2015. november 30.

Ant-Man

A Hangya
Peyton Reed (2015)

Az utóbbi években a Marvel egy kötelező szintet azért mindig hozott. Mostanra viszont úgy néz ki, hogy túl sokat vállalnak a sorozatokkal és az évenkénti 2-3 fimmel. Összetett, átgondolt univerzumépítés ide vagy oda, sajnos (vagy rosszakaróknak nem sajnos) komolyabb hibáknak is be kell csúsznia. Az Edgar Wrightos vesszőfutás és a rém unalmas utód kiválasztása előrevetítette, hogy nem lesz egy eredeti alkotás, de ennél azért szerintem még így is többet érdemeltünk volna.


– Paul Rudd élete legrosszabb formáját hozza. Gyakorlatilag játék nélkül, az arcát adva, csupán testileg van jelen. Bármely tetszőlegesen kiválasztott filmjében szimpatikusabb, mint ebben a szerepben. Nem hiszem, hogy bármilyen instrukciót kapott volna a forgatás során. Ahogy a többiek se, mert Michael Douglas-szel egyetemben egy rettentő enervált társaságot alkotnak.
– A képregény ismerete nélkül, csupán erre a majd két óra játékidőre alapozva, minden akció logikailag kifogásolható, feleslegesnek és erőltetettnek tűnik, így a történetnek tulajdonképpen nincs értelme, mivel simán megoldható lett volna minden akció folyamatos rohangálás és túlbonyolított csiricsáré látványosság nélkül.
– Ebből következik, hogy az indítékok üresek, tele van klisé dumával és akad olyan beszélgetés is benne, ami úgy vált irányt, hogy nincs igazi kapcsolódási pont a két rész között. Kizárólag drámai nagyotmondás megy, miközben közepes poénokkal próbálják elütni a hiányosságokat.
– Mondja valaki, hogy Evangeline Lilly haja nem olyan mintha paróka lenne.
– A történetben található alapvető hiányosság, hogy direkt kiemelik a biztonsági ellenőrzés megerősítését, mivel a film cselekménye abba az irányba fog haladni. Nincs okuk rá, hogy ezt tegyék, és arra sincs oka Jelódzsekinek, hogy abban a szituációban ezt közölje. Úgyhogy tolják le másnak a torkán az ilyen toldozott-foldozott forgatókönyveket.
– A Hydra és a Vasemberes kapcsolódási pont is erőltetett és főleg túl direkt ahhoz, hogy üssön. Ez simán geekségnek álcázott marketingfogás. Olcsó húzás, átlátszó.
+ A Disintegration poén csak azért tetszik, mert a Disintegration a tárgya. Amúgy ez is kicsit erőltetett a szövegkörnyezet miatt.


Nem tudom elképzelni, hogy a következő pár év túltermelésében ne hulljon szét a Marvel univerzum. A kasszák csilingelni fognak, ez nem kérdés. De a kritikusok körében a hallgatólagos megállapodás eddig az volt, hogy a filmek ingadozó színvonala ellenére azért a tisztelet megjárt nekik, mert olyasmit csináltak, amit eddig senki nem tudott a George Lucas vezette Star Wars világ kivételével. Szerintem ennél ma már több kell. Jó filmeket akarunk látni, nem pedig mondvacsinált mitológiát és eszkábált pénztermelő beruházásokat.   4/10

Abba meg főleg rossz belegondolni, hogy öt év múlva a Star Wars világ hol fog tartani. Adja Isten, hogy legalább pár film jó kezekbe kerüljön.

2015. november 25.

Victoria

Sebastian Schipper (2015)

Ez az a film, ami arról lett híres, hogy 138 percben, vágás és vágatlanságot imitáló trükkök nélkül vették fel. Ez a legfontosabb ismérve, mert ezzel, pár hasonló próbálkozás mellett, egyedülálló a filmtörténelemben. Amúgy egy realista megközelítésű, szerelmi szállal átszőtt akció-drámaként lehetne legjobban jellemezni. Azt nem mondanám, hogy nagy elvárásokkal ültem le elé, de hajtott a kíváncsiság, hogy mennyire sikerül beépíteni ezt a meredek vállalkozást magába a filmbe, vagyis hogy mennyire eszi meg ez az ötlet az élményt, mennyire kell sokat feláldozni miatta egyéb területeken.


Nos, a helyzet az, hogy annyira gördülékeny és egységes, hogy ilyen kérdések fel sem merülnek. Az, hogy real-time haladnak az események, egyrészt egy egyszerűen megírt, sok szabadságot hagyó, de a sarkalatos pontokban kompromisszummentes forgatókönyvet igényelt és mellette egy emberfeletti koncentrációt igénylő, találékony fényképezést. Nehéz felfogni, hogyan sikerült a harmadik nekifutásra felvenniük, úgyhogy nem véletlen az sem, hogy a zárás után egyből a kamerát használó Sturla Brandth Grøvlen neve jelenik meg. Lényegében ő egyben a rendezője is a filmnek, ha a rendezésnek a gyakorlati oldalát nézzük. Nem hiszem, hogy lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire kirívóan újszerű és előremutató amit véghez vittek, de emellett szükségét érzem ugyanilyen nyomatékosan hangoztatni azt is, hogy micsoda egységbe kovácsolódik a történettel és a dramaturgiával ez az előadásmód. Rengetegszer láttunk már remek ötleteket a film egyéb területeinek elhanyagolása miatt elbukni, úgyhogy meg kell becsülni az ilyen ritkaságot.

Hibaszerűség c. megjegyzés rovatban feljegyzendő, hogy mozgalmassága mellett csak a város viszonylag szűk részében forgatták, hajnalban, de ezek a történetbe is integrálva vannak. Illetve a főszereplők butasága szúrhatja egyesek szemét, mivel simán elkerülhették volna a rendőrökkel való összetűzést. De én ezt sem érzem igazán jogosnak felróni, mert egyszerű, csóró népek, ahogy ezt az alapos felvezetésben megtudhattuk. Szóval nincs igazi hiba, üresjárat, kényszeredettségérzés vagy kompromisszumok. Lehetett volna feszesebb ugyan, két és negyed óra sok idő, de nem tudom biztosan mondani, hogy ezzel jobbá lehetne varázsolni. Úgy jó ahogy van, na.


Érdekes, hogy a semmiből, szcéna és stílusbeli előfutárok nélkül tört elő egy ilyen fajsúlyos, hibamentes film. Remélem nem próbálják meg utánozni, mert kötve hiszem, hogy ehhez mérhető lenne, akárhogy is próbálkoznak. Fiatalok, buli, romantika, akció, izgalom, dráma, ahogy még sohasem láthattuk. Kötelező, instant-kult remekmű, el nem eresztő flow-érzéssel, zsánerek összemosásával, természetes játékkal, szíven csapó realizmussal. Valami ilyesminek kell lennie egy filmnek 2015-ben.   9/10

Nils Frahm remek zenei betétei hangsúlyt adnak az eseményeknek és egyben részekre bontják a filmet.

2015. november 20.

Pride

Büszkeség és bányászélet
Matthew Warchus (2014)

Ha nem láttam volna már korábban egy csomó ilyen megható, felszabadító érzést keltő, jó cél érdekében készült, valós eseményeken alapuló, behízelgően poénkodó, túlontúl klappoló sztorival megáldott, a kelleténél kiszámíthatóbb, ám mindezek ellenére mégis jól működő filmet, akkor biztos lelkesebb lennék, de hát de. Azon kívül, hogy a számomra eleddig nem ismeretes történetet ismerteti, csupán összelopkodott momentumok ízlésesen tálalt gyűjteményeként tudom jellemezni. De azért jó volt megnézni.   6/10



2015. november 17.

Eden

Mia Hansen-Løve (2014)

Mia Hansen-Løve egy méltatlanul kevés figyelmet kapott, intellektuális filmkészítő. A mellőzésének egy nagyon egyszerű és könnyen kiszúrható oka van. Nem kifejezetten élvezetesek a filmjei. Ez kellően hülyén hangzik így, úgyhogy fordítsuk meg annyiban a dolgot, hogy a filmjei elsősorban nem a nézés közbeni élmény miatt nagyon jók. Hanem azért, mert hosszan az emberrel maradnak. Tálcán, érzelemmentesen tálalja felénk a felboncolt lelket, a háttér és a sok mellékszereplő mind részletekbe menően megmunkált. Olyan sok információt tol az arcunkba hirtelen, hogy első nézésre szinte biztosan nem sikerül mindent befogadni. Mindegyik filmjét szívesen újranézném, mert érzem, hogy másodjára jobban megérteném és hogy van még annyi réteg és mélység benne, amit érdemes felderíteni.


Amellett, hogy kielemzi a rocksztár életvitel legszürkébb egerének sorsfordító lépéseit, feltérképezi a modern, nyugati élet utolsó húsz évének alakulását az elektronikus zenei színtér változásának vonatkozásában. Attól kezdve, hogy a 90-es évek vége fele még mindenki kisebb klubokban nyomult nevenincs DJ-kel cimborázva, egészen addig, amíg a végére totál személytelenné, zilálttá és üzletközpontúvá vált minden. És ezt állítja párhuzamba azzal, hogy hogyan kopnak ki az ember életéből a barátok és hogyan lesz úrrá rajta a drog, ha nincs mersze továbblépni. Közben az egésznek keretet ad a Daft Punk mítosza, amit persze szépen megtámogattak zenei betétekkel is. Ez egyébként elég üdítő az elég bénácska garage számok áradata mellett.

Szóval összességében egy remekül kidolgozott, okosan felépített film. A történet egy az egyben elképzelhető a való életben, a hatásvadászat nagyon távol áll tőle. Elgondolkodtató és tanulságos, csak talán kicsit túl hosszú és steril ahhoz, hogy igazán meg lehessen szeretni. De hogy kifejezetten ajánlott, az ne legyen kérdés.   7/10

Vajon mire jó ez a mosott, pasztell színvilág? Miért kellett ez?

2015. november 16.

American Ultra

BeSZERvezve
Nima Nourizadeh (2015)

Tipikus példája annak, hogy hogyan baszódik el egy alapvetően jó filmötlet. Illetve, hogy hogyan formálja át a gépezet a maga képére az eredeti forgatókönyvet. Eme kijelentésem persze csupán feltételezés. Mégpedig annak a feltételezése, hogy ez egy félresikerült próbálkozás, nem pedig egy eredetileg is tucatterméknek szánt blődség.


Egész érdekesen indul, viszonylag hosszasan, alaposan próbálják felépíteni a karaktereket, melyeket Stewart és Eisenberg is teljesen jól hoz, de mellettük a karakterszínészek is abszolút jók. Tehát lényegében az alap rendben van, adott a modern, őrült humor, a könnyedség, a történet és a profi megvalósítás. Aztán beindulnak az akciók, az egész elveszti az egyéniségét, unalmassá válik és utána már maximum csak pár beteg poén erejéig tud újra fellángolni. Az értelmetlen piff-puff, a csinnadratta és a töltelékanyag hatására az idő elmegy vele, de ennek megfelelően a film második fele totál jellegtelen és érdektelen. Mikor tanulják már meg, hogy dráma kell az akcióhoz is.    5/10

2015. november 13.

Sukai kurora

Égenjárók
Mamoru Oshii (2008)

Lehet általánosságban beszélni a jelenségről, úgyhogy minden további nélkül, nyugodtan kijelenthetem, hogy ez az a típusú anime, amiben sokatmondónak szántan néznek rezzenéstelenül és végig olyan érzése van az embernek, hogy nagyon figyelnie kell, mert minden apróságnak jelentősége van és végül valami komoly dolognak, valami nagyszerűnek a részese lesz. Aztán közben kiderül, hogy az egész csak látszat és rettenetesen unalmas vánszorgást kell átélni egy közepesen érdekes, alternatív valóság világában. Attól hogy mindenki keveset beszél és azt is felettébb lassan mondja, sajnos még nem lesz mélyebb, még nem nyer értelmet benne semmi. Pedig ennél több aligha van ebben a filmben. Olyan mint egy üres váz, nem töltötték meg valós, átélhető tartalommal, csak pózokkal. Egyébként a képi világ sem tetszik annyira, de a CGI a korához mérten is impozáns. Ugyanakkor elég mulatságos a remek látvány nyújtó nyitány után megpillantani a klasszikus anime egyszerűségét. Ebben a kombinációban elég silány az összkép. Sehol nincs ez a Ghibli féle okosan implementált, egyensúlyban tartott kézi rajz + CGI arányú műveihez képest. Egy szó, mint száz, csalódás ez attól, aki a zseniális Ghost in the Shellt rendezte.   4/10



2015. november 12.

Trainwreck

Kész katasztrófa
Judd Apatow (2015)

Úgy éreztem, hogy ideje nekem is felderítenem, mi fán terem ez az Amy Schumer jelenség. Kicsit furcsállom, hogy épp erre a stílusra gerjedt rá az utóbbi időben a fiatalság és az internet népe, bár a szabadossága miatt persze érthető. De mégis, annyiféle irányból jött már elismerő jelzés irányában, hogy azt hittem ennél azért többre számíthatok. Mert aktualitása, humorérzéke ugyan van, de az ordenáré, léha, könnyűvérű, nihilista, hedonista oldal és ezzel együtt az ötletelős, egymás mellé passzított jelenetekből álló cselekménysor olyan jelentős túlsúlyban van az idő nagy részében, hogy a mellette felállított gyengécske karakterfejlődés és sztori, teljesen elveszti a jelentőségét. Nem mellesleg egy hajszál, nem sok, de annyival se mer továbbmenni egy középszerű romantikus film dramaturgiájánál. És persze az sem utolsó szempont, hogy számomra sántít egy kötelezően magassarkúban flangáló, részegeskedő, egyéjszakás kalandokat kereső, középkorú nő ilyen szintű pálfordulása is. A legnagyobb baj viszont az, hogy még Apatow rendezése is teljesen hozzáidomul a Schumer féle, sablonos forgatókönyvhöz. Nem érezni semmit korábbi rendezéseinek (legalábbis amiket saját anyagból csinált) következetességéből, gördülékenységéből, és hát lássuk be, ebben az anyagban azért jelentősen kevesebb agy van. Szituációkban helyenként nagyon jó, de Amy Schumer egyelőre egy egész filmmel nem bír el. A hiányosságok elfedésére teletömték híres sportolókkal, egy valag ismert színésszel, de ez se tévesszen meg senkit. Ez egy átlagos, maximum egyszer nézhető vígjáték, semmi több.   5/10


Amy Schumernek jó érzéke van a humorhoz, de színésznőnek teljesen középszerű. Ellenben Bill Hader minden jelenetben végtelenül cuki és jópofa.

2015. november 10.

Phoenix

Phoenix bár
Christian Petzold (2014)

Érdekes és roppant izgalmas az egész alapszituáció. Nem jut eszembe egyetlen olyan film se, ami konkrétan a háború utáni első pillanatokban játszódna, úgyhogy remélem mondanom sem kell, hogy mennyire kiaknázatlan területe ez a filmezésnek. Persze ez itt csak a háttér, de annak nem hiszem, hogy jobbat ki tudtak volna találni. Azért csak háttér, mert sajnos az Izraelbe utazós mellékszál az öngyilokkal együtt elsatnyad és súlyát veszti a végére, pedig elég sokáig építgették az elején ahhoz, hogy így elbánjanak vele. (És vele együtt az egészen furcsa módon szép Nina Kunzendorffal.) A kurfinyaság, amire a most is remek Nina Hoss - Ronald Zehrfeld páros készül, logikailag szintén kicsit kidolgozatlannak tűnik, de ez mondjuk csak szőrszálhasogatás, mert simán elképzelhető, hogy efféle különleges helyzetbe került emberek, a szenvedély és az élni akarás hevében ilyesmibe lovalják bele egymást...


Együtt voltak régen, közös céllal, egy egyszerű életben. Jött a háború, ami mindig mindent megváltoztat. És a sors fintoraként újra együtt lehetnek utána is, de teljesen más célokkal, mint két idegen. Furcsa csavarja ez az életnek, és bár a történetbe, a jelenetek felépítésébe sok helyen bele lehetne kötni (miért engedi a végén énekelni, mikor fogalma sincs arról, hogy tud e egyáltalán?), már maga a felvetés zseniális, gondolatébresztő mivolta miatt megéri megnézni. Kicsit rezgett a léc, de azért megkapja a jobbat.   7/10

Megjegyzés: A Barbara jelentősen egységesebb és jobb film.

2015. november 9.

Laurence Anyways

Így is, úgy is Laurence
Xavier Dolan (2012)

Még mindig nem értem, hogy hogyan tud egy - ennél a filmnél éppen - 23 éves ficsúr, ilyen érdekes történetet és ilyen bonyolult karaktereket írni. Egyszerűen nem tudok én se mást mondani rá, minthogy őstehetség. Pont. Ezt azért jelentem ki így, kihívóan, mert egyrészt ez a szokásos eseteknél is nyilvánvalóbb, de még inkább azért, mert pont ilyen emberekre van (lenne) szüksége a mindenkori, nemzetközi filmkészítésnek. Olyanokra, akik mernek szembe menni a konvenciókkal, akik ontják magukból az aktuális társadalmi problémákkal foglalkozó, személyes drámákat és akik folyamatosan változva, fejlődve haladnak előre. De elsősorban olyanokra, akik csak és kizárólag a saját fejük után mennek.


Xavier Dolan úgy csinál filmet, ahogy nagyon kevesen a szakmában. Ebből is látszik, hogy milyen kivételezett helyzetben van, hiszen gyakorlatilag megkötések nélkül csinálhatja azt, amit akar. És csinálhat bármit, abból siker lesz. Bár megítélése általában vegyes, de az alapokat illetően nem nagyon mondja senki, hogy rossz irányba tartana. Ha nem is egyöntetűen, de mindegyik filmjét istenítik valamilyen okból.

Rátérve a Laurence-re; mint egy értékelendő filmet, ellentétben a filmkészítéshez való hozzáállással, már nem tudom olyan lelkesen magasztalni. Nyilvánvaló, hogy túl hosszú, de ez egyébként egyáltalán nem jelenti azt, hogy unalmas lenne vagy szenvedős. Végig érdekes így is, csak mivel Dolan annyira telítve van közlési vággyal, szabályosan úgy robban ki belőle minden. Ehhez párosul a fékezhetetlen ötlettobzódás, valamint a filmes technikákkal való - enyhén önző - játék. Ezek így együtt, akárhogy is nézzük, egy elég izgalmas és élvezetes kombinációt alkotnak. Részemről el lehetne nézni ezt akármeddig, de ebben a formában azért persze nem lehet szuperlatívuszokban beszélni róla. Nem úgy, mint a zenei betétek kifogástalan válogatásáról és leleményes elhelyezéséről, illetve a most is szinte újszerűen jól kihasznált 4:3-as képarány makacs erőltetéséről.


A hossza miatt nagyon nehezen álltam neki, de most már teljes bizonyossággal tudom, hogy Dolantől sosem kell tartani. Csak remélni tudom, hogy minél tovább megmarad ilyen tiszta lelkűnek és továbbra is ontja magából a filmeket. Hiába tolja túl olykor-olykor egy ötletét, vagy tolja el a hangsúlyt öncélúan valami apróság felé, maga az amit csinál, a hibákkal együtt is sokkal többet ér, mint a folyamatosan áradó filmek java. Ellentétben azokkal (szitokszó!), ő tart valamerre és a célja is jó. Én csak bátorítani tudok mindenkit, tartsunk vele!   7/10

2015. november 5.

The Serpent and the Rainbow

A kígyó és a szivárvány
Wes Craven (1988)

Noha egyáltalán nem reménytelen eset ez a film, nekem elég sok problémám volt vele. Komolytalan hangvétele miatt nem más, mint egy izgága ötlettobzódás. Semminek nincs súlya, csak gyorsan megtörténnek a dolgok és pörgünk tovább magyarázat, értelem vagy bármilyen jelentőség nélkül. Se nem vicces, se nem félelmetes, se nem izgalmas, se nem rejtélyes. Mondjuk helyette mozgalmas, kalandos, laza és kompromisszummentes módon árad belőle gyakorlatilag minden, ami csak a készítők eszébe jutott. Biztos van akinek efféle érdekességszámba menő mivolta okán érdemleges lehet, szerintem elég a létezéséről tudni, nem érdemes végignézni.   4/10



2015. november 4.

Mr. Holmes

Bill Condon (2015)

Nagyszerű ahogy a szívére öleli a nézőközönség ezt a klasszikus felütésű, hűen klasszikus megvalósítású, klasszikus történetet, de én nem azért vagyok itt, hogy ettől elájuljak. Érezni rajta, hogy ezt klasszikusnak szánták és azon kívül, hogy ez a nevezett szándék messziről kiabál róla, tulajdonképpen nincs is vele semmi komolyabb baj. Csakhogy ettől nekem termékszaga lesz és már látom is magam előtt a roppant méretű kutatáshegyek között töprengő, számoló marketingrészleget meg a statisztikákat meg mindent. Lehet, hogy már a regényben is ez lapult, de lehet, hogy csak én vagyok erre túl érzékeny. Annyi viszont biztos, hogy ez így túl kerek, túl művi. Örömteli, hogy visszafogott és nincs agyonbonyolítva, illetve külön szót érdemel az is, ahogy a hétköznapi dráma vágányára terelik az eredendően detektív-sztorinak induló cselekményt. Azért inkább ennek örüljön a nép, mint egy Szpílbergnek vagy valamelyik tanítványának, de ez azért még elég messze van attól, hogy saját jogán klasszikussá váljon.   6/10



2015. november 2.

Slow West

John Maclean (2015)

Torz, alternatív vadnyugatkép akar lenni, de ahogy egy héttel a megtekintése után töprengek rajta, egyre inkább afelé húz a véleményem, hogy az igazi, vad vadnyugat valójában tényleg valami ilyesmi lehetett. Amikor az az ezernyi helyről odatévedt, különc figura hajkurássza teljesen elhagyatottan, konvenciók, erkölcs és a legcsekélyebb kontroll nélkül az életének hovatovábbját, nem kell csodálkozni rajta, ha elvetemült agyamenteknek néznek ki, amikor valamilyen okból kereszteződnek az útjaik.


Rengeteg oldalról megközelítve láthattunk már vadnyugati témákat, de szerencsére manapság előtérbe kerülnek az egyedibb, személyesebb történetek is (lásd és lesd). Ez a film, maga a filmkedvelők paradicsoma, hiszen finoman árnyalt, okos és szerethető humorral, valamint tetemes mennyiségű iróniával tárja elénk a fenséges, szájtátva bambulós képekkel festett, meglepetésekkel teli történetét. Tele van az érthetetlenség határát súroló, furcsa figurákkal, akik nem átallanak lenyűgözni minket sajátosságukkal. Legszebben mondva, az egész egy rohadt kúl, felforgatott road movie, amiben szinte minden percre jut valami izgalmas vagy érdekes kis finomság. Egy nagy csemege, amit egyszerűen habzsolni kell!   7/10

Ben Mendelsohn for president!