A torinói ló
Tarr Béla, Hranitzky Ágnes (2011)
Az ember egyből felismeri, amikor elérkezett az idő. Meg kell nézni egy Tarr Béla filmet. Ez egy hosszú hónapok alatt érlelődő gondolat. Először ritkábban, majd ahogy telik az idő, egyre gyakrabban tör elő villámcsapásként. Meg kell nézni egy Tarr Béla filmet. Mikor már lassan elviselhetetlenül nagy a nyomás, akkor valahogy ki kell kényszeríteni az életvitel káoszából megközelítőleg három órát (a Sátántangó esetén életbe lép egy háromszoros szorzó), amit a teljes nyugalomnak lehet szentelni. Nem kell más, mint egy megfelelő TV készülék, egy kényelmes fotel, egy fejhallgató és a legfontosabb: a háborítatlanság.
Nem mondanám magam nagy Tarr fannak, nem tudom azt mondani, hogy feltételek nélkül elfogadom olyannak amilyen. A filmjeit sem, személyét meg még annyira se. De egy dologban biztos vagyok. Hogy oda kell(ett) figyelni rá. Olyan atmoszférát teremt, mint senki más és olyan dolgokat mutat meg, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Érdekes, hogy pont az utolsó művénél érkezett el a tökéletes megvalósítási formához. Eddig minden filmjében volt valami zavaró apróság, ami kizökkentett. Borzalmas utószinkron, esetlen színészkezelés és még egy csomó minden. Na itt szó sincs ilyesmiről. A fényképezés igéző, a zene meditatív, az a kevés szereplő aki jelen van, azt nyújtja, amit csak lehet ilyen kevés eszköz mellett, szóval minden úgy tökéletes ahogy van. A nyitó jelenet az egyik legszebb amit valaha elkészítettek, de igazából nem mondok nagyot akkor sem, ha azt mondom, hogy az egész mű az egyik legnagyszerűbb dolog amit valaha képre vittek. Igen, súlyos, letaglózó és kegyetlen, de minimalizmusa kikezdhetetlen és mindenek előtt gyönyörű.
Sajnálom, hogy Tarr végül úgy döntött, hogy befejezi az alkotást. Bár igaz, ez után már lényegében nincs miről beszélni. 9/10
Az ember egyből felismeri, amikor elérkezett az idő. Meg kell nézni egy Tarr Béla filmet. Ez egy hosszú hónapok alatt érlelődő gondolat. Először ritkábban, majd ahogy telik az idő, egyre gyakrabban tör elő villámcsapásként. Meg kell nézni egy Tarr Béla filmet. Mikor már lassan elviselhetetlenül nagy a nyomás, akkor valahogy ki kell kényszeríteni az életvitel káoszából megközelítőleg három órát (a Sátántangó esetén életbe lép egy háromszoros szorzó), amit a teljes nyugalomnak lehet szentelni. Nem kell más, mint egy megfelelő TV készülék, egy kényelmes fotel, egy fejhallgató és a legfontosabb: a háborítatlanság.
Nem mondanám magam nagy Tarr fannak, nem tudom azt mondani, hogy feltételek nélkül elfogadom olyannak amilyen. A filmjeit sem, személyét meg még annyira se. De egy dologban biztos vagyok. Hogy oda kell(ett) figyelni rá. Olyan atmoszférát teremt, mint senki más és olyan dolgokat mutat meg, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Érdekes, hogy pont az utolsó művénél érkezett el a tökéletes megvalósítási formához. Eddig minden filmjében volt valami zavaró apróság, ami kizökkentett. Borzalmas utószinkron, esetlen színészkezelés és még egy csomó minden. Na itt szó sincs ilyesmiről. A fényképezés igéző, a zene meditatív, az a kevés szereplő aki jelen van, azt nyújtja, amit csak lehet ilyen kevés eszköz mellett, szóval minden úgy tökéletes ahogy van. A nyitó jelenet az egyik legszebb amit valaha elkészítettek, de igazából nem mondok nagyot akkor sem, ha azt mondom, hogy az egész mű az egyik legnagyszerűbb dolog amit valaha képre vittek. Igen, súlyos, letaglózó és kegyetlen, de minimalizmusa kikezdhetetlen és mindenek előtt gyönyörű.
Sajnálom, hogy Tarr végül úgy döntött, hogy befejezi az alkotást. Bár igaz, ez után már lényegében nincs miről beszélni. 9/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése