2014. december 30.

Fury

Harag
David Ayer (2014)

Nagyon jól indul. Ebből a kijelentésből sejteni lehet, hogy valahol elromlik. És tényleg. A háború borzalmait kegyetlenül és hatásosan tolja a képünkbe, csak néha rondít bele egy-egy hollywoodi jópofáskodás vagy az élet nagy tanulsága monológ. A harcok izgalmasak, a fényképezés bosszantóan összevissza, a zene átlagos vagy talán inkább az alatti. Amíg a karakterek építésére figyelnek, ameddig a történet tart valamerre, addig viszont összességében tényleg jól működik. Aztán jön a képtelen, valószínűtlen utolsó harc, ami bődületes nagy túlzás. Hogy kinek áll érdekében így lesilányítani egy szépen felvezetett filmet, hát nem tudom, de nagy kár érte. A végén kegyelmet tanúsító náci jelenete elnagyolt, a távolodó "úristenmitörténtitt" kameraállás felesleges és túl középszerű. Inkább valami beszélgetést vagy mittudomén, bármit tehettek volna a helyére. Persze ez már mit sem számít azután, hogy az emberi és megható felvezetést sikerült pátoszra meg túlzásokra cserélniük a végére. Nyeeeh.   6/10



2014. december 29.

Lucy

Luc Besson (2014)

Érdekes, hogy jobbára negatívumokat hallani róla. Persze tudom, a károgók mindig hangosabbak, mint a méltatók. Azt viszont nem tudom, hogy az emberek úgy általában mit várnak Luc Bessontól. Én pont azt kaptam amire számítottam. Sose kellett komolyan venni, de ahogy haladunk az időben, egyre nyilvánvalóbb, hogy ő könnyed szórakoztatásnál már nem vállal fikarcnyival sem többet. Jobban belegondolva, nem kellene messzemenő vitákba bonyolódni ahhoz, hogy a történetet sima többrendbeli lopásnak nyilvánítsuk ki. Igaz, hasonlóakból amúgy is temérdek van, szóval nehéz lenne megállapítani, hogy akkor most ki kitől meg hogyan. A lényeg, hogy sok dolog ismerős lehet, de pont ilyen hangvétel még szerencsére nem volt. Vicces és komolytalan, épp annyira, hogy ne lehessen haragudni rá. Ugyanakkor éppen ezért teljesen súlytalan is. Eszméletlen pörgős, fantasztikus a fényképezés és szokás szerint rengeteget sikerül kihozni az egyszerű karakterekből. ScarJo remek választás, mert színt tud vinni a körvonalakban felvázolt szerepébe. Semmilyen szempontból nem kiemelkedő, két nap múlva már csak halvány foszlányokra fogok emlékezni, mégsem bántam meg a vele eltöltött időt. Azért ez is elég nagy szó az öreg Bessontól. Sokan ennek felére se képesek kitömött zsebbel és agyontámogatva. Neki ez a kisujjában van.   6/10



2014. december 28.

Zero Effect

A magány-nyomozó
Jake Kasdan (1998)

Nem lehet nem azzal nyitni, hogy mennyire kilencvenes évek. Biztos közrejátszik, hogy gyerekkorom emlékezetes része gyakorlatilag pont lefedi ezt a jellegzetessége miatt egyszerre utált és imádott korszakot. De ennek a hangulatnak a kiváló megörökítésén kívül temérdek érdeme van. Jake Kasdan saját történetét rendezte meg, apja nyomdokain járva, rém jól összerakott művet tett le elénk. Nem igen lehet mihez hasonlítani. Humora finoman eszelős, a sztori izgatóan kibontani való és nem fél csavarni rajta, ha úgy kívánja az ív. De végeredményben az a legnagyobb érdeme, hogy túlzó és vicces karakterei teljesen hihetőek és összetettek. Bill Pullman jobb pillanataiban tényleg túltesz mindenkin, nagyon sajnálatos, hogy ennyire félrement a karrierje. A kultkedvenc státusz abszolút kiérdemelt. Egy kis csoda ez a film.   7/10



2014. december 22.

The Hobbit: The Battle of the Five Armies

A hobbit: Az öt sereg csatája
Peter Jackson (2014)

Ami a Hobbit trilógia elején még csak lappangó betegség volt, az a végére egy elhatalmasodó, gennyes, fertőző kórság lett. Az első rész talán tényleg a kedvencemmé vált a két trilógiából a könnyedségével és remek egyensúlyával. A második rész elsőre még egész meggyőző volt, aztán másodjára már elég könnyen vált a jól bejáratott szövegek és akciók unalmának - viszonylagos - áldozatává. Erről meg legszívesebben nem is nyilatkoznék, annyira lelombozó. Helyenként már a King Kong borzalmas, végeláthatatlan akciótengerét idézi. A Tauriel szál, amit anno még pozitívumnak hoztam fel sokakkal szemben, egyáltalán nincs kibontva és így tényleg egy levegőben lógó, felesleges toldalékká válik. Pedig nem hinném, hogy nehéz lett volna pár értelmes sort a szájukba adni, hogy legyen valami alapja a sok könnynek és pátoszos tekingetésnek. A cselekmény a harcoktól kezdve gyakorlatilag mellőzi a logikát és csak úgy futkározik mindenki mindenfele, hogy közben sokat lehessen váltogatni a képernyőt és sokszor öljenek meg védekezés nélkül a kardjukba rohanó orkokat. Helyenként erőlködnöm kellett, hogy élvezni tudjam, de az idő előrehaladtával egyre nehezebben ment. A törpök elnyújtott, érthetetlen szenvedése ezen nagyon sokat segített. A kétrészes felvezetés után Smaug is teljesen jelentéktelen szerepet kapott. Kicsit átverve is érzem magam emiatt. Mintha befizettem volna egy degusztációs menüre, ám helyette valami menzakaját kaptam volna, kis adagokban szervírozva. Vagy tetszőleges teleki (esetleg Teleki) bort az érett merlot helyett.   5/10



2014. december 21.

Cold in July

Jim Mickle (2014)

Nagyon szimpatikus, komplett, egyedi hangvételű sztori. Van benne a mulatságos 80-as évekből, a klasszikus krimitörténetekből, de ugyanúgy film-noirból, vagy inkább neo-noirból is. Érett, kidolgozott forgatókönyv, mentes minden zavaró klisétől, csak a legszükségesebbek maradtak benne. Hatalmas piros pont a tematikus, szintetizátor alapú zene, ami rengeteget dob az egyediségén. Leheletfinom poénok könnyítik a hangvételt. Bár nincs ínyemre ez a ide-oda ugráló sötétségű fényképezés, koncepció szerint csinálják, úgyhogy értékelendő.
Az ilyen filmekre szokták mondani, hogy ha ez lenne a minimum szint amivel találkozunk, akkor nem lenne sírás. Még hozzátenném, hogy nagyjából ez az amiről mindig beszélek. Ha van egy határozott elképzelés és nem engedik, hogy unásig ismert hülyeségekkel szurkálják tele a filmet, akkor a végére mindig mosolyra áll az ember szája széle.   7/10


Vinessa Shaw abszolút nincs kihasználva, mint nő. Ordít, hogy mennyit tehetett volna hozzá egy esetleges poénra, érzékire vagy bármilyenre vett erős asszony karakter. Nem rossz amit csinál, de nincs megírva a szerepe, csak úgy ott van.

2014. december 17.

Predestination

Időhurok
Michael Spierig, Peter Spierig (2014)

Mondhatnak bármit, erről a filmről csak egyfajta végkövetkeztetést lehet levonni: kurvára nincs értelme. Izgalmas és jól csavarja a csavarnivalót, mert a forgatókönyv jó. És persze Ethan Hawke is jó (ő mindig jó). Meg az érzés, hogy nem tudod merre vihet tovább a sztori. De ott van Sarah Snook, akiről a paradicsomokat vizsgálva kiderül, jobbára ódákat zengnek. Szerintem meg zavarba ejtően furcsa, viszont ez nem egyértelműen az ő hibája. Férfit, nőt, körmönfontságot és Ethan Hawke-ot játszani egyszerre (!), nem épp egy könnyű feladat.


A poént félretéve, túl erős vállalás ez így. Kezdve ott, hogy a jól bevált rejtve maradó karakterek (hátulról váll felett elnézés) elég könnyen leleplezhetőek és csak addig marad izgalmas, ameddig nyilvánvalóvá nem válik a rekurzív őőő családi őőő kapcsolat. Nem tudok komolyan nyilatkozni, nints mentség... Mégis jónak ítélem, mert felidézi a sűrűbe vígan (magát nem komolyan véve) bevezető, végső leleplezésre játszó klasszikusokat. Szimpatikus az egyedi képi világ, mégha elég nyomatékosan is árad belőle az olcsóság érzete. Viszont kurvára nincs értelme és efelett nem lehet elnézőnek lenni.   6/10

2014. december 16.

I Origins

Mike Cahill (2014)

Közepes mértékben szentimentális sci-fi-thriller-kaland-dráma, avagy a nagy számok törvénye alapján is össze kell jönnie néhanapján a rengeteg jelentkező próbálkozásaiból egynek-egynek. A sci-fi maga az alapszituáció és a közeli jövő környezete. A kaland a jól megírt forgatókönyv változatosságát és viszonylag nehéz kiszámíthatóságát jelenti. A thriller az ismeretlen felfedezése és a lappangó feszültségérzet miatt van jelen. A dráma meg... Hát azt mindenki lesse meg maga.


Mike Cahill sokat fejlődött az Another Earth óta. Sokkal jobban lop. Minden stílusból, minden ismerős szituációból csak épp annyit kapunk, hogy ne feküdje meg a gyomrunkat. Gyorsan vált, gyorsan halad a történet, a szereplők pedig vannak olyan érdekesek, hogy kellő erővel át tudjon lendülni egyik "világból" a másikba. Brit Marling egyre jobb, Michael Pitt elmegy, Astrid Bergès-Frisbey meg színésznek gyenge, de ennek ellenére (vagy épp ezért), annyira rejtélyes, amennyire a szerepéhez kell. A film legnagyobb előnye, hogy komoly hibát nem igazán lehet felróni neki. Kicsit túl van magyarázva és túl nyilvánvalóvá akar tenni mindent (pl.: bejátszás india vezető szerepe a retinaazonosításban), de ennyi még bőven megbocsátható.
Könnyen lehet, hogy másodjára már csalódás lesz, mert most is érzem szentimentális banalitását. Az is nagyon valószínű, hogy erősen hangulatfüggő, kinek mennyire üt be. Ha épp jó napja van az embernek, vagy vágyik egy kis lelki simogatásra, ha szeretne hinni valamiben (hiszen így a legkönnyebb kikapcsolódni), akkor ez a film garantáltan elringatja. Utoljára ilyen hatást nálam a Szitakötő ért el. Bár régen láttam, úgy gondolom az kiállta az idő próbáját. Ennél már nem vagyok annyira biztos benne, na de nem kell mindent olyan komolyan venni. Kifejezett élvezetes kikapcsolódás.   8/10


Brit Marlingot puszilom a kitartásáért és az ízléséért.

2014. december 15.

Starred Up

David Mackenzie (2013)

Az új környezet, a jól megcsavart családi alapszituáció, a valóságszerűen ábrázolt nyers brutalitás és a fókuszált színészi játék együtt tud annyi újdonságot nyújtani, hogy értelmet nyerjen egy újabb börtöntörténet. Jack O'Connell nevét jó lesz megjegyeznünk, Ben Mendelsohnét meg már rég illett volna, ha másért nem, legalább a Killing them Softlyban nyújtott lenyűgöző alakításáért. A tesztoszteron bűzlő túltengése, a félsz, hogy talán a valóságban is bármikor összefuthat az ember egy ilyen vadállattal, kellő nyomást gyakorol a nézőre. Zene gyakorlatilag nincs, a feszültség ezzel fordított arányosan a plafont nyaldossa. Annak ellenére, hogy szinte minden klisét felvonultat, maximálisan élvezhető, az utóbbi jó pár év legjobb zsánerdarabja.   7/10



2014. december 11.

Three Day of the Condor

A keselyű három napja
Sydney Pollack (1975)

Eldobom az agyam ettől a klasszikus, vérprofin kivitelezett, fakó fényképezéstől. Nagyszerű, hogy a modern technológiáknak köszönhetően meg lehet ilyen minőségben őrizni az örökkévalóságnak. Egyben ez is a legnagyobb pozitívum a filmmel kapcsolatban, ami azért elég nagy csalódás, a hírét tekintve. Redford haja mágnesként vonzza a tekintetet, pedig ehelyett jobban örültem volna, ha Faye Dunaway cáfol rá eddigi rossz véleményemre a színészi teljesítményét vagy kicsit ijesztő fizimiskáját tekintve. Sajnos nem tette. Utóbbival kapcsolatban persze elég korlátozottak voltak az esélyei. Amit az egyébként is irtó gagyin összevágott szexjelenetben művel, az például ténylegesen hangos nevetésre késztet. Mentségére legyen mondva, hogy egy kifejezetten jól sikerült jelenete azért van. Nevén nevezve az, amikor a bajszos hogyishívják-kisCIAfőnököt csalja ki a kávézóból. Őszinte élvezet nézni nőies ügyetlenkedését.


A film gerincét képező nyomozás/menekülés lényegében hatásos és átélhető, bár szent meggyőződésem, hogy ha valami irtózatos véletlen folytán valóban eljut élve idáig a főhős (amit erősen kétlek), akkor maximum a cselekmény után fél órával már a hullájának eltüntetését vizslathatnánk. Tetszik még a Redford által megformált figura esetlensége, antihőssége, mert nem szokványos. Szomorú viszont, hogy elég gyorsan el fogom felejteni.   6/10

30y - Tisztázó

"A látszat ellenére miért kurvajó együttes."

Ezt írtam le piszkozatba valamikor. Máig nem teljesen tiszta, hogy mit jelent, de azért sejtem. (Az alkoholos befolyásoltság kizárt.) Tippre olyan másfél éve kezdhettem el írni ezt az összeállítást. Ebből is látszik, hogy nem olyan sűrű vendég nálam a 30y. De mégis. Annyiszor került már elő bormámoros éjszakákon, hogy komolyan gondolkodóba ejtett. Vajon bennem van a hiba? Miért élvezem ezt az egyébként végtelenül szentimentális zenét? Miért foglalkoztat még majd 30 31 évesen is ez a nem titkoltan kamasz lelkületű zenekar? Elromlott a csalhatatlan zenei érzékem és egy jól működő manipulációnak estem áldozatául? Mi az amit jobban tudnak - ha egyáltalán jobban tudnak -, mint a többi magyar zenekar? Miért nézhető el az elsőre nem túl szimpatikusnak tűnő Beck Zoltán modorossága és a gyerekes szövegvilága? Mégis miért ilyen jó ez a francos zene?


Én ugyanis szökőévente kedvelek meg magyar zenekarokat és ezt rendjén valónak is tartom. Képtelenség zeneileg korrekt (igényes!), hangulatával magával ragadó, mondandóban helyeslendő, koncepciójában a tákoltnál egy fokkal összetettebb és végső sorban a külföldi trendeket nem éves késéssel másoló, ne adj Isten ténylegesen újító szándékú, mondhatni úttörő zenekart találni. Hát olyan nagy kérés ez? Nyilván az lenne, de ennél sokkal kevesebbre se képes a zenekarok 95%-a.
Most, hogy ennyi - megválaszolhatatlan - kérdést feltettem, átlépek inkább a tettek mezejére. Ideböffentem a kedvenc számaimat tőlük, közben röviden írok is valamit róluk. Még annyit, mielőtt belekezdenék, hogy mindenki (aki idetéved) jobban teszi, ha félreteszi az előítéleteit, mert egyrészt nem szép dolog, másrészt meg ezek a srácok tényleg megérdemlik a figyelmet. Na nem mindig, de van amikor nagyon is. Azért emelem ezt ki külön, mert például a legutóbbi nem túl régi produkciójukért, a Szentimentálom című borzalomért, elég szép summát kéne fizetniük, hogy még egyszer meghallgassam. Érett, popzenében jártas hozzáállással, az a minimum, hogy az embernek ambivalens érzései vannak velük kapcsolatban. Na, de legyen elég. Hallgassuk csak meg, legalább egyszer, mert érdemes lehet.


A kérdés mi legyen
Szójáték zenében, de úgy hogy nem fárasztó, hanem érdekes. Ezek szerint létezik. A jó ritmusváltások, a remek gitár, a lendületes és átszellemült ének így együtt elég ritkán szerepel zenében.

Ablakból néz
Ez az a tipikus albumtöltelék szám, amit senkinek sincs kedve elnyomni. Ez a legjobb helyen is így megy. A különbség csupán annyi, hogy ez működik, pedig erre itthon nemigen van példa.

Dajkák meséje
Van olyan találó, mint a VAN valami... című film bármely tetszőleges jelenete. Idővel úgy beivódik az emberbe, hogy talán sose lehet kiszeretni belőle. Tessék megnézni, tessék hallgatni. A kiabálós vokálok viszik a refrént.

Felhő
Hát létezik ennél ideálisabb rádiósláger? Tudjafenemirőlszól, fülbemászó, egyszerű, de változatos, sodró lendületű, szóval a kérdést megválaszolva: nem, nem létezik.

Hajóra szállt
Játékos zongora és zúzós gitár jó barátságban. A refrén után szépen beúszó vagy a jobbra-balra cikázó ének, a hirtelen csendet váltó zongora, vagy a kontrasztos gitárzúzás mind olyasmi, ami teljesen idegen a magyar zenében. Mármint jó helyen használva idegen. Mert ismerni mindenki ismeri ezeket a technikákat, de használni nem tudják.

Jó január herceg
Bravúr, hogy nem lóg ki a verses szöveg. Jótékony melankólia, sztahanovista ritmusszekció. Egy nem létező pop-rock versfeldolgozó stílus remek mintapéldánya.

Karambol
Szerintem sokan kiegyeznének, ha annyi energiával kelnének minden nap, mint amivel ez turbózza fel az embert. A 30y erőssége a sok apró kis ötlet jó helyen történő elhelyezése. Mint itt a fütyörészés és a felelgetős vokálok. Egyszerre tempósan zúzós, közösen éneklős, jópofa és játékosan eklektikus.

Néz
A Kispál féle kétértelmű szöveg fullra járatása. Megtámogatva némi zúzdával, jó gitárszólóval (!) és megfelelő arányérzékkel. Ez utóbbi a leggyengébb pontja az egész magyar popbirodalomnak. Kivéve ezt.

Puhatalpú lányok
Ilyen felvezetést, ami az utolsó zúzás előtt van, én magyar zenében még nem hallottam. De ilyen semmiből előtűnő zongorát a kiállásnál se. Ötletesen torzított énekhang, kíméletlen, tempós basszus, ügyes szólógitár, fokozás és egy igazi eldobom az agyam pillanat. Aki nem hiszi, hallgassa meg élőben.

Rubikernő
Ez az örök kedvenc. Az elkeserítő magyar valóság hétköznapi emberének gondolatlecsapódás-sűrítménye a 2000-es évek közepéből. Ha mindenki az országban ismerné, értené és átérezné azt amit itt közvetíteni próbálnak, egész biztosan egy sokkal jobb helyen élnénk.

Semmi szédítő magasság
Valahogy így kell indítani egy felpörgető slágert. Ezt a tempót tényleg csak tizenévesen lehet bírni. Aki legalább egyszer végigtombolta és üvöltötte ezt koncerten, boldogabban hal meg. A lálálálá vokál a háttérben minden visz.

Ül és vár
Ha van együttes ami rengeteg felesleges energiát fordított szenvelgő pillanatok legitimmé tételévé, hát ez az. Ez a három és fél perc azon ritka pillanatok egyike, ami minden ésszerű érv ellenére mégis működik. Hát ilyen ambivalens az egész kóceráj, az egész együttes, az egész élet.

2014. december 10.

The Skeleton Twins

Craig Johnson (2014)

Kedvenc stílus, kedvenc téma. Ilyen filmeket bármilyen mennyiségben képes lennék fogyasztani, ugyanis ez kapcsol ki a legjobban. (Mivel látom, hogy nálam mennyivel szerencsétlenebbek is léteznek. Hehehe.) Kristen Wiig engem még nem győzött meg arról, hogy érdemes drámai szerepeket rábízni, de különösebben nem is zavart. Ellenben Bill Hadert többször is szívesen látnám on the big screen.
Fontos a közvetített üzenet, miszerint mindenkinek szüksége van kritikus, objektíven ítélkező társakra, családra. Mindezt cinikus hangnemmel, lassan felvezetve tárja elénk, amivel természetesen nincs gond. De közben kicsit átesik a ló túlsó oldalára és célját vesztve túltolja a poénokat. Ezáltal jelentősen veszít a realitásából, viszont nem utolsó szempont az sem, hogy elég sokat lehet nevetni rajta. A lip sync Nothing’s Gonna Stop Us Now az utóbbi idők egyik legviccesebb és egyben legcukibb jelenete. Nem sokon múlt a jobb osztályzat, de súlytalansága és a hullámzó élvezhetősége (többször leül hosszú percekre) miatt marad a jó minősítés.   6/10



2014. december 9.

White Hunter Black Heart

Az elefántvadász
Clint Eastwood (1990)

A manapság divatos, végletekig leegyszerűsített, agyonmagyarázott filmekhez képest igazi felüdülés. Egy méltatlanul mellőzött csoda. Az elkényelmesedett, eltompult aggyal nehezen kihámozható a mondanivalója, mert nem a mára unásig ismert, gépiesen a végkifejlet fele terelő eszközökkel operál, hanem a maga valójában mutatja be egy férfiember formálódását. Így jobban belegondolva degradálónak tűnik egy szokványos film narratívája és utólag gyakran sajnálom is az elfecsérelt időt rájuk. Ha beleegyezik az ember, hogy végig a szokásos, jól ismert úton hagyja magát vezetni, eleve nem érheti akkora élmény. De szerencsére itt van nekünk a rendezői karrierje közepén, ereje teljében dolgozó Clint Eastwood.


Olyan a film, mint maga az élet. Zajlik, közben döntéseket hozunk, elviseljük a következményeket, de előre nem ismerjük azokat. Nincsenek kis kapaszkodók, hogy ez most milyen hatással lesz a későbbiekben. A néző se tudja mire számítson, jobb híján elszórakozik a kalandozásokon és élvezi a kiszámíthatatlanság okozta meglepődéseket. Az egyfajta kései, újgazdag hippi életvitelből következően akad mulatság bőven. A legszebb mégis az, hogy közben hőssé válik ez a nemtörődöm alak, mert a szíve nagyon a helyén van. Mintha azért menekülne a belőle hasznot húzni akaró vérszívók elől, mert sérti az igazságérzetét. Kicsit mindenki ilyen hedonista életművesz szeretne lenni, ha megtehetné. Clint Eastwood és az általa remekül megformált alteregó is megteheti/megtehetné, de közben őket is végig a nemes szív viszi előre. Az élvezetek hajkurászása persze csak kellő önzőséggel vállvetve működik és mindig súlyos következményei vannak. De ez a film - nagyon helyesen - csak eddig jut el a történetben. A következtetéseket mindenkinek magának kell levonnia.   8/10

The Hitcher

Az országút fantomja
Robert Harmon (1986)

Hamisítatlan 80-as évek érzés, annak minden bájával és banalitásával. Szokás szerint, nekem nehezemre esik elvonatkoztatni olyan apróságoktól, amik miatt a valóságérzet csorbul. Például, hogy a fenébe telnek el hosszú-hosszú órák kaszabolással anélkül, hogy bárki rátalálna az ürgére? Hogy a fenébe tud mindenféle eseményről és hogyan kerül mindig a megfelelő helyre? Miért áll ki a csaj mindenét feladva egy ismeretlen mellett? Gyermeki énemet a lelkem legmélyére ásva, ilyesmiken képtelen vagyok túllépni, mivel a film egyértelműen komolyan veszi magát. Mindazonáltal én lepődtem meg a legjobban, hogy ennek ellenére élvezhető, mi több, meglepetéseket is tartogat. A történet messzebb megy, kiszámíthatatlanabb, mint előzőleg gondolnám. Csavarokban nincs hiány, éppen ezért az idő előrehaladtával egyre inkább átélhető. Jó a ritmusa, utólag egy komplett egésznek tűnik, egy rendesen végigvitt rendezői koncepciónak. (Mily meglepő!) Az akkori technikai szinthez képest remek a megvalósítás. Bárcsak fiatalon láttam volna kategória.   6/10


Mérföldekkel jobb a Párbaj c. Spielberg borzalomnál, ha már annyira adja magát az összehasonlítás.


2014. december 8.

Elephant

Alan Clarke (1989)

Emberek róják kellő határozottsággal a teljesen kihalt ír utcákat, hogy előre megfontolt szándékkal gyilkosságot kövessenek el. Tizennyolc alkalommal. Egymás után. Kapcsolat nélkül. Kommentár nélkül. Zene nélkül. Beszéd nélkül. Magyarázat nélkül. Figyelemfelkeltő célú, majdnem-dokumentarista mű. Ennek megvolt a maga helye és ideje, remélem Alan Clarke elérte vele a célját. Messzeföldön, időben jócskán megcsúszva nem sok értelme van megtekintésének.   5/10



A torinói ló

Tarr Béla, Hranitzky Ágnes (2011)

Az ember egyből felismeri, amikor elérkezett az idő. Meg kell nézni egy Tarr Béla filmet. Ez egy hosszú hónapok alatt érlelődő gondolat. Először ritkábban, majd ahogy telik az idő, egyre gyakrabban tör elő villámcsapásként. Meg kell nézni egy Tarr Béla filmet. Mikor már lassan elviselhetetlenül nagy a nyomás, akkor valahogy ki kell kényszeríteni az életvitel káoszából megközelítőleg három órát (a Sátántangó esetén életbe lép egy háromszoros szorzó), amit a teljes nyugalomnak lehet szentelni. Nem kell más, mint egy megfelelő TV készülék, egy kényelmes fotel, egy fejhallgató és a legfontosabb: a háborítatlanság.


Nem mondanám magam nagy Tarr fannak, nem tudom azt mondani, hogy feltételek nélkül elfogadom olyannak amilyen. A filmjeit sem, személyét meg még annyira se. De egy dologban biztos vagyok. Hogy oda kell(ett) figyelni rá. Olyan atmoszférát teremt, mint senki más és olyan dolgokat mutat meg, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Érdekes, hogy pont az utolsó művénél érkezett el a tökéletes megvalósítási formához. Eddig minden filmjében volt valami zavaró apróság, ami kizökkentett. Borzalmas utószinkron, esetlen színészkezelés és még egy csomó minden. Na itt szó sincs ilyesmiről. A fényképezés igéző, a zene meditatív, az a kevés szereplő aki jelen van, azt nyújtja, amit csak lehet ilyen kevés eszköz mellett, szóval minden úgy tökéletes ahogy van. A nyitó jelenet az egyik legszebb amit valaha elkészítettek, de igazából nem mondok nagyot akkor sem, ha azt mondom, hogy az egész mű az egyik legnagyszerűbb dolog amit valaha képre vittek. Igen, súlyos, letaglózó és kegyetlen, de minimalizmusa kikezdhetetlen és mindenek előtt gyönyörű.
Sajnálom, hogy Tarr végül úgy döntött, hogy befejezi az alkotást. Bár igaz, ez után már lényegében nincs miről beszélni.   9/10

2014. december 4.

Footloose

Gumiláb
Herbert Ross (1984)

Igen, a Galaxis őrzői miatt kerültem ide. És nem bántam meg! Borzalmasan naiv, idealizált és távoli, ahogy annak a 80-as évek amerikai filmes törvényei szerint lennie kell. Nehéz elképzelni, hogy hasonló, szigorúan vallásos közösségek "uralhattak" településeket, bár ki tudja. Kevin Bacon csúcs, Lori Singer borzasztó, a zenék jók. Csak elvonatkoztatva lehet fogyasztani, de kortünetnek érdekes, vicces és végeredményben felpörget és kellően el is elszórakoztat.   6/10



2014. december 3.

Mr. Morgan's Last Love

Mr. Morgan utolsó szerelme
Sandra Nettelback (2013)

Ezek a hétköznapi emberek családi ügyei típusú filmek mindig hamiskásak és erősen hangulatfüggőek szoktak lenni. Ebben is van egy kis tanítsuk a népet a törődésre felhang, mégis megható és hiteles. Erőteljes, de nincs túltolva a manipulatív, álszent körítés és a jól válogatott színészek el tudják feledtetni egy ilyen történet direktségének kényelmetlenségét. Ennek megfelelően könnyen kiszámítható, végig ott motoszkálnak az ismerős szituációk szellemei az elődök emlékképeiből. Ezeregyszer filmre vitték már ennek a kényes témának különböző variánsait és ameddig én élek, még legalább ennyiszer fogják is. Volt hogy talán kifogástalanabbul, életszerűbben láttuk mindezt, azt viszont kétlem, hogy ennél elegánsabban. Ugyan nem kiemelkedő élmény, de elgondolkodtató, kiegyensúlyozott és stílusos.   7/10



2014. december 2.

Your Sister's Sister

Édesnégyes
Lynn Shelton (2011)

Még egy ilyen félrevezető, idióta magyar címet nehéz lenne találni (nem). Az idealizált plakáttal együtt, egy nem a legostobábbakból választott, aranyos, romantikus komédiának néz ki. Közben meg egy háromszereplős, full introvertált, családi dráma némi jópofáskodással.
Nehezen kiszámítható, remek kérdéseket vet fel és abszolút átélhető. Nem azt mondom, hogy bárkivel előfordulhat ami itt velük történik (mert ahhoz azért elég extrém), de sikerül elhitetni, hogy mégis. Morális kérdések ezreit teszi fel úgy, hogy bőven hagy időt emészteni és közben nem befolyásol erősen. Végül a válaszok, amiket ad, teljesen természetesnek hatnak és helyén valóak. Minimalizmusa célravezető és nagyon szerethető. Sikerül kicsit új irányba elvinni vele az alacsony költségvetésű, okos párkapcsolati filmek nem létező görbéjét. Mindhárom szereplő maximálisan hiteles és szimpatikus. Akkor vicces amikor kell, szóval tényleg nagyon okosan, átgondoltam összepattintott produktum. Amolyan kötelező jellegű.   8/10



Somos lo que hay

Vagyunk, akik vagyunk
Jorge Michel Grau (2010)

Mocskos, visszataszító közeg, ellenszenves szereplőkkel. Nem tudni mi miért történik (ez pedig pozitívum is lehetne akár), amit meg csinálnak abban nyilvánvalóan bénák, esetlenek, érthetetlenek, úgyhogy átérezni képtelenség. Logikailag megkérdőjelezhető a cselekmény a család és a rendőrök részéről is. Miért viszik el a kurva testét a többi kurvához? Hogy felejtik el hirtelen, hogy két foglyuk van? Megannyi bosszantó hülyeség, de a legnagyobb kérdőjel mégis az, hogy vajon mi végre ez az egész? Kinek érdeke egy ilyen céltalan, kártékonyan elkeserítő hangulatú filmet csinálni? Mit akarnak mondani vele, ha az átélés legkisebb esélyét sem adják meg?   3/10



2014. december 1.

The Hunger Games: Mockingjay - Part 1

Az éhezők viadala: A kiválasztott - 1. rész
Francis Lawrence (2014)

Jó a propaganda, ameddig megy, él a film. Tetszik, hogy sok a szereplő és mindre van idő megismerni. Ebből következik, hogy a történet jól működik, nem kevés az anyag két filmre. Viszont kicsit több a pátosz, mint kéne. Ezen Jennifer Lawrence se tud segíteni, mivel a játék annyiból áll, hogy sír és szomorúan néz. Annyival többet tud ő ennél, annyival jobb szerepeket kaphatna, hogy ennek megfelelően teljesen bele is szürkül a szerepbe. A többi szereplő sokkal érdekesebb nála, ami azért elég nagy negatívum.


Tipikus hetes-hatos. Elmegyek, megnézem a moziban, remek élményt nyújt, tetszik, majd idővel, miután átgondoltam, lefokozom. Mondhatnám úgy is: egyszernézős. Többször csak teljes agykikapcsolás céljából érdemes az ilyesmit fogyasztani. Összességében viszont ezerszer inkább nézem ezt, mint valaminek az ötszázadik részét, szóval nem egy rossz dolog ez azért. Kíváncsian várom a folytatást.   6/10

2014. november 27.

Délibáb

Hajdu Szabolcs (2014)

A javarészt negatív visszhang nem jogos, csak annyiban osztom, hogy tényleg légüres térbe érkezett. Nem létező stílust képvisel, nem létező célcsoportnak készült. Azt nem mondom, hogy nem létező miliőről, mert azt nem tudom megítélni. Lehetnek ilyenek, talán nem ilyen extra-egzotikus módon, hogy néger focista, szláv akárkik és így tovább, de azért simán elképzelhető a helyzet.


Persze azért mert úttörő, badarság lenne megróni, de nem is tesz ilyet senki. Inkább az a baj, hogy nem kifejezetten jó. Csak simán jó. Élménynek mindenképpen egyedi. Hajdu Szabolcs fő erőssége most is Török-Illyés Orsolya (sajnos most nem jut neki túl sok szerep), akinek egészen elképesztő kisugárzása van, illetve az erős színészkezelés. Persze ilyen markáns alakokból álló gárdából illik is erős karaktereket kihozni. És ezzel nincs is az ég világon semmi gond, meg a szegényes cselekménnyel sem. A tájhoz, a helyzethez inkább illik egy ilyen vánszorgó, hirtelen cselekvésre késztető történet. Hiba például az, hogy nem látunk jobban bele a részletekbe. Mondjuk ha kicsit többet megtudunk az elfoglalt családi birtokról az sokat segített volna az értelmezésben. Vagy ha egyedülálló módon nem szabdalja szét az amúgy igen ütős végső leszámolást és nem ülteti le ezzel teljesen érthetetlen módon az akciót. Itt egyébként különösen jeleskedik a produkció a labda eszméletlen pimasz poénjával, a mézes akcióval, a remek fényképezéssel és az ütős hangeffektekkel.
Kár, hogy egy ilyen nehezen elkészült film nem találja meg a közönségét, mert lenne mit felmutatnia. Az, hogy ennyire eltűnt a süllyesztőbe, nem jelent jót Hajdu Szabolcsnak, pedig benne biztosan benne van még néhány nagyszerű film.   6/10

2014. november 26.

What If

Michael Dowse (2014)

Komplett, vérprofi, milliméterre kidolgozott. A domináns színektől a hamiskás, de élvezetes, kizárólag poénokból álló témázgatáson keresztül (ami mellesleg elidegenítő és teljesen valószerűtlen) minden egyes megszólaló hangig. Éppen ezért nincs is benne semmi váratlan. Ugyanakkor hazudnék ha azt mondanám, hogy nem élveztem. De nem ám azért, mert kényeztetné az agytekervényeimet. Közel sem! Hanem azért mert engedtem a csábításnak, hogy bevezessen a már unásig ismert erdőbe, melyben jó ideje nem jártam. (Háhh!)


Szóval megnyerő a stílus, érdekes a történet, de egyvalamit szögezzünk le. Női oldalról totál bullshit. Olyan nincs, hogy valaki hónapokon (éveken?) keresztül barátkozik az ellenkező nem jeles képviselőjével és meg sem fordul a fejében a dolog. Ezt semmilyen körülmények között nem tudom elfogadni. Ilyen nincs. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal a véleményemmel, hogy a két nem között nincs barátság. Valamennyire mindig egyoldalú lesz a kapcsolat. Akár kiderül, akár nem, akár beismeri valamelyik, akár magának se meri bevallani. Itt megpróbálják elhitetni az ellenkezőjét (meg még rengeteg filmben persze, csak itt nagyon szembetűnő), de mivel egyébként minden téren jóindulatú és jópofa, ezért megbocsátom nekik.   6/10

Starry Eyes

Kevin Kolsch, Dennis Widmyer (2014)

Klausztrofób-okkult-test horror. Egyfajta bűnös-élvezet revitalizálás. Na nem az annyira rossz, hogy már jó értelemben, hanem a gonoszságba, a gonoszba való beleélés miatti. Kár tagadni, mindig jó egy kis időre, még ha csak képzeletben is, beleélni magunkat a gonosz szerepébe. Okkult, sátánista filmek még csak-csak felbukkannak, sötét végkifejletűek se ritkák manapság, a metamorfózis is előfordul, igaz kevésbé gyakran és inkább a technológia/robotok fele orientálódik. Márha. Az összes így együtt viszont egyáltalán nem jellemző és nem kicsit zökkent ki a megszokott horrorok világából. Azért az utóbbi pár évben csak előfordulnak értő, gondolkodó filmkészítők, akik visszaadják a reményt, hogy készülhetnek még ma is igazán eredeti filmek. Gondolok itt olyasmikre, mint a Blue Ruin, a The Babadook vagy a Cheap Thrills.


Ezt a filmet mégiscsak félig-meddig sorolom ezek közé. Mégpedig azért, mert nem egy egyértelműen jól rendezett darab. Nem teljesedik ki a legvégére, pedig ígéretesen indul. Nem sokon múlik, csak pár apróságon. Például nem tiszta, hogy mi a végeredmény, hogy mivé válik a lelkét eladó, hosszú szenvedést átélő antihős. Kik a "segítői"? A szekta (vagy mi) tagjait mi vezérli? Vagy engem még zavart picit az időérzet furcsasága is. Hogyhogy nem találnak rá szenvedésében, mikor mindig ott lebzselnek a lakásban? A munkahelyén katasztrofális állapotban miért engedik dolgozni? Ilyen kis dolgok (van még), de elterelik a figyelmemet és megrogyasztják a szkeptikusság miatt gyenge lábakon álló beleélésemet. Lehet, hogy ismerve a sztorit érdemes lenne még egyszer megnézni, hátha jobban működik.
Érdemekből is van bőven. A valóságtól való elzárkózás, a klausztrofób elidegenedés, a haverok "csúfolása" jól működik. A hosszasan felépített brutális akció nagyon üt. A rideg, hatásos fényképezéstől, a zajos zenétől és az instant az agyba hatoló hangeffektektől feláll a szőr a hátamon. Szóval kétség nem fér hozzá, hogy érdemleges néznivaló, de én sajnos a földhözragadtságom miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni.   6/10

2014. november 25.

The Signal

William Eubank (2014)

Remek ez a sci-fi revival, de sajnos rá kell jönni, hogy azok, akik most végre odakerülnek, hogy megmutathassák magukat (és a képzeletemben micsoda fantasztikus világokat hoznak létre), semmivel sem többek, mint akik például a teljesen unalomba fulladt horror műfajban próbálnak megélni. Kipattan valami közepesen érdekes a fejükből és azt hiszik, hogy ez elég egy filmre. Feltöltik a szokásos, unalmas melodrámával, az ismeretlen látszólagos izgalmasságával és egy darabig működik is. Mondjuk egészen addig, amíg kiderül, hogy ennél több nincs benne. Se egyik (főszereplő), se másik (fogva tartók) oldaláról nincs eléggé kidolgozva, nem érteni az indítékokat. Nem tetszenek a helyszínek, a díszletek, pedig a megvalósítás teljesen rendben van. Na mindegy, ez csak ízlés kérdése, az unalmat viszont semmi sem tudja felülírni. Közben olyan érzésem volt, mintha csak az lenne a lényeg, hogy húzza ki a néző elalvás nélkül a nagy ledöbbenésre szánt ötletig. Nagyon nem elég.   5/10



2014. november 24.

White Bird in a Blizzard

Gregg Araki (2014)

Már eleve a felvetés is valószínűtlen, de nem gondoltam volna, hogy valaha lesz egy olyan film amiben Shailene Woodley levetkőzik és Eva Green meg nem. Hát kell ennél több? Komolyra fordítva, Gregg Araki nem egyszerű eset. Szerintem azért illik kedvelni, mert nagyon erős pillanatokat tud elkapni. Mindig túllő a célon, túljátszatja a színészeket, színházat csinál, de mégis jó elveszni benne és olykor-olykor tényleg megvillan valami nagyszerű is.
Szavakban meghatározhatatlan okokból, a fejemben, erős párhuzamba állítom Ang Lee Jégvihar c. filmjével. Kísértetiesen hasonlatos a hangulat. Valóságérzet egy másodpercre sincsen és végig azt érezni, hogy maga Araki sem akar csinálni semmi maradandót, csak eljátszadozik a saját kis - a hétköznapokhoz képest extrém - világában. Erősen hajaz a 90-es évek kötelező bűnügyi szállal tűzött drámácskáira. Annyi szent, hogy ilyenek manapság nem készülnek, úgyhogy jó, hogy van aki kicsit visszahozza nekünk.   6/10


Rohadt idegesítő, hogy igénytelen a fényképezés, de legalább a színek ne lennének ilyen buzi neonosak.

The Purge: Anarchy

A megtisztulás éjszakája: Anarchia
James DeMonaco (2014)

Sajnos volt ki rávegyen erre is, pedig magamtól tuti nem néztem volna meg. Profibb, mint az első rész (nyilván érezték a pénz szagát), de ez nem sokat segít. A történet ugyanolyan gyenge, logikailag nem helyes, a szereplők sztereotip porhüvelyek és pár nap múltán alig emlékszem belőle valamire. Nem fogom fel, hogy egy ilyen jó ötletet, hogy lehet ilyen kicsinyesen elherdálni.   4/10



2014. november 20.

Camp X-Ray

Peter Sattler (2014)

Nagy meglepetés lehet azoknak a következő pár év, akik felültek az internet sötét oldala által generált negatív kampánynak, miszerint Kristen Stewart egy tehetségtelen szájtátó. A film egyáltalán nem miatta rossz. Sőt. Ő talán az egyetlen tisztán pozitívum benne. Igazából tökmindegy, hogy ki mit mond majd erről a filmről. Egyrészt azért mert teljesen jelentéktelen. Másrészt meg azért, mert számomra ez minden érv ellenére csak az USA kormánya által pénzelt kampányfilm lesz. Legalábbis felettébb gyanús. Nem valami eredeti, semmi személyes nincs benne, csak felmondja a leckét egy modern, politikailag aktuális köntösbe bújtatva. De vajon miért Camp X-ray?   5/10



Popiól i diament

Hamu és gyémánt
Andrzej Wajda (1958)

Nehéz dolga van egy magamfajta filmkedvelőnek, amikor egy fontos, régi filmmel kerül szembe. Ugyanis ha az a mű történetesen az idő vasfoga által jócskán megcsócsált (mit finomkodok, szétcincált) darab, akkor hiába a jó szándék és az akkoriban érdemnek tartott sajátosságok, nekem sajnos csúnyán le kell húznom.
Indítanak egy jópofa akciójelenettel, amiből én, az amerikai akciófilmeken felnőtt, tudatlan senkiházi, csupán annyit látok, hogy nevetségesen lett összevágva. A hangok minősége gyatra, a gépfegyver hangja például cincogásnak tűnik (a záró gyilkosság-jelentnél is ugyanez). Ezen mondjuk simán túl tudnék lépni, egyéb, fontosabb érdemek nyomására, de a hangoknál még érdemes tovább is elidőzni. Többször előfordul, hogy jelentek váltása közben folyamatosan megy tovább a háttérzaj (madárcsicsergés, zene), miközben teljesen nyilvánvaló, hogy idő telt el és a helyszín is megváltozott. Mivel ez nem egy művészkedő, alternatív film, ezért hibának rovom fel. Méghozzá elég komoly hibának. Teljesen megbolygatja az ívet, kizökkent az élmény befogadásából. A katasztrofális, a fülem mellett 5 cm-re beszélő utószinkronról már nem is akarok hosszasan beszélni.


A technikai megvalósítás mellett olyan egyszerű problémám van még, hogy nem értem, hogy a főszereplő(szerű) egyedi napszemüveges figura mit miért csinál. Furcsa, értelmezhetetlen hangsúlyokkal beszél, közben teátrális, nevetséges mozdulatsorokat improvizál (meglőtték, ezért elfut és futás közben néha megpróbál fölkapaszkodni a falra - ez elég vicces), amiről csak sejteni lehet, hogy éppen egy haláltusa vagy halálra neveti magát. A történet meg toporgó, kavargó, nehezen akar haladni, inkább a hangulata lehetne megnyerő (ha az lenne). Nehéz hova tenni.
Hát így jártam ezzel a filmmel. Kínok közt néztem végig, de az lebegett a szemem előtt, hogy ezek után már biztos nem lesz többet kedvem Wajdát nézni. Lehet, hogy ez könnyelműség és megfosztom maga valami remekbe szabottól, de igazából erre nem látok nagy esélyt. Tiszteletem jeléül megkapja a 3/10-et.



2014. november 19.

Short Term 12

Átmeneti állomás
Destin Daniel Cretton (2013)

Sokkal jobb lehetne, ha kevésbé akarna nyomasztani. Kicsit erőltetetté válik, ahogy mindenkiről kiderül valami szociális óborzalom-eredettörténet. Utólag legalábbis ez maradt meg és sajnos nem sok minden egyéb. Összességében mégis pozitív élményként könyvelem el és ez főleg Brie Larsonnak köszönhető. Tehetséges, szép (girl next door), jó filmeket válogat és süt róla az értelem. Ő egyszer még nagyon befuthat, ha hajlandó lesz szélesebb körnek célzott projektekben is szerepelni. Az ő karakterénél hitelesnek tűnik a vergődés, a tehetetlenség és a gyökerek rohadtsága miatti elferdült életvitel. Rajta kívül a hangulatról tudok még szépet szólani. Kiemelkedik az átlagból egységességével és finom keserédességével. Csak ne érezném mégis kicsit hamisnak és ismerősnek a sztorit. Lehetett volna realistább, jobban feel-goodba hajló vagy csak simán extrémebb bármilyen irányban. Szerintem bármelyikkel jobban jártunk volna.   6/10



2014. november 17.

Deux jours, une nuit

Két nap, egy éjszaka
Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne (2014)

Érdekes választás Dardenne-éktől Marion Cotillard. Nyilvánvaló, hogy ha valakinek, hát nekik nincs szükségük egy sztárra. És Marion Cotillard a filmben ténylegesen is a lehető legmesszebb van a sztárságtól, mivel a szó lehető legszigorúbban vett értelemben is zseniális színésznő. Bárkit képes lenne eljátszani, egyszerűen mindent le lehet olvasni az arcáról. Gyakorlatilag teljesen átalakul a játszott emberré. Ez általában alapvető elvárás a filmekben, de az életközeli anyagokban megdöbbentő erővel képes az embert érni a felismerés, hogy micsoda különbségek vannak a színjátszás és a realista azonosulás között. Az öröm pillanatai a legárulkodóbbak, amikor szinte kényszeredetten mosolyog az ember egy nyomorult helyzetben. Még sohasem éreztem ilyen élőnek, ilyen hitelesnek ezeket a momentumokat.
Szóval ez a húzás bejött a testvéreknek. Azt nem tudnám mondani, hogy a stílusukban bármiféle csorbát vélnék felfedezni, de ez a film valahogy mégis viszonylag "hidegen hagyott". Nem áll közel hozzám a téma, valószínűleg ennyi az ok. Viszont belekötni, semmibe nem tudok.   7/10



2014. november 14.

Iron Sky

Timo Vuorensola (2012)

Bár nincs meg a kellő tapasztalatom a műfajban, számomra nincs meg az igazi trash feeling. Nem mondom, hogy nem nevettem rajta, mégis felemás a komolytalanság-érzet. A politikai töltetű poénok egyszerűek és lejáratottak, a baromságok viszont egész jól működnek. A történet ötletszerű és tákolt, az alakítások idegesítőek, viszont meglepő módon sokkal jobb a cgi, mint amire számítottam. Összességében elég feleslegesnek tűnik, pedig az ötlet nem rossz. Bármikor kikapcsoltam volna, ha eszembe jut valami közben.   4/10



2014. november 13.

A Most Wanted Man

Az üldözött
Anton Corbijn (2014)

Noha ez is kifogástalanul lett fényképezve, Corbijn egyértelműen áthelyezte a hangsúlyt a témára (Az amerikaihoz képest). Igyekezett a nyálcsorgatás helyett a történetre koncentrálni és nem kis meglepődésemre, sikerült neki. Maga a feldolgozott anyag is más (John le Carré regénye alapján), mert ez egy bőven kidolgozott kém-krimi. Az erős atmoszféra lényegében itt is létrejön, de inkább a színészi munkára történik az alapozás. Nagyon helyesen, hiszen sokkal jobban illik egy ilyen ármánykodó, bújócskajátékhoz. Ráadásul ott volt a kezében az aduász, szerencsétlen Philip Seymour Hoffman. Bárcsak kicsit jobban úrrá tudott volna lenni gyarlóságán. Ez az ő filmje, az egyik búcsúajándék tőle. Ettől csak még jobban elszomorodom, hogy már nincs köztünk. Nagyon hiányozni fog. Szóval már megint zseniális amit csinál, méltó a posztumusz megjelenésre.


A történet erőssége a főszereplő Günther Bachmann tevékenységének lassan kibontakozó bemutatása. Az a fajta okos figura, aki mindent feltesz a jó érdekében, mégis folyamatosan elbukik a felsőbb érdekek miatt. Könnyű azonosulni vele, mert maga a megtestesült jóság kiismerhetetlenséggel és misztikummal megfűszerezve. Rengetegen eljátszották már ezt a szerepet, rengeteg filmben, rengeteg környezetben. Németország, Hoffman játéka és a sok hiteles mellékszereplő azonban tud annyit hozzátenni, hogy több legyen egy sima újragondolásnál. Elsőre nagy élmény, másodszorra meg majd meglátjuk, de mivel szerelmes vagyok PSH-ba, ezért megkapja a jobb osztályzatot.   8/10

+ Nina Hoss, Daniel Brühl, Rachel McAdams és Willem is remekül asszisztál.

2014. november 12.

Maps to the Stars

Térkép a csillagokhoz
David Cronenberg (2014)

Hát ezt nem vágom. Erős gyanúm szerint értelmetlen, sőt talán még kártékonynak is mondanám. Most itt a nagyon fucked up sztárvilágon kellene cinkosan nevetni? (Erre volt már jó példa és épp annak is van köze Carrie Fisherhez.) Csak azért, mert egy valag ismert színész csinálja azt ami miatt a gyenge színészeket nem szeretjük, egyből más megvilágításba kerül? Kétlem, pedig ezen kívül itt nem sok egyebet találni. Elég sok időt pazaroltam a megnézésére, most nem fogok még többet a felesleges értelmezgetésére. Cronenberg a remek Eastern Promises után erős mélyrepülésben.   3/10



2014. november 11.

Boyhood

Sráckor
Richard Linklater (2014)

A jó öreg Richard - szokásához híven - már megint túlteljesítette a tervet. Nem csak az ötlet remek, hanem a megvalósítás is hibátlan. A maga furcsán visszafogott, enyhén távolságtartó, ám mégis érzelmes stílusában készült remekművet, nemcsak két és fél, hanem akárhány órában képes lennék elnézni. Kell az a sok idő átgondolni, átérezni. A rengeteg lehetőség közül a legnehezebb a megfelelő pillanatok kiválasztása lehetett, de neki újfent sikerül megragadni a lényeget. Átgondolt, összetett és roppant mód aktuális. A tökéletes (és korhű) zeneválasztás, a Facebook jelenség és a politikai változások ábrázolása mind egy egészséges, gondolkodó ember képében tüntetik föl. Ami azt illeti, Linklater érdekes filmes projektjeit látva, mindig az jut eszembe, hogy olyan mintha az egész filmes bagázsban egyedül ő lenne az, aki gondolkodik. Hát miért nem jut eszébe másnak ilyesmit kitalálni? Tudom, hogy nem könnyű következetesen végigvinni egy ilyen összetett projektet, de még csak próbálkozásokat se látni. Hogy tovább ajnározzam még kicsit, igazából semmi okát nem látom, hogy miért ne adjam meg a maximum pontszámot, de azért óvatoskodok egy kicsit második nézés előtt.
Linklater a jó munkás ember mintapéldánya. Semmi különlegeset nem tud, csupán objektíven viszonyul az egész világhoz és nem fél némi átrágás után dokumentálni belőle a fontosnak ítélt oldalát. Mindenki nevében, köszönöm neki.   9/10


Ethan Hawke világbajnok, az egyik legnagyobb hősöm, a legjobb filmbeli apafigura. Már megint.


2014. november 10.

Interstellar

Csillagok között
Christopher Nolan (2014)

Átverve érzem magam. Nem véletlen, mert amit Nolan csinál a film első 2/3 vagy inkább 3/4-ében, azt ma csak ő tudja Hollywoodban. Gyönyörűen felépített, felcsigázó történet, elképesztő izgalmakkal. De Nolan - most már biztosan tudhatjuk - megalomán és egyre inkább úgy néz ki, hogy nem tud betelni a nagyzolással. Egy konkrétan meghatározható ponton túl (az öt dimenziós kocka), egyszerűen hitelét veszti, meseszerűvé és komolyan vehetetlenné válik. Átcsap egy szentimentális, producer-vezéreltnek tűnő, csöpögős, idilli drámába, pedig egészen addig földhözragadtsága miatt volt a legérdekesebb. Nolannek eddig se volt erőssége a szentimentalizmus, de nálam most végképp elvetette a sulykot.


Körítésről, a megvalósítás mikéntjéről beszélni gyakorlatilag felesleges. Hans Zimmer orgonainváziójától eldobom a hajam, a képek egyszerre hétköznapiak és nagyratörőek, a színészek kötelezően jók. De végeredményben ez szinte semmit sem ér. Nem tudok másképp gondolni rá, mint egy hatalmas, kihagyott lehetőségre. Hihetetlenül jó film lehetett volna. Anne Hathaway, a szeretet időn és téren átívelő mivoltát taglaló monológja még épp átcsusszan a léc felett és a Matt Damon féle pálfordulás is még hihető lenne a történet extravagánsságának köszönhetően. A fokozás kényszeredett tempója miatti hiba, hogy a fagyott bolygó elhagyásáig direkt mellőzött idő probléma egyből milyen sürgőssé válik. Ám még ez is mind megbocsátható lett volna. Az ötdimenziós kockában történt megvilágosodás, a szeretet fontossága, a film egyedüli tanulsága. Határozottan felötlött bennem a gondolat, ehhez - bárminemű nagyképűség nélkül állíthatom - elég jó érzékem van, hogy itt kell végének lennie. De nemhogy vége nem lett, hanem helyette egy minősíthetetlenül giccses, szinten aluli, méltatlan (hogyan fokozzam?) parádévá olcsósodik. Még odafigyelni is nehezemre esett.
Ha az ominózus esetig a hibákat is beleszámítva 8/10-es volt az élmény, az utána következő borzalom nem kaphat jobbat 4/10-nél. Összességében nem tudok jobbat adni 6/10-nél. Hát így múlik el a világ dicsősége.

The Babadook

Jennifer Kent (2014)

Rég volt már olyan érzésem, hogy egy apró pici pont vagyok csupán. A hatalmas szobában, a kanapén összekuporodva, még az ülőalkalmatosság méreteihez képest is, valami elképesztően picinek érzem magam. Csücsülök, gubbasztok, megfeszített figyelemmel bámulom a halvány fényforrást. A fejhallgatóval a fejemen csak abban reménykedem, hogy senki ne nyisson be, mert azt nem bírnám ki. Kevésbé hatásvadász módon, legalább ezt a ritka élményt ne szakítsa meg senki. Pedig a hideg futkos a hátamon folyamatosan; igazi horrorfilmet nézek!


A messzi Ausztráliából, a semmiből, ahol talán úgy néz ki lassan feléled a minőségi filmkészítés, jön egy nő és elkészíti az utóbbi idők egyik legjobb horrorját. Mi az amit jobban tud a rengeteg próbálkozónál? Eltöprengve egy ilyen mestermű megnézése után, könnyen megvilágosodik az ember, hogy mi is a legnagyobb baj ennek a műfajnak a termésével. A horror ugyanis a legintenzívebb, legagresszívebb, legharsányabb tapasztalat, ami a filmnézőt érheti. Ha valaki egyszer átélte, hogy mennyire hatásos tud lenni, keresni fogja ezt az élményt. Így vannak ezzel a filmkészítők is. Szeretik ezt a stílust. Hát ki az, aki megveti őket ezért? De sajnos a készítéséhez is így fognak hozzá. Fordítva gondolkodnak, mert horrort akarnak csinálni. Ijesztgetni, megfélemlíteni, undort gerjeszteni akarnak. Ez a lehető legrosszabb kiindulási pont (és ez minden művészi alkotásra igaz). Ha utólag kerül bele a koncepcióba a dolgok miértje, az Isten sem menti meg a bukástól. Történetet kell mesélni, ahogy itt is teszik.


Mert ez is ugyanazokat az eszközöket használja, mint a többi. Semmivel nem különlegesebb egy az átlagosnál picit jobban kivitelezett amerikai horrorfilmnél. Mégis, minél többet agyalok rajta, annál jobbnak tűnik. Itt minden a helyén van. Átlátom a főszereplők problémáját, érzem a fájdalmukat és teljesen természetesnek tűnik folyamatos kudarcra ítéltségük. Megismertük a történetüket és ezt tudatosítva tényleg szükségszerűnek tűnik a szenvedésük. Nincs olcsó érzetet keltő természetfeletti erő, csak a legbelső félelem, hogy nem tud az ember túllépni a borzalmas családi tragédián. A film az egyszerű, ám annál hatásosabb szimbolikájával erre a szintén egyszerűnek tűnő, ám az életben annál nehezebben kivitelezhető megoldásra mutat rá. Túllépni nem lehet rajta, csak együtt élni vele. Minden máskor mesterkéltnek tűnő eszköz, a zörejek, a neszek, a ház ridegsége és a trükkös képek, ezt az egy célt szolgálja. És így működik. Nem tolakodó, nem hatásvadász, mert mindennek megvan a szerepe. A célravezető zenének, a zseniálisan ötletes fényképezésnek egyaránt. Durva belegondolni, hogy mennyivel több ez, mint bármi más, amit ebben a műfajban láttam az utóbbi pár évben. Meg úgy egyáltalán. Egészen kivételesen élmény.   9/10

+ Essie Davis és a fiát alakító, szavakban kifejezhetetlenül jól játszó Noah Wiseman, egyszerűen a két tökéletes választás a főszerepekre.

2014. november 7.

Halloween

Halloween - A rémület éjszakája
John Carpenter (1978)

Zoli filmtörténeti jelentőségű darabokat pótol, volume sok. Mostanában amikor ilyesmire adom a fejem, mindig arra a következtetésre kell, hogy jussak: nem véletlen, hogy idáig kimaradt. Pedig ez is egy megkerülhetetlen példány. Már ha az unásig ismert klisék - talán - első alkalmazásáról van szó. Rengeteg dolog zavart miközben néztem, mert olyan mintha teljesen hülyének néznének, mintha kőkorszaki módszerekkel próbálnának rávenni, hogy éljem bele magam. Rendben van, hogy ez nem egy realista műfaj, de alapvető köze sincs a valósághoz, így a feszültségnek, a működőképességének egyből lőttek. Nem tudom meg nem történté tenni azt a 36 évet, de megkockáztatom fiatalabb, kevésbé érett fejjel is ugyanilyen bugyutának tűnne. Nevetni azért lehet egyes bénaságokon.   3/10


Kiírtam a kedvenc momentumaimat:
– A kamera először Jamie Lee Curtis-t mutatja, ahogy odamegy az ablakhoz. Aztán a maszkost, ahogy áll a kiteregetett ruhák között. Nyilvánvalóan észrevették egymást. Aztán megint JLC-t mutatják, ahogy megrökönyödik és folyamatosan bámulja. Aztán megint mutatják a ruhákat, de a maszkos már sehol. Eltűnt vagy mi lett vele? A csaj nem nézett félre!
– Hogy folyamatosan ugyanaz a "feszültségkeltő" zene megy, egy idő után teljesen immúnissá tesz a hatására.
– A szuszogás inkább vicces, mint hogy félelmetes lenne. Milyen béna hörgések vannak már!
– Egyébként senkit nem zavar egy nyugodt kisvárosban egy béna maszkos fasz az utcán?
– Teljesen világosban elindulnak kocsival pár utcával odábbra, mire odaérnek teljes sötétség van.
– Miért a béna JLC a főszereplő, mikor az Annie-t játszó Nancy Kyes ezerszer jobban néz ki és sokkal lazábban játszik?
– A kést a gyilkosnak mindig úgy kell tartania, hogy megcsillanjon rajta a fény, nem baj ha teljesen természetellenesen néz ki.
– Hogyan tud a gyilkos egy mozdulatlan embert fél méterről eltéveszteni egy baszottnagy késsel?
– Mitől lett a gyilkosnak emberfeletti ereje?
– Miért kell következetesen hátat fordítani a potenciális fenyegyetésnek?
– Hogyan éli túl a gyilkos?
– Miért hagyja simán annyiban a doki, hogy eltűnik a teljesen lestrapált gyilkos? Ha eddig szenvedett vele, miért a legkönnyebb résznnél adja föl?

2014. november 4.

You're Next

Adam Wingard (2011)

Láttam is valamit, meg nem is. Nyilván kinőttem már ezekből a filmekből, de valahogy időnként jól esne megnézni egy-egy szebb darabot. Állítólag ennek is annak kéne lennie, szerintem inkább csak egy kicsit kevésbé tolakodó kliségyűjtemény. Ameddig csak műfaji kereteken belül gondolkodnak, addig új ötlet nélkül nincs élmény. #fiatalokéavilág #mineknézekannyifilmet #néhakikellkapcsolniazagyat   5/10



2014. november 3.

Palo Alto

Gia Coppola (2013)

Nehéz innen messziről megállapítani, hogy mennyire hiteles egy ilyen konkrét helyhez kötött, kortárs életvitellel foglalkozó mű. És mégis, ennyi filmmel a hátam mögött, ilyen rendkívüli élettapasztalattal (!) azt tudom mondani, érzi az ember, ha valami rendben van. Pont annyi tupírozás van az érzelmek és a kínos helyzetek amplitúdóján, hogy még nem fordul át önmaga paródiájává. Inkább egyfajta cinkostársként öleli keblére a nézőt és mutatja be, hogy "Igen! Itt bizony még ezek megtörténhetNÉNEK." Nagyon fontos részlet a kiemelés, mert az egész mű hitelessége, az élvezeti érték döntő hányada múlik ezen. A színészek mind telitalálatok, de nagy erény, hogy jól is vannak irányítva. A mértékletesség, az ügyes szereplőválogatási készség nyerő kombináció. Az ifjonti Coppola elsőfilmesként remekül vizsgázott. Egy generáció fontos kérdéseit ragadta meg és tárta elénk. Lehet rajta nevetni, megbotránkozni, gondolkodni, de legfőképpen élvezni. Nagyon pozitív.    7/10


Sofia készülhet, mert itt az uncsitesó.

2014. október 30.

Mystery Road

Ivan Sen (2013)

Úgy álltam neki, hogy ha nagyon gáz, akkor abbahagyom. Na ez a gondolat csak most jutott eszembe, pedig már nem egyszer megfordult a fejemben a film, mióta láttam. Megosztó, mert ugyan nem lagymatag, de elég lassú folyású. Mégsem unalmas, csak éppen szerényebb cselekménysűrűségű. Ilyen környezetben nem valami festői szépségű, hogy közben legalább legeltetni lehessen, de ahogy nézem ez annyira cél se volt. Az a fajta kaland, ami azért elég szépen magával húz a karakterek egzotikussága miatt, hogy aztán a végén leforrázzon, feloldva a feszültségeket. A záró shootout méltó erre a feladatra, szinte teljesen átértelmezi az addig látottakat. Nem látványos, nem dramatizált, hanem valami olyasmi, mint amilyen a való életben lehet. De sajnos nem csak ez egy ami átértelmezi a korábbiakat, hanem a legvégső családdal való találkozás is. Ez már túl szép, túl idilli a magányos farkas addigi útjához viszonyítva, így kilóg és felesleges. Összességében egy elég szimpatikus alkotás, főleg a bárminemű hivalkodás mellőzése miatt.   6/10



2014. október 29.

Hello I Must Be Going

Helló, mennem kell
Todd Luiso (2012)

Melanie Lynskey méltatlanul keveset méltatott színésznő. Bár rengeteg filmben játszik, sajnos leginkább mellékszerepeket kap csak. Fizikailag - Hollywoodhoz mérten - nem egy ideális alkat, ehhez nem fér kétség, de azt távolról sem lehetne mondani, hogy nincs valami megnyerő a kisugárzásában. Én személy szerint eddig mindig meggyőzőnek találtam. Végre itt van egy a sorból bőven kilógó, a hétköznapi emberhez közel álló nő. Általában ugyanazt a Woody Allen-szerűen, neurotikusan vicces karaktert játssza. Kikacsintóan, cinkosan játszik, ugyanakkor egyértelműen érezni, hogy átgondoltan, intelligensen áll hozzá a szerepeihez. Most végre kapott egy főszerepet és mondanom sem kell, lubickol benne.


Nyilván rajta kívül ezer más dolgon és emberen múlik, hogy működik, de ő a legfontosabb ezek közül. Illetve Todd Louiso rendező (a Pop, csajok satöbbi Dickje baszki!) és Sarah Koskoff író. Szerelmi bénázásokon, kínosan fájdalmas szituációkon keresztül mutatja be a felnőni képtelen generáció szülőkhöz való viszonyulását. Remekül mutat rá, hogy milyen rendkívül komplex élethelyzetek alakulhatnak ki. Eleinte nagyobb hangsúlyt fektetnek a szerencsétlen főhős életének komikus oldalára, ennek megfelelően tényleg úgy tűnik, hogy mindenért ő tehető a felelőssé. Aztán ahogy szépen kibomlik a történet és a család belső világa, rádöbben a néző, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. A csendes terror, a megalkuvás, a dac végig ott ólálkodik a levegőben és hiába vezet mindenkit a legjobb szándék, előbb-utóbb elfogy náluk a cérna. Egy jól működő családban nem is mehet ez másképp. Ez egy öngerjesztő folyamat, ami megkísérli helyrehozni az egyes tagok sérelmeit. Felszínre kerülnek a problémák és belátást nyerünk az alatta örvénylő személyes konfliktusok mikéntjére. Hiába a több évtizednyi együtt töltött idő, végeredményben az ego vezérel mindenkit és időnként szükség van a konfrontációra.


Kényes, nehezen bemutatható téma. Az arányok csúszásával könnyen romba lehet dönteni egy ilyen szépen játszott, átgondoltan megírt történetet. A megfelelő ritmus és a kellő visszafogottság nagyon ritka páros egy ilyen melódramatikus filmnél. Legalább annyira vígjáték, mint amennyire dráma és ez még többet dob az élvezeti értéken. Komplex és drámai mint egy Dardenne-testvérek film, de cinikus és vicces, mint egy Woody Allen mű. Minden elismerésem.   8/10

2014. október 28.

Dawn of the Plant of the Apes

A majmok bolygója: Forradalom
Matt Reeves (2014)

Hollywood disaster. Haragos tekintetű majmok, akik az ugrálást kivéve minden tekintetben emberként viselkednek, megküzdenek az emberekkel. Ennyi erővel akár emberek is lehetnének, de hát nem azok. Hanem cgi majmok. Nagyon szépen kidolgozott, gyenge színészi képességekkel rendelkező cgi majmok. Nekem már így is elég nehezen feldolgozható, de ezt még megfejelték azzal, hogy az okos majmok néha beszélnek, néha meg mutogatásból, köhintésből, mormogásból értik meg egymást. Ragyogó ötlet, hogy ezt feliratozzák nekünk. Ez egy könyvben mondjuk működőképes lehetne, de látni csak simán vicces. Technikai gondok csupán, mégis kinyírják a film élvezhetőségét. Ezeken túl a szokásos blockbuster-élmény problémáim most is állnak. Túl hosszú, túl ismerős, túl sok az akció, túl egyszerűek a szereplő és az indítékok, jelentéktelen a történet és jellemfejlődés. Kár volt végigszenvedni.   4/10



2014. október 27.

3 Days to Kill

3 nap a halálig
McG (2014)

Rosszabb napokon valószínűleg csúnyán lepontoznék egy ilyen művet, de másnapos zombulásban teljesen helyénvalónak tűnik kicsit tovább tompítani az agyat valami B-oldalassal. Hát most erre esett a választás. Furcsa egy elegy, bár nem tudom mit lepődök meg, mikor Luc Besson keze nyomát viseli. Ilyen mellékszereplőket csak ő tud írni, ezt a fajta könnyed szórakoztatást csak ő tudja szerethetően csinálni. Ennek megfelelően működnek a félig-meddig kikacsintós poénok, ez a legüdébb oldala a filmnek. Jó a színészgárda (Amber Heard úristen! Ennél nem lehet elképzelni testhezállóbb szerepet neki.) és profi a kivitelezés. De a sztori sajnos gyengécske, túl hosszú és újrahasznosított érzést hagy maga után. Szándékosan készül komolyan vehetetlennek, minden elemében olyan könnyűnek, lazának akar tűnni, hogy ez a szemfényvesztés átragad a nézőre is. Nem titkolják, hogy csak szórakoztatni akarnak és ezzel nincsen baj, viszont így kötelező érvénnyel válik jelentéktelenné. Ez a Besson féle "iskola" legfőbb gyenge pontja.


Bárki bármit mond, Kevin Costner jó. Méghozzá abban az értelemben, hogy színészetének az önmagát adó oldala szimpatikus, a szerepe szerinti játéka pedig klasszikus aduász. Ez az ideális akcióhős típus, amennyiben jól áll a sármőrnek, egész filmeket képes feljavítani a középszerből, márpedig Kevin Costnernek egyértelműen jól áll. Csak ne lenne minden másodperc olyan ismerős és ne érezném, hogy folyamatosan hülyének néznek.    5/10

2014. október 24.

Begin Again

Szerelemre hangszerelve
John Carney (2013)

Még a hülye is tudja, hogy úgy fordul át legkönnyebben az ellenkező hatásba, ha erőlködve próbálunk átadni valamit. A zene szeretetéről főleg nem lehet ilyetén módon értekezni. Mégis, azt kell mondanom, rengeteget javult a koncepció, mivel sokkal súlyosabb hibák voltak a Once című "előzményben". Ebben inkább csak a zene gyenge középszerűsége zavart. A dráma rendben van, nincs túlerőltetve, a színészek is jók, szimpatikusak (még Keira Knightley affektálása is megbocsátható), úgyhogy összességében sokat javult az irány. Lehet látni persze azt is, hogy jelentősen több ember dolgozott ezen a projekten és sokkal profibb a kivitelezés is. Ugyanakkor mindez nem érne semmit, ha nem lenne sokkal jobb az írott anyag. Szerencsére nem öntötték le túl sok cukormázzal sem, úgyhogy teljesen nézhető.   6/10



2014. október 21.

Autómata

Gabe Ibáñez (2014)

Minden hír igaz. Ennyivel le is zárhatnám, mert ehhez nincs nagyon mit hozzáfűzni. Jó az alapötlet, de fájdalmasan kidolgozatlan. Cikivé még éppen nem válik, unalmassá viszont mindenképpen. Ragyogó példa arra, hogy mennyit számít egy filmben a jó helyszín és a díszletválasztás. Ki a fene kíváncsi sivatagban caplató robotokra? Ha pár évvel korábban elkészül, mikor még nem rágtam át Asimov robottrilógiáját, talán elgondolkodtatott volna. Így viszont ingerszegénynek tűnik. És gyengének. Nagyon. Látszik az alacsony költségvetés is a technikán, de ez mondjuk nem igazán zavaró. Nem ez a fő gond.   5/10



Crystal Fairy & the Magical Cactus and 2012

Sebastián Silva (2013)

Sebastián Silva egy izgalmas, érdekes figura lehet. Filmjei öntörvényűek és erős kézben tartottak. Saját írásaiból dolgozik, ami szintén jó jel. Annyit előrebocsátok, hogy a Magic Magic egyértelműen jobb film ennél, mert értettebb anyag. Ez egy emberi furcsaságra, ismeretlenek összezártságára és közben lassan kibontakozó drámára építő road-movie. Életszagú, vicces és elgondolkodtató, ugyanakkor súlytalan. Főleg azért, mert ismerősek a szituációk és a dráma nem onnan jön ahonnan várjuk. Így hiába a hosszas alapozás, csak egy közepes erejű ledöbbenés marad utána. Mindenesetre jópofa és szépen sodor magával a történet. Pozitívan várom a következő filmjét.   6/10


Michael Cera - ahogy a kép is mutatja - halálos egy fickó. Bírom, hogy össze-vissza kalandozik a különböző stílusú filmekben.