2015. március 31.

Top Five

Chris Rock (2014)

Jó példa arra, hogy egy klisére ráhúzott történetet hogyan lehet aktualitással és megfelelő arányérzékkel revitalizálni. Minden tekintetben jó a megvalósítás, a humor is működik, csak sajnos nem egyenletes az eloszlása. Néha sziporkázóan vicces, néha viszont túlságosan elcsúszik a visszatetsző niggerezés felé. A drámai oldal jól működik, szerencsére az erős párbeszédekre koncentrál, ahelyett, hogy túlságosan sablonosítaná. Nem váltja meg a világot, de Chris Rock büszkén vállalhatja újabb rendezését.   6/10



2015. március 30.

Flesh+Blood

Hús és vér
Paul Verhoeven (1985)

"Hát ez csak egy Verhoeven lehet!" Kiált fel a néző, ki ismeretlenül ül le eme film elé. (Ha látott már valamit korábban a híres hollandus munkásságából.) A gyors ritmusban egymás után érkező, vágtaszerű cselekmény mellett mindenekelőtt a mocskosságról ismerni fel. Mocskos a történet, mocskos a kor és az emberek, mocskos az egész rohadt világ és én is rohadt mocskosnak érzem magam utána. Ezt a korszellemet, ezt a nihilista élvhajhászatot látva, nem esik nehezemre elhinni, hogy miként tarthatott ilyen soká kikecmeregni a sötét középkorból. Talán ez az első film, amiben megközelítőleg helyesen ábrázolhatják az emberek értelmi szintjét és viselkedését, még ha néhol enyhe túlzásokba is esnek a készítők. A vidéki táj magányos tölgyének ágán csüngő akasztott parasztok rohadó húsára gyűlő legyek lágy zümmögése mellett mindenesetre igen romantikusan hat azon töprengni, hogy az épp akkor ismerkedő ifjú pár foga alatt vajon mennyire zavaróan serceg a mandragóragyökérről nem kellő körültekintéssel eltávolított föld, ahogy épp megpecsételik sorsukat ezzel a nevetséges szerelembabonával.
Igen erős a karakterek felhozatala, hiszen amellett, hogy a szedett-vedett brancs minden szereplőjének megvan a helye a remekbe szabott történetben, Rutger Hauer, az antihősök királya is összetett, érdekes figurát alakít. A legérdekesebb közülük mégis Jennifer Jason Leigh által életre keltett Agnes. Az a fajta vadóc szűz, akire már rápillantva is elszégyelli magát az ember, majd két perc múlva olyasmire veszi rá, amire még gondolni sem mert korábban. Nemesi álcája alatt közel olyan alantas, mint a pórnép, csak valamivel több értelem szorult bele és mellette eszeveszetten agyafúrt is. Külön érdekesség a szabados meztelenkedése, mivel nagyjából úgy fest mint egy 13-14 éves kislány (a film készültekor 22 éves volt).


Mostantól kezdve mindig ez a film fog eszembe jutni, ha a sötét középkor kifejezést meghallom. Ez nem csak a látványos erkölcstelenségnek köszönhető, de igen nagy szerepe van benne. Borzasztó látni azt ami történik, de egyszerűen képtelenség nem odanézni. Bűnös élvezet, durván berántja az embert, viszont utána kétszer olyan jól esik visszatérni az unalmas, hétköznapi, civilizált világba. Nehéz elhinni, hogy miként vált ennyire a feledés enyészetévé ez a film. Méltatlan.   7/10

2015. március 26.

Nuovo Cinema Paradiso

Cinema Paradiso
Giuseppe Tornatore (1988)

Pfú, most mondjam? Ilyen köztiszteletben álló műveknél sokan illendőségből szépítgetnek írásukon, de én ezt elvből nem tehetem. Ha valami nem működik, akkor azt ki kell mondani. Iszonyú idegesítő és fárasztó ez a naivitás és banalitás, amivel a kort próbálják bemutatni. Dramaturgiai alapvetésekről megfeledkezve, béna vágásokkal, előkészítés vagy lecsengésre hagyott idő nélkül. Rendes történetvezetés helyett gyermeteg poénok, gegek sorozata megy hosszú ideig, bemutató jelleggel. Folyamatosan megy a hahotázás, de nem azért, mert vicces vagy tényleg értékelhető poénokat látunk, hanem csak mert mennie kell a nevetésnek, mint hangulatelemnek. A történetben nincs igazi konfliktus és jellemfejlődés, a szerelem elnagyolt és idealizált, köze a valósághoz x tart nullához. A korok összekapcsolása is hagy kívánnivalót maga után, de összességében ez már nem sokat ront az összképen. A fő probléma a rengeteg szenvelgés. A film minden részét átjárja, de a lezáró húsz perc kizárólag csöpögő pátosz. És igen, ebben Morricone keze is benne van, nagyon nagy túlzásokba esik a végére.
Bizonyára az idő is csúnyán eljárt efelett a film felett, de én ennél messzebb megyek. Nem értem, hogy a Kárhozat vagy mondjuk az Akira évében, hogyan lehetett ezt egyáltalán komolyan venni, horribile dictu, díjakkal jutalmazni.   4/10



2015. március 25.

Viktoria: A Tale of Grace and Greed

Viktória: A zürichi expressz
Men Lareida (2014)

Valódi drámát és edzett szívemet felpezsdítő filmélményt ugyan nem vártam tőle, de elég nagy számnak tekintem már azt is, hogy egy olyan nehezen vászonra vihető jelenet, mint a gettóbeli barátnősködés, nem lett ciki. Magyar színészekkel készült (gondolom igazából nem azok), realistának szánt, drámai jelenet és nem vérgagyi. Ezt is megértük. Tényleg rohadt nehéz az ilyesmit hitelesen ábrázolni és azért megvallom, távol áll tőlem, hogy elégedetten csettintsek, de mindenesetre nem a megszokott, kínos bénázás megy. Mondjuk ez egy kirívó jelenete a filmnek, a készítők sokkal kockázatkerülőbbek annál, mintsem hogy ilyen nehéz feladatok elé állítsák saját magukat és esetleg ilyesmiken csússzon el a lényeg. Javarészt kétszereplős beszélgetésekre korlátozódik a cselekmény és tulajdonképpen nincs is nagyobb baj ezzel, többnyire működgetnek.


Végül, inkább az a fő probléma, hogy nincs kidolgozva a bővebb háttér és nincs olyan összetett se Viktória karaktere, se a mondanivaló, hogy nagyon szíven tudná ütni az embert. Ráadásul végig olyan érzés nézni, mintha már láttam volna, ami persze teljességgel lehetetlen. Az ok nyilvánvaló. Szolgai interpretációja ez a hírekben hallott történetfoszlányoknak némi hozzáképzelt, közepes minőségű, gyenge fantáziájú eszmefuttatással megtoldva. Ha meg nem így van, akkor meg azért gond, mert annak néz ki. Na azért nem annyira siralmas a helyzet. Jó kis film ez, nem kell bántani, csak sajnos nagyon messze van attól, hogy egy lapon lehessen említeni az északi filmek vagy éppen a román újhullám darabjaival.   6/10

2015. március 24.

La femme du Vème

Titkok Párizsban
Pawel Pawlikowski (2011)

A rejtélyeskedés eleinte jól működik, de ez inkább köszönhető Kristin Scott Thomas mindig lenyűgöző jelenlétének és a megközelíthetetlen szépségének. Maga a film mechanizmusa, ami próbál a pszichológiai betegségből adódó gellerre játszani és közben mégis művészien kelet-európaias lenni, nem igazán jön ki jól a végére se. Párizs természetesen egy sokoldalú város, minden nagyváros az, de ez a hideg, indokolatlan szomorúság nehezen átélhető, ha már egyszer ilyen fontos szerepet szántak a városnak. Ethan Hawke egyébként jól adja az esetlen, elveszett embert a vastag szemüveges álcájával, csak azt nem tudom, hogy hogy nem folyt ki a szeme a forgatáson ilyen szifonnal. Bár lehet, hogy kifolyt... Végeredményben az a baj, hogy értelmet ugyan még lehet találni a történetnek, de jobban egy saját hangját még meg nem találó művészieskedésnek tűnik, amit különösebb átgondoltság nélkül kipótoltak sablonos thrillerklisékkel.   5/10



2015. március 23.

Leviafan

Leviatán
Andrej Zvjagincev (2014)

Vasárnap esti szórakozásként, valószínűleg mindenki álma gyönyörű, észak-oroszországi tájakat nézni, amint a mesterien megkomponált állóképek ellenére, megsemmisülnek szépnek lenni, látva az ember zsibbasztóan ostoba tevékenységét. A természet mintegy megszentségtelenítődik, ahogy a korruptság és az alkoholizmus útvesztőjében kavarogva eljutunk a végkifejletig.


Földbe döngölően nyomasztó képet fest az orosz mindennapokról és ez amiatt felettébb borzasztó, mert a film a végletekig menően realista és távolságtartó. Tehát nemhogy semmit nem tesz azért, hogy együtt érezzünk a szereplőkkel, hanem egyenesen célkeresztbe állítja őket, majd ízekre szedi mindannyiukat, mint valami kísérleti állatokat. Minden egyes jelenet ki van hegyezve az egyedek azon tevékenységére, a társadalmi szereplők azon interakciójára, ami bemutatásra kerül a néző számára, megismerendő a rideg valóságot. Mint megfigyelő számára is kegyetlen és kíméletlen élmény látni, hogy hogyan megy tönkre minden.
Reményt, esélyt a javulásra persze semmit nem látni, hiszen ahogy mi is érezzük a mindennapjainkban itt nyugatabbra, a történelem nem engedi el az emberek kezét. Egy kialakult, velejéig korrupt rendszer folyamatosan újra és újragenerálja szereplőit és azok tulajdonságait. Kitörni ebből, egyelőre úgy néz ki maximum nagyon sok idő elteltével, egy elképesztően lassú folyamat árán lehet. Vagy nem. A mai Oroszországból bemutatni mindezt, mindenesetre nem kis elszántságra vall és szerencsére nem áll meg a jó szándék szintjén. A hosszú játékidő maximálisan kihasználásra került, nincsenek rendezési melléfogások sem és a színészi játékról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Jogosan vívta ki a kritikusok tiszteletet világszerte, hiszen ritka amikor ennyire aktuális téma kerül feldolgozásra, mély, átgondolt, ütős mondanivalóval és még a megvalósítás is művészien gyönyörű. Az utóbbi idők legfontosabb filmje, semmi kétség.   8/10


Szép keretet alkot a szomorú, mégis igéző képekkel, Philip Glass hasonlóan összetett, érzelemdús zenéje.

2015. március 20.

Magic in the Moonlight

Káprázatos holdvilág
Woody Allen (2014)

Woody most némileg túlerőltette a naivságot, de egyébként annyira cuki az egész, hogy nincs miért haragudni rá. A történet kerek, nincs benne üresjárat és végül nem egészen arra tart, mint először számítani lehet rá. Szót érdemel a remek szereplőgárda, az élen természetesen Emma Stone-nal, valamint az érdekes fényképezés. Bár elég erősen szűrőzött, de az igényes díszletezéshez pont illik, úgyhogy a látványvilág összességében pazarnak mondható. A rosszmájúságot on állásba kapcsolva, ha valaki ezzel kezdené az ismerkedést, biztosan nem szeretné meg Woody Allent, vagy messzebb menve, ha nem ilyen nagy név rendezte volna, szinte biztosan a süllyesztőben végezte volna a film. De mivel egyik eset sem áll fenn, nyugodtam meg lehet nézni, senki nem fogja megbánni.   6/10



2015. március 19.

Jin-Rô

Jin-Roh: A Farkas-brigád
Hiroyuki Okiura (1999)

Remek, kontrasztos összehasonlítást lehetne csinálni a Ghost in the Shellel. Ott instant rabul ejtette az embert a velős, agyas szövegek áradata és a fellélegzést nyújtó gyönyörű képek közötti összjáték. Itt meg zavarodottan nézem a mókusagyú főhőst, ahogy soha véget nem érően réved a távolba. És itt nincs mi kizökkentsen, tartalmat adjon, mert eleve nehéz átlényegülni a kitalált világba. Hiába, egy ilyen a valóságtól elrugaszkodott, alternatív történelembe vagy részletesen elmagyarázva vagy nulla körítéssel érdemes útnak indítani a nézőt. Ez valahova a kettő közé esik és én ezt szenvedtem meg kegyetlenül. A hangulat nem fogott meg, úgyhogy egyenes úton záporozott fejem felé kérdőjelek ezerje, majd ugyanezzel az erővel maradtak megválaszolatlanul. A vontatottság és a szenvelgés gyilkolta meg a befogadást, illetve túl későn derül ki bármi ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. Jobb sorsra érdemes történet volna ez.   4/10



2015. március 18.

Wyrmwood

Kiah Roache-Turner (2014)

A történet komolytalan és egyszerű, amilyennek egy ilyen filmnél lennie kell. Az alapelemek sajnos mégis feleslegesen túlgondoltak, like zombik leheletéből üzemanyagot gyártani... Ha már egyszer fröcsög a vér, mennek a kemény beszólások, pörögnek a poénok, hullanak a zombik, lobognak a csöcsök, akkor minek ezt túlbonyolítani? Bosszantóvá azért egyszer sem válik, maximum tényleg annyiból sajnálatos, hogy a készítők épp az orruk hegyén túl nem láttak. Nem merték meglépni a még minimálabb sztorit, ami a zsigeri élményt jelentősen növelhette volna. A furcsa, gyorsan hulló karakterek, a szado-mazo ihletésű kísérletezés (Bianca Bradley idomaival az élen), a durván túlszaturált vizualitás simán elvitte volna a hátán. Így csak egyszeri szórakoztatásnak jó, de annak mindenesetre vastagon megfelel.   6/10



2015. március 17.

Wild

Vadon
Jean-Marc Vallée (2014)

Jean-Marc Vallée a Dallas Buyers Clubbal már bizonyított, a forgatókönyvet pedig Nick Hornby adaptálta, szóval meglehet az ok a bizakodásra. Én inkább mégis azt veszem biztosra, hogy ez az a film, ami mindenkinek mást ad, mint amire előzőleg számít. Én például egy sokkalta kalandosabb, könnyebb produktumot vártam, ami simán beilleszkedik a konzervatív, akadémiai elvárások posványába. Éppen ezért, eléggé szíven ütött az első nagyjából fél óra, mivel ez egy elég kemény dráma. Méghozzá a fantasztikusan szerkesztett, átgondolt fajtából. A majd két óra végig zseniális vágások sorozata, rabul ejt a rengeteg visszaemlékezés. Elsőre nincs különösebb koncepció az időrendben, de végül be kell látni, hogy mindig tesz valamit az aktuális eseményekhez. Tetszenek az alakítások is, mégis ezen a téren található a leggyengébb pontja a filmnek, ráadásul a legfájdalmasabb ponton. A főszereplő. Bár sokan dicsérik, nekem nem egyelőre nem adja át magát a Witherspoonaissance. Gondolom sokat számít, hogy nem szimpatikus, de egyszerűen nem tűnik hitelesnek ahogy a züllöttet, a megtérőt, a szenvedő, törékeny nőt alakítja. Pedig tényleg mindenki mással maximálisan elégedettek lehetnek a készítők. És úgy összességében a filmmel is, mert a történet nem túl bonyolult és nem is mond sok újdonságot egy filmkedvelőnek, mégis remek élménnyé avanzsálódik az ügyes rendezésnek és a vágásnak köszönhetően.   7/10


A klasszikus, természetes fényképezés szemet gyönyörködtető.

2015. március 16.

Miracle

Csoda a jégen
Gavin O'Connor (2004)

Hét évvel eme klasszikus stílusú sportfilm elkészülte után, Gavin O'Connor megrendezte a Warriort, minden idők egyik legjobb sportdrámáját. Így utólag ez maximum egy főpróbának tekinthető, egy tesztnek, amiben kipróbálja magát, hogy hogyan is működik ez a filmkészítés dolog (igen, tudom, hogy nem az első filmje). Noha, azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy rossz lenne, de azért több ponton hagy kívánni valót maga után.


A legfontosabb ezek közül a legmegfoghatatlanabb. Az a fantasztikus arányérzék amiről az utód tanúskodik, itt teljes mértékben hiányzik. Elindul a csapat bemutatása, de később erre nem építkezik és teljesen az edző kerül a középpontba, hanyagolva a többi szereplőt. A megjelenített mérkőzések aránya is furcsa, és bár nyilvánvaló, hogy a szovjeteken aratott győzelem az igazi dráma, a kihagyott küzdelmek nem segítenek az átélésben. Még sok apró dolog lenne, de ezek nem fontosak, illetve megbocsáthatóak lennének, ha nem lenne náluk komolyabb zavaró tényező. De sajnos van. Nem tudom mennyire hiteles Kurt Russell játéka, de az általa eljátszott Herb Brooks maga a megtestesült edző-klisé, akivel egyszerűen képtelenség együtt érezni. Most nézze végig valaki a filmet és mondja azt, hogy ezek a társalgások, beszédek és monológok elképzelhetőek a valóságban. Na ugye. Az egyébként mindig remek Patricia Clarkson, ha lehet, még nála is klisésebb edzőfeleség-klisé, szóval az ellensúlyozásra ő se éppen jó, a sportolók meg a végére teljesen súlyukat vesztik. Azért szerencsére a sportfilmek legidegesítőbb típushibáit sikerül elkerülni, úgyhogy élvezhető marad még a bosszantó karakterhibák ellenére is.   6/10

2015. március 12.

God Told Me To

Larry Cohen (1976)

Már csak azért is megéri megnézni, mert - akármennyire gondolkodok rajta -, nem igen tudom mihez hasonlítani. Larry Cohen szenvtelenül, gyors ütemben pakolja elénk a jeleneteket, pörög a cselekmény, a konstansan intenzív zene (helyenként túlságosan az) és a felvezetés nélküli események együtt olyan intenzív élményt adnak, hogy nehéz nem belefeledkezni. Ezek hatására a korra jellemző stílusjegyek nagy része hiányzik és inkább egy veszedelmes elme túlburjánzó fantáziájává válik, semmint hogy a címe által előre elkönyvelten, egy egyszerű, mára rég túlhaladott dramaturgiával rendelkező misztérium-filmmé. Még az is teljesen megbocsátható neki, hogy lényegében egy zagyvaság az egész és csapongva kerül elő benne mindenféle szeplőtelen fogantatás, nemtelenség, vallási szkepticizmus meg még hosszasan lehetne sorolni. Ami miatt mégsem válik igazán naggyá, az a rendezetlenség, a következetlen vágás, kicsit a gyenge megvalósítás is, de végső soron mégiscsak a megfelelő dramaturgiai elképzelés hiánya a legfájóbb. Most néztem, de már újra kéne néznem, hogy össze tudjam foglalni, hogy miről is szólt pontosan. Fésületlensége a bája, de egyben a legnagyobb megkötés is az élvezhetőséget tekintve. Minden tiszteletem a kompromisszummentes rendezésért, mindig öröm ilyesmivel találkozni.   7/10



2015. március 10.

Touchy Feely

Érzések és érintések
Lynn Shelton (2013)

Újabb hasonlattal élve, Lynn Shelton olyan a párkapcsolati filmeknek, mint a Zal Batmanglij-Brit Marling-Mike Cahill háromszög a sci-fi-thriller műfajnak. Alapjában véve jó a megközelítés, mert alapos a karakterábrázolás, mélyen vizsgálhatjuk a különböző családi problémákat, de az összképet tekintve azért akadnak hiányosságok. A rendezőnőtől korábban látottakhoz hasonlatosan, ez a film is jó irányba indul, de ebben az esetben sajnos elvész közben a lényeg. Vagy eredetileg se volt meg, de ez már úgyis mindegy. Kicsit zizi benne minden és mindenki, ennek megfelelően a leszűrhető információ is ambivalensen jelenik meg. Pillanatokra kivilágosodik és akkor minden indíték és cselekedet érthetővé válik, majd nem sokkal utána újra másfele kezd folyni a történet, jól összezavarva szerénységemet (és vélhetőleg a nézők többségét). Ez még annyira nem lenne nagy gond, hiszen én is nagy kedvelője vagyok a kiszámíthatatlan történetvezetésnek. Csakhogy, sajnos végül nem annyira derül ki, hogy kinek mi is a baja igazából; nem áll össze a végére se. Minden probléma ellenére, megérdemli a jó minősítést és ehhez semmi kétség nem fér. Csupa jó, szimpatikus színész játszik benne és mind komplikált, bonyolult karaktert alakít. Jó nézni őket, mert amikor percekre jól működik, akkor nagyon szerethető és igaz.   6/10


+ Josh Pais halálosan jó a tétova fogász szerepében. A jelenet amikor megkísérel feltelepülni a masszázságyra, indokolatlanul nagy nevetésre késztetett és rettentő jól esett.
– Ron Livingston-t mindig jó látni, de az ő szála a filmben teljesen érthetetlen és értelmetlen.

2015. március 5.

Before the Rain

Eső előtt
Milcho Manchevski (1994)

Sokan szeretik nagyon ezt a filmet, nekem sajnos nem sikerült megfejtenem. Nem mondom, hogy nem elképzelhető, hogy ez valakinek sokat mondjon, de óva intenék mindenkit a nagy szavaktól. Amolyan félresikerült művészfilmnek tűnik inkább. Először is elég furcsa az idő megbontása. Dramaturgiai szerepe megkérdőjelezhető, mert így a csúcspont a film első harmadában szerepel, a végére a már mindenki által kitalált részek meg nem ütnek nagyot. Méghozzá azért nem, mert - másodszor - nehéz kihámozni a mondanivalót. Látni, hogy macedónok és albánok nehezen élnek együtt, de nem látni ennek a két oldalon a miértjét. Se történelmi, se emberi szinten. Harmadrészt, az egész angol szál a szerelemmel és a gyilkossággal együtt a levegőben lóg, mintha kivágták volna a lényeget belőle. A hangulatot adja (egyébként is van egy sajátos hangulata filmnek), de végig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy nem sikerült átadni a célzott - akár mögöttes, akár nyilvánvaló - tartalmat, mert nem áll össze. Az ihletett képek nem mindig elegendőek.   5/10



2015. március 4.

The Rewrite

Hogyan írjunk szerelmet
Marc Lawrence (2014)

Hugh Grant annyira tipikus és annyira ugyanazt csinálja még mindig, hogy inkább egy kellemes emlékként, egy monolitként tekintek rá. Ez ad egyfajta nosztalgikus érzést, amit tovább erősít az újrahasznosított történet. Végül, mivel sikerült aktuálisnak mondható köntösbe bújtatni szinte minden szempontból, nem válik unalmassá. Igaz csak éppen annyira érdekfeszítő, hogy pár napig ne felejtsem el, amit láttam. Sztereotip karaktereket játszatnak, de szimpatikus gárdával, élükön a mindig csodálatos Marisa Tomei-jel. Nélküle minimum egy szintet romlana, de vele együtt is maximum egyszer nézhető.   6/10



2015. március 3.

Liza, a rókatündér

Ujj Mészáros Károly (2015)

Biztató jeleket vélek felfedezni a hazai filmkészítési fronton. Talán mostantól néha kerülnek a székbe olyan emberek is, akiknek van valami elképzelésük arról, hogyan kell kinéznie egy filmnek 2015-ben. (Ez az első 2015-ös film amit láttam!) Így utólag könnyen mondom, mert a film egy rettentő szimpatikus alkotás és a végével csupa vigyorgó embert láttam távozni a moziból. Szinte csoda, hogy egy ilyen abszurd hülyeség elkészülhetett Magyarországon. A film első harmadában viszont szívtam a fogam rendesen, meg néha fogtam a fejem és volt amikor szinte kínosan éreztem magam.


Nehezen akar beindulni, az az igazság. Bosszantó és természetesen abszolút felesleges narrátorral indul és a keretes szerkezetnek sincs értelme. Az alapszituációt akarják ismertetni, könnyítve a beilleszkedést, de visszafele sül el, mert a szöveg alapján az ember vár valamit és a reakciókból ítélve, valamint saját meggyőződésem szerint is, nem azt kapjuk, amit ígérnek. Eleinte a Lizát alakító Balsai Mónika pityergése, cukiskodása is üres és értelmezhetetlen, a poénok is inkább fárasztóak mint jók, a Mekkburgeres dolgot meg nehéz bárhova is elhelyezni. Aztán ahogy haladunk előre és megismerjük a szereplőket, egyre inkább kiderül, hogy milyen oltári nagy hülyeségről van szó és hogy milyen szórakoztató tud ez lenni. Jók a folyton visszatérő zenék, ilyen jó cgi még sosem volt magyar filmben, jók a kosztümök, jó a díszlet, értelmet nyer a Mekkburger is és - meglepő módon - nagyon szerethetőek a karakterek. Nem véletlen emlegetik Wes Anderson nevét, tényleg nagyon sok a hasonlóság az ő világaival. Azonban ahhoz, hogy olyan eredményesen vonjon be, mint a neves kortárs a filmjeiben, a legelején le kellett volna taglózni a nézőt, rákényszeríteni az abszurd humor befogadására.


Sajnos az összképre erősen rányomja a bélyegét, hogy ilyen egyenetlen. Persze rengeteget számít közben az is, hogy a jobb poénok inkább a vége felé találhatóak. Helyenként azonban nagyon jól működik és sokszor önfeledten szórakoztat. Lehetne sokkal jobb, de ez egy biztató kezdet. Ezzel a kijelentéssel biztosan nem lövök mellé. Remélem azért jó sokan megnézik, mert érdemes lenne rá.   6/10

2015. március 2.

Relatos salvajes

Eszeveszett mesék
Damián Szifrón (2014)

Azt nem mondanám, hogy egy kétórás filmként jól működik, de jobban belegondolva, ez minden ilyen kisfilmgyűjteményre igaz, még akkor is, ha csak egy rendező áll mögötte. Az eltöltött idő viszont egyáltalán nem vész kárba. Vicces és provokatív, méghozzá éretten, szarkasztikusan és társadalom-kritikusan. A státuszszimbólumként európai kocsit vezető öltönyös, a vele szemben álló elnyomott szegény, de a vízfejű ország burjánzó korrupciója kapcsán gyakorlatilag az egész argentin társadalom megkapja a magáét. A legtöbb történetben lazán, komolytalanul, de a tehetős szülők gyerekeként terhes nőt gázoló fiú története erősen fejbe vág. Rendben van, hogy ha valakinek van egy csomó ötlete és nem tudja másképp megoldni, mint kisfilmekkel. Csak sajnos ilyen módon nehéz fogyasztani, hivatkozni rá és rajongani érte. Lehet, hogy megnyit néhány pénzcsapot, talán ez volt eredetileg is a cél. Ha igen, akkor talán megláthatjuk, hogy milyen amikor - az egyébként nagyon ügyes - Damián Szifrón beleveti magát egy egész estés történetbe.   6/10