2014. június 26.

Kaze Tachinu

Szél támad
Hayao Miyazaki (2013)

Szél támad. Micsoda ragyogó szófordulat. Sokat sejtet, az ismeretlenbe hívogat. Valami fontosnak a kezdete. "Feltámad a szél, meg kell próbálni élni." Az Életre hív. Jöjjön bármi, élni kell. Meg kell próbálni, más nincs, még valami jó is történhet.


Valahol a film harmada fele lehetett amikor először éreztem teljes erőből elszorulni a torkomat. Onnantól kezdve egészen a végéig, bármelyik pillanatban képes lettem volna bömbölve sírni. Most is, ahogy csak rátéved a gondolatom. Szavakba önteni nem igazán lehet, csak az érzést lehet megpróbálni leírni. Az érzés az, amikor egyszerre annyi visszaigazolást kapsz arról, amit életről tapasztaltál, hogy nem tudod másképp feldolgozni. A történet taglalása nélkül nehéz bármit írni róla, de legyen elég annyi, hogy Hayao Miyazaki képes volt arra, hogy egy két órás filmben (animációs filmben!) összegezze munkásságát annak legfontosabb szimbólumaival (repülés, szerelem, háború, álmok), a saját élete meghatározó eseményeit (anyja tüdőbetegsége, apja repülőgép-tervező) beültesse egy fontos történelmi személy életrajzába (Horikosi Dzsiro a második világháborús japán repülők tervezője), kontextusba helyezze a háborúra készülő Japánban, egyből reflektáljon is rá ("Egy sem tért vissza közülük."), ezek köré szője a szerelmet, mint az élet leginkább megkerülhetetlen, legintenzívebb szakaszát, ráhúzza a gyerekkori álomképekből felépített szerkezetre és mindezt úgy, hogy az egész egy gyémánt szilárdságúan koherens egésszé váljon. A viszontagságok, az élet folyton előkerülő ellentmondásai dacára épp az élni akarásról szól. Csak hát az életről nem lehet röviden, kijelentő módban beszélni, ezért közben a megszállottságról, a szerelem ambivalens érzéseiről, az önzésről, az odaadásról, az álmok valóra váltásáról és az életben való csalódásról is szól. Az élet tanulságairól, egy élet összegzéséről. A legmélyebb tisztelettel csak annyit tudok mondani: Gyönyörű!   10/10

2014. június 25.

Unhook the Stars

Csillagot az égről
Nick Cassavetes (1996)

John Cassavetes a non plus ultra. Filmjei olyan mélyen belemásznak az ember lelkébe és fejébe, hogy képtelenség elfelejteni őket. Az apja művei után Nick Cassavetes pályáját végignézve, vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészt jó, hogy nem kényszeresen megfelelni vágyó erőlködésszagú filmeket csinált, mert felérni hozzá nyilván nem tudott volna. (Ahogy senki sem.) Másrészt viszont furcsa ilyen stíluskavalkádot látni, nehéz ez által elhelyezni a beskatulyázó-méteremen. Rendezett mindenfélét, itt azonban íróként is szerepel, mi több ez az első filmje és ráadásul a főszerepet kedves édesanyjára (a teljesen ismeretlen Gena Rowlands-re) osztotta, úgyhogy bátran kijelenthetem, hogy ez egy személyes darab. Az elvárások részemről óhatatlanul nagyok, hiszen jó eséllyel a valaha volt egyik legnagyobb filmrendező fiának életszemléletével találkozom.


Közvetlenül nagyon nehéz az összehasonlítás, mivel stílusában jelentősen eltér. Ha úgy tetszik a klasszikus hollywoodi filmezés kijárt ösvényein jár, szemben apja beskatulyázhatatlan egyéni látásmódjával. A gondolkodása azonban nem annyira egyszerű, mint amilyennek tűnik. Az anyja által megformált egyedül élő, idősödő asszony útkeresése felvilágosult, jó érzésű ember látszatát nyújtja. Ha nem is merőben, de még ma is rendhagyónak és merésznek tűnik az élethez való hozzáállás ezen ábrázolása. Ugyanazokat a történeteket, amiket annyiszor láttunk már, bizony így is lehet tálalni. Inspirálóan, szívet melengetően, úgy hogy másnap könnyebben kelsz föl, hogy kicsit visszanyered a bizalmadat a világban és a társadalomban. Minden csak hozzáállás kérdése. Bár elsőre nem annak tűnik, valójában ez egy ritka jó feel-good movie. Az egyik legjobb amit valaha láttam.   8/10

2014. június 24.

The Returned

Manuel Carballo (2013)

Jó, hogy teret nyernek végre az inspiratív, önálló ötletek a jó öreg zombi/vámpír történetekben. Ebben az esetben a végeredmény minden szempontból korrektnek titulálható. A kivitelezés ha nem is vérprofi, felhördülés nagy bénaság miatt nincs. Az alacsony költségvetést is szépen kompenzálják, amiben nagy segítség a történet hétköznapi vágányra terelése. Ez egyébként a leginkább szimpatikus az egész koncepcióban. Nem akar nagy lenni, csak egy kicsit elgondolkodtatja az embert, hogy egy ilyen helyzet a való világban hogy is nézhetne ki. Akkor mégis mi a baj, miért nem válik igazán jó élménnyé? Teszem fel a helyén való kérdést. Hát pont azért, mert konszolidáltan, az ego legkisebb jele nélkül vezet végig minket a sztorin. Aztán az utolsó negyed órában mégse bír elszakadni a bevett nagyzolástól és az indokoltnál jóval többször licitál rá saját magára. Merészen kicsinek, furfangosnak, okosnak nehezebb lenni, én elhiszem, de hosszabb távon, elismerések szempontjából kifizetődőbb lett volna. A jó ötletből ez így egy összecsapott, kidolgozatlan egész és sajnos gyorsan feledésbe fog merülni. Dolgozni kellett volna még rajta.   6/10



2014. június 19.

Her

A nő
Spike Jonze (2013)

Nehezen álltam neki, mert nem akartam elhinni, hogy fel lehet ezt a témát pátosz és szájbarágás nélkül vinni filmre. Spike Jonze számomra az örökös nagy ígéret volt, az a fajta rendező akinek minden filmjét illik ismerni, hiszen mindig érdekes koncepciókat dolgoz ki. Valami mégis mindig zavart a filmjeiben (még a John Malkovich menetben is, de ott a legkevésbé), ezért nem tudtam feltételek nélkül szeretni őket. Ráadásul duplán nagyok az elvárások, mivel ennél aktuálisabb sztorit talán nem is írhatott volna. Mára talán érett annyit, hogy objektívebben tudjon kezelni egy ilyen kényes témát.


A mai ember egyik legnagyobb problémája az elszigetelődés, a bezárkózás. Egy olyan folyamat ez, ami teljesen észrevétlenül kúszott be az életünkbe. Kinél jobban, kinél kevésbé. A fiatalokon lehet a legjobban megfigyelni, akik már úgy születtek bele ebbe a virtuálissal keveredő világba. Kézenfekvő példa egy kocsmai összeröffenés, ami mára úgy néz kívülről, mint egy telefont együtt nyomkodó geekek gyülekezete. Nehéz meghúzni a határt, hogy hol káros és hol még éppen inspiráló, az életünket könnyítő másod-világ ez.
Jonze úr egy lehetséges jövőt fest le elénk, ahova nagyon jó eséllyel tartunk és valószínűleg korábban következik be, mint gondolnánk. Mindezt úgy teszi, hogy elkerüli az összes szokásos hibát, ami az ilyen típusú filmeknél elő szokott kerülni. Nem szónokol magas lóról, nem hízelgi be magát a néző kegyeibe, nem csak pár gondolat köré húz fel egy szokásos történetet, hanem folyamatosan meglep az összetettségével. Bizonyára sokan segítették munkáját, az elismerést így nevek nélkül is mindannyijuknak szívem legmélyéről küldöm. Nagyon ritka manapság, amikor ilyen aprólékosan, minden kis momentumra odafigyelve építenek fel egy teljesen valóságosnak tűnő világot. Nemcsak a vizualitásra gondolok, hanem az emberek interakciójára, a személyiségtípusok jövőben lehetséges viselkedésére és tényleg mindenre, ami egy kicsit is fókuszba kerül ebben a remekműben.


Sok mindenről lehetne beszélni, de inkább kiemelem a zene hangsúlyosságát, mert nekem ez ragadt meg a legjobban. Az Arcade Fire, Owen Pallett kettős, az egójukat teljesen háttérbe szorítva, mélyen integrált filmzenét komponált, pedig nem mondanám egyik előadót se éppen visszafogottnak. Néha a beszélgetések közben is szól valami, ez persze erősen hangulatkeltő, másnak hathat akár kicsit giccs fele hajló szemfényvesztésnek is. Szerintem inkább szépen beleépül a koncepcióba, a csendnek így mindig kiemelt jelentősége van. A fényképezés minimalista és letisztult, remekül illeszkedik a ragyogó fantáziával kidolgozott helyszínekhez és díszletekhez. A színészi gárdáról pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Joaquin Phoenix, szerencsétlen P.S.H. halálával első számú férfiszínésznek lépett elő. Ehhez mérten tudja, hogy épp mennyire kell visszafogottnak lenni, mennyi az, ami pont elég ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön a szerepe. Amy Adams még mindig a legjobb, de Rooney Mara és Olivia Wilde is hibátlanul hozzák karaktereiket.
Tovább dicsérni már szinte kellemetlen lenne, szóval maradjunk annyiban, hogy Spike Jonze szólt. Ő még talán épp idejében figyelmeztetett minket, hogy merre tartunk. Innentől csak rajtunk áll, hogy tanulunk e belőle. Ritka kincs ez a film és csak remélni tudom, hogy minél több emberhez eljut és minél többen átlátják mennyi mindent mondott nekünk.   9/10

2014. június 16.

Casse-tête chinois

Már megint lakótársat keresünk
Cédric Klapisch (2013)

Csak így sorozatként lehetséges az, hogy megkapja a nagyon jó osztályzatot, hiszen egyértelmű, hogy nincs benne annyi spiritusz, mint a korábbi részekben. Végeredményben egy kielégítő, a legkevésbé sem bevállalós lezárást láthatunk. A humoros oldala ugyanolyan jól működik, az életről viszont egy szóval sem mond többet. Tartottam tőle, hogy kicsit erőltetetté válik és hát bekövetkezett. A karakterek, melyek viszik a hátán a produkciót, sokat köszönhetnek maguknak a főszereplőknek. Cukik, és a korábbiakból kiindulva kényszerűen hozzák a kínos, vicces szituációkat. Tulajdonképpen így van rendjén, sokkal többet nem is lehetett volna várni a produkciótól, csak azt sajnálom, hogy nem sikerült bármi szempontból izgalmas lezárást írni hozzá. Így inkább egy utólag kiköhögött toldásnak tűnik.
A trilógiáknál ez már csak így van. Fincher ide vagy oda, az Alien sorozat igazán jó filmjei csak az első két rész, a Keresztapa harmadik része egy teljesen más irány (mondjuk nekem nagyon tetszett, de attól még egy más film) és így tovább. Objektivitás, több ember rálátása és erős együttműködése, lásd Mielőtt éjfélt üt az óra, megoldás lehet egy tökéletes trilógiára, de még így is igen ritka, akármilyen profi szakemberekről is van szó.   7/10


Pusher trilógia esetleg? Csak kérdezem. Költői.


2014. június 12.

The Addiction

Menekülés a pokolból
Abel Ferrara (1995)

Van úgy, hogy nem sikerül a megfelelő hangulatú filmet eltalálni, és ez rohadtul ez a helyzet volt. Ilyen esetben, általában vagy szenvedek rajta, vagy ilyenkor érnek a nagy ledöbbenések. Na ez pont a kivétel, mert van olyan erős, hogy felkeltse az érdeklődésemet és érzem, hogy nem érdemes (szabad!) fél vállról venni. De nem mondanám, hogy felfogtam amit nézek. Nem tudtam megfejteni a szimbolikáját, viszont élvezetes volt csak úgy simán nézni. Akár van mélyebb értelme, akár süketelés az egész, nem tudnám azt mondani rá, hogy nem jó.   6/10



2014. június 11.

300: Rise of an Empire

300: A birodalom hajnala
Noam Murro (2014)

Bár nyilvánvaló, hogy a készítők nem veszik komolyan amit művelnek és a szándékuk se az, hogy a nézők komolyan vegyék. De azért ez nem jogosítja fel (ne jogosítsa már fel!) őket arra, hogy számtalanszor megismételjék magukat és az alapvető, íratlan filmes szabályokat se tartsák be. Mondjuk kétszer még lehet, hogy elnézem az indokolatlanul bő vérmennyiséget, ha olyan a jelenet dramaturgiája (mondjuk ez is necces gondolat). Viszont 213-szor nem hogy nem érdekes, de felesleges és öncélú is. Teljesen értelmetlen így túlhasználni és ez a lassításokra ugyanúgy igaz. Hatástalanná válik, ráadásul azt az érzetet kelti, hogy hülyének vagyok nézve. "Biztos erre gerjednek a kis geekarcúak, duplázd meg még egyszer!"
Persze ha egy ilyen történelmi eseményből csak a fő vonalakat sikerült kiemelniük, a többit meg simán feltöltik ezzel a maszlaggal (gondolkodás nélkül), akkor nem érdemes sokat várni. Ez a Snyder iskola 2. generációja, ennyit tudnak. Dübörög a béna zene (Junkie XL), véget nem érnek az álmosító monológok és videojátékszerű istenkirályok csillognak visszatetszően.
Minden karakter kap egy vezérszálat, kibontva egyik sincs. Ha kell egy kis évődés akkor előkerül az a szereplő aki évődni tud, ha dráma kell előkerül az akiről már a legelején tudni lehet, hogy meg fog halni, ha gonoszkodás kell, előkerül Eva Green és így tovább. Eva Greennél persze érdemes pár szó erejéig megállni. Még egy ilyen különleges színművésznőt nem tudom, hogy hordott e hátán a föld. Már maga a fizimiskája is olyan (máskor is), hogy képtelenség eldönteni, épp gyönyörű e vagy furcsán torz. Játékában mindig ott van a kettősség. Talán rajta látszik leginkább, hogy érti mi az amitől jó lehetne a film. Véresen komolynak tűnik, komolyabban veszi, mint bárki más a stábból és mégis látom rajta, hogy tudja mit csinál, hogy ez mégiscsak egy poén. Sajnos egyéb pozitívumot nemigen tudnék kiemelni. A grafikák is túlzóak, pacsmagolt, fantáziátlan bénaságok. Holott a legfontosabb szerepe épp egy erős, jól fókuszált, arányos, megnyerő fényképezésnek lenne ebben a vizuálőrületben.   3/10


Lena Headey-t is mindig dicsérni szoktam, de egy ilyen természetfeletti jelenség mellett, sajnos semmit nem tud felmutatni. Eltörpül.

2014. június 10.

Oculus

Mike Flanagan (2013)

Nem is voltam tudatában, hogy ennyire hiányzik egy kiadós ijesztgetés. Főleg, hogy a jobbik féléből sikerült kifogni egyet. A jobbik féléből, mert igen, ez is a futószalagról gördült le. Csak éppen ennek jók az illesztései, és nem látszik, hogy ez is ugyanaz a béna műanyag. Jó nagy átverés mondjuk, mert ha szétszereled, egyből rájössz, hogy az ég adta világon semmi értelme nincsen. Annyira megkeverik az idősíkokat és annyira agresszíven hatásvadász (és nem utolsó sorban profi!) a vágás, hogy arra még eddig nem nagyon volt példa. Teszik mindezt azért, mert a történet gyér és nincs megoldása! Csinálnak egy rekurzív átverést és akármilyen olcsó ez a trükk, meglepően jól működik. Zene, képi világ, színészi játék és minden egyéb szinten átlagos, de ki a tökömet érdekli ez?! Csak a mindennapi fosatásunkat add meg nekünk ma! Nekem azért jólesett.   6/10



2014. június 6.

Vampire's Kiss

A vámpír csókja
Robert Bierman (1988)

A hármast végül azért kapja meg, mert egy kis remény tényleg van. Lehetett volna belőle valami. Persze rengeteget kellett volna dolgozni rajta, de nem annyira elveszett, mint gondoltam. Pozitívumnak ott van pl. a hihetetlenül gyönyörű Jennifer Beals, akivel semmit nem tudnak kezdeni. Közel a 90-es évek tudom, stílusérzéket így minek várnék. Ráadásul nem egy őstehetség, rendes instrukciók nélkül, szegény teljesen elveszett. Még egy normális beállítás sincs róla. Nála jóval fontosabb lenne Nicholas Cage. Rajta lehet látni, hogy belelátott a karaktere fenyegető őrültségébe és annak borzasztóan nevetséges mivoltába. De sajnos nem erre hegyezték ki a filmet, hanem leginkább semmire. Jó fél órát le lehetne nyisszantani belőle, több hangsúlyt helyezni a szürrealitásra és máris teljesen másképp festene az egész.   3/10



2014. június 4.

Edge of Tomorrow

A holnap határa
Doug Liman (2014)

Folyton azon kapom magam, hogy mennyire fárasztanak az akciójelenetek. Nem csak mostanában, de egyre inkább. A legtöbbször (ahogy itt is) összevissza rángatják a kamerát és hipergyors a vágás, aminek következtében a jelenetek nagy részében csupán bámul az ember és csak körvonalakban tudja, hogy éppen mi történik. Van amikor jól működik ugyan, én mégis a nyugdíjas pártot fogom és szívesen megnézném egyszer pl. ezt a filmet állókamerás kivitelben. Illetve érdemes lenne végigpásztázni pár momentumot full HD-ben kockáról-kockára, mennyit sunyítanak a CGI huszárok.


Merthogy ez egy akciófilm, ráadásul elég jó. Mégis pont az akció az, ami a legkevésbé érdekel benne. Több Emily Bluntot (mert úristen), több poént (mert jók voltak), kevesebb happy endet (kicsit erőltetett), kevésbé tökéletes Tom Cruise-t és bevállalósabb zenét jobban szerettem volna ugyan, de nem vagyok telhetetlen. Jó ritmusú, hagyományos, ám töretlen ívű a rendezés, ötletes a történet és vérprofi a technikai megvalósítás. Kb ezt tudja most Hollywood, amikor a jobbik lábával kel föl. Erre azért simán vevő vagyok, bármennyire is fújok a gépezetre.   7/10

2014. június 3.

Filth

Mocsok
Jon S. Baird (2013)

Túlpörgetett, indokolatlanul durva és éppen ezért nem igazán vicces. Ez már nem vicces. Sőt! Felettébb idegesítő. Annyira intenzív élményt akar nyújtani, annyira kemény akar lenni, hogy minden hatásvadász baromságot bevállal és nagyon erőltetetté válik. McAvoy végül is jól csinálja amit csinál, illik a film adrenalinbomba jellegéhez, de mivel az ironikus mivolta nem működik kellőképpen, inkább ripacskodásnak tűnik. Érdekes, hogy némely jelenet (főleg a drámai oldal) milyen hatásos, éppen ezért egy elszalasztott lehetőségnek tűnik számomra. Hát ez lett mára a Guy Ritchie féle stílusból. Nagyon nem jó irány.   4/10