2016. május 31.

Body Double

Alibi test
Brian De Palma (1984)

Nehéz megragadni, hogy mitől működik egy 80-as évek krimi. Sajátos bájuk van ezeknek a filmeknek, nyilván főleg azért, mert ez a fajta történetvezetés és stílus azóta szinte teljesen kiveszett a filmezésből. Persze minden eset más és más, de a korszaknak egyértelműen megvannak a legjellemzőbb tulajdonságai, ahogy a 90-es évekbeli filmeknek és még talán a 2000-es évek elejieknek is. Utána már azért eléggé felborult a rendszer azzal, hogy széles körben elterjedt az internet és gyakorlatilag azonnal elérhetővé vált minden.


A 80-asoknál maradva, nálam éles határvonal mentén két táborba lehet sorolni őket. Az elsőbe a gyenge lábakon álló, durván sablonizált karakterek, a valóságtól túlzottan elrugaszkodott, akcióval teletömött cselekményű filmek kerülnek (illetve ezeknek a tetszőleges kombinációja), a másikba pedig a félkomolyra vett, öniróniával megáldott, enyhén szürreális példányok. Az Alibi test is egyértelműen a második kategóriába esik, mivel végig átjárja az az érzés, hogy a készítők a nézőre partnerként tekintenek, mintegy folyamatosan szem előtt tartva azt a tudatot, hogy éppen egy filmet nézünk, eljátszatják a színészeikkel, hogy a filmeken bármi megtörténhet. Fontos kérdés a témaválasztás is, mivel akkoriban jelentősen többször találkozhattunk olyasmivel a vásznon, amiben az emberek egy rejtett vágyát teszik átélhetővé (kukkolás, tengerparti szexualizálás). Egy hétköznapi embert kiindulási alapul véve, olyan események láncolatát varázsolják elénk, ami kirobbantja a nézőt a saját életéből azzal, hogy kellően messzire szárnyal a fantáziavilágban, de nincs annyira távol a valóságtól, hogy ne lehessen átélni. Ritka nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, de a kulcs nálam a néző partnerként való tekintése és a játékosság megtartása.


De Palma filmjei mindig vegyes érzéssel töltenek el. Itt most éppen a főszereplő niemand Craig Wasson a legnagyobb melléfogás. Kis híján az egész élmény rajta úszik el. A hangvételt eleinte elég nehéz elkapni és ezt én inkább az ő számlájára írom, mint a rendezőére, mert a történet amúgy gördülékenyen halad és a mellékszereplők is szépen hozzák az egydimenziós figuráikat. A kukkolást és az ezekben a jelentekben használt kamerakezelést lehet akár egy Hitchcock előtti tisztelgésnek is venni, ami jópofa, de egyben kicsit túl is lett tolva (zoomoló szemű ember érzés). A Relax átvezetőt viszont tanítani kéne. Amikor és ahogy feldobja az egész filmet az egyszerűen mesteri. És külön meg kell dicsérni Melanie Griffith többrétegű játékát. Én mindig azt hittem, hogy ő egy tehetségtelen fruska, de a Stormy Monday alakítása, a Working Girl és ez képes volt meggyőzni arról, hogy inkább egy félreismert, csapongó nőszemély lehet, akiből nehéz kihozni a teljesítményt. Szinte biztos vagyok benne, hogy a film másodjára sokkal élvezetesebb lenne/lesz. Mindenképpen érdekes élmény, és nem csak 80-as évek buziknak.   7/10

2016. május 30.

The Survivalist

Stephen Fingleton (2015)

Jó példa arra, hogy minimális költségvetéssel is lehet poszt-apokaliptikus filmet gyártani, csak ötlet kell hozzá. (Mondjuk ez tulajdonképpen bármilyen témára igaz.) Teljesen jól működik a világépítés, ami abszolút hétköznapi és egyszerű momentumok megragadásával történik. Viszont közben sajnos többször is volt olyan érzésem, hogy indokolatlanul gyéritett a cselekmény, mert több jelenet is töltelék csupán, semmit nem tesz hozzá érdemben az élményhez. Azt érezni, hogy egyfajta elnyújtott feszültségkeltésnek lettek ezek szánva, de mivel a kelleténél hosszabban és gyakrabban kerülnek bemutatásra, elvesztik a hatásukat. Alapvetően végül is jól lett felépítve, a dramaturgia is rendben van, csak az arányokon kellett volna kicsit tolni. Nem egy must see, de egyértelműen ajánlott kategória.   6/10


Zseniális az elvágott lezárás.

2016. május 23.

Mission: Impossible - Rogue Nation

Mission: Impossible - Titkos nemzet
Christopher McQuarrie (2015)

Mentális és fizikai fáradtságom ideiglenes kiiktatására valami könnyedet szerettem volna nézni. Erre esett a választás, mert hirtelen nem találtam semmi mást. Végig bírtam nézni és csak a végén kezdtem nagyon unni, ez az előző részhez képest igen nagy előrelépés. Kicsit talán óvatosabban röpködnek a nagyon hihetetlen mutatványok, de azért elég sok így is a wtf pillanat és logikailag is gyakran kikezdhető lenne. Persze tudom, hogy nincs értelme, mert ez egyszerűen ilyen. Ha megpróbálok eltekinteni attól, hogy ez mennyire nem tetszik, nagyjából annyi marad, hogy fondorlat követ fondorlatot és rettentő nehéz értelmes összefüggést találni a történet elemei között. Azért vannak jó poénok meg Rebecca Ferguson, de ilyen vadul szétvágott akciójelenetekkel, meg ilyen indokolatlanul hosszú játékidővel nem tudok mit kezdeni. Átverés az egész. Egy csak ismerős és pillanatok alatt beazonosítható szituációk összevágásából álló katyvaszt képtelen vagyok jónak értékelni.   4/10



2016. május 19.

Joy

David O. Russell (2015)

Az utóbbi David O. Russell filmeket nagyon bírtam, mert a rendező úr elért egy kiforrott, sajátos megvalósítási formához, ami kényezteti a magamfajta filmkedvelőt. Telerakja remek, ismert színésszel, szabadjára engedi őket és azok nem átallanak az ő szája íze szerint csapongva vad amplitúdókilengéseket produkálni, miközben valós, érdekesen megfogott emberi konfliktusokat állítanak a középpontba.

Aztán az American Hustle után mégis valahogy úgy voltam, hogy ebből ennyi elég, és ebben a Joy középszerű, fantáziátlan előzetese is megerősített. Annyira, hogy eleinte nem is akartam megnézni. Végül mégis rászántam magam, úgyhogy volt miért felkapnom a fejem és aztán kellemes meglepetésként elégedetten felállni a kanapéról, mivel ez egy nagyon jó film.


A hiba csupán annyi, hogy mostanra Russell kiismerhető lett és mivel egy árnyalatnyit közhelyesebb a választott történet és ő maga is engedett a stílusát könnyedebb, halivúdiasabb irányba terelni. De ettől még minden tekintetben abszolút vállalható film, ráadásul abszolút jó célt képvisel, külön kiemelném, hogy közérthető módon. Így utólag egyáltalán nem tudnám azt mondani, hogy felesleges lenne a létrejötte, sőt, egy ilyen szintet kéne minden nagyközönségnek szánt filmnek megcéloznia.   7/10

2016. május 17.

10 Cloverfield Lane

Cloverfield Lane 10.
Dan Trachtenberg (2016)

A Cloverfield kapcsolódási pontnak tulajdonképpen csak marketing szempontból van jelentősége. Ez a lehető legszerencsésebb megoldás amit választhattak. Nagyon bölcsen elkerülték az olcsó húzásokat, nem szenved csorbát semmilyen téren, mivel nem erőltetnek semmit a cselekményre, a figyelmet ugyanakkor ügyesen felkelti. Egyébként érdekes kérdés, hogy hogyan is jött az ötlet, vagy ki miért írta eredetileg a történetet és eleve abból alakult ki vagy csak később fundálták ki, hogy beillesszék a "mitológiába". (Annyira azért nem érdekel, hogy utána is olvassak.)


Soha rosszabb "folytatást", ha már itt tartunk. A Cloverfield egy jó ötlet volt, igen gyenge kidolgozottsággal, ehhez képest ez a film egy átlagos, mára elég alaposan kitárgyalt alapszituációból hozott ki váratlanul sokat. A nagy szavaktól azért én távol maradnék, mert lényegében csak annyit tesz, hogy megfelelően összekapcsolja a történetet az egyes karakterek benne elhelyezett szerepeivel. Magyarul a szereplők rendesen fel lettek építve, működnek az indítékok, átélhetőek. A film természetesen abszolút a hollywoodi repertoárból dolgozik; enyhén hatásvadász érzelmi hullámasút, ennek megfelelően minden szempont szerint beilleszthető a nagy amerikai filmes világba, ami kiszámíthatóvá teszi. Nem rugaszkodik el túlságosan a valóságtól, elég kiegyensúlyozott, legalábbis amíg zárt térben folyik a cselekmény. Aztán hirtelen akarnak túl nagyot lépni, túl sokat mernek, ezáltal csorbul a valóságérzet. Addig viszont remekül hozza a nyolcvanas évek új és új irányokat felfedező filmjeinek és a 90-es évek sci-fi játékainak hangulatát. (Ne kérdezzétek miért ezek jutottak eszembe.) Élvezetes, szépen kidolgozott film, de emlékezetes nem igen lesz, és ez mindenképpen a vége eltúlzottságának köszönhető.   6/10

2016. május 11.

The Shout

Gyilkos kiáltás
Jerzy Skolimowski (1978)

Mindenképpen csak azoknak ajánlott belekezdeni, akik szeretik a filmek fő csapásirányától némileg eltérő, nehezebben követhető, többértelmű (és így tovább) - csúnya szóval élve - művészfilmeket. Akit ez még nem riasztott el, annak egy hamisítatlanul szürke és angol filmben lesz része, és ha a bizonyos néző esetleg egy heteroszexuális férfi, akkor még az sem árt, ha van egy kis vágya a kihívásokhoz, ugyanis az élet egyik legrettegettebb, legborzasztóbb dolgát élheti át: lenyúlják a nőt. Na nem úgy, hogy valaki elcsábítja vagy elkalandozik a kis hamis, hanem úgy, hogy elvarázsolják és nem lehet ellene tenni semmit. Borzalmas érzés belegondolni. És a leginkább azért hatásos ennek az ábrázolása, mert maga az elképzelés is legalább annyira szürreális, mint az ahogy megtörténik, ahogy láttatják velünk.



Mindhárom főszereplő maximálisan hozza a film drámai oldalához szükséges enyhén sztereotip karakterek furcsán árnyalt formáit. A háromszögük sarkpontjaival (nevesítve a karizmatikus, félőrült idegen; a tunya, elkényelmesedett, elveszett, magának való különc és az öntudatos, nőies asszony, aki szerette volna, de sosem tudta igazán kiélvezni női vonzerejét) tökéletes egységben borzolják az ember érzékszerveit. Viszont nagyon nagy kár azért, hogy túlbonyolították a történetet. Lehet úgy értelmezni, hogy az egész egy gyogyós képzeletének szüleménye, vagy hogy egy része igaz az elmesélt történetnek, de igazából a többértelműség nem segít, hanem inkább ront azon, hogy a maga valójában tudjuk átélni a borzalmas misztériumot. A kevesebb több elvét alkalmazva, a javát a fantáziánkra bízva, erősebb hatást tudtak volna kinyerni a nézőből (belőlem biztos), simán elég lett volna hármójukra koncentrálva felépíteni a film szerkezetét, el kellett volna hagyni belőle az időben való ugrálást és az egész diliházas mesélés részét. Szerintem egyszerűen túl lett gondolva, de azt a néhány hidegrázós jelenetet sose fogom elfelejteni. Még mindig futkos a hátamon.   6/10

Susannah York a filmben egyáltalán nem hord melltartót. Csak gondoltam szólok.

2016. május 9.

Southpaw

Mélyütés
Antoine Fuqua (2015)

Elég nagy poén a Creeddel szembeni összevetés. A kialakult konszenzus szerint a Rocky filmnek egy felfrissítő, erőt adó, új irányokkal biztató mozinak kellene lennie, a Soutpaw-nak meg szépen játszott, de klisés, lehangolóan agyondramatizált sablonterméknek. Nem ez az első alkalom, hogy nem értek egyet a közvéleménnyel, úgyhogy megkísérlem felkutatni az okokat pár gondolattal.


1. Én egy hülye vagyok, akinek fingja nincs semmiről. Ez is egy lehetőség.
2. A közvélemény egy torz képzet, amit mindenki saját maga alakít ki azokból a médiumokból amiket nap mint nap nyomon követ. Igen ám, de ott van például a Rotten Tomatoes, ami direkt azzal foglalkozik, hogy összegyűjtse az értők és érdeklődők véleményét. Ez ellen viszont azt tudom felhozni, hogy a rossz/jó (rohadt/friss) osztályzat egyszerűen nem elegendő információ ahhoz, hogy kellően ábrázolni lehessen vele több száz ember véleményét. Minden kritikus írása alapján rossznak/jónak bélyegeznek, noha elég nagy esély van rá, hogy más és más olvasó mást tart fontosnak egy írásban és másképp ítéli meg a szöveg alapján, hogy írójának véleménye mennyire pozitív vagy negatív. Ettől csak pár lépés egy gyenge összeesküvés-elmélet, 10-20 százalékot bizonyos érdekek mentén nem olyan nehéz torzítani, a - hangsúlyozom - alapból is kellően torz végeredményen. (Itt éppen nem annyira releváns mert 7,5/7,7 a filmek összevetése, de az imdb adatbázisában meg ugye bárki szavazhat és ennek megfelelően összevissza pontoz minden szabadon engedett, csorgó nyálú tizenéves. Legalábbis én nem hinném, hogy az emberek java annyira odafigyelne és elgondolkodna egy ítéleten mint például én.) Szóval igazából a valós vélemények elég összetettek és nincs olyan hely ahol érdemben össze lenne gyűjtve és alapul véve, kellően objektíven ítélkezni lehetne. Lehet, hogy e két filmet tekintve valójában sokkal árnyaltabb a kép, mint amit jelenleg sejteni lehet.
3. Az átlagos mozinéző felszállt a frencsájz bulivonatra és úgy van vele, hogy ameddig a pincér fél óránként kihozza neki a kellő hőmérsékletűre hűtött vizezett sörét, addig szinte kényszeredetten vigyorog. Értem ez alatt, hogy az általam kíméletlenül lenézett nép (így egyszerűen, hogy ne kelljen pontosabban meghatározni), pár odabiggyesztett kapcsolódási pont, pár ismerős színész és a kényelmes, megszokott történetelemek láttán azonnal elolvad. Ez egyébként tény, akármilyen csúnyán is hangzik. Nem véletlen, hogy ekkora üzlet lett és ilyen mértékben virágzik a sorozatgyártás.


A Creed szerintem olcsó, átlátszó és kiszámítható. Ezzel szemben én itt valódi érzelmeket, kellő részletességgel felépített karaktereket találtam, nem pedig ilyen otthagyom a vagyonomat, ki kell érdemelnem apám nevét típusú pátoszőrületet. Főleg a szülő-gyerek kapcsolat van a helyén, de a sajnos elég kevés játékidőt megélő Rachel McAdams által megformált feleség is abszolút rendben van és a játéka kihat egészen a történet legvégéig. Gilenhülele szintén érdekes figurát alakít, karakterfejlődése ugyan nem hoz semmi újat és láttunk már ennél árnyaltabb drámát akár bokszfilmen is, de azt azért nehéz lenne elvitatni, hogy ne adna bele mindent és ne lenne hiteles. Nem azt mondom, hogy bárkit megváltana ez a történet vagy díjakat kellett volna kapnia, mert veszettül sablonos és minden perce ismerős, csupán azt, hogy a sajtó elég kíméletlenül elbánt vele és ez éppen a Creed "istenítése" mellett érdekes. Jelentős hibái nincsenek, a sztori gördülékenyen halad, a küzdelmek kicsit ugyan unalmasak, de vállalhatóak.

Felteszem a kérdést. Vajon ha a Creedből levonnánk a gigantikus Rocky mitológiából gyökereztetett elemeket, akkor is így állna közvélemény, akkor is így állna a box office? Nincs jelentősége, csak elmélkedek. Mindenesetre én a Mélyütést bátran ajánlom, nem fogja lerohasztani senkinek az agyát. (Szemben azzal, ahogy én éreztem magam az után, hogy megnéztem a Creedet.)   6/10

Egyébként eredetileg nem is akartam megnézni ezt a filmet.

2016. május 3.

Mustang

Deniz Gamze Ergüven (2015)

Vannak azok a filmek, melyeket nézve akár elveszik benne az ember (A Late Quartet), akár a falra mászik tőle (Buffalo '66), a végén olyasmi történik, amitől kapásból megváltozik az egészről alkotott képe. Ennek megfelelően másodszorra teljesen más szemmel lehet nézni, és ezért szinte kötelező is újrázni ezeket a filmeket.


Összességében is tetszett a Mustang, mert végtelenül okos film, de a záró epizód, részemről instant bekerülhet a filmtörténeti emléktár jelentősnek ítélt filmes momentumai közé. Persze az előtte részletesen bemutatott események és körülmények nélkül semmit nem jelentene ez a pár perc, de attól fogva, hogy megtörténik végérvényesen értelmet kap és összeáll a mondanivaló veleje. Ahogy a maradék lány Nick Cave & Warren Ellis Mother című álomszerű, földön túli nyugalmat árasztó számának aláfestése mellett Isztambul felé tart, számomra az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb filmélménye. Hatására pár percre egy teljesen más tudatállapotba kerültem és akkor döbbentem rá, hogy ezt most tényleg fontos volt látnom és köszönettel tartozom érte.

Mindez a remek, átgondoltan kidolgozott rendezésnek köszönhető. Az egész filmben alig hallani valami zenét, a végén pedig robbant egy ilyen erős hangulattal. A vallást szinte teljesen kizárva, felette elbeszélve, maximálisan az objektivitásra törekedve beszéli ki a felnövés, a szeretet, a gyerek-szülő viszony, a konzervatív-ortodox-liberális nevelés kérdéskört. Az öt lány története az élet oly sok érzékeny területét világítja meg, hogy mostantól nehéz nem erre a filmre gondolni, mint az utóbbi idők egyik legfontosabb témafelvetésére.


Stílusában is egész formabontónak mondható. Megmutatkozik benne a légies, lassú Nuri Bilge Ceylan féle vonal, de alapjában véve inkább modern és realista. Viszont nem nyíltan az arcunkba toltan naturalista, hanem kényelmes, konvencionális film-érzet mellett tűnik magától értetődően valóságosnak. A főszereplő lányok egytől egyig gyönyörűek, fantasztikusan játszanak (még hasonlítanak is egymásra!) és természetességükben ragyogóan kooperálnak a film fő céljaival. Elsősorban azzal, hogy szinte együtt éljünk velük a bezártságban és hogy ezáltal kenyérre kenhetőek legyünk a lezárásnál. Amihez persze nélkülözhetetlen a lényegre koncentráló, találó, megragadó momentumokra játszó forgatókönyv.

A film abszolút megérdemli a hírnevet és a magasztalást. Ha az ember az Oscar két fő esélyeseként kénytelen összehasonlítani a Saul fiával, hát ez valóban nincs olyan letaglózó és kikezdhetetlen, de nyilván aktuálisabb és sokkal fontosabb kérdést boncolgat. Kötelező film, amit bármikor jó lesz előszedni az elkövetkezendő nagyon sok évben.   8/10