ez a fontos kérdés. Stay tuned!   6/10


+ Kate Beckinsale jól színészkedik ebben a filmben. Nem remekül, mint a Last Days of Discoban, de semmi kivetnivalóm nincs ellene.
+ A Sir James Martint játszó Tom Bennett eléggé ellopja a showt.
+ Szép kosztümök, jó helyszínek, ragyogó és természetes hatású fényképezés.

2017. június 29.

Le conseguenze dell'amore

A szerelem következményei
Paolo Sorrentino (2004)

A legrégebben a winchesteren heverő film megtekintése - sokadik rész.


Nézem én a Sorrentino filmeket mintha muszáj lenne (ez az 5. amit látok tőle), mert érzem benne a lehetőséget, de az átütő alkotását még nem sikerült megtalálnom (eddig a Youth tetszett a legjobban). A szerelem következményei sem fáj, hogy létezik, csak nem igazán értem. Könnyen lehet, hogy bennem van a hiba, de ahogy más filmjeinél is, csak az ürességet érzem. Mintha hiányozna belőle a lényeg. A hangulat nem fog meg, tehát a style becomes substance nem működik. Ez van, és valószínűleg ez a legnagyobb baj a film és jómagam kapcsolatában, mert gyakorlatilag ez az egyetlen aduásza, erre lett felépítve minden. Végig csak a sejtetés megy, lassú, vánszorgó egymás mellé pakolt képek és jelenetek. Egyértelmű érzelmeket egyáltalán nem kapunk, a karakterek mozgatórugóit pedig a lezárásig sem fedi fel. Így talán külön említenem sem kellene, hogy nem áll össze a mondanivaló.


Toni Servillot mindig jó nézni, de fogalmam sincs, hogy kit játszott és mit miért csinált. Még csak azt sem érzem, hogy szerelmes lett volna, pedig a cím azt engedi sejtetni, hogy valami ilyesmi talán szerepel a filmben. Érezni, hogy milyen sötétben tapogatózok? Nehéz helyzet az enyém, aki olyan ember volnák, aki mindent megpróbál megérteni. Mondhatnám, hogy ez egy szarul megírt, kusza zagyvaság, értelmezhetetlen karakterekkel, de érzem, hogy igazából csak egy hajszál választja el a zsenialitástól, hogy ez az egész katyvasz összeálljon valami jelentőségteljes egésszé. Sajnálom, pedig az alapszituáció ötlete most is kiváló (egy mafia által kitartott=száműzött muksó lassan múló, sivár életét mutatja be), szokás szerint a hangsúlyos fényképezés is erős és pillanatok, szituációk erejéig nagyon hatásos tud lenni (pl. Olivia Magnani figurája felettébb izgalmas). Gondolom fogok még tőle filmet nézni, de remélem végre az összeáll majd, mert ha átlagolom, nem áll nálam valami fényesen.   5/10

• Szeretem a számokat, úgyhogy nesztek: a filmjei átlaga jelenleg 5,2. (Youth 7/10, La grande bellezza 6/10, This must be the Place 3/10, Il Divo 5/10)