2014. május 29.

Nebraska

Alexander Payne (2013)

Természetesen nem rossz ez se (Payne-től), a nagy erőt viszont nem érzem benne. Több oka is van, viszont mind abszolút szubjektív, szóval aki szereti a cinikus megközelítésű, extrém életmódot folytató emberekről szóló történeteket, annak hajrá. Szóval az okok:
– Nem igazán pártolom az ilyen felesleges fekete-fehér fényképezést. Hogy mivel gondolták így többnek, nem tudom.
– Ez a lassú country-s beütésű zene messze az egyik legkevésbé kedvelt stílus számomra.
– Érdekesnek érdekes ez a "buta emberek világa", vicces is (bár kevésbé, mint a korábbiak), de azzal amit mutat róluk, nem ragadja meg a szimpatikus oldalukat, nem válnak szeretetre méltóvá, és ezáltal nem tudom nem beleérezni a készítők lenézését. Tudom, hogy nem ezt akarják mondani, de csak tudom, nem érzem. Tehát vagy én értettem félre, vagy tényleg kissé ferdén közelítenek a témához.
Mindazonáltal helyenként (sajnos inkább csak a viccesebb részeknél) igen hatásos és hangulatos, simán ajánlható.   6/10



2014. május 26.

The Way Way Back

Az első igazi nyár
Nat Faxon, Jim Rash (2013)

Sokszor láttam már ugyanerre a sémára épülő filmet, de nem kockáztatok nagyot, ha azt mondom, hogy ennél profibban még senki nem csinálta meg. Annyira fájdalmas igaz és ismerős, annyira találó minden fucking kép és minden motherfucking mondat, hogy képtelenség nem beleszeretni az első öt perc után. Nem volt egy pillanat se amikor ismétlésnek éreztem volna vagy unalmasnak. Modern szellemiségű, életközeli és aktuális. Akárhol játszódhatna. A humora pörgős, intelligens és szerencsére messze elkerüli az újabban mindenhol felbukkanó közönséges és obszcén vonalat. A zseniálisan válogatott, egytől-egyig végtelenül szimpatikus színészek mindegyike maximálisan hiteles. A kisebb-nagyobb szerepek egyensúlya, a történetvezetés íve makulátlan.


Most ezek jutottak így elsőre eszembe, de valójában ez nem mond el semmit a filmről. Az a helyzet, hogy mikor vég lett, legszívesebben elsírtam volna magam, majd kezdtem volna egyből az elejéről, annyira eltalált bennem valamit. Minden benne van a felnövésről, a családról és a barátságról, szóval egyszerűen ellenállhatatlan. Biztos lehetne hibát találni benne, de mivel mérhetetlenül jó szándékú és régen látott mennyiségű poént is sikerült belezsúfolniuk, értelmetlen lenne bármibe belekötni. Nagyon rég szórakoztam már ilyen jól filmen.   9/10

2014. május 23.

The Lincoln Lawyer

Az igazság ára
Brad Fruman (2011)

Tévedés ne essék, szakmai szemmel nézve (ja! nekem olyan nincsen) ez egy nem jó film. Először is szögegyenes. Az írók és a rendező mindössze annyit csináltak, hogy képre vitték ezt az izgalmas történetet. Másnál talán ennél a pontnál kezdődhet az érdemi munka, amikor sikerül időrendbe felállítani és megfogalmazni, hogy mi az ami kell a filmbe és mi az ami nem. Ők meg nekiálltak és felvették, egymás után illesztették a jeleneteket, aztán ready. Az ég világon semmit nem kezdtek vele a továbbiakban. Másodszor pedig stílustalan. Szegény, magát újra megtaláló McConaughey-nek és a mindig csodálatos Marisa Tomey-nek nincs könnyű dolga, de valahogy mégis sikerül életet lehelniük a jellegtelenség útvesztőjébe. Cliff Martinez meg talán álmában készítette ezt a zenét, mert hogy lélekben nem volt jelen az biztos. Mindezek ellenére sikerült élveznem amíg előtte ültem, és ez egyértelműen a jó ritmusú vágásnak és a jobb sorsra érdemes történetnek köszönhető. Megbánni nem bántam meg, de újra se nézném.   5/10


Ryan Phillippe arcáról képtelenség bármit is leolvasni. Iszonyú gyenge színész.


2014. május 22.

Pozitia copilului

Anyai szív
Calin Peter Netzer (2013)

Már megint nem jut eszembe más, csak hogy a magyar filmkészítés milyen messze van ettől. Küzdünk, hogy egy korrekt zsánerfilmet sikerüljön végre összerakni, a szomszédok meg sorra gyártják a hibátlan, megkérdőjelezhetetlenül fontos filmeket. Arany pálma, arany medve, a többit meg már felesleges is lenne sorolni. A témaválasztás, a környezetbe való integrálás már sokadszorra olyan mesteri szintű, hogy szavakkal szinte lehetetlen a kellő tiszteletet megadni. Néhány percben képesek annyi mindent elárulni a posztszocialista ország modern világban elfoglalt helyéről, amihez egy egyetemi kurzus is kevés lenne. A lehető legtermészetesebben sikerül egy családi ügyet mély, az élet sok rétegét érintő komplex drámává varázsolni. Hogy mekkora része fikció, teljesen mindegy. Minden pillanata hiteles, ami egy ilyen hiperrealista műnél konkrétan azt jelenti, hogy magát az életet látjuk. És rengeteget tanulhatunk belőle.   8/10



2014. május 21.

In the Mouth of Madness

Az őrület torkában
John Carpenter (1994)

Carpenter egy film erejéig jó közepes rendező tudott lenni és az izgalmas alapanyaghoz méltóan végre nem baszta el; egy feltételek nélkül is szerethető horrort produkált. A szerethető persze elég nagy képzavar, ha már ilyen agyament, kaotikus vízióról beszélünk. A helyzet viszont tényleg ez, mivel itt most nem jelentkezik a nála alapnak számító gyenge színészvezetés és a béna vágás. A filmjei felett úgy általában eléggé eljár az idő, ez alól ez sem kivétel, de a beleélhetőség tekintetében teljesen kielégítő, a fényképezés, a helyszínválasztások és a díszletek tekintetében pedig egyenesen fantasztikus. Nem tudom mi lett volna velem, ha ezt fiatalon látom.   6/10



2014. május 19.

Big Bad Wolves

Csúnya, gonosz bácsik
Aharon Keshales, Navot Papushado (2013)

Vajon mi az oka a bosszúfilmek térnyerésének? Nyilván minden emberben benne van a hajlam és nap mint nap eljátszunk a gondolattal. Apró-cseprő problémáktól kezdve, legyen akár szó életeket romba döntő nyomorúságról, de a legritkább esetben komoly a szándék. Bizony, van előnye a modern, civilizált társadalomnak és az épp ilyen téren érhető tetten. Filmen persze bármit lehet, és néha tényleg nagyon jó eljátszani a gondolattal. Mi lenne ha mégis megtenném?
Példák nélkül, nagy merészség nem kell hozzá, hogy kijelentsem: vannak művészi szintre emelt, a bosszú témájával foglalkozó filmek. Ezeket ha kiragadjuk a saját, torz környezetükből, legtöbbször banális, nevetségesen valószerűtlen történetet kapunk. Az életben a bosszú keserű, nyomorúságos és visszavonhatatlan. Ha mégis vesszük a kézenfekvő példát: Tarantino miért nem tud másról filmet készíteni? A tökélyre fejlesztett, ellenállhatatlanul gyakorlatias stílusán az első jelentősebb csorbát én abban látom, hogy nem tud elszakadni ettől a rögeszméjétől. Brillírozó sztárok, frappáns párbeszédek ide vagy oda, én legközelebb már nem biztos, hogy olyan lelkes leszek, ha még egy bőrt le akar húzni erről a témáról.


Nagy csinnadrattával robbant be ez az izraeli krimi-thriller-komédia. Tarantino szerint az év legjobb filmje, mely kijelentés, a korábbi listáit látva, erősen fenntartásokkal kezelendő, de erre kétség kívül rengeteg ember felkapja a fejét. Sajnos hiába. Újszerű a hangvétel, mert más a környezet és ezzel párhuzamosan a humor is kicsit más tónusú a megszokott amerikai és európai vonalhoz képest. A történet viszont abszolút a trendi vonalat viszi, az egyszerű, könnyen variálható krimi sémára épül. A megkapónak semmiképpen nem nevezhető fényképezés és a témához nagyon nem passzoló zene kettőse olcsósítja a minőségérzetet és egyben kisemmizi az időtöltésre így nem alkalmas kiállásokat. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy egyáltalán morálisan mennyire megkérdőjelezhető az effajta humor.   5/10

Hint: Nagyon

2014. május 14.

Wakolda

A német doktor
Lucía Puenzo (2013)

Ez egy klasszikus történetmesélő film. Szépen építi fel magát, mindig csak annyit láttat magából, amennyi épp szükséges. Kicsit szürkén játszott, jellegtelen a fényképezés és vérszegény a zene, de mindezek ellenére van olyan izgalmas és korrektül rendezett/vágott, hogy ezek sem teszik tönkre. Mindig jól jön egy kis nácis, kémkedős film.   6/10



2014. május 13.

Enemy

Denis Villeneuve (2013)

Akkor még egy film, ami esetében hatványozottan él, hogy minél kevesebbet tud róla az ember, annál jobban működik. Viszont ha már újfent előkerült ez a kérdés, elég nagy ámítás lenne kijelenteni, hogy ez csak bizonyos stílusokra igaz. Minden film jobb, ha teljes egészében, előítéletek nélkül kell felfedezni. Ezzel nem lehet és nem érdemes vitába szállni. Nos, mivel alapvető információk hiányában minden szart meg kellene nézni, valami alapján mégiscsak muszáj tájékozódni. Én személy szerint Denis Villeneuve elég jó referenciamunkái okán (Incendies, Prisoners) csöppentem bele, de az első helyzetértékelők is komoly moziélményről tanúskodtak (WTF?! és társai).


És tényleg! Garantált a Melanie Laurent által is ragyogóan kivitelezett arckifejezés a legvégén. A nagy döbbenetből felocsúdva, én azért óva intenék mindenkit a nagy szavaktól. Lynch-hez meg főleg nem érdemes hasonlítgatni, mert neki sosem voltak unalmas 5 percei a filmjeiben, ilyen "egyszerű" megoldású mindfuckja meg főleg nem. Kicsit túlzásnak érzem a sárga vizuális koncepciót is. Egyrészt nem látom célját, másrészt meg túl intenzív. Ennek megítélés szubjektív ugyan (van akinek tetszhet), de szerintem nyomasztó és erősen rátelepedik a nézőre. Mindezeken túl, az élmény határozottan pozitív. A színészi játék nagyon jó és a legfontosabb, hogy a néző erős kézben van tartva. Agyserkentő, direkt nyitva hagyja a kérdéseket és nem is feltétlen van bővebb magyarázat (a nyilvánvalón kívül), mégis úgy álltam fel utána, hogy ezt meg kell még egyszer nézni. Hiába, ha a szabályok be vannak tartva, működik a dolog. Semmit nem talált fel újra, csak felelevenítette, hogy milyen kurva jó is egy kiadós, másfél órás miafrancotnézek érzés.   7/10

2014. május 9.

Blue Ruin

Jeremy Saulnier (2013)

Bosszú, ahogy még sohasem láttad. Realistán, kegyetlenül. Úgy, ahogy Tarantino vagy a Coen tesók sohasem fogják látni. Poénnak, üdvözülésnek nyoma sincs. Nyomban lerántja a leplet az összes, a bosszút hamisan elégtételnek beállító filmről. Egy kis ember nagy drámája, lélegzetelállítóan emberi megnyilvánulásokkal. Minden apró rezdülés arra tényre mutat rá, hogy egy hétköznapi ember élete is bármikor vakvágányra futhat. Belekerül egy olyan spirálba, amiből nincs kiút. Ami egyszer megtörtént, megtörtént. Kontrollálhatatlanul haladnak tovább az események, a felkészületlen főhős pedig rendre újabb és újabb hibákba esik bele, hogy végül bekövetkezzen az elkerülhetetlen...
Tipikusan az a film, amiről jobb semmit sem tudni. Már így is túl sokat árultam el, de talán még nem késő. Szaladjon mindenki megnézni, mert ez kötelező! Úgy kellett a filmvilágnak, mint egy falat kenyér.   8/10


Érdekes összevetés a hasonlóképpen - de teljesen más stílusban - zseniális In the Bedroommal, ahol a hétköznapi ember (az ittenivel ellentétben) nem szétesik a szomorúság és a düh gyilkos kombinációjától, hanem összerántja magát amennyire csak tudja és elköveti a tökéletes bűntényt.

2014. május 6.

Sin Nombre

Cary Fukunaga (2009)

A bevándorlás roppant érdekes és kimeríthetetlen téma. Ami azt illeti, a kelleténél jóval kevesebb szó esik róla. Minden megvan benne a tökéletes film alapanyaghoz, de valahogy mégsem éreznek rá a stúdiók. Hogy az USA-ban miért nem, az persze érthető. Hébe-hóba jön valami alulról indult (már alapból szimpatikus!) kezdeményezés és ezekből rendre vagány, bevállalós, szerethető produkciók születnek. Személyesek, drámaiak, jobb sorsra érdemesek. Hiszen ki a fene hallott a szinte hibátlan Maria Full of Grace-ről vagy a erről a Fukunaga műről? Naugye!


Nyersen, kegyetlenül vágja elénk a dél-amerikai valóságot. A drogok hazáiban kilátástalanul küszködnek azok, akik nem elég törtetőek, megalkuvók és könyörtelenek a bandák kiszámíthatatlan és hirtelen életéhez. Lényegében nem is marad más lehetőségük, mint egész életükben szégyenben és kiszolgáltatottságban élni, illetve elmenekülni a remény világába. De ez a hajmeresztő vállalás csak nagyon kevesüknek sikerül. A hatóságok minden oldalon a saját szabályaik szerint rendezik az ügyeket. Félig szemet hunynak, majd a lelkiismeret leghalványabb gondolatfoszlányát is nélkülözve csapnak le a kétségbeesettekre. Innen a kelet-európai szürkeségből nézve mérhetetlenül más, szinte elképzelhetetlen ami ott történik.
A realitással kacsingató filmek egyik legerősebb ütőkártyája az izgalom. Ennél a filmnél ugyanúgy a torkomban dobogott a szívem, mint egy tetszőleges Dardenne testvérek műnél. Ritkán beszélnek erről, mert nem ez az elsődleges szempont egy ilyen film befogadásánál. De mégis mi lehetne izgalmasabb a valóságnál? Tetőn futkorászás, robbantgatás, látvány-orientált csinnadratta helyett tízből tízszer ezt választanám. Ugyan hagyományos (egyszerű) struktúrát és a végére egész hollywoodi (negatív értelemben) zárást tartogat, mégis van akkora töltete a történetnek, hogy megérintsen, átélhetővé váljon. Méltatlanul elfeledett alkotás.   7/10