2014. október 30.

Mystery Road

Ivan Sen (2013)

Úgy álltam neki, hogy ha nagyon gáz, akkor abbahagyom. Na ez a gondolat csak most jutott eszembe, pedig már nem egyszer megfordult a fejemben a film, mióta láttam. Megosztó, mert ugyan nem lagymatag, de elég lassú folyású. Mégsem unalmas, csak éppen szerényebb cselekménysűrűségű. Ilyen környezetben nem valami festői szépségű, hogy közben legalább legeltetni lehessen, de ahogy nézem ez annyira cél se volt. Az a fajta kaland, ami azért elég szépen magával húz a karakterek egzotikussága miatt, hogy aztán a végén leforrázzon, feloldva a feszültségeket. A záró shootout méltó erre a feladatra, szinte teljesen átértelmezi az addig látottakat. Nem látványos, nem dramatizált, hanem valami olyasmi, mint amilyen a való életben lehet. De sajnos nem csak ez egy ami átértelmezi a korábbiakat, hanem a legvégső családdal való találkozás is. Ez már túl szép, túl idilli a magányos farkas addigi útjához viszonyítva, így kilóg és felesleges. Összességében egy elég szimpatikus alkotás, főleg a bárminemű hivalkodás mellőzése miatt.   6/10



2014. október 29.

Hello I Must Be Going

Helló, mennem kell
Todd Luiso (2012)

Melanie Lynskey méltatlanul keveset méltatott színésznő. Bár rengeteg filmben játszik, sajnos leginkább mellékszerepeket kap csak. Fizikailag - Hollywoodhoz mérten - nem egy ideális alkat, ehhez nem fér kétség, de azt távolról sem lehetne mondani, hogy nincs valami megnyerő a kisugárzásában. Én személy szerint eddig mindig meggyőzőnek találtam. Végre itt van egy a sorból bőven kilógó, a hétköznapi emberhez közel álló nő. Általában ugyanazt a Woody Allen-szerűen, neurotikusan vicces karaktert játssza. Kikacsintóan, cinkosan játszik, ugyanakkor egyértelműen érezni, hogy átgondoltan, intelligensen áll hozzá a szerepeihez. Most végre kapott egy főszerepet és mondanom sem kell, lubickol benne.


Nyilván rajta kívül ezer más dolgon és emberen múlik, hogy működik, de ő a legfontosabb ezek közül. Illetve Todd Louiso rendező (a Pop, csajok satöbbi Dickje baszki!) és Sarah Koskoff író. Szerelmi bénázásokon, kínosan fájdalmas szituációkon keresztül mutatja be a felnőni képtelen generáció szülőkhöz való viszonyulását. Remekül mutat rá, hogy milyen rendkívül komplex élethelyzetek alakulhatnak ki. Eleinte nagyobb hangsúlyt fektetnek a szerencsétlen főhős életének komikus oldalára, ennek megfelelően tényleg úgy tűnik, hogy mindenért ő tehető a felelőssé. Aztán ahogy szépen kibomlik a történet és a család belső világa, rádöbben a néző, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. A csendes terror, a megalkuvás, a dac végig ott ólálkodik a levegőben és hiába vezet mindenkit a legjobb szándék, előbb-utóbb elfogy náluk a cérna. Egy jól működő családban nem is mehet ez másképp. Ez egy öngerjesztő folyamat, ami megkísérli helyrehozni az egyes tagok sérelmeit. Felszínre kerülnek a problémák és belátást nyerünk az alatta örvénylő személyes konfliktusok mikéntjére. Hiába a több évtizednyi együtt töltött idő, végeredményben az ego vezérel mindenkit és időnként szükség van a konfrontációra.


Kényes, nehezen bemutatható téma. Az arányok csúszásával könnyen romba lehet dönteni egy ilyen szépen játszott, átgondoltan megírt történetet. A megfelelő ritmus és a kellő visszafogottság nagyon ritka páros egy ilyen melódramatikus filmnél. Legalább annyira vígjáték, mint amennyire dráma és ez még többet dob az élvezeti értéken. Komplex és drámai mint egy Dardenne-testvérek film, de cinikus és vicces, mint egy Woody Allen mű. Minden elismerésem.   8/10

2014. október 28.

Dawn of the Plant of the Apes

A majmok bolygója: Forradalom
Matt Reeves (2014)

Hollywood disaster. Haragos tekintetű majmok, akik az ugrálást kivéve minden tekintetben emberként viselkednek, megküzdenek az emberekkel. Ennyi erővel akár emberek is lehetnének, de hát nem azok. Hanem cgi majmok. Nagyon szépen kidolgozott, gyenge színészi képességekkel rendelkező cgi majmok. Nekem már így is elég nehezen feldolgozható, de ezt még megfejelték azzal, hogy az okos majmok néha beszélnek, néha meg mutogatásból, köhintésből, mormogásból értik meg egymást. Ragyogó ötlet, hogy ezt feliratozzák nekünk. Ez egy könyvben mondjuk működőképes lehetne, de látni csak simán vicces. Technikai gondok csupán, mégis kinyírják a film élvezhetőségét. Ezeken túl a szokásos blockbuster-élmény problémáim most is állnak. Túl hosszú, túl ismerős, túl sok az akció, túl egyszerűek a szereplő és az indítékok, jelentéktelen a történet és jellemfejlődés. Kár volt végigszenvedni.   4/10



2014. október 27.

3 Days to Kill

3 nap a halálig
McG (2014)

Rosszabb napokon valószínűleg csúnyán lepontoznék egy ilyen művet, de másnapos zombulásban teljesen helyénvalónak tűnik kicsit tovább tompítani az agyat valami B-oldalassal. Hát most erre esett a választás. Furcsa egy elegy, bár nem tudom mit lepődök meg, mikor Luc Besson keze nyomát viseli. Ilyen mellékszereplőket csak ő tud írni, ezt a fajta könnyed szórakoztatást csak ő tudja szerethetően csinálni. Ennek megfelelően működnek a félig-meddig kikacsintós poénok, ez a legüdébb oldala a filmnek. Jó a színészgárda (Amber Heard úristen! Ennél nem lehet elképzelni testhezállóbb szerepet neki.) és profi a kivitelezés. De a sztori sajnos gyengécske, túl hosszú és újrahasznosított érzést hagy maga után. Szándékosan készül komolyan vehetetlennek, minden elemében olyan könnyűnek, lazának akar tűnni, hogy ez a szemfényvesztés átragad a nézőre is. Nem titkolják, hogy csak szórakoztatni akarnak és ezzel nincsen baj, viszont így kötelező érvénnyel válik jelentéktelenné. Ez a Besson féle "iskola" legfőbb gyenge pontja.


Bárki bármit mond, Kevin Costner jó. Méghozzá abban az értelemben, hogy színészetének az önmagát adó oldala szimpatikus, a szerepe szerinti játéka pedig klasszikus aduász. Ez az ideális akcióhős típus, amennyiben jól áll a sármőrnek, egész filmeket képes feljavítani a középszerből, márpedig Kevin Costnernek egyértelműen jól áll. Csak ne lenne minden másodperc olyan ismerős és ne érezném, hogy folyamatosan hülyének néznek.    5/10

2014. október 24.

Begin Again

Szerelemre hangszerelve
John Carney (2013)

Még a hülye is tudja, hogy úgy fordul át legkönnyebben az ellenkező hatásba, ha erőlködve próbálunk átadni valamit. A zene szeretetéről főleg nem lehet ilyetén módon értekezni. Mégis, azt kell mondanom, rengeteget javult a koncepció, mivel sokkal súlyosabb hibák voltak a Once című "előzményben". Ebben inkább csak a zene gyenge középszerűsége zavart. A dráma rendben van, nincs túlerőltetve, a színészek is jók, szimpatikusak (még Keira Knightley affektálása is megbocsátható), úgyhogy összességében sokat javult az irány. Lehet látni persze azt is, hogy jelentősen több ember dolgozott ezen a projekten és sokkal profibb a kivitelezés is. Ugyanakkor mindez nem érne semmit, ha nem lenne sokkal jobb az írott anyag. Szerencsére nem öntötték le túl sok cukormázzal sem, úgyhogy teljesen nézhető.   6/10



2014. október 21.

Autómata

Gabe Ibáñez (2014)

Minden hír igaz. Ennyivel le is zárhatnám, mert ehhez nincs nagyon mit hozzáfűzni. Jó az alapötlet, de fájdalmasan kidolgozatlan. Cikivé még éppen nem válik, unalmassá viszont mindenképpen. Ragyogó példa arra, hogy mennyit számít egy filmben a jó helyszín és a díszletválasztás. Ki a fene kíváncsi sivatagban caplató robotokra? Ha pár évvel korábban elkészül, mikor még nem rágtam át Asimov robottrilógiáját, talán elgondolkodtatott volna. Így viszont ingerszegénynek tűnik. És gyengének. Nagyon. Látszik az alacsony költségvetés is a technikán, de ez mondjuk nem igazán zavaró. Nem ez a fő gond.   5/10



Crystal Fairy & the Magical Cactus and 2012

Sebastián Silva (2013)

Sebastián Silva egy izgalmas, érdekes figura lehet. Filmjei öntörvényűek és erős kézben tartottak. Saját írásaiból dolgozik, ami szintén jó jel. Annyit előrebocsátok, hogy a Magic Magic egyértelműen jobb film ennél, mert értettebb anyag. Ez egy emberi furcsaságra, ismeretlenek összezártságára és közben lassan kibontakozó drámára építő road-movie. Életszagú, vicces és elgondolkodtató, ugyanakkor súlytalan. Főleg azért, mert ismerősek a szituációk és a dráma nem onnan jön ahonnan várjuk. Így hiába a hosszas alapozás, csak egy közepes erejű ledöbbenés marad utána. Mindenesetre jópofa és szépen sodor magával a történet. Pozitívan várom a következő filmjét.   6/10


Michael Cera - ahogy a kép is mutatja - halálos egy fickó. Bírom, hogy össze-vissza kalandozik a különböző stílusú filmekben.


2014. október 20.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Reisz Gábor (2014)

Azért csak össze sikerült hozni egy újabb generációs filmet a Moszkva tér után. Beletelt 13 évbe, de sikerült. Azóta csatlakoztunk az unióba, mindenki lelkes volt. Fejlődtünk, legalábbis úgy tűnt. Aztán jött a válság, aminek úgy néz ki sosem lesz vége. Másoknál lehet, de nálunk nem igen. (Ilyen politikával biztos nem.) Szóval rohadt sok minden történt ennyi idő alatt. Közben elmúltam harminc és noha meggyökereztem, de még mindig keresem, merre kússzak a kevés fényt átengedő lombkoronák sűrűjében. Van miről beszélni.


Hogy ilyen körülmények között a mai fiatalok milyenek, miképp találják fel magukat, mihez tudnak kezdeni, egy átlagos mértékben értesült embernek nem kell bemutatni. Csakhogy erre művészileg kell reflektálni, különben nem lesz foganatja. És ha lehet, olyan módon, ami jó sok emberhez el tud jutni. Egy ilyen könnyed film pont a legmegfelelőbb médium erre, mivel a nagyrészt Hollywood által kialakított hatásmechanizmusok lehetővé teszik, hogy tömegekhez jusson el és azok még értelmezni is tudják. Persze nem Magyarország lenne, ha egy ilyen jó szándékú, végtelenül szimpatikus és szépen átgondolt próbálkozás nem halna el valahol közben.
Annak a pár ezer embernek aki látta, biztos legalább egy közepes élményt nyújtott, de egyvalamit mindenki tuti le tud szűrni belőle. Roppant mód aktuális. Viccesen, keserédesen mutatja be a mindenki számára halál ismerős szereplőket és életszakaszokat. Annak aki nyitott szemmel járja az országot, csupán megerősítésként hathat, ám annak elég hatásos. Látjuk kilátástalanságukat, szenvedésüket és végül eljutunk arra a szintre, hogy még nevetünk ugyan, de igazából már nem is annyira vicces. Mivel a valóságról beszél, hiába próbálja megragadni a pozitívumokat, kénytelen átlendül erős társadalomkritikába. A csodával határos módon, valahogy mégiscsak sikerül megőrizni a végére egy jó adag optimizmust. A fene érti tényleg. Látva mit művelnek az országot irányító, gátlástalan törtetők, mégis hogy van még az átlagembernek kedve egyáltalán nevetni? Hát valahogy így. Keseregve, önsajnálatban pacskolva, de kedvesen, okosan és minden körülmény ellenére optimistán.   8/10

Egyébként az élmény egy erős 7/10, de összességében megérdemli a 8/10-et mert fontos. Találóak és jók a szürreális elemek, az élethelyzetek meg néha hátborzongatóan élőek.

2014. október 17.

Army of Darkness

A sötétség serege
Sam Raimi (1992)

Inkább felhagyok a Raimi féle filmekkel, mert egyre rosszabb véleménnyel vagyok. A könnyed poénoskodással amúgy nem lenne bajom. A horror-komédiában bőven volt és van is még anyag. Ám a túljátszott grimaszolás, az idióta rángatózás és visítozás nagyon távol áll az élvezhetőségtől. Eszembe jutnak gyerekkorom délutánjai, mikor a televízióban fiataloknak szánt, viccesnek álcázott, visszataszító kaland vagy meseszerűségek mentek melyekben bugyuta szereplők ökörködnek még bugyutább történetekben. Szerencsére ezektől már akkor is igyekeztem távol tartani magamat, különben ki tudja mi lett volna belőlem. Én komolyan mondom, hogy az ilyen ostobaságok károsak az ember egészségére. Nincs annál rosszabb, mint amikor azt érzem, hogy hülyének néznek és csak ennyit érdemlek. Valaki mentsen meg a nyilvánvaló, unalmas poénoktól.   2/10



2014. október 16.

Szabadesés

Pálfi György, Ruttkay Zsófia (2014)

Könyörgöm, valaki adjon már ennek az embernek egy valag pénzt, hogy végre azt tudjon csinálni amit akar! Egy szebb világban a Taxidermia után teljhatalmat kapott volna és azóta egy ünnepelt sztárrendező lenne. A Szabadesés pedig nem jó film. Ahogy a Final Cut se volt igazán az, de teljesen érthető, hogy miért. Mindegyiket a kényszer szülte. Csupán érdekes projektek. Abszolút nem áll össze a történet, de kisfilmekként teljesen megállják a helyüket az egyes darabok. Koherencia semmi, csak Molnár Piroska személye. Édeskevés. A technikai megvalósítás több, mint korrekt, még Amon Tobin enyhén túltolt zenéje is rendben van. Szeretni, újranézni viszont teljesen esélytelen.   5/10


Azért elég sok mulatságot okoztak bizonyos szituációk és volt egy elég erős ledöbbenés is. A kis srác képzeletében létező nagy marha egy elfojtott régi érzést keltett fel bennem. Valami hasonló történhetett velem is, de sajnos annyira nem éledt fel erősen, hogy konkrétan fel tudjam idézni. Ki tudja mi minden történik egy gyerek képzeletében. Annyi minden feledésbe merül míg felnövünk, hogy nem is gondolnánk.

szerk.: Épp most derült ki, hogy nem lesz Toldi film. Akkor erről is ennyit. Szomorú.

2014. október 15.

La vie d'Adèle

Adèle élete - 1. és 2. fejezet
Abdellatif Kechiche (2013)

Megosztó film. Elsősorban nyilván a szexjeleneteknek köszönhetően, de nem kizárólag ezért. Hosszú (3 óra) és mivel erősen realista, sokaknak unalmas lehet. Engem a lassúság cseppet sem zavart. Sőt. Ellenben a szexjelenetekről már nem tudom ezt mondani. Újdonság egy ilyen szintű kitárulkozás és eléggé feszegeti az ember ingerküszöbét. Ráadásul hosszúak is ezek a snittek, ami öncélúvá teszi, mert nem tud újat mutatni egy-egy újabb póz és még több nyögdécselés sem. Kechiche szépen ráérzett arra, hogy kell valami pluszt hoznia ahhoz, hogy felfigyeljenek a filmjére. Túlteljesítette. Szerintem tényleg erőltetett ilyen nyíltan ábrázolni a szexualitást, mert nagyon elüt az egyébként okosan, mélyen felépített karakterek világától és az érzelmes hangvételtől. Rengeteget tudunk a körülöttünk élő emberekről, de a hálószobájukba egyiküknek se látunk be. (Szép lenne!) A filmekben is így működik/működött, kivétel itt. Ezzel csúnyán kilóg a sorból. Az after-sex szituáció pl. egyből többet tudott hozzátenni a jellemfejlődéshez. Remélem ez nem egy követendő irány lesz. Nem való na.


A vitáknak, beszélgetéseknek és minden egyébnek amúgy abszolút jót tesz a nyugodt, kimért tempó. Sokat legeltethetjük szemünket a bőven vágott, mégis aprólékosan kidogozott jeleneteken és persze Adèle furcsán gyereki arcán. Gyönyörű és közben mégis egy picit visszataszító, ahogy pl. malac módjára eszik vagy ötödjére. Az a fajta tipikusan francia, liberális eszmék szerint nevelt, szabad szellemű, korán felnőni vágyó lány, aki annyira el van foglalva saját érzelmeivel, hogy önértékelésre, objektív életszemléletre semennyi ideje sem marad. Félreértés ne essék, semmilyen szempontból nem akarom elítélni, fantasztikus alakítás és tényleg mintha a valóságot látnám, csak hát nem tudok együtt érezni vele. (Mondjuk leszbikus/biszex se vagyok so...) A többi szereplő is maximálisan megfelel a hiperrealista játék szabályainak. A remekül megírt, aktuális és az élet fontos momentumait jól megtaláló történetben úszva, egy átfogó képet kapunk a francia élet mindennapjairól. Reflektál a világ változásaira, gondolkodásra késztet, szóval összetett, de közben lényegre-törő is. Fantasztikus rendezés. A tabudöntögetéstől eltekintve egy remek, kompromisszummentes szerelmes-film.   7/10

2014. október 14.

The Fault in Our Stars

Csillagainkban a hiba
Josh Boone (2013)

Nettó szemétség ilyet művelni emberekkel. Mármint a nézőkkel. Kár lenne tagadni, hogy patakok (igazából folyók) csörgedeztek a kanapén. Utólag persze túlzás ez a szentimentalizmus, de ügyesen az ujja köré csavarja az embert és amíg benne van, addig nagyon is átélhető. Köszönhető a cuki szereplőknek és a mézes-mázas tálalásnak. Persze így nagyon nem olyan mint amilyen az élet, de nem is az volt a cél, hanem, hogy mindenki jól bömbölje ki magából amit csak lehet. És ezzel sincsen semmi baj, egyértelműen van létjogosultsága a filmes palettán. Látszik is a sikeréből, ez a stílus már jó ideje nem kapott ilyen jól sikerült darabot. Profi, ám a végletekig manipulatív eszköztára miatt nem érdemelhet jobb osztályzatot, viszont kétségtelenül el kell ismerni, hogy milyen jól működik.   7/10


Csak megerősíteni tudom korábbi véleményemet Shailene Woodley-vel kapcsolatban. Tuti, hogy fenn fog maradni a rengeteg arc között. Sőt! Kíváncsian várom milyen filmeket választ, mert eddig nagyon bírom az ízlését.

2014. október 13.

Tracks

John Curran (2013)

Érdekes történet, középszerű film. Nem igazán derül ki, hogy miből jött a meredek elhatározás és nem nagyon érezni, hogy mi miért történik. Lehet ez egyszerű hippi bolondság vagy egy komoly elhatározás, mindegy, ebből sajnos nem tudjuk meg. Mia Wasikowska-t azért nem sikerül nem szeretni, ám meg kell jegyezni, ehhez ő is kevés/ő se tett hozzá eleget, hogy átélhető legyen. Örülök, hogy tudomást szereztem egy ilyen ember létezéséről, de jobban örültem volna, ha a mozgó képek által (megspórolva a könyv elolvasását) megtudom mitől lett több az ő élete, mit tanulhatunk abból, hogy átvándorolt a sivatagon.   5/10



2014. október 9.

Metro Manila

Sean Ellis (2013)

Sean Ellis az egyik legtehetségesebb az alul-értékelt fiatal rendezők közül. Az általam minden megragadható alkalommal méltatott The Brøken (horror-thriller) után másik zsáner fele nézett (bűnügyi dráma) és most is lazán az átlag fölé emelkedik minőségben. A legérdekesebb az, hogy kizárólag a nagy könyvben leírtakat követve rendezi filmjeit, mégis működnek. A tucatoknál csupán a koherens történettel és a visszafogottan használt klisékkel több, de ennyi simán elég ahhoz, hogy jócskán kitűnjön. Jobban mondva itt a környezet új még, hiszen Manila és a Fülöp-szigetek világa nem éppen egy agyonhasznált közeg a mai filmvilágban. Érezni a rengeteg munkát benne. A vágás pontos, a ritmus sodor magával, nagyon könnyű elveszni benne. Hosszú, csavaros, kiszámíthatatlan és végig izgalmas a történet. Jók a számunkra egzotikus színészek is, szóval nagyon nehéz hibát találni benne. Csak így tovább Sean!   8/10



2014. október 6.

The Last Emperor

Az utolsó császár
Bernardo Bertolucci (1987)

Érdekes egy ilyen történelmi dráma, mert Kínáról nagyon keveset tudunk. Tudjuk, hogy elárasztják a világot magukkal és a termékeikkel, hogy borzalmasan hangosak és nagyon más a kultúrájuk. Hogy hogyan alakult ki mindez az ősi országból, arról általában nem sok fogalmuk van az embereknek (nekem legalább is biztos nem volt). Itt kicsit a kultúrát is megismerhetjük, kicsit a történelmet is, de a hangsúly inkább az utolsó császár visszás helyzetéről, kiszolgáltatottságáról és tehetetlenségéről szól. A történelem jól kicseszett vele, mert a visszás helyzetről ugyan semennyire nem tehetett, de kiszolgáltatottságáról és tehetetlenségéről már korántsem ilyen könnyű ezt kijelenteni. A trónra kerülése utáni nevetségesen abszurd helyzet nyilvánvalóan tarthatatlan volt hosszú távon és mivel leginkább erre lett helyezve a hangsúly, a filmet nézve törvényszerűnek tűnt a radikális szocialista váltás. Innentől tulajdonképpen csak az ármánykodás és a rendszer sötét oldala kerül képbe, amit nekünk magyaroknak nagyon nem kell bemutatni. Csak náluk minden sokkal nagyobb, minden sokkal intenzívebben megélt. Lényegében tetszik, hogy Bertolucci az emberi szinten közelíti meg a szocializmus romboló mechanizmusát, mert így tudja legjobban megmutatni a működését. Stílusában mégsem tetszik annyira, mert a személytelen ábrázolás miatt elidegenített a néző és így a dráma nem elég hatásos. Bemutatásként, elrettentő példaként remek, de amolyan unott történelemóra jelleggel. Mint szórakoztatóipari termék, nem működik megfelelően.   6/10



2014. október 3.

Evangerion shin gekijôban: Ha

(Evangelion: 2.0 You Can (Not) Advance)
Masayuki, Kazuya Tsurumaki, Hideaki Anno (2009)

A japán lélek számomra megfejthetetlen. Néha fantasztikus dolgokra képesek, nade ez... Ez a film valami borzalom.
– Gyerekes. Főleg a poénok miatt. Ráadásul mindig, mindig ugyanazok.
– Szenvelgő. Az értelmezhetetlen apa-fia kapcsolat, a szánalmas szerelmi próbálkozások. Ép ésszel felfoghatatlan lelki állapotokat észlelek.
– Kiszámítható. Mindig csak a rálicitálás. Vég nélkül. Ellenben semmi váratlan.
– Önismétlő. Kb. minden szinten.
– Egyszerű. Az emberi lélek legfelső rétegét karcolja.
– Unalmas. Túl hosszú a játékidő.
– Kidolgozatlan. A rajzok is azok, de leginkább az ultra-egyszerű karakterekkel van a baj.
– Nevetséges. A világ sorsát irányító gyerekek a iskolában. Hadd ne soroljam!
Valamikor láttam az első részt és ugyan nem különösebben tetszett, de ennél azért jobbra emlékszem. Nem tudom mit kéne szívni vagy lőni ahhoz, hogy ez élvezhető legyen.   2/10



Gone Girl

Holtodiglan
David Fincher (2014)

Újfent meg kell állapítani, hogy Fincher igen nagy koponya. Bármennyire is a könyvet és a forgatókönyvet egyaránt szerző Gillian Flynn az alapja, a mozgatórugója ennek az agyafúrtan csavaros, mély szocio-thrillernek, mégiscsak a neves rendező úrnak köszönhető a működő, élő, gondolkodásra késztető film.
Az első szakasz egyfajta ismerkedésnek, beetetésnek lett szánva. Miután sikerül felocsúdni a cinizmusra, abszurditásra nagyban hagyatkozó, felettébb szokatlan humorú nyitópercekből, a néző már egy intenzív érzelmi és intellektuális hullámvasútra lett felültetve. Felváltva ismerhetjük meg a két fél nézőpontját; amelyiket nézzük, ahhoz húz a szívünk. Ezer ilyet láttunk már és a majd két és fél órás játékidőben - ez azért már ilyenkor is érezhető - erősen lötyögne. A készítők azonban jelentősen többel készültek a szórakoztatásunkra, mint egy filmvégi kiszámítható ledöbbentés.


A csavar valahol a film harmada környékén kerül bemutatásra és nem is annyira a meglepetése miatt működik, hanem mert ami utána következik az mesteri, kiszámíthatatlan és egyedülálló. Végeredményben nem látunk mást, mint egy szokványos házaspár szokványos zsákutcába került szokványos életének kifordított útkeresését, amiben egyszerre kapunk reflektálást a média elfajzott abszurditására és a közösségi oldalak egyelőre felbecsülhetetlen mértékű befolyásoló erejére is. De leginkább mégiscsak a kisiklott házasság hétköznapi problémái, rossz döntéseik miatti kálváriája kerül a középpontba. Túlzó a cinizmus, túlzó az abszurditás, a film végi képek mégis szíven ütnek, mivel az a kelepce amibe zárták magukat, nem áll annyira távol a valóságtól, mint remélni merjük. Nevetünk a sötét humor gonosz poénjain és együtt botránkozunk meg a néhol szappanoperába illő klisés életmódjukon. Mégis leszűrődik belőle egy nyugtalanító, kényelmetlen visszhang. Akik ilyen mesébe illően szépek és legalább ennyire szerencsések az élet más területein, vajon hogyan képesek pár év alatt gyűlölködésbe fordulni és kibírhatatlanná tenni a mindennapjaikat? Színjáték, képmutatás, megvezetés, önzés. Csírájában megvolt mindez már a legelején is. Ám ha valami alapvető változás történik a családi életben, a kényes egyensúly csak együtt tartható fenn, az ego háttérbe szorításával. A mai világban azonban nem igazán létezik az egón kívül más. A többes szám mindig feltételes. A zárójelenetek soraiban látható pár már megtanulta ezt. Feltaláltak egy új életformát, ami tabuk nélkül teszi lehetővé, hogy egymás mellett éljenek, miközben szívből gyűlölik egymást. Ragyogó reflektálás a mai extrovertált világ visszásságára.   8/10


– Szerencsére végül sikerült felülkerekednem rajta, de borzalmasan zavart a szinkron. Manapság már inkább nézem angol felirattal a filmeket a rengeteg félrefordítás és bénázás miatt, a szinkron meg egyenesen elképzelhetetlen. Itt most kifejezetten megnehezítette a filmbe való beilleszkedést, mert ahogy említettem is, nagyon kényes az egyensúly a cinizmus, szarkazmus szintjén és eleinte nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit és hogyan is kell elképzelni, tényleg úgy gondolják e ahogy értettem. Nagyon kér érte, mert ez akár egy osztályzatot is érhet. Öröm az ürömben, hogy most mindenképpen újra kell majd nézem eredeti nyelven is.
+ Újabb ragyogó példa a tökéletesen kivitelezett, csak a szükséges helyen használt narrációra. Emelem kalapom-po-pom.
+ Hagyják már békén szegény Afflecket. Sorozatban hozza a kiváló alakításokat, úgyhogy most már egyértelműen annak ciki, aki még mindig emiatt próbálja szapulni.
+ Rosamund Pike fenomenális. Szépsége mellé most kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan hidegség párosul, ami a film működésének egyik alap pillére. Zseniális alakítás.

2014. október 2.

Holes

Stanley, a szerencse fia
Andrew Davis (2003)

Lehet, hogy egy időre most akkor befejezem a tiniknek szőlő műveket, mert mostanra beteltem, elégnek bizonyult. Egyébként meg ha folytatni szándékoznék, nyilván számolnom kellene a minőségi romlás fájdalmas tényezőjével. Keresnem kell valami új könnyű műfajt. Nehéz kérdés.
A tárgyra térve, hát elég nagy hülyeség. Kissé agyament, de ártatlan és helyén van a szíve. A jópofasága megmenti, amennyire csak lehet. Itt Löböffnek még simán kinéz egy jó Hollywoodi pálya a bamba, de szeretetre méltó képével. Még sehol sincsenek fejre húzott papírzacskók meg plagizálások. Gyanítom az eredeti műből jóval többet ki lehetett volna hozni.   5/10



2014. október 1.

Very Good Girls

Naomi Foner (2013)

Kicsit meglepődtem az egyöntetű kritikai elutasításon. Az egyszerűbb, célzottan a kamaszoknak szóló, kifejezetten női filmeknek is simán van létjogosultsága és azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy nagyon távol állna a valóságtól. Bolondos, nevetséges, gyerekes, de hát ki nem röhög a középiskolai énjén jó tíz év után? Semmi olyat nem csinálnak benne, ami ne lenne elképzelhető a mai fiatalokat nézve. A szíve meg tulajdonképpen a helyén van és nem mond olyan dolgokat, amik ne lennének helyeselhetőek. Bizonyára Elizabeth Olsennek és Dakota Fanningnek is nagyban köszönhető, hogy én megengedőbb vagyok a többeknél, de az én szememben a problémát nem ezek a filmek jelentik. Ezerszer inkább egy ilyen, mint még egy értelmetlen és teljesen unreal romantikus komédia.   6/10