2017. november 23.

Sneakers

Komputerkémek
Phil Alden Robinson (1992)

Kompjúterkémek. A magyar cím alapján egy B kategóriás borzalomra lehet számítani. Ééés igazából nincs is nagyon messze tőle, hiszen olyan témába ártja bele magát gyerekes naivitással, amit mai szemmel nézve mulatságos visszanézni. A számítógépek valami misztikus eszközökként működnek. A szakmai szál gyakorlatilag sületlenség, de ha a film technikai oldalát és cselekmény dramaturgiai egyszerűséget nézzük, hát az is elég nevetséges. Értem ez alatt, hogy ha kell minden összejön nekik, olyan dolgokra jönnek rá, amikre a józan ész számítása szerint semmi esélyük nincs. (Stb.) Persze ez anno egy jól kitalált, fullra járatott séma volt, rengeteg film készült erre a kaptafára.


A meglepő az, hogy a könnyedségnek és annak köszönhetően, hogy nem veszi komolyan magát, kifejezetten élvezetes néznivaló. Pedig Redford elég enervált, de ő még így is van olyan karizmatikus, hogy jó legyen nézni. Viszont jó a csapat! Noha nem mély, valósnak tűnő személyeket alakítanak, de eklektikusak, nincsen túltolva az egysíkúságuk, csak éppen megvannak a saját, muris kattanásaik. És ez egy ilyen hamisítatlan 90-es évek filmben éppen elég. Máskor kiabálnék ellene és húznám lefele az osztályatot, de itt kérem szépen egyensúly van. Pont annyira izgalmas, pont annyira vicces, pont annyira lendületes, pont annyira minden, amennyi ahhoz kell, hogy az ember kellemesen el tudjon tölteni vele két órát. Nincs üresjárat, az irdatlan blődségeket elkerüli, úgyhogy én örülök, hogy láttam. Illetve sajnálom, hogy csak most, mert korábban nagyobbat ütött volna.   6/10

2017. november 21.

Girls Trip

Malcolm D. Lee (2017)

Attól, hogy feketék és nők, ez még ugyanúgy szánalmasan közönséges. Hangosak, amorálisak, idegesítőek és ostobák. A poénok ~10%-a üt be, a többi szinte kizárólag arra játszik, hogy hűdedurva. Mi végre? Kérdem én. Ha valami komolyabb revelációra futnának ki (vagy a történet), talán azt mondanám, hogy rendben van. De nem, mert négy különböző karaktert ugyan sikerült összekalapálniuk, és valamelyest sikerül értelmes kapcsolatrendszert is felállítani közöttük, ezen felül viszont sajnos csak ordító közhelyeket képesek puffogtatni. És persze, hogy egy baszott nagy konferencián éri a főszereplőt a megvilágosodás, és így mindenki előtt kell kötelező jelleggel kitárulkoznia! Érdekes módon, ahogy a korábbi kétezer filmben, amiben már ellőtték ugyanezt, itt is teljesen összeszedetten és átgondoltan beszél, miután átvált őszintébe. Whatever. De most tényleg! Azon kéne nevetni, hogy két nő lehugyozza az alatta álló tömeget? Vagy azon, hogy rendkívül intenzíven, hosszasan és megválogatottan tud valaki elküldeni egy nemkívánatos embert a búsba? Az erények eltörpülnek a szégyenérzet miatt, amit helyettük érzek, miközben nézem.   4/10



Vice Versa

Egymás bőrében
Brian Gilbert (1988)

Nehéz lenne megfogalmazni a viszonyrendszert, amiben létezek ezzel a filmmel. Kényszerűen ki kell tágítani az összes gyerekkoromban látott amerikai vígjátékkal (szigorúan ezzel a kifejezéssel), melyekkel együtt hatnak most rám rémes, közben mégis valamelyest szívet melengető, nosztalgikus érzéssel. Túljátszott, esetlen, bénácska, egy mai közepes hollywoodi film megközelítőleg végtelenszer profibb szakmailag ennél. Ám mint tudjuk, ez az élvezeti értékkel sosem egyenesen arányos. A nagyobb gond, hogy teljesen felejthető, mivel nincsenek karizmatikus szereplők vagy emlékezetes momentumok a történetben. Gegekből áll, átfogóbb gondolatot nem tud, de láthatólag nem is akar megfogalmazni. Volt egy ötlet, amihez kitaláltak poénokat, aztán legyártották. Utólag könnyen vagyok okos, de ha már eddig nem néztem meg, maradhatott is volna így.   5/10



Opera

Dario Argento (1987)

Belecsapok a közepébe. Milyen pozitívumot lehet felemlíteni erről a filmről egyáltalán? Van pár jól mutató pásztázó kamerabeállítás, szexista énem örül, mikor néha átsejlik Cristina Marsillach mellének formája a felsőjén, a metálos zene szokatlan, viszont épp ezért meglepően jól működik. Azt hiszem ennyi.


És akkor jöjjenek a negatívumok, melyekből kiviláglik, hogy mennyire képtelen vagyok megbarátkozni ezzel a realitást nélkülöző, elrugaszkodottnak mégsem mondható előadásmóddal:
– Rettenetesek a színészek. Gyalázatosan rossz, életszerűtlen párbeszédeket adnak elő nem létező élethelyzetekben, mű pózokban és a természetesség érzetének teljes hiányában. Emberek nem beszélnek így egymással, nem mondanak ilyen mondatokat egymásnak. Mintha a gyilkosság tényét nem is igazán vennék figyelembe. Nem beszélnek róla, tesznek-vesznek, végzik a dolgukat, továbblépnek, mintha mondjuk gyakran előfordulna velük ilyesmi. Közben meg néha rettenetesen ki vannak borulva! A realitásérzet nemhogy csorbul, szinte nem is jelentkezik. Van olyan szereplő, akinek a bőrébe bele tudja képzelni magát a néző? Van olyan karakter, akinek a cselekedetei átérezhetőek?
– A másik szokásos olasz probléma, hogy olaszok beszélnek angolul, rettenetes akcentussal. Olyan hangsúlyokat használnak, hogy képtelenség nem megmosolyogni. Használtam már a rettenetes szót? Az olasz utószinkron meg egyenesen minősíthetetlen színvonalú.

Az általános problémák után pár gyakorlati példa, amik legalább annyira bosszantanak:
– Persze tudom, minek nézek giallot ha nem bírom, de mi ez a beteges vér-imádat? Megszúrnak valakit, kicsit fröcsög a vér, és akkor nézzük pár másodpercig. Igen, véres lett a ruha. So, what? Miért jó ezt nézni? Teljesen el vagyok tévedve ennek a kérdésnek a feloldását illetően. Céltalannak találom.
– A lakás, amelynek szellőzőjében szinte sétálni lehet. Micsoda légtömegek mozgatására lehetett szükség anno ezekben a lakásokban!
– A jelenet a szemcseppentős akció után, mikor feljön a barátnője és együtt rettegnek, kizökkentve a film világából, mintegy objektíven vizsgálva, eszméletlen mulatságos. Bezárkóznak a konyhába, egymással szemben állnak enyhén görnyedt készenléti pózban és markolásszák egymás vállát, miközben hablatyolnak valami oda illőnek gondolt mondatokat. Ez egy durván általánosított elképzelés arról, hogy milyenek az emberek ha izgulnak és félnek. A valóság közel sem ilyen.
– A látványosnak szánt varjas jelenet után végre kiderül, hogy ki a gyilkos! (Aki hagyja, hogy egy madár kivájja az egyik szemét.) Ezek után az opera rendezője és a főszereplő nő, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, bemennek egy szobába beszélgetni. (Teljesen logikusnak tűnik!) A nő leül, a férfi vele szemben. A gyilkos valahogy bekerül a szobába (isteni beavatkozás?! láthatatlan köpeny?) és a nő mögül, tehát a rendező szemszögéből nézve szinte szemből támad. Kérem, valaki mondja meg, hogy a rendező hogyan nem látta közelíteni!
– Megy a tv-ben a hír arról, hogy mégsem halt meg a gyilkos. Hát mikor csap le, ha nem ekkor? Micsoda időzítés! Rendben van, támadásba lendül, ezt el kell tudni fogadni. Meghalni látszik a rendező, a főszereplő nő barátja, talán akkorra már a szeretője is. Erre ő, kapja a lélekjelentét és épp miközben a gyilkos gyilkol, megböködi a hátát, hogy helló, lehet, hogy eddig nem úgy nézett ki, de mégiscsak olyan vagyok mint az anyám, ergo melléd állok, higgyél nekem! OK, a csel bejött (hiszen milyen szépen fel lett építve), gyorsan lecsapnak a zsaruk, akik az alpesi kieső házikóhoz rekord idő alatt érnek ki és egyből tizen, mert épp ennyien bent is voltak az örsön (ilyen szolgáltatást mindenhova!). Ezen felbuzdulván, megörülvén, fellélegezvén, a problémától megszabadulván, főhősnőnk, egyből hömpölyögve hempereg a virágos réten, mosolyra fakadva. Hát nem hatották meg az események.


Esküszöm, megpróbáltam túllépni ezeken a dolgokon, mert hát valamit mégiscsak lát bele egy valag ember, hiszen elég nagy rajongótábora van. De nem megy. Alapjaiban van ez másra tervezve mint én. Kegyelemosztályzatot kap. Az élmény alapján simán adhatnék neki rosszabbat, de lássátok újfent a példát, áldott jó szívem van.   3/10

2017. november 20.

Columbus

Kogonada (2017)

Kogonada. Milyen kiválóan hangzó művésznév. Illik egy ilyen érett bemutatkozáshoz. Lassú folyású, coming of age dráma. Mondanám azt is, hogy romantikus, de ez a jelző talán csak akkor illene rá, ha beteljesülne vagy tényleg szerelemről beszélhetnénk. Ám igazából egyáltalán nem a hagyományos értelemben használt szerelemről, hanem inkább egy bensőséges kapcsolatról beszélhetünk.


Két, az életének nehéz szakaszában járó ember találkozik, és tovább lendítik egymást a nehezén. Mindez egy végtelenül ráérős, meditatív jellegű előadásban. Lassan építi a karaktereket, nem is ismerünk meg sokat belőlük, a hangsúly inkább a hitelességükön van. Bőven kapunk időt gondolkodni a látottakon, mert Kogonada hosszasan hagyja a szemünket legeltetni. Nyugalmat, ráérősséget sugároz ezzel, de nem lennénk meglepve, ha sokan egyenesen kimértnek mondanák, a szó rossz értelmében. Azzal, hogy ilyen keveset mond, de azt nagyon határozottan teszi, megkérdőjelezhetetlenné teszi a cselekmény alakulását. Érdekes, hogy dramaturgiáról szinte nem is igen lehet szót ejteni. Rávezeti a nézőt a tanulságra és mély együttérzést kelt a szereplők iránt, de csúcspontokról, változó ívről szó sincs. Talán egy lineárissal le lehetne írni, és ezzel azt hiszem el is találtam a gyenge pontját, hogy miért is fekszi meg a gyomrát sokaknak. Azt hiszem az lesz a legjobb ebben a filmben, hogy mikor újra fogom nézni (úgy gondolom, hogy többször is lesz ilyen), mindig mást fog jelenteni nekem. Óvatos osztályzat egy igazi különlegességnek, de hogy repül e a kedvencek közé, az egyáltalán nem kérdés.   7/10


+ Parker Posey elemi erővel hozza a mentor/nevelő/anya szerepbe kerülő érett, komoly egzisztenciával rendelkező, középkorú nőt, akibe pár pillanat alatt bele lehet habarodni.

2017. november 16.

Thor: Ragnarok

Thor: Ragnarök
Taika Waititi (2017)

Megszületett az új aranytojást tojó tyúk. A legújabb, agresszív módszerekkel kitenyésztett, kényes egyensúlyban működő szervezetű tyúk. Tudjuk mi a baj azzal, ha az ember erőszakosan beavatkozik a természet dolgába. Sajnos egy beteg, csak erősen kontrollált körülmények között életképes, ám akkor borzasztó termelékeny tyúkról beszélhetünk. Rettenetes nézni ahogy csetlik-botlik, de akinek a tulajdonában van, nem érdekli, hiszen ott a tojás, aminek a csillogása teljesen megbabonázza. És valahol ez nagyon szomorú.


Félretéve ezt a rettenetes hasonlatot, az új Thor film, kapva a Galaxis Őrzői két részének sikerén, a James Gunn által kijárt utat tapossa tovább. És borzasztóan ambivalens élmény. Amikor néztem, tulajdonképpen élveztem és csak a háttérben húzódott meg a gondolatszál, hogy mennyire ismerős, amit látok. Aztán ahogy kijöttem a moziból és már nem mosolyogtam az utolsó, egyébként zseniális poénon (Miek halála), egyből azon kezdett el járni az agyam, hogy milyen unalmas és fantáziátlan ez az egész.

Ha a filmtörténelemben akarjuk elhelyezni, valami futottak még vagy sokadik lehúzott bőr bejegyzésben fog csak szerepelni. A Marvel stúdió a három írójával az élen, erősen azon dolgozott, hogy minden szerintük fontosnak tartott (értsd: minden egyes filmből kihagyhatatlan) momentumot bele sikerüljön tuszakolni. Gondolom összejött nekik, mert ahogy a történetet nézem, egy megveszekedett értelmes gondolat nem jut eszembe róla. A főgonosz Hela, azon felül, hogy istentelenül jól néz ki, az ég adta világon semmilyen érzelmet nem vált ki és teljesen értelmetlennek tűnik a létezése. (Mi vezérli?) Jut eszembe! Az hogyan lehetséges, hogy Thor és a bratyója a valkűrök történelmével teljesen képben vannak, de a testvérükről nem tudtak?! Kínos kérdés, de amúgy ilyen eszkábált forgatókönyvre utaló pillanatot még bőven lehetne találni. Pl. megérkeznek az űrhajóval Asgardba és megközelítőleg 2 másodperc alatt észrveszik a hegy belsejében meghúzódó tömeget. Tömeget! Erről meg az jut eszembe, hogy Asgard lakossága a Hela által megölt katonákat levonva, cirka 150 fő. 9 birodalmon uralkodnak. Szerintem simán ment volna nekik az egész univerzum is, teljesen reálisan gondolkodott Hela.

És muszáj rátérni Taika Waititi mennybemenetelére is. A kis kultfigura, mint ember, tényleg nagyon érdekes, és ezt a marketinggépezet nagyon szépen fel is karolta. Érezni a poénokon, hogy jó részük improvizált, jól működnek, sok van belőlük, jó hangulatot adnak. Viszont ezek mind csak gegek. Nagyon egyszerű módja ez a szórakoztatásnak és csak rövid ideig hatásos. Ennyi teret engedtek Waititinek. És ő, ha úgy tetszik, becsicskult. A nevét adta egy rettenetesen középszerű projekthez. Az ő kézjegye teszi elviselhetővé. De egyébként én nem gondolom, hogy sokkal jobb lehetett volna, ha teljesen szabadjára engedik, mert én a korábbi filmjeivel sem lettem teljesen meggyőzve. Ez egy gyümölcsöző vállalkozás. A Marvel és Waititi is azt dobta bele amiben erős, a végeredmény pedig épp azt hozza, ami a cél is volt. Dől a lé, csörög a zsé, virulnak az arcok.


Összességében amúgy tényleg jónak lehet ítélni. Laza, könnyed, poénos, mellette profi, gördülékeny (még jó, hogy tizedszerre ugyanazt sikerül probléma nélkül előadni), a látvány szépen kidolgozott, a zene jónak mondható (nem nagy szám amúgy). Röpül vele az idő, én is sokat nevettem, tetszett, meg minden. Csak könyörgöm, ne istenítsük ezt a langyos, kínosan kicentizett, közhelyes, klisés, súlytalan, érdektelen terméket.   6/10

2017. november 14.

Nasty Baby

Sebastián Silva (2015)

Egy meleg férfi pár gyereket szeretne egy közös barátjuk segítségével. Kiderül, hogy az egyikükkel, aki a hajlandóságot mutatja, nem jön össze. A másik hezitál, családi összeröffenés érdekes beszélgetésekkel, idióta művészeti projekt részletei, testvérek ügyei, egy zavart öregemberrel való állandó küzdelem, talán mégis összejön a gyerek, stb. Magyarul egy középkorú pár ügyes-bajos dolgai, családi helyzetének alakulása. Semmi extra. Aztán becsap a villám. Baaaang!

Te mit tennél, ha egy zavaros szituációban halálosan megsebeznél egy öregembert? Feladnád a végre összeállni látszó életed, vagy élnél a lehetőséggel, hogy végleg kinyírod és megpróbálnád eltakarítani a nyomokat? Ha az utóbbit választod, vajon sikerül a hozzád közel álló szemtanúkat és tettestársakat is meggyőzni erről? Roppant izgalmas, messzemenő vitákat kirobbantó kérdés.


Továbbra is tartom magam ahhoz az állításhoz, hogy Sebastián Silva az egyik legizgalmasabb kortárs rendező-író. Úgy fogja meg a karaktereit és a kis családias közegüket, mint érdekes, modern, városi embereket és kvázi eljátszadozik velük teljesen hétköznapi szituációkban, szinte céltalanul. Megbújó, jópofa humor mellett tényleg semmi egyéb nem jelentkezik, csak a realista, lassú karakterépítgetés. És tényleg esély sincs kitalálni, hogy mire fog kilyukadni. Ahogy a Magic Magic-ben, Silva itt is mesterien vezeti a nézőt. Ahhoz képest mondjuk ez egy amatőrnek tűnő, feltűnően leszarom hozzáállással fényképezett film, de ez igazából nem nagyon számít. Főleg a bevilágítás hiánya teszi ilyen hétvégi projekt érzetűvé, de a magas fényérzékenység miatti túl világos és zajos kép is hozzátesz. A beállítások is az egyszerűségre törekednek, semmilyen víziót, erős koncepciót nem találni benne. Még az egy szem "akciójelenetet" is alig lehet látni, mert olyan mintha az operatőr a kis helyen nem tudná követni az eseményeket. Erre én azt mondom, hogy whatever. Az ügyesen megválasztott és hatásosan használt zene elárulja, illetve a Magic Magic profisága kvázi tanubizonyságot tesz, hogy mindez a rendezői koncepció része és nem bénaság. Kiválóan működik. A tengés-lengés és a fejbevágás együtt teszik felvillanyozó élménnyé. Egyszerűen nem tudok nem azon agyalni, hogy én mit tettem volna!   7/10



2017. november 13.

Valerian and the City of a Thousand Planets

Valerian és az ezer bolygó városa
Luc Besson (2017)

Lám, lám, lám! Luc Besson még mindig tud (valamit). A kritikai és a nézői visszhang ugyan nem igazolja, de ez ugye kit érdekel, mikor úgyis nekem van igazam?! Az ég adta világon semmi olyat nem láthatunk benne, amit ne láttunk volna már ezerszer, viszont a látvány pazar és a film java gördülékenyen halad, valamint kellő mennyiségű és minőségű humorral van megspékelve ahhoz, hogy jólesően, könnyedén lehessen elveszni benne. A legnagyobb pozitívum számomra egyértelműen a két főszereplő, különösen annak tudatában, hogy majd mindenki őket hozta fel a legnagyobb negatívumnak. Egyszerűen nem értem. Nem szokványosak (Mr. Táskás Szem és Miss Végtelen Láb), vibrálnak együtt, ügyesen, jópofán játszanak a mimikájukkal és egész korrektül meg lett írva a szerepük is. Nem lóg ki semmi, egységes képet alkotnak a célszemélyekről. Egy ilyen filmbe mi kell ennél több? Bennük és a történetben is nagy fantázia van, csak sajnos a záró szakasz rémesen el lett nyújtva, ezért túlságosan leül és súlyát veszti. Akár egy bíztató, nem teljesen kiérdemelt 7/10-el is jutalmazhatnám, de ahogy végiggondoltam, nem tudnám tiszta lelkiismerettel megtenni. Mindenesetre én ajánlhatónak minősítem, mert Luc Bessonnak még mindig van mersze a saját útját járni. Kész csoda, hogy össze tudta kaparni rá a pénzt. Pedig akár utálhatnám is, mert ugye minek még egy ötödik elem utánérzés.   6/10



2017. november 10.

Kimi no na wa.

(Your Name)
Makoto Shinkai (2016)

Feleségem reakcióiból ítélve, kívülről, csak a hangokat elkapva vagy bele-belenézve nevetségesen szentimentális, de ezt simán lehet érezni még úgy is, hogy én normális körülmények között néztem. Rendesen megadtam a módját (mindig igyekszem, de kivételesen most minden feltétel adott is volt) és az elejétől belesüppedve, teljesen rabul ejtett. Mi több, a központi misztériumával és az overwhelming romantikusságával egyenesen megbabonázott. A végére szinte együtt lélegeztem velük és szorítottam értük.


Nem beszélve arról, hogy mekkora csavar már az, ami a film derekán található?! Teljes őszinteséggel mondhatom, hogy nem láttam jönni. Nem nagyon volt ilyen mostanában. Elhasznált szó, mert túl sokszor mondjuk olyasmire, ami csak úgy simán tetszik és elismerjük, de ez itt kérem tényleg zseniális forgatókönyvi húzás. A legnagyobb pláne pedig az, hogy még ez után sem válik kiszámíthatóvá. Összességében, ezen felül is minden pillanata élményszámba megy, még a gagyi sorozatokat idéző dalbetétekkel együtt is. A lebilincselő történet mellett pedig nem mellesleg ott a tény, hogy soha nem látott részletességgel kidolgozott, fantasztikusan kreatív módon modernizált, de mégis 100%-ig anime-hű a látványvilág. Elképzelni sem tudom, hogy mennyi munka lehetett ez és milyen sokan dolgozhattak rajta. Talán ezek után nem kell mondanom, hogy tényleg felér a hype-hoz és a híréhez. Vicces, romantikus, rejtélyes és elkerül minden béna klisét. Csodálatos film!   8/10

2017. november 6.

Ingrid Goes West

Matt Spicer (2017)

Az a legurvább ebben a filmben, hogy nem elrugaszkodott, hanem inkább valóságos. A kulcsmomentumok a hatás miatt fel lettek erősítve, de ízléses dramaturgiával, tehát nem mászik az arcodba és nem is túl sablonos. Akárhogy, a kínos jelenetek (amiből van jó pár) nagyon fájdalmasak. Végig ott csücsül a szád szélén a mosoly, mert a film nem veszi véresen komolyan magát, de közben mélyről jövő keserűséget érzel. Mert ez rólad is szól. A témája aktuális és úgy fogja meg a velejét, hogy nem tudsz kívülállóként viszonyulni hozzá. Vitaindító, bicskanyitogató és elgondolkodtató. Nem nagyon lehet és nem is igazán érdemes belekötni. Talán csak abba, hogy az ígéret ellenére, nem kapunk semmilyen frappáns lezárást vagy hogy egyáltalán nem ás a probléma mélyére. Csak ezt az egy elszigetelt, elég extrém esetet taglalja, de az elvitathatatlan, hogy ezt viszont kellő körültekintéssel megközelítve. Mehet iskolai tananyagnak.   7/10



2017. november 2.

Brawl in Cell Block 99

S. Craig Zahler (2017)

Elfeledett idők hősét, aggasztóan nyílt brutalitással bemutató, lassú bűnügyi film. Bűnfilm, mert a cselekményt alakító tényezők mind visszavezethetőek a bűnbeeséshez és annak következményeihez. Hogy hogyan dolgozzuk fel, hogy mit vonz magával, hogy miért nem lehet meg nem történtté tenni és így tovább. Nem mond semmiféle ítéletet a büntetésvégrehajtáson végiggázoló családapa tetteiről, hanem egyenesen piedesztálra emeli azt. Már rég elmúltak azok az idők, amikor ilyen kiismerhetetlen, erősen megkérdőjelezhető elvek mentén élő tesztoszteron-túladagolt férfiakat lehetett idealizálni. Efféle (anti)hős utoljára a The Guestben volt, előtte meg ki tudja, talán a 90-es években valamikor. Lehet, hogy nevetségesen könnyen válik rémálommá az élete, de mindez azért történik, hogy aztán iszonyatos erőfeszítések és az elkerülhetetlen önfeláldozás árán sikerüljön megváltást elérnie.


Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lefelé haladása a 99-es blokkig, annyira olajozottan megy, hogy az tényleg mesébe illő. Zahler, ahogy a Bone Tomahawknál sem, itt sem törekedett az objektív realitásra. Az anatómiaira meg főleg nem. Ebben a világban olyan könnyen törnek a csontok, olyan könnyen hámozódik le a bőr az ember arcáról, hogy az még egy sokat látott filmkedvelőnek is zavarba ejtő. Lehengerel mindent és mindenkit, túljár az esze mindenkin, a lehetetlent váltja valóra azzal, hogy sikerül megvédenie a családját, és közben kivégez egy maffiafőnököt, na meg úgy mellékesen kurva nagy fricskát mutat az igazságszolgáltatásnak is.

Számomra a legnagyobb pozitívum a filmmel kapcsolatban, hogy ez a másnál max. 90 percre elegendő történet, olyan szépen lett elterítve 132-ben, hogy nem térek napirendre felette. Az egyszerű, de találó fényképezés, a zene, Vince Vaugh lassú, kimért mozdulatai, a sok álló kép és gyakorlatilag minden, ebben az erős kézben tartott rendezésben, a végtelen idő ígéretével klimpírozza végig a cselekményt. Lehetne szebb, de nem oszt nem szoroz az élményen. Lehetne feszesebb, de miért akarnánk ezt a kiváló filmet kevesebb ideig nézni? Mélyen nem zárom a szívembe, de az a fajta filmélmény amit nyújt, igazán ritkaság számba megy.   7/10


+ Vince vaughn jó, de ahogy a felélesztett Adam Sandlertől sem, tőle sem kell elájulni.
+ Udo Kier!!!
+ Don Johnson!!!

The Babysitter

McG (2017)

Olybá tűnik, hogy McG-nek - ugyanúgy, ahogy a Better Watch Out rendezőjének - sikerült átvernie a nézők/kritikusok javát. Kísérteties a párhuzam. Ám, egy percig sem kell aggódnotok, én majd eloszlatom a kételyeket: ez kurvára nem jó film!


Az a nagy és egyetlen szerencséje (McG-nek, a nézőnek, meg mindeninek), hogy Samara Weaving, mint Bee, ellenállhatatlanul az elemében van, amíg Cole szédítését kell előadnia. A kis cuki mosolyai, na és persze a vadító szerelése megveszi a nézőt, mert mindenki álma egy ilyen odaadó, megértő szexbomba/idol. (Az más kérdés, hogy ilyen nem létezik.) Aztán ahogy lehull a lepel a valódi tényállásról, minden értelmezhető síkon talaját veszti a film. Addig se volt valami eredeti a videoklipes megoldásaival és a sablonszereplőivel (nagyon nem), de ami utána marad az kb. minősíthetetlen.

– Úgy mégis, melyik szereplőnek milyen háttértörténetet lehet elképzelni? Milyen emberek ezek? Mi vezérli őket? Egyik kérdésre sem lehet válaszolni. Ja, hogy ez egy könnyed film és mit agyalok ilyeneken? Na ne etessen senki ilyesmivel. Az alapoknál nincs fontosabb.
– Az idő- és térkezelése a cselekménynek katasztrofális. Csak a képen látható dolgok történnek meg, a többi szereplő addig valami purgatóriumban lehet talán vagy fogalmam sincs.
– Az OK, hogy nem veszi magát komolyan, de nem különösebben vicces. Amikor humort próbál prezentálni, akkor is mindig bűzlik az újrahasznosítás izzadságától.
– Na nehogy már 2017-ben egy ilyen tinihorror-vegyesválogatottnak kelljen örülni.

Whatever.   4/10

2017. október 30.

The Meyerowitz Stories (New and Selected)

Noah Baumbach (2017)

Csak egy bibi van ezzel a filmmel. Hogy nincs lezárva. Vagy inkább az a kár, hogy vége van? Tény, hogy nagyon hosszan el bírnám nézni, de ebben a hosszban, ezzel a dramatugiai szerkezettel, a végére egy kis hiányérzetem maradt. Szóval imho azért kár, mert nincs egy olyan lezárás, ami mond valamit a nézőnek. Ez csupán azért kellene, hogy meg tudjon nyugodni a befogadó lelke, hogy a hagyományos filmszerkezethez szokott agyacskákban ne gyulladjon fel a hibajelző lámpa. Mert amúgy, ha az eszemre hallgatok, tényleg felesleges kvázi tucatosítani. Tulajdonképpen elmond egy összefüggő szakaszokból álló részt a Meyerowitz-ok életéből, it completely makes sense, kereknek is mondható, aztán kikapcsol minket belőle. Ne aggódjatok, én se értem magam, hogy mit hiányolok pontosan. Lehet, hogy másodjára már nem is jönne elő...


A Baumbach tengelyen ezúttal sok pozitív felhajtó erő jelentkezett:
+ Végre nincs túltolva a színszűrőzés. Itt most csak egy kis nosztalgikusságot árasztó, őszies színezettséget enged meg magának. Sokkal szimpatikusabb, realisztikusabb és kényelmesebb néznivaló. Nem telepszik úgy rá az emberre.
+ A karakterek most a lehető legközelebb állnak a Woody Allen féle sémákhoz. Visszafogottabbak, emberszerűbbek, kevésbé szánalmasak, inkább viccesebbek. Mindegyikőjük egy izgalmas, felnagyított sztereotípia, de mégis élővé válnak, mert összetettnek láttatja őket. Tényleg olyan, mintha belecsöppennénk az életükbe egy levehetetlen iróniai-erősítő szemüveggel a fejünkön.
+ Adam Sandlerre most mindenkinek külön ki kell térnie, így nekem is. A nagy rácsodálkozásukban a legtöbben el is vetik a sulykot és szuperlatívuszokban beszélnek róla. Én földhözragadtabb vagyok ennél. Adam Sandler nem rossz színész ha jó anyagból tud dolgozni, de azért nem kell elájulni tőle. Tetszett.
+ Az elnyisszantott jelenetek, különösen azok, amelyek Adam Sandler kiabálásával végződnek, mindig hangos nevetésre ösztönöztek. Remek ötlet és egyáltalán nem zavaró, hogy többször is használja.


Ha az a fránya, nehezen megfogható hiányérzet nem lenne, gondolkodás nélkül röptetném a kedvencek közé. Így viszont emlékeztetni kellett magamat, hogy valójában mennyire éleveztem, és csak ez után repült a kedvencek közé. Hát mit mondjak, ez legyen a legnagyobb gond egy filmmel!   7/10

2017. október 25.

Better Watch Out

Chris Peckover (2016)

Nagy hiba volt ebbe ilyen hirtelen beleugrani. Hogy akik dicsérték mit láttak bele, azt nem tudom még csak elképzelni sem. Becsületére legyen mondva, legalább nem baszta fel az agyam, de átgondolva az egészet, elég lesújtó a véleményem róla. Kezdve azzal, hogy pszichológiailag nulla (0 = zéró [alias zérus]) értelme van. Teljesen fals a karakterek alakulásának iránya, de eleve az indíttatásaik is légbőlkapottak. Ebből következik, hogy egyetlen átérezhető pillanata sincs, és rásegít erre az is, hogy a színészek egytől egyig az ihlet teljes hiányában dagonyáznak. (Szegény Virginia Madsen.) A cselekmény egy összeollózott fércmunka. Most kell ezt még tovább ragozni? Érdeme, hogy valahogy elérte, hogy végignézzem. Így utólag viszont inkább azt mondom, hogy jobb lett volna kihagyni.   4/10



Wind River

Wind River - Gyilkos nyomon
Taylor Sheridan (2017)

Sheridan ösztönös filmkészítő. Másképp nem lenne lehetséges, hogy ilyen elemi erővel csapjon agyon minket minden általa írt film atmoszférája. Titka csupán annyi, hogy remek karaktereket ír. Az apró, emberi mozzanatok, a kis árulkodó jelek és poénok, a nézések, a jellemző félmondataik teszik pillanatok alatt élőve őket. A másik árulkodó jel, hogy nem lóg ki semmilyen jelent a filmjeiből. Képekben gondolkozik, olyan momentumokból és olyan cselekményt alkotó képsorokból, amik esszenciálisak és maradéktalanul mesélik el azt, amit megálmodott. Nincs bővebb háttér, a történet annyi amennyit látunk. (Így nehezebb hibázni is.)


Lehet, hogy sokaknak lassan elege van ezekből a kilátástalan, az emberiségből kiábrándító történetekből, én azonban még vele tartok. Egész egyszerűen azért, mert most is hitelesnek érzem. A lehengerlés marad csak el. Sajnos ezt a történetet elég gyorsan el fogom felejteni; összességében nem tett rám mély benyomást. Mindazonáltal megjegyezném, hogy ezerszer egy Sheridan nyomasztás, mint valami tucat zsánerdarab.   7/10

+ Olsen kisasszony karaktere érdekes és beleillik a környezetbe kívülállóként. Kapcsolata Rennerrel maximálisan átérezhezhető.

2017. október 19.

17 filles

17 lány
Delphine Coulin, Muriel Coulin (2011)

Hasonló problémában vagyok vele, mint a tegnap értekezett HHhH-val. A történet roppant érdekes, főleg, hogy ez is a valóságon alapul. Annyiból jobb a helyzet, hogy ez törekszik a realizmusra és elég hatásos szintet sikerül elérnie. Amit nem látok, az az, hogy a készítőket nagyon megérintette volna az egész. A végén a fő tanulság átjön, de amúgy semmit nem mond a szereplőkről. Nem ismerünk meg senkit igazán, nem is próbál belelátni a fejeikbe, csak levon egy egyszerű, felnőttes következtetést. Oktatási célból kiváló film lehetne, mert tulajdonképpen nem igazán lehet belekötni abba amit látunk és kiválóan lehet vitázni, beszélgetni róla. Az élvezeti érték viszont teljesen átlagos és filmesztétikailag sincs benne semmi izgalmas.   6/10



2017. október 18.

HHhH

HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják
Cédric Jimenez (2017)

Eme film megtekintése helyesen eltöltött időnek tekinthető, ha csak azt az aspektusát vesszük figyelembe, hogy ismeretet terjeszt, könnyen fogyasztható formában. Ha viszont felteszünk pár, a készítés célja, szándéka iránt érdeklődő kérdést, nyomban zavar támad a térben. Vagy az éterben. Vagy valamiben. Az agyunkban leginkább.


Merthát miről szól a film? Reinhard Heydrichről? Kötelező körökben bemutat pár fontos momentumot az életéből, de csupán közlés formájában. Az indítékok, a miértek messze távol maradnak. Szó szerint semmit nem tudunk meg Heydrichről. Mikor Rosamund Pike ott van mellette, a házaspár kapcsolata mond valamit az emberről, de ezek a jelenetek bántó kisebbségben vannak. Himmler csak egy háttérben rejtőző alak, semmilyen hatást nem tud kelteni dramaturgiailag. Vagy akkor inkább a merénylőkről szól a film? Akkor miért látjuk meg őket csak a film harmada környékén? Addigra ott tartunk, hogy van egy vadállat Heydrichünk, akiről fogalmunk sincs, hogy mi vezérli, de van egy támogató felesége. Aztán hevenyészetten összeállított előkészületeket láthatunk emberinek láttatni próbált figurák által. De a lényeg már megint elveszni látszik. Pl. az ember, aki feladja őket, távolról sem látszott. Miért tette? Ki volt ő? Kapkodó a film a részleteket illetően, nem alakul ki átfogó kép arról, hogy ki irányít és ki mit miért tesz. Röviden tehát a film szerkezete furcsa és hatástalan. De maguk a jelenetek sincsenek jól megválasztva vagy kellő hangsúllyal bemutatva. A színészek meg Rosamund Pike és Mia Wasikowska kivételével elvesznek az ürességben. (Wasikowska-nak mondjuk nem volt nehéz dolga, mert teljes szabadsága volt a súlytalanságban.)

Úgyhogy jobb, ha csak üres fejjel nézzük és elszörnyűlködünk azon, hogy milyen veszedelmes dolgok történtek 75 éve. Ezen módon egész jól működik.   6/10

2017. október 11.

Berlin Syndrome

Cate Shortland (2017)

Nagyon nagy kérdés, hogy ennek a filmnek miért nem ment híre (Sundance-es volt), miért nem volt rendes kampánya és miért tűnt el azonnal a süllyesztőben. Cate Shortland előző filmje, a Lore, egy sokak által méltatott, elég nagy sikernek örvendő, valóban kiváló alkotás. Ha ahhoz nem is tud felérni, de egyértelműen pozitívnak tekinthető a Berlin Syndrome, szóval elég furcsa ez a kirekesztettség.


Egy kemény témáról, a fogva tartásról beszél összeszedetten és átgondoltan. Kicsit sótlan, semmilyen érzést hagy maga után, de filmtechnikai, dramaturgiai és rendezési szempontokba nem igazán lehet vagy érdemes belekötni. Hiányzik belőle a plusz, ennyi a hibája. Azt nem mondanám, hogy Teresa Palmer rosszul játszik, de talán kicsit rajta is múlt ez a félresiklás. Nincs benne az átütő erő és az elején kicsit furcsa arcai vannak a bátortalan utazó szerepéhez. Mindenesetre az élmény elég letaglózó és elgondolkodtató, szóval én nem tántorítanék el senkit a megnézésétől. Sőt!   7/10

2017. október 9.

Blade Runner 2049

Szárnyas fejvadász 2049
Denis Villeneuve (2017)

Gondolom sokan akadnak, akik szembeszállnának a véleményemmel (főleg itt fanyalgásország berkein belül), de számomra Denis Villeneuve egyértelműen bebizonyította, hogy lehetséges hosszú idő után is olyan folytatást készíteni klasszikus műhöz, ami nem kelti a feleslegesség érzetét. Már ezért megérte. A folytatások folytatásának korában, ezzel jó ideje adós volt a filmvilág.

Hovatovább, teszi ezt úgy, hogy lényegében alig enged magának tágítani valamit az első rész által lefektetett alapokon. Az univerzum szabályai élnek, minden vizsgálható területen szolgaian követi elődjét. A bravúr, hogy ennek ellenére sem lesz gázos, de még bántó, csak egy pillanatra sem. Elárulom miért: mert folytatja a történetet. Nem másolja, nem kiegészíti, nem továbbgondolja, hanem természetesnek hatóan tovább írja úgy, hogy ne merüljön fel kérdés azt illetően, hogy másképpen is alakulhatott volna.


Ehhez kell az, hogy a gigantius játékidő ellenére, kifejezetten sovány legyen a történet. Minden karakter félig a ködben marad, csak épp annyit látunk belőlük, hogy a motivációik érthetőek legyenek. A képek (Deakins igéző) és a hangok (Zimmer lehengerlő) uralják az élményt. Csak egy példa, hogy sokáig legeltethetjük szemünket Ana de Armas kifogástalan bájain. Amilyen egyszerűnek és szinte inokolatlannak tűnik elsőre a szerepe, annyira mélyen ivódik bele a történetbe. Létezése szimbolizálja K kirekesztettségében az egyetlen apró fogódzkodót, hogy legalább imitálhassa az emberi oldalát. Később derül ki, hogy ez a kívülről teljesen üres és szinte nevetséges kapcsolat, mennyire sokat jelentett neki, és hogy ez az egész replikánsokkal egyengetett világ milyen törékeny egyensúlyban működik. Nade, nem kenyerem nekem az ilyen értelmezgetés. A lényeg, hogy ebben a filmben minden karakter egy egymásssal erős feszültségben álló oldalt reprezentál és jelentősége van a szerepének, hiszen alakítja a film történetét.

Más folytatásokkal összehasonlítva, a 2049 legfontosabb ütőkártyája az, hogy nincs mibe belekötni. A színészi munka mesteri. Szárnyal az idő az audiovizuális kényeztetésnek hála. A lassan csordogáló jeleneteket hirtelen törik meg dinamikus események, amiknek mindig helyén van a hangsúlya. Rengeteg finomság van elrejtve a képen vagy a szövegekben, szépen építve ezzel az univerzumot. Nem fog bele túl nagy témákba, hanem megmarad személyes szinten. K kvázi Deckard leszármazottjának tekinthető. Ő már avval a tudattal "nőtt fel", hogy replikáns, de kezdeni ő sem tud vele semmit. Érzi, hogy az élete megerőszakolt és üres, de a kérdéseire a válaszok nem léteznek. Itt jön a képbe Deckard, akivel közösen össze tudják rakni a képet, ami felfedi a replikánsok létezésének egyetlen feloldozási lehetőségét. Na mi a fene! Már megint értelmezgetek...


Az első Szárnyas fejvadász, nem elég, hogy hányattatott sorsú (hatalamas bukás) és hét különböző verzióban létezik, de elég megosztó mű is. Sok cikket olvasok, sok embert követek és úgy tűnik, hogy akik mostanában ismerkedtek meg vele, legfeljebb egy gyenge elfogadást tudtak kipréselni magukból, a varázslatot már nem tudták átélni. De nem is baj, mert inkább az lenne a furcsa, ha egy ilyen lassú, gyér cselekménnyel rendelkező filmet a nagy közönség istenítene. Nem rugaszkodnék el a valóságtól amúgy azzal a kijelentéssel, ha azt mondanám, hogy ahogy a 2001: Űrodüsszeiát, a Szárnyas fejvadászt is egy hamis, mesterségesen felerősített mítosz övezi. Azok, akik tényleg istenítik, valószínűleg elég kevesen vannak.

Valamelyest furcsa nekem az is, hogy a 2049-nek ennyire pozitív a nemzetközi visszhangja. A csalódást keltő bevételek azonban egyből helyre teszik a dolgot. Még ha el is ismeri a többség a látottakat (hiszen elég intenzíven és kifogástalanul bombázza a látó és hallószerveinket), igazából mélyebb kapcsolatot nem fog tudni kialakítan ezzel a majdnem három órás eposszal.

A leghangsúlyosabb negatív véleményekből valami olyasmi szűrödött le bennem (amellett, hogy nem volt elég idejük megemészteni a deadline miatt), hogy a várakozás, az előd nagysága agyonnyomta az élményt. Persze nem akarok én más nevében beszélni, de a Szárnyas fejvadász nekem még másodszorra se volt a szememben az, amit mostanra látok bele. Sokszor kellett hozzá megnézni. Huszár András azzal zárta a 2049 kritikáját, hogy "...újabb klasszikus sem született." Én azt mondom, hogy várjunk még ezzel a kijelentéssel. Érnie kell még a fejekben.   8/10


+ Imádom, hogy még itt is képesek belekötni Jared Leto-ba. Mindegy mit csinál ez az ember, sose lesz elég jó. Persze mondhatnám, hogy magának köszönheti, de nem mondom. A helyzet az, hogy akármilyen eltévelyedett is egy színész a való életben, a filmbéli alakítását teljesen külön kell tudni választani ettől. Én semmi kivetnivalót nem láttam a karakterével kapcsolatban. Sőt!
+ Sylvia Hoeks, Mackenzie Davis, Dave Bautista, stb. Remek, emlékezetes mellékszereplők.

2017. október 3.

The Shallows

A zátony
Jaume Collet-Serra (2016)

Érdekes eset ez a film. Egész egyedülálló módon, de rettenetesen gagyi, és én mégsem bánom, hogy megnéztem. Meg is modnom, hogy miért!

Hát mert ilyet még nem láttam! Hogy a film készítői ennyire csúcsra tudják járatni a hollywoodi zsánerfilm professzionalizmusát, hogy érzelmi és értelmi szempontból vizslatva is, a legelső pillanattól kezdve teljesen érdektelenné váljon. Ez a tökéletes mintatermék, amin az összes produceri, stúdiói érdeket és célt sikerült átverni. Minden egyes pillanat egy közhely, egy máshonnan kiragadott momentum, amiről messziről látszik, hogy mit jelent. A nyilvánvalónál is nyilvánvalóbb képekben képesek csak gondolkozni, történetet, értelmezhető karaktereket pedig csak nyomokban lehet felfedezni. Egyetlen igaz, őszinte pillanata sincs.


Blake Lively persze gyönyörű. Szinte minden shotban van egy domborulata, amin megakadhat az ember szeme. Még akkor is ha közben ömlik a cgi vér, vagy egyéb borzalmak történnek. Ha már Lively kisasszonynál tartunk, nagyon sokan kiemelték a strong performanszát. Én nem tudom, hogy ezek a emberek mit néztek, de én csak egy robotot láttam, kínosan kicentizett, kiszámítható pózokkal és arcokkal.

Szóval teljes értetlenséggel állok a film pozitív visszhangja előtt. Nyilván nem vár az ember sokat, de hogy egy ilyen műanyag, színtelen, szagtalan bénaságot a hozzáértők többsége pozitívnak nyilvánítson, az egész egyszerűen döbbenet!   3/10

2017. szeptember 27.

Spider-Man: Homecoming

Pókember: Hazatérés
Jon Watts (2017)

Mivelhogy ez egy tovább finomított arányokkal rendelkező, szimpatikus témát feldolgozó, de kizárólag a bevált sémákat alkalmazó tucattermék, képtelenség lelkesedni érte. Hány, de hány rohadt eredettörténetet tolnak még le a torkunkon? Hányszor kell még rebootolni szegény pókembert? Hányszor fogják még fantázia nélkül meglovagolni szegény John Hughes örökségét? Ellentmondásos, hogy a történetét illetően próbál emberi és kis léptékű maradni, de a részletekben meg rettenetesen elrugaszkodott és valószerűtlen. Pl. mik ezek a deus ex kütyük? Ja, hogy ennyi pénzből csak egy rohadt lyukas sztorit tudnak összekalapálni, amit ezekkel foltoznak ki? Vagy miért nincsenek a alkalmazva a fizika alaptörvényei? Esetleg azt gondolják, hogy ezek az erőltetett, kizárólag a kamerának tetszelgő, a film valóságában azonban teljesen irreleváns poénkodások nem lógnak majd ki?


Lehetne sorolni, de nem érdemli meg a figyelmet. Nem bánt senkit, el lehet kuncogni rajta, viszont a végső küzdelem idején én már majdnem elaludtam. Nem ezt vártam. De tudom, én vagyok a hülye, mert törvényszerű, hogy ilyennek kell lennie. Biznisz iz biznisz.   5/10

± Szintén visszás érzést kelt bennem, hogy végre láthattam egy kicsit a mindig csodálatos Marisa Tomei-t, de hát tényleg csak nagyon kicsit.

2017. szeptember 22.

A Ghost Story

David Lowery (2017)

Na itt az új csoda, amitől el kell ájulni! Ja, nem. Sajnos a tényfeltáró, tárgyilagos énem, nem enged közel ehhez a számomra túl magas magasművészethez.


Elvitathatatlan, hogy nagyrészt csodálatosan fényképezett. Leginkább akkor, amikor direkt ezt tolják előtérbe. Amikor esemény van, másnéven zajlik az úgynevezett cselekmény, akkor nem annyira figyeltek erre és nem is annyira lenyűgöző. A képarány és a lekerekítés viszont remek ötlet és végül is elég jól ki is van használva. Nagyjából ez a helyzet a zenével is. Néhány pillanatban egész magával ragadó, a stílus kifejezetten tetszik, de összességében mégsem mondanám emlékezetesnek. Az, ahogy beúszik a klasszikus a nagy monológ alatt az szép, de amikor Rooney Mara üres tekintetét nézem a közepesen érdekes idm szám közben, az egyáltalán nem. Érdekes, hogy amikor vált a kamera Casey Affleck arcára, egyből én is elmosolyodok, mert az ő arca mindig mond valamit. Rooney Maráé meg sose mond semmit. Az összebújós jelenetük 10/10-es és hatalmas pozitívum, de sajnos elég magányosan ténfereg a cselekmény jellegtelen folyamában. Ha már itt tartunk, egy rakás jelenet felesleges vagy céltalan. Mintha humort probáltak volna belecsempészni velük. Sok kitartott kép, ami nem mond semmit, de jól lehet elmélkedni rajta. Nem érzem az őserőt, amit a nagyok tudnak, az ebből hiányzik. Nem nyűgöz le, számomra nem fogja össze semmi.

Egyszerűen nem tudok jó filmként tekinteni rá, mert nem látom a célját vagy hogy célzottan akart ilyen lenni. Vagy egyáltalán valamilyen lenni a stílusán és a lassúságán kívül. Megtörténnek dolgok, értelme nincs sok, csak gondolkodásra késztet. Súlya semminek nincs, mert semmilyen törvényszerűség nem alkalmazható rá. Ja és utólag jövök rá, hogy Lowery az, aki az Ain't Them Bodies Saints c. agysorvasztó förtelmet is csinálta. Na ahhoz képest azért jelentősen jobban szórakoztam, ez igaz.   5/10

2017. szeptember 21.

Comet

A szerelem üstököse
Sam Esmail (2014)

Hát nem ez lesz a titkos kedvenc, amiről alig hallott valaki, de mégis remek. Pedig első ránézésre nagyon adta magát a lehetőség. Pár perc után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy egy árva őszinte pillanata sincs. Minden egyes beszélgetés mesterkélt, más meg nincs a filmben. Egyetlen jelenet sem képzelhető el a való életben. Mindkét főszereplő az ihlet legcsekélyebb fuvallatától távol, faarccal próbálja előadni ezt a modernnek szánt, kifelé beszélő, álfilozofikus süketelést. Emberek nem beszélnek így. Egy kapcsolatot nem lehet így körülírni. Nincs egy értelmezhető dramaturgiai ív sem. A koncepció csak egy összedobált ötlethalmaz, amit nem fog össze semmi. Én hülye, mikor alig van időm, épp egy ilyen szarnak állok neki.   3/10


– Emmy Rossum, hát rég láttam ilyen szar színészi munkát.

2017. szeptember 19.

It

Az
Andy Muschietti (2017)

• Tény, hogy volt egy vacak TV film, amit anno megnéztem és elvette a kedvemet a témától.
• Tény, hogy a könyveket nem olvastam.
• Tény, hogy a bohócokat visszataszítónak, értelmetlennek és szórakoztatásra alkalmatlannak találom.

Szóval megvolt rá az okom; mikor híre kelt a film készültének, eleve úgy álltam neki, hogy ezt meg minek. Felesleges. Úgyis tucattermék lesz. Becsületesen megnéztem a trailereket és teljes értetlenséggel álltam az izgatottság visszhangja előtt. Tény, hogy most alig van időm filmet nézni, és ilyenkor az új élmények mindig felnagyítódnak, erősebben hatnak. De akkor is! Ez így több, mint kellemes meglepetés!


Nem csapott arcul, mert a horror nálam így elvonatkoztatva kevésbé működik, mint egy realistább irányban. Inkább azzal nyert meg, hogy eszméletlen jó hangulata van és hogy végig fent tudja tartani. Egységes tud lenni, mert a forgatókönyv alapos munka, szépen lett megírva. Végigviszi amit akar, nem vált irányt, teljesíti, amit felvállal. Minden jelenet ésszel, az alapoktól lett felépítve. Nem csak egy ötlethalmazt látunk, mint oly sok mai horror esetében, hanem minden jelenet jelentőséggel bír, van eleje meg vége és a történetbe illesztve is megállja a helyét.

Pedig szerkezetileg lehetne elhibázottnak is tekinteni, hiszen a tetemes játékidő derekán egy valag ijesztésre szánt jelenet sorakozik egymás után, látszólag semerre se tartva. Mégsem lelombozóak ezek, mert a nagyobb egészt szolgálják. A készítők egy kevésbé direkt, de határozottan jelen lévő, mélyebbre ható nyomasztást érnek el vele. Azt a célt szolgálja, ami végül a film fő tanulsága is lesz. Hogy nem menekülhetnek, hogy muszáj tenniük valamit és csak együtt sikerülhet nekik.

Ezek a jelenetek látszólag az olcsóbb horror klisékre épülnek, de mégsem bántanak a jump scare-ek és társaik, mert a leggázabb közhelyeket szerencsésen elkerülik és van mögöttes tartalmuk, van mit szolgálniuk. Beverly zseniális fürdőszobás jelenete például többszörösen összetett momentum, hiszen ott van a nővé érés, az apa elnyomása és a fiúkkal való kapcsolata is. Sokszor kapunk kitartott képeket, zenével támogatott alapozó montázsokat. A kamera általában nyugodt és ezen csak akkor változtatnak, mikor tényleg indokolt. A jelenetek hangulata tehát egységes, szépen lettek összefűzve, van különállóan és összefüggésében is értelmük és nagyon fontos az is, hogy nincs semmi zavaró túlzás vagy ostobaság, ami kizökkentene, kiugrasztana ebből. A néző a hatása alá kerül és jó eséllyel ott is marad.


+ A Beverly-t játszö Sophia Lillis csodálatos. Ritkaság számba menően erős jelenléte és kisugárzása van. Nem mellesleg jól is játszik.
+ Bill Skarsgård kiválóan freaky. Nem béna, nem klisés, hanem furcsán zavarbaejtő és ijesztő. Persze hozzá kell tenni, hogy nem volt sok szerepe, elég sok a cgi Pennywise. Ez sokaknak szúrta a szemét, de szerintem nagyon ügyesen játszottak vele és eszméletlen szép a kidolgozottsága.
± A film vizuálisan kiváló. Nem csodálatos, mert nem egyedien művészi, de nincs semmi kivetni valóm ellene. Talán kicsit sok a döntött kamera.
± A szerzett zene néha elég sablonos, de tulajdonképpen működik.
+ Kiváló döntés volt a 80-as évekre átültetni a történetet. Ezzel közelebb hozták a most fiatal korosztályokhoz. Igaz, elég komoly filmes múltja van a 80-as évek megidézésének, de amikor ilyen átgondoltan és hatásosan csinálják, mégis milyen kivetni valónk lehetne ellene?
+ Van pár előre tolt arc, akik bővebb hátteret kapnak és van a banda többi tagja, akik csak simán kapnak pár percnyi játékidőt. Mind jogosan és arányosan lett elosztva.
+ Eszméletlen jók a dumák!


Kell még valamit írnom, hogy megindokoljam mennyire tetszett? Elvarázsolóan beszél a szemet párásítóan nosztalgikus tinikorról, a felnövés nehézségeiről, a barátságról és a szerelemről. A maga valójában és az egyszerű, de magával ragadó szimbolikájával is kiválóan működik. Vicces, kalandos, izgalmas, ijesztő, borzongató. Kurva jó élmény!   8/10

– A folytatás minősége Fukunaga kiesésével aggasztóan kérdéses.

2017. szeptember 18.

The Big Sick

Michael Showalter (2017)

Simán beilleszthető a mai filmes trendek szolgai követőinek sorába. A rendezése kórosan jellegtelen, de technikailag természetesen maximálisan kifogástalan. Mondjuk dramedynél egyszerűbben kivitelezhető stílus nemigen van, de ez még nem vitatja el az érdemeit.


Viszont! A forgatókönyvet saját életük alapján Kumail Nanjiani és kedvese, olyan természetességgel, iróniával, cinizmussal, önreflexióval írták meg, hogy csak úgy süt róla az őszinteség, a szeretet, az odaadás és hogy mindezt meg szeretnék osztani velünk. Az, hogy Kumail Nanjiani egy standupos, elég sokat segít, mivel az emberek közötti kapcsolatokat is a standupos előadásformára üteti át, és ez elég jól megy neki, jól működik a filmen. Érthető és átélhető az összes szereplő, a humor is nagyon a helyén van, Zoe Kazan pedig imádnivaló, mint mindig.

A film végére nekem sikerült eljutni addig a pontig, hogy legszívesebben agyonölelgettem volna mindenkit a stábban. Visszafogott, de párját ritkítóan kiegyensúlyozott produkció. Látszik rajta, hogy benne van a szívük és hogy sokáig csiszolgatták a céljuk elérése érdekében. Egy jó rendezőt megérdemelt volna a produkció, de azér' még így is repül a kedvencek közé, mert bármikor újra nekiállnék.   7/10

2017. szeptember 14.

The Church

Démonok temploma (La Chiesa)
Michele Soavi (1989)

Azért láttam, látni véltem a lehetőséget Soaviban a temetőember után, úgyhogy egy hirtelen ötletnél fogva, beleugrottam egy korábbi műve megtekintésébe. Argento művek, az olasz csoda, minő fantazmagóriák, sötét víziók, gonoszság, misztérium, miegymás. Vagyis mindezek ígérete.

Biztos vagyok benne, hogy valahol ott lebeg egy párhuzamos dimenzióban a tökéletesre vágott verziója ennek a filmnek, amit én is imádnék. De sajnos nekünk a bénán, esetlenül vágott, egyszerű és érdektelen vonalvezetésű verzió jutott, úgyhogy le kell húznom.
± A trükkök néha éppen elmennek, de érezni rajtuk az olcsóságot, néha meg egész pofásakat is össze tudtak hozni.
– Rettenetes a szinkron.
– Elég furcsa ez a Philip Glass szám a témához. Imádom az egész lemezt amiről van és rengetegszer hallgattam. Szerintem teljesen más hangulata van, mint amit el szerettek volna érni vele. Veri rong csojsz.
– A végén egy látomásban a templom építésze a kínzása közben elmeséli az egész történetet, hátha valakinek kimaradt valami. WTF?!


Ha érdekelne, még egy csomó ilyen nonszenszt és hülyeséget össze tudnék szedni, de ugye tudjuk, hogy nem ettől lesz rossz egy film. Jelen esetben inkább azon bukik el, mert pl. nincs főszereplője. Se a könyvtáros, se a néger muki, se a kiscsaj nem tölti be a szerepet. Nincs egy rendes vezérfonál amire fel lenne fűzve. Nem váltja be a sötét, gonosz vízió és a mögöttes világ ígéretét, elügyetlenkedi a lehetőségeit. Nem vacak, de több gondolatot és időt már nem ér meg nekem.   5/10

2017. szeptember 11.

Az ötödik pecsét

Fábri Zoltán (1976)

A korához és az akkori magyar filmes berögzültségek bosszantó trendjeihez képest, egészen kiemelkedő produkció. Teátrális és elragadtatott a színészi játék, ezt sose kedveltem, de mégis kiválóan működik. A szemben álló felek, az álláspontjaik, a részletesen elbeszélt hátterük, az általuk lejátszott vita vezetésének íve és annak sarokpontjai, mind egy kikezdhetetlen történethez kapcsolódnak. A történelembe illesztve is kiválóan megállja a helyét, illetve időtlennek is mondható, mert végeredményben az emberi természetről beszél és olyan társadalmi problémákról, melyek valamilyen szinten mindig jelen lesznek és sosem vesztik el aktuálitásukat. Az első kocsmai beszélgetés sziporkázóan üde, utána némileg furcsán hat az erősen szerkesztett montázs, de végül ez is ügyesen épül be a nagyobb képbe, amit a grandiózus lezárás jogosan indikál. Egyértelműen felér a híréhez, instant kedvenc, örökérvényű klasszikus, stb. Csodálatos!   8/10



2017. szeptember 6.

Demon

Démon
Marcin Wrona (2015)

+ Tök profi a kivitelezés, szépek a beállítások, jók a hangok, szóval minden szakmai feltétel adott egy kiváló film létrejöttéhez.
– De sajnos egyből le is olcsósítják ízléstelenül használt színszűrőzéssel és a remek, mocskos zenék ellövésének lehetősége helyett egy kaptafára készültekkel.
+ A lengyel figurák érdekességéért, a folklór miatt és a környezeti sajátosságokért mindenképpen érdemleges néznivaló.
– Sajnos ha nem csak arra figyel az ember, amire a készítők szeretnék, akkor kiszúr olyasmit, ami egy maximalista hozzáállás mellett már nem ment volna el. Pl. a lélektelen csőcseléknek beállított násznép azért elég erős túlzás. Rendben van, hogy atom részegek, de így csupán háttérkellékek tudnak lenni, pedig az előtérbe tolt kisjelenetek épp a film erőssége, kár hogy a háttérre nem figyeltek jobban.
– A történet viszont nem fut ki sehova, nem áll össze a végére, nem oldja fel az általa kialakított feszültséget és valahogy nem is jókor lesz vége. Ambíció az van, de mintha nem sikerült volna eldönteni, hogy igazából merre is menjenek el vele. Azér' nem bántam meg.   5/10



2017. augusztus 31.

It Comes at Night

Trey Edward Shults (2017)

Eszméletlen stílusos film. Egy kicsit a rabja is ennek, de először inkább adjuk meg neki a megérdemelt tiszteletet. Körültekintően, lényegre törően ábrázol minden mozzanatot, méghozzá azzal a céllal teszi ezt, hogy semmi se lógjon ki és semmi se tudjon kizökkenteni a realizmusra alapozó, de intenzíven felborzoló, megbabonázó audiovizuális élményből. Erős képeket, tökéletesen illeszkedő glitch zenét, hullámokban támadó nyomasztást és hiba nélkül ábrázolt paranoiás túlélődrámát kapunk. Eszméletlen ritka, hogy ilyen egységesen és kikezdhetetlenül sikerül felfesteni egy világot.


A bökkenő sajnos abban rejlik, hogy bár rettentő magával ragadó, de a végére kicsit üresnek tűnik. Az átélés szempontjából maximálisan működik, hiszen ők se és mi se tudjuk, hogy mi a franc történik. Van valami a sötétben, vagy nincsen? Végül nem derül ki semmi és így kicsit leeresztett lufi érzést kelt. Mintha a saját koncepciója rabjává válna. Azzal, hogy végig eteti a nézőt a horror lehetőségével, majd otthagyja egy poszt-apokaliptikus túlélődrámával és egy kérdőjellel, kinyírja az ígéretet. Ha nem hazudott volna a képünkbe, hibátlan élménnyé válhatott volna. Kár érte, de azért így is igen intenzív és jó élményként marad meg. Ami azt illeti, a nézés közbeni élmény 8-9 környékén ugrabugrált, csak a csalódást keltő lezárás húzza le az összképet.   7/10

2017. augusztus 30.

Wonder Woman

Patty Jenkins (2017)

A DC filmstúdió hosszas vergődés után, végre valahára ki tudott préselni magából egy vállalható alkotást. Mondjuk ugyanúgy ezer sebből vérzik mint a többi, de ezen nincs miért meglepődni, hiszen a rendezőnő kivételével ugyanazok készítették:
– Snyder öröksége, hogy nem lehet anélkül lezárni egy szuperhősfilmet, hogy ne ütnék vágnák egymást az aktuális szembenállók minimum negyed óráig. Innen üzenem, hogy még mindig ugyanúgy halál unalmas és érdektelen.
– A hosszasan építgetett csapatnak végül semmilyen érdemi szerep nem jut, de így legalább sikerül elérni a tekintélyes 141 perces játékidőt. De miért is? Mivel megy el az idő? Tegnap este néztem a filmet, de esküszöm nem emlékszem a javára. Ez minősíthetne engem is, de nem, sajnos nem igazán érdekes vagy izgalmas a történet. A szokásos elemeket puffogtatják és a szokásos szögről akasztott karakterek szereplenek, a szokásosnál kicsit jobb arányérzékkel adagolva.
– Az alapanyag kötött, sokat nem tudnak kezdeni vele, de ez a meseszerű görög mitológia hablaty, nagyon gyerekes. Célszerű lett volna ebből minél többet elhallgatni.
– CGI everywhere. Ott is, ahol nem kéne. Néhol elég gagyi is, például az elején amikor fentről mutatják, ahogy edzenek az amazonok.
+ Gal Gadot egy istennő. Chris Pine-nal jók együtt.
+ Diána ismerkedése a világgal, bár ugyanúgy klisés és agyonhasznált elemekre épül, vicces tud lenni és szórakoztató.


Viszont a film utóélete kifejezetten érdekes. Például, hogy milyen reakciókat váltott ki James Cameron megjegyzése. A film körül kialakult kép azt sugallja, hogy Cameron hozzászólását élből el kellene utasítanom, mert ezzel a rossz oldalt szolgálom. De nem megy. Sajnos inkább az ő mondandójával tudok azonosulni. Hosszú, bonyolult téma, lehet, hogy nem kellene belemenni, de van azért, amit muszáj kiírnom magamból.

Könnyű csapdába esni, amikor egy méretes kampány élére olyan fiatal, végtelenül szimpatikus és emberi gyönyörűséget találnak, mint Gal Gadot. Nézzük csak meg ezt a videót. Ki merne ennyi szentimentalizmus után, igazat adni egy ilyen gonosz rosszakarónak, mint Cameron?! Erős női karakter? Fontos üzenet? Erős női rendező? Ne legyünk álszentek! Maximum korrektnek mondanám mindegyiket. Patty Jenkins optimizmusát egyszerűen nem tudom átérezni. Ő most persze lubickol, könnyen élteti a gyermekét, hiszen a jó oldalon áll, a jó ügyért "harcol", és nem mellesleg /hopp!/ a világ legjobban fizetett női rendezővé vált. Érzésem szerint, nem tesz hozzá érdemben semmit a témához. És nem is fog semmit megváltoztatni. És nem is egy valós, a világra reflektáló, szemet felnyitó példaképet láthatunk benne, akivel tényleg együtt lehet érezni. Fennköltnek és magasztosnak szánták, de valójában inkább giccses, pátoszos és közhelyes.

Persze egy elég hosszú filmről beszélünk, aminek nyilvánvaló, hogy sok vetülete van és nem is könnyű szétválasztani a rétegeit. De itt van például egy kiragadott jelenet: Sokan hozták fel példának, amikor Dia egyedül elindul a lövészárokból. Megérkezik egy hónapok óta stagnáló frontvonalra, gondol egyet, előrefut és az összes, a tehetetlenségbe már rég beleszürkült ember, akinek fogalma sincs róla, hogy kicsoda ő, fél percen belül követni kezdi és pár perc alatt legyőzik az ellent. Dramaturgiailag ez egy katasztrófa. Ha távolabbról nézem, akkor meg épp csak annyit kapok, hogy egy kívülről érkező egyén, meglátja a lehetőséget ott, ahol a többi már nem. Van szerepe ebben annak, hogy nő? Egyáltalán nincs. Akkor minek van szerepe? Annak, hogy emberfeletti képességekkel rendelkezik. Ez az egyik legikonikusabb pillanata a filmnek és szerintem nagyjából le is festi a film szerepét a filmvilágban. Egy fontos ügy érdekében, megkérdőjelezhető módon, de eredményt ér el, aminek aztán észrevétlenül nyoma vész.   5/10


– Tök jó, hogy sok kis részletből állnak össze a jelenetek. Egy csomószor fordul elő, hogy Dius éppen feláll, megfordul, akármi és egyből látszik, hogy máskor vették fel, máshogy áll a haja, más a bevilágítás. Viszont! Minden egyes esetben elmenne smink, sampon vagy hajfesték reklámba.

2017. augusztus 28.

Rough Night

Csajok hajnalig
Lucia Aniello (2017)

Nem akarok álszent lenni, meg ünneprontó, meg koravén, meg mittudomén, de ez nagyon nem jó film. Tök szépen le lett gyártva, a beltartalom viszont erősen rohad. Fájó, hogy ilyen üres, direkt élesen elkülöníthető, erős jegyekkel rendelkező karakterekre futja csak, akik amúgy a valóságban nemigen valószínű, hogy egyáltalán barátkoznának egymással. De ez még csak hagyján, hogy ilyen mesterségesen generált csapat a főszereplő, a fejlődésük, a sablonszerű dramatugiai elemek csak nagyon erőltetetten húzhatóak rájuk és az általuk erőltetetten alakuló cselekményre. Ergo a történet egy kalap szart sem ér. A legnagyobb probléma viszont az, hogy a trendeknek megfelelően, kizárólag kikacsintva, éppenhogy csak nem a néző felé fordulva, de egyértelműen neki (nekünk) célozva beszélgetnek. Ilyet nem csinálnak az emberek. Ilyet csak akkor lehet értékelni, ha a narratíva nem szenved semmilyen csorbát. Márpedig itt a poénok kizárólag ezen az értelmezési szinten működnek... Bocs, elgépeltem. Működnének, ha jók lennének, de igazából tízből maximum egy ha betalál. Már a legelső jelenet nyilvánvalóvá teszi, hogy semmit nem lehet elhinni abból amit látni fogunk. Összességében nonszensz, légből kapott, súlytalan túlzások halmaza, amik kizárólag önmagukért léteznek, nem pedig a történet célját szolgálandó.   4/10



2017. augusztus 25.

Reservation Road

Cserbenhagyás
Terry George (2007)

Terry, Terry, a fene vigye el. Hát micsoda lehetőséget tetszett itt elszalasztani?! Mikor Jennifer annyira tökéletes, hogy az már fáj Connelly remek formában játszik (nála 50% esély van remek és 50% a béna játékra), Joaquin minden szerepből kihozza a maximumot Phoenix jelen van és Mark ezek az esetlen férfit megformáló, drámai szerepek állnak neki a legjobban Ruffalo is az ő keze alatt sertepertél. Arról nem is beszélve, hogy mellékszerepben ott van Mira Sorvino és a mindössze 9 éves, ám tehetsége teljes birtokában tevékenykedő Elle Fanning.


A történet nem eredeti, bár könyv alapján készült, inkább tűnik egy új bőr lehúzásának a sok balesetbenmeghaltagyerekem sablon összedolgozásából. Na nem annyira, hogy nagyon zavaró legyen, mert szerencsére a színészi játék elfedi a szögegyszerű dramaturgiát, de azért annak az esélye igazából fel sem merült, hogy egy kiváló film lehessen. Voltaképpen már a legelején elpuskázza a lehetőséget azzal, hogy borzasztóan nyilvánvalóvá és kiszámíthatóvá tesz minden mozzanatot. "Szép" hasonlattal élve, egy nyitott könyv ez a film.


És mégis, egy pillanatra sem unatkoztam rajta, és az összes szereplő érzelmei, reakciói, párbeszédei az elejétől a végéig hitelesek és átélhetőek. Éppen ezért emlegetem Mr. Terry George nevét, mert nehéz nem őt hibáztatni egy ilyen kiváló gárda ilyen minőségi játékának elherdálását látva. Két pillanat azért eléggé megragadt a fejemben. Az egyik, amikor a gyászoló apuka ráront a házában a cserbenhagyó gázolóra és észreveszi, hogy a szobában ott van a fia is vele. Az a hirtelen megtorpanás, majd a kooperáció a két fél között, egy roppant őszinte pillanat. Illetve a másik, amikor a gyászoló apuka ráébred, hogy totál felesleges kinyírnia a cserbenhagyót, mert az már eleve úgy szenved, hogy annál rosszabbat nem tud tenni vele, minthogy egyszerűen otthagyja.

Összességében tehát elég vegyes élmény. Filmes szemmel nézve egyértelmű kudarc, hiszen látni, hogy jó alapanyagból dolgoztak és a színészvezetés is remek, miközben dramaturgiailag meg teljesen elhibázott. Mihez kezdjek veled kategória.   6/10

2017. augusztus 21.

Buried

Élve eltemetve
Rodrigo Cortés (2010)

Hirtelen hasított belém az érzés, hogy ezt még nem láttam. Volt némi időm, ezért be is iktattam gyorsan... Igazából kurvára nem volt időm, de azért csak beiktattam, hiszen a fene vigye el, már vagy egy hete nem bírtam megnézni egy árva filmet. Éppen ezért, most elég fáradt vagyok, pedig csak másfél órás. Whatever.


Utólag elmélkedve, sajnos felettébb szomorúan konstatálom, hogy csak azt az élményt hozta, amire számítottam is. Vagyis, a készítők remek alapötletet dolgoztak ki, de ahhoz, hogy ki tudják nyújtani egészestés hosszra, túl sokat kellett trükközniük és hiába próbáltak végig a hihetőség és a koherencia oldalán maradni, végül nem sikerült nekik. Miért nem vágták feszesebbre, miért nem hagyták inkább el a felesleges túlzásokat (mint pl. a kígyó) és miért nem vállalták be bátran a 60-70 perc környéki időt, amit a történet is indokol? Ezek a nagy kérdések. Ez egy fontos, koncepcionális hiba, hiszen valószínűsíthetően sokat kellett agyalniuk a plusz részeken, és az, hogy direkt meg lett célozva az idő, az hétszentség, hiszen egyértelműen elkülöníthető kis epizódokra bonthatóak ezek a beszúrt ídőhúzó jelenetek. Probléma még, hogy unlike Locke, nincs érdemi, komoly hatást elérő színészi játék, csak egy szenvedő arc. Az egyre beömlő homok, a hangosodó zene meg szinte teljesen kidob a végére az élményből, arról nem is beszélve, hogy a legutsó fordulat teljesen kiszámítható és hatástalan. Nem rossz próbálkozás, de túl lett gondolva. A kevesebb, sokkal több lett volna.   5/10

2017. augusztus 17.

Okja

Joon-ho Bong (2017)

Joon-ho Bong, Bong Joon-ho, Bong-ho Joon, Joon Bong-ho vagy akárhogy is kell magyarul írni (nagyon vicces vagyok tudom, Bong Joon Ho-nak kell írni), 100%-osan kimeríti az izgalmas rendező fogalmát. Dekonstruál és úgy rak össze zsánerfilmeket a saját szájíze szerint, hogy az alap sztorit illetően majdnem ugyanazt látjuk, de a végeredmény mégis összetéveszthetetlenül más. Ehhez elég sokat tesz hozzá, hogy koreai. A koreai filmvilág arra nevelte, hogy merjen szabadon gondolkodni, hogy merjen bátran játszani a stílusokkal, hogy ne féljen nevetségessé tenni konvenciókat és így tovább. Korea egy nagyon jó hely a filmesek számára. (Nem csak számukra.)


Ha távolról nézem, ez egy hollywoodi recept alapján készült, felnőtteknek szóló mese. Megvan minden szokásos fordulópont és ismerősek a karakterek kiindulópoontjai is. Csak ez nem fullad unalomba és nem érezni sablonosnak vagy agyatlannak, mert minden fontos részlet, amitől működni tud egy film, szépen meg lett írva. A mélyen tisztelt író-rendező úr, tulajdonképpen egy omladozó vázszerkezetre építi fel az ámulatba ejtő palotáját. Egy egységes világképet ad, nem lóg ki belőle semmi. Vad történet, eszement figurákkal, de mindent el lehet hinni neki, mert minden kis szereplőnek háttere és mélysége van, a motivációik alapján cselekednek és mindez egyensúlyban van a történet egészével is.


Mindezek előtt pedig, elsősorban azért roppant érdekes néznivaló, mert nem fél newcomerként ajtóstul rontani a föld jövőjével foglalkozók nem létező házába, hogy kérdéseket záporozzon rájuk, majd hirtelen felkerekedjen és kiviharozzon. Annak tudatában teszi ezt kényelmesen, hogy tudja, hogy nem kell válaszolni rájuk, mert azt is tudja, hogy a válaszok egyszerűen nem léteznek. Nem akar oktatni, csak gondolkodó emberként viselkedik, teszi a feladatát. És filmrendezőként makulátlanul el is látja, hiszen gondolatot ébreszt és közben szórakoztat is. Mi kellhet ennél több?   7/10

– Hibának egyébként az sorolható be, hogy talán az anyaghoz mérten kicsit hosszú a játékidő, illetve a látványt szolgáló és cuki részek nem kifejezetten hatásosak.

2017. augusztus 16.

Guardians of the Galaxy Vol. 2

A galaxis őrzői vol. 2.
James Gunn (2017)

Volt egy feszes, vicces, nem csak látszatra fantáziadús, sci-fi kaland, amitől mindenki eldobta az agyát. Egy valószínűtlenül jól eltalált, arányos, könnyed, bár súlytalanságában kicsit erejét vesztő érdekesség volt ez, ami törvényszerűen anyagi siker is lett. Blablabla, kénytelenek voltak folytatást gyártani neki. Rendben, megkapták a zöld utat az eredeti film készítői, így minden készen állt az újabb önfeledt látványorgiára. Ja, neeem! Mert hát a siker utáni nyomás, a deadline, az hogy kényszer szülte (igen), előre vetíti, hogy - hacsak valami csoda nem történik - minőségromlásnak kell bekövetkeznie. A lehetőség persze ilyenkor megvan, a remény él.


Lássuk csak mihez kezdett James Gunn a soha vissza nem térő lehetőséggel, mit próbált összehozni nekünk folytatás gyanánt:
• A nehezen összeállt csapatban megjelenik a széthúzás, de végül mindenkinél a szív győz és együtt, újra minden akadály sikerül átlépniük.
• Egyfajta eredetet adni a főhősnek és pár kiemelt társának (kék ember (Yondu), zöld nő (Gamorra)), ezzel mélyíteni háttéruniverzumot.
• Súllyal fellépő főgonosz az eredettörténetbe ágyazva.
• Szerelmi szál, mert az már nagyon kell.
• Könnyed hangulat fenntartása, ritmusosan érkező poénok, hangulatos zenék.

Az eredmény:
– Mindenkinek jut némi idő, de valódi összetartó erő ezúttal nincs. A történetben egyesek tengődnek, csak az idő kitőltésére alkalmasak, mert semmi lényegi szerepük nincsen. Az egyes tagok elhanyagolttá válása miatt a kényes egyensúly megbomlik.
– A kisiskolás gyermek értelmi színvonalán tobzódó, ősisten főgonosz végül mégis súlytalanná válik, mivel a története csak egy látványorientált bullshit-orgiába torkollik, sok gyenge akcióval.
– Most tényleg meg kellett volna hatódni egy ilyen előkészítetlen, hirtelen rájövök, hogy ki az igazi apám bullshittől?
– A szerelmi szálat illetően csak unalom, érdektelenség és a feleslegesség érzése kap teret.
– A zenék nem ikonikusak és már nem is olyan hangulatosak.
– A poénok néhány jó ötlet mellett inkább fárasztóak és erőltetettek.


Aztán végül arra jutottam, hogy minél többet tudok meg a hátterükről, minél több időt töltök velük (jön a folytatás! jajjdejó!), annál kevésbé fog érdekelni és tetszeni. Az a két óra ami első részben volt, éppen elegendő és kielégítő volt. Már ott is lehetett látni, hogy James Gunn éles határon táncol, de új színt hozott, jól állt neki, úgyhogy elnéztük. Ez harmadszorra már nem fog menni. Lehet, hogy jószívű vagyok, de azért talán egy 6/10-et megér.

– Egyébként csak engem zavar, hogy egy tetszőleges faj egyede egy teljesen másfélével akar kettyinteni? Egy félig ember-félig isten vajon képes egyáltalán szexuális kapcsolatot létesíteni egy másik humanoid faj egyedével? Fontos kérdés!

2017. augusztus 15.

The Incredibles

A hihetetlen család
Brad Bird (2004)

A történet elején még látni halvány reményt arra, hogy majd talán némi konstruktív gondolatot, valódi érzelmet is sikerül kipréselni ebből a megerőszakolt, fantáziadús látszatot keltő, ám valójában teljesen egyszerű, akció-orientált, közhelyes történetből, de sajnos végül kérdés nélkül beigazolódik, amit előre sejteni lehetett. Folyamatában válik egyre érdektelenebbé. Unalmas, üres, túl mozgalmas és cserébe csak fárasztó általánosságokat puffogtatnak a család intézményéről. Nem bánt ez senkit, de valójában jobban örültem volna neki, ha nem nézem meg.   4/10