2012. március 31.

Perfect Sense

Hétköznapi pár
David Mackenzie (2011)

A narrátor használata a legtöbb esetben visszafele sül el. Feleslegesen a szánkba adják amit gondolnak, ahelyett, hogy hagynák a látott képsorokat beszélni. Az már rég rossz, ha kommentár szükséges hozzá. Vannak jobb esetek, például a gyerekeknek szánt filmek vagy a jól sikerült darabok (A remény rabjai), amikor tud hozzátenni egy pluszt az élményhez. Vannak viszont rosszabb esetek is, amikor nincs összhangban a látottakkal. A Hétköznapi pár (miféle fordítás ez?) sajnos a rosszabbik. Igaz, hogyha segíteni próbálnak az értelmezésben, akkor nem ártana ha lenne valami értelme is. Nem mondom, érdekes volt nézni, meghökkeni rajta, de fogalmam sincs mit akartak mondani vele. A kivitelezés pedig jó, szépek a képek. Itt van Ewan McGregor, aki most is hozza szokásosan jó formáját. És itt van Eva Green! Pedig Eva Green az Eva Green, de mégse. Az egyik legszimpatikusabb, legtehetségesebb színészpáros amit el lehet képzelni, de nem tudják megmenteni.   5/10



2012. március 30.

The Innkeepers

Ti West (2011)

Ti Westnek egyszer lesz egy zseniális filmje. Meg kéne próbálnia nem saját anyagból dolgozni, mert a rendezői kvalitás megvan, nagyon érzi az effekteket és a kliséket. A hideg rázott néhányszor. Sajnos elég értelmetlen volt pár helyen és nem tartotta fenn végig az érdeklődésemet. Arra viszont simán elég, hogy várjam a következőt.   6/10



Restless

A nyugtalanság kora
Gus Van Sant (2011)

Erőteljes és furcsa hangulatú film. Nem biztos, hogy jó irány amerre Gus Van Sant halad. Érdekes nézőpont a halálról, de megkérdőjelezhető. Nem hiszem el, hogy ilyen megtörténhet az életben. Ha viszont nem történhet meg, akkor mi végre az efajta fikció? Kicsit idegesítő a srác, Mia Wasikowska viszont őstehetség.   6/10



2012. március 29.

We bought a Zoo

Az igazi kaland
Cameron Crowe (2011)

Történjen bármi, a Majdnem híres miatt, Cameron Crowe mindig a szívem csücske lesz. Nem akarok messzemenő következtetést levonni, de sajnos úgy néz ki mostanra elvesztette az arányérzékét. Egy igazi feel good movie lehetne ez, de több sebből vérzik. Először is a vesszőparipám, hogy túl hosszú. Én kifejezetten szeretem a hosszú filmeket, de mostanában rengeteg indokolatlanul hosszú filmet láttam. Ha nem tudják kitölteni megfelelő minőségű anyaggal, akkor fogni kell azt az ollót (egeret), és bármilyen nehéz, ki kell vagdosni a felesleget. Jónsival összefogva, kb a játékidő közepéig folyamatosan ömlesztik az aranyosnak szánt szituációkat és az egyszerűen csak jó érzéseket keltő zenét. Már azon kezdtem gondolkodni, hogy talán megkísérli a lehetetlent és igazi dráma nélküli családi drámát forgat. Ezzel pont ugyanaz a baj, mint a Sigur Rós/Jónsi zenéjével. Egy idő után túl sok. (Elértek egy pontra az Ágætis byrjunnal és onnantól egyhelyben toporgás. Előre félek a most bejelentett új lemeztől.)


A végére azért hirtelen összekalapáltak egy kis családi összefogást segítő kampányt, de addigra minden súlytalannak tűnik, már nem hiteles. Van egy csomó apróság is ami segít elrontani az élményt. A viccesnek szánt (de egyáltalán nem az) ingatlanközvetítő, a túl cuki (igazából ijesztő) kislány, vagy a másik vesszőparipám, a színezés. Borzasztóak ezek a nem létezően sárga bőrszínű emberek. Ha valamin akkor Scarlett Johansson ajkain biztos megakad a szem, és az bizony itt egy béna barna árnyalat. Annak ellenére, hogy a cél szinte biztosan a smink nélküliség ábrázolása lett volna. Azért akad pozitívum is. Thomas Haden Church ugyan mindig ugyanazt a szerepet játssza, de azt most is jól. Elle Fanning pedig annyira jópofa a lökött tini szerepében, hogy tényleg teljesen idiótának tűnik az őt hanyagoló Matt Damon poronty. Szóval nagyon bosszant a film, mert itt is minden adott lett volna ahhoz, hogy jól sikerüljön. Nincs mese, ez csak 5/10.

2012. március 28.

The Artist

A némafilmes
Michel Hazanavicius (2011)

Túlértékelt. Elsőre ez jutott eszembe. Méghozzá nem is kicsit. Jó az ötlet és a megvalósítás is rendben, de a kitüntetett figyelmet, nem érdemli meg. A közepén eléggé ellaposodik, kevés benne a történés. Ami biztos, hogy Bérénice Bejo istennő és Jean Dujardin szimpatikusabb mint valaha. Én több szót nem is áldoznék rá. Megtették már helyettem mások.   6/10



2012. március 27.

Boy

Taika Waititi (2010)

Rég láttam már ekkora hülyeséget. Nagyon tetszik az idióta humora, volt is benne néhány sírva fetrengős rész. A kép szerintem mindent elárul. Jópofa betekintés Új-Zéland egy szegletébe, de semmi több.   6/10



2012. március 26.

Martha Marcy May Marlene

Sean Durkin (2011)

Érdekes a téma. Nem gyakori, úgyhogy érdemes lenne többet is foglalkozni vele. A hangulat nagyon erős, egyből elkap. Az Olsen hugi kifejezetten jól játszik, de tulajdonképpen mindenki remekel kivétel nélkül. Sokáig nem tudni, hogy mi is történik, úgyhogy fenntartja az érdeklődést, de néhány nagyon erős jelenet után, a történet sajnos kicsit lapos a közepén. Elkalandoztam, szerintem nincs eléggé kidolgozva. A fényképezés viszont dicséretes, a vége pedig akkora telitalálat, hogy kerestem az állam. Nagyon szimpatikus alkotás, de sajnos nem ér többet mint 7/10.



2012. március 25.

Another Earth

Felettünk a föld
Mike Cahill (2011)

Jóval többet ígért az alaptörténet. Vannak érdekes momentumok, de nehezen halad előre és közben nehéz eldönteni, hogy akkor most sci-fi lesz vagy dráma. Kusza a jó szó erre, nem valami magabiztos rendezés. Vagy a mutatós és nem is tehetségtelen főszereplő/forgatókönyvíró leány a hibás? A fényképezés is a bénábbik fajta searchlightos, néha bántja a szemet. Pedig lettek volna itt ötletek. Na de majd legközelebb.   5/10



2012. március 24.

The Descendants

Utódok
Alexander Payne (2011)

Alexander Payne megint megcsinálta. Egy nagyszerű családi történet, tele emberi problémával. A helyszín nem mindennapi, ez alapból egy nagyon erős hangulatot ad. A fényképezés erre kicsit rá is játszik, mert sokszor megakadt a szemem, hogy azért mégiscsak Hawaiiról van szó. Ezúttal is kicsit könnyedebb a hangvétel, kevesebb a cinizmus és a különcködés. Könnyebben fogyasztható, de tulajdonképpen ezzel csak folytatódik a sor; az idő előrehaladtával egyre populárisabbak a filmjei. A színészek egytől egyig jók, vicces, drámai, pont ahogy megszokhattuk. Felhozni ellene nem igazán tudok semmit, de ahhoz hogy számomra többet jelentsen valami plusz kellett volna még. Ez így egyszerűen csak remek.   8/10 szerk.: Vagy inkább csak nagyon jó.   7/10



2012. március 18.

Cadillac Records

Cadillac Records - Csillogó fekete lemezek
Darnell Martin (2008)

Van benne néhány jó jelenet és karakter, de semmi eredeti. A színészvezetés gyenge. A hangsúlyok elvesztek. Pedig ennek ilyen oscar esélyes sztárcsinálónk kellett volna lennie.   4/10



2012. március 17.

The Hunter

Az orvvadász
Daniel Nattheim (2011)

Tisztességes iparosmunka, de érdektelen és unalmas. A fényképezés nem rossz. Dafoe hogy bírta ezt elvállalni… 4/10



2012. március 16.

We need to talk about Kevin

Beszélnünk kell Kevinről
Lynne Ramsay (2011)

Egy elszalasztott lehetőség. Tilda Swinton persze most is nagyon jó,  John C. Reilly (szegény) viszont beleszürkül a szűkre szabott szerepébe. A gonosz csöppség nem hihető, az idősebb srác meg túljátssza a szerepét. Csodálatos a fényképezés, viszont csalódás Jonny Greenwood meglepően konzervatív zenéje is. Ünnepélyesen megállapítom, hogy Lynne Ramsay egy olyan rendező, akinek minden filmje nagy ígéret, de valahogy csak sikerül elrontania mindet.   6/10



2012. március 15.

Take Shelter

Jeff Nichols (2011)

Lassú, lélektani katasztrófa. Michael Shannon zseniálisat alakít. Jessica Chastain is megint jó (egyre jobban kedvelem), de külön említést érdemel maga a pozitív asszony karakter amit játszik. Nagyon nem megszokott. Jók az effektek és érdekes a kicsit glitches zene. Sajnos egy kicsit hosszabb mint kéne lennie és a műfaj határain sem lép túl, de összességében jó élmény volt.   7/10



2012. március 14.

Hugo

A leleményes Hugo
Martin Scorsese (2011)

Csak trükkökre nem lehet felépíteni egy filmet. Ezt a mester is tudhatná, de valamiért mégis megpróbálta. Ez még neki se megy. A történet egyszerűen nem áll össze. Futkorásznak jobbra-balra, pöfög, sziszeg, kattog, forog minden, aztán hirtelen meg kéne hatódni, hogy milyen nagy művész volt Méliès. Kifejezetten ízléstelen az uralkodó sárga/kék szín; ismeretlen számomra a hangulat amit ezzel el akartak érni. A sok effektezés helyett kitalálhattak volna valami történetet. Egyszerűen nem tudom felidézni, hogy mivel ment el a több mint két óra. Vagy kereshettek volna inkább egy rendes gyerekszínészt, mert Ben Kingsley (nagy csalódás) mellett Hugo a leggyengébb pont. A többi karakter egyébként egész jól hozza amit kell neki. Sacha Baron Cohen jó mint mindig, Emily Mortimerrel alkotott párosa a legüdébb folt. Gyerekfejjel biztos érdekesebb lenne, de én mondjuk nem szeretném, ha ilyen filmeken nőne fel a gyerekem. Ez a legrosszabb Scorsese amit láttam. Ismeretlenül senki meg nem mondaná, hogy ő rendezte. Kegyelemből kap ennyit.   4/10



2012. március 13.

Panelkapcsolat

Tarr Béla (1982)

A téma legalább olyan érdekes mint a Családi tűzfészek esetében, de a tálalással problémáim vannak. Az elején elég gyorsan indít, megvan a tempó, aztán néhány jelenet túlságosan elhúzódik. Itt már elég hosszú snittekkel dolgozik, de nincs meg hozzá a lassú, csendesen vonuló nyitány ami megágyazna neki. Egy ilyen realista filmnek jobban állt volna a nagyobb iram. A későbbi művek ehhez képest mérföldekkel elvontabbak, ez valahol a kettő szerencsétlen találkozásánál található. Koltai egyébként másodhegedűs Pogány Judit mellett. Tulajdonképpen csalódás, de még így is simán jó film.   6/10



2012. március 12.

Mimi wo sumaseba

A könyvek hercege
Yoshifumi Kondô (1995)

Első találkozásom a Studio Ghibli munkásságával varázslatos élmény volt. Korábbi, animével kapcsolatos tapasztalataim miatt, szkeptikusan álltam neki a Chihiro szellemországban című remekműnek. Pár perc múltán megbabonázva, újra gyerekként csodáltam végig a csak szuperlatívuszokkal jellemezhető történetet.
Azóta végignéztem a stúdió egészestés filmjeit és néhány kivételtől eltekintve (ami egyébként teljesen szubjektív vélemény) egyértelműen garanciát jelentenek a minőségre. A mai, csúcstechnikás, amerikai animációs filmek látványvilágától első ránézésre mérföldekkel elmarad a rajztechnika. Itt csak a kifejezetten indokolt és legszükségesebb helyeken használnak számítógépes segítséget, egyébként mindent úgy készítenek, ahogy anno a mangából átvették. Változtatásra persze semmi okuk. Ebben az egyszerű szabályrendszerben az érzelmek sokkal szélesebb repertoárját tudják ábrázolni. A kreativitásnak pedig nincsenek híjján, úgyhogy nem kell palástolniuk leg grafikákkal. A részleteket mesteri fokon, aprólékosan dolgozzák ki. Minden újranézés alkalmával lehet találni kis finomságokat.


A legnagyobb erősségük mégsem a rajzolás, hanem a mesélés. Az egyedi fantáziavilágban és a mában játszódó cselekmények közös nevezője az útkereső főszereplő. Viszontagságos történeteik végül mindig egy kerek egészet alkotnak, mert nem egy egyszerű koncepció köré húzzák fel a produkciót, hanem a megfelelő históriát alakítják úgy, hogy szájbarágós önértelmezés nélkül jussunk el a végkifejletig. A végeredmény egy aprólékosan kidolgozott, látványos, érzelmekkel teli, tanulságos és okos történet, aminek megtekintése után tényleg többnek érezhetjük magunkat a kapott élménnyel.
Goro Miyazaki filmjei kivételével ez volt az utolsó Ghibli film, amit még nem láttam. Hánykolódott egy ideig, várva arra, hogy megtekintsem. Dacoltam vele, mert a Macskák királysága rossz élménye elvette tőle a kedvemet. Pedig a Könyvek hercege a legjobbak közül való. Teljesen magába szippant. Végig vigyorogtam, kacagtam és sírtam. Hibátlanul kidolgozott, tanító célzatú történet a japán fiatalságról és a szerelemről. Romantikus, fantáziadús, megható, naív. Míg néztem, abszolút megfeledkeztem minden evilági dologról. Ezért érdemes filmet nézni.   9/10



2012. március 11.

Miss Bala

Gerardo Naranjo (2011)

Szépségverseny, drogok, maffia, remek magyar operatőr és mindez Mexikóban. Adottak a lehetőségek egy jó kis realista akcióhoz és sokkoláshoz, de ennél azért többre számítottam. Kicsit steril, nem tudtam átérezni. Több oka is van. Az egyik, az egyébként szép fényképezés, ami túl távolságtartó. A másik pedig a történet átláthatatlansága. Végig a szenvedő fél viszontagságait, tehetetlenségét követjük, ami akár a film nagy előnye is lehetne, de pont ellenkezőleg. Nem lehet követni az eseményeket és megérteni a miértjüket. Engem legalábbis zavart. Egészen annyira, hogy ez most csak 6/10.



2012. március 10.

The Ninth Gate

A kilencedik kapu
Roman Polanski (1999)

Valamikor régen láttam már egyszer, de a tapasztalat azt mutatja, hogy elég nehéz eldönteni a fiatalon látott filmekről, vajon kiállják e az idő próbáját. Polanski, úgyhogy - gondoltam - nagy baj nem lehet. Meg úgyis valami könnyedebbre vágytam... Nos a baj annyira azért nem nagy, minden benne van egy jó kis thrillerhez, de ez bizony mégse jó film. Annyi minden zavar benne, hogy nehéz lenne felsorolni. Egyet azért mégis kiragadnék. A legszembetűnőbbet. Emmanuelle Seigner játékát. Egyszerűen értelmezhetetlen. Nem bírok rájönni, hogy mit csinál vagy mit kért tőle az ura. Pedig nem először rendezte kedvesét Polanski. Ennél mindketten sokkal többet tudnak. Ez nem jött be.   5/10



2012. március 9.

Young adult

Pszichoszingli
Jason Reitman (2011)

Kénytelen vagyok azt mondani, hogy Jason Reitman az utóbbi idők egyik leginkább túlértékelt rendezője. Köszönjük, hogy rágyújtott!; Juno; Egek ura. Jó filmekről van szó, de 7-es felé egyik sem emelkedik. Persze lehet, hogy nem is magukról a filmekről van itt szó. A hypemachine ugyanúgy elkapta Alexander Payne-t is az Utódokkal. Hozzáteszem megérdemeltebben. Az előbbiekből már kiderült, hogy nyugodtan folytatható a sor a Pszichoszinglivel. Csak egy hajszál választja el attól, hogy egy igazán szerethető filmmé váljon. Charlize Theronon nem múlott, ő remekül azonosul az Ostoba Libával, ami fájdalmas és vicces is egyben, de valahogy végig ott motoszkál bennem, hogy én ezt nem hiszem el. Sok benne a töltelék, de a vége igen hatásos. Mi valószínűleg többet tanulunk belőle, mint a főszereplő.   7/10



2012. március 8.

Angel hearth

Angyalszív
Alan Parker (1987)

Nem is tudom hogyan, de ez a film teljesen kiesett nekem. Olvastam róla valahol és gyorsan bepótoltam. Nem vagyok elragadtatva. Ha fiatalon láttam volna, akkor lehet, hogy örök kedvenc lenne. Az idő próbáját viszont nem állja ki, pedig azóta rengetegen ezt a sémát koppintják. Mickey Rourke egyébként jól játszik, Lisa Bonet istennő, de ezek sem segítenek sokat. Valahol közben elvesztettem a figyelmem, mert jó húsz perccel hosszabb mint kéne lennie. A vágás elég furcsa, bár a 80-as években ez megszokott volt sajnos.   5/10



2012. március 7.

Carnage

Az öldöklés istene
Roman Polanski (2011)

Ha valakinek, akkor Roman Polanskinak biztos sok rosszakarója van. A negatív kritikák nagy része ennek simán betudható, pedig egyáltalán nem érdemli meg. Igaz, ilyen háttérrel elég magasan a léc, de neki ez sem gond. Négy brillírozó színész(óriás) játsza túl újra és újra egymást. Rövid, velős. Utána visítva nevetünk a férfi-női sztereotípiák mulatságos hétköznapi megnyilvánulásain. Persze a darab komolyabb elmélkedésre is okot ad, de szerintem a mester könnyen fogyaszthatónak szánta. Nem kell túl komolyan venni. Erről árulkodik a könnyed zene és hogy engedte ennyire túljátszani a szerepeket. A fényképezés kiváló, tűéles. Nyugtatja a szemet a sok semleges, meleg szín. John C. Reillyt még azért kiemelném. Ez a fickó egyszerűen képtelen elrontani egy karaktert. A legnagyobbak között a helye. Kate Winslet az idő múlásával egyre szebb lesz.   8/10 szerk.: Na jó, csak 7/10



2012. március 6.

Like Crazy

Drake Doremus (2011)

Egy nagyon szerethető, átélhető film. Szomorú történet, de nagyon tanulságos és aktuális. A készítőknek maradéktalanul sikerült elérniük amit akartak. A karakterek kellően komplexek és hitelesek. Olyanok mint a barátaink, legszívesebben közbe is szóltam volna néhány helyen, hogy végre észbekapjanak. Ha belegondolok,  hogy hány ilyen kis párocska esik-kel párkapcsolatból ki és be... Még sok ilyen filmet a béna csöpögős drámák helyett.   8/10



2012. március 5.

Zenenapló - B+ kategória

Erlend Øye
Unrest
(2003)

Egy álmodozósabb, elmélázósabb, elektronikus Kings of Convenience elég jól jön bármikor. Nagyon jó lemez, na.

Car Seat Headrest
Teens of Style
(2015)

Nagyon kicsi hiányzik ahhoz, hogy tényleg totál beleszeressek. Agyonhallgattam.

Talking Heads
Talking Heads: 77
(1977)

Nem ez a legjobb lemezük, de csiszolatlanságában már látni a rengeteg lehetőséget és elképesztő energia van benne.

Lower Dens
Escape from Evil
(2015)

Egész új hang, kerek, átgondolt lemez. Nem hibátlan, de nagyon élvezetes.

Levon Vincent
Levon Vincent
(2015)

Hangzásra, a számok szerkezetére teljesen szokványos, de albumként változatos és amíciózus is egyben. Remek.

Illum Sphere
Second Sight EP
(2016)

Ilyenből jöhetne még nagyon sok.

Sunn O)))
Kannon
(2015)

Vissza a gyökerekhez. Ez sokkal jobban megy nekik, mint az utóbbi, kicsit útkereső jellegű, esetlen kollaborációk.

Neon Indian
Psychic Chasms
(2009)

Szipi-szupi cukiság, több aggyal, mint az elsőre látszik.

Rae Sremmurd
SremmLife
(2015)

Bármennyire is szimpatikus ez a projekt, nekem a niggereskedésből még ennyi is sok, pedig ők nem éppen szokványos niggereskedők. Rövidebben jobb lenne, de elég inspiráló és ötletes.

The Apartments
No Song, No Spell, No Madrigal
(2015)

Középkorú apukarokk. Kényelmes, megnyugtatóan dallamos és minden hangulatból a beletörődés, a nagybetűs Peace érzés, a homecoming árad. Viszont kurvára egységes és kellemes.

Tortoise
TNT
(1998)

Na akkor ezek szerint van nekik olyan lemezük is, ami egyben is jónak mondható. Persze ez is hosszabb mint kéne.

Kleerup
Kleerup
(2008)

Nem tudom, hogy ez 2008-ban mennyire számított progresszívnek, de most már nyilván semennyire. Viszont elég jó lemez, akárhogy is nézzük.

Wavves
V
(2015)

Ez most egy szögegyenes, szörfpánk gyorsmenet tőlük, semmi kurfinya nincs benne. Ez egyben előny is meg hátrány is, de szerencsére a lemez elég jól megállja a helyét így agy nélkül is. Kis himnuszok, semmi eredetiség, csak boldogság.

Heathered Pearls
Loyal
(2012)

Elég ritkán hallgatok manapság ambient közeli lemezeket, de amikor igen, általban nem tetszenek. A Body Complex c. lemezükhöz képes ez jól összeszedett és végig érdekes. Nem váltja meg a világot, de én örültem, hogy megismertem.

The Cure
Three Imaginary Boys
(1979)

Nyers és nyilván érezni rajta, hogy egy kezdő együttes anyaga. Tolták ami eszükbe jutott, de korántsem lehetne azt mondani, hogy kusza vagy túl laza lenne. Van saját hangzás, az ötletek is elég jók, de még nagyon visszafogottak és rutintalanok voltak. Azért ez egy szép kezdés tőlük, simán elhallgatattam elég sokszor.

The Specials
The Specials
(1979)

Elragad és visz magával, de nem csak zeneileg. A korba, a társaságba. Szinte együtt iszom a pintet a skacokkal mire a közepére érek. Nem egysíkú, remek hangulatú és változatos. Simán felér a híréhez. A kedvencem az elszállt Too Much Too Young.

Autechre
Digital Exclusive EP
(2008)

Nem tesz sokat hozzá azokhoz a nótákhoz amikből készültek, de ugyanolyan jó hallgatni és így hosszabbak, szóval köszke.

Nils Frahm
Spaces
(2013)

Ha nem lenne ilyen veszettül hosszú és terjengős, egy egészen kivételes lemez lehetne. Koncerten, élőben nagyot üthet, de lemezként ebben a formában valamit nyírni kellett volna belőle. Kár érte, mert helyenkint igen remek élmény.

Beach House
Thank Your Lucky Star
(2015)

Jól tették, hogy a könnyebb fajsúlyú dalaikat is összegyűjtötték és elénk tárták. Nem semmi, hogy még ebben se nagyon tudnak hibázni. Kíváncsi vagyok a kövekező lemezük is ütni fog e. Ha igen, akkor az lassan rekordhosszúságú remeklemez lesz.

Clinic
Free Reign
(2012)

Jól áll nekik ez a visszafogottság, az előretolt basszerral és a minimalista hozzáállással. Very nagy tiszteletadás, hogy ilyen változatosak tudnak lenni még mindig, amellett, hogy végig megmaradt a saját hangjuk. Tele van kurvajó, egymagában is helyt álló számokkal.

Afx
Orpaned Deejay Selek 2006-08
(2015)

Nem vagyok teljes mértékben meggyőzve, de csodálom a megszállottságát. Jobban megfigyelve, hihetetlen ügyesen megszerkesztett számok ezek, csak az élvezeti értékük sajnos ezzel nem egyenlő értékben nő. Részemről kizárólag háttérzeneként működik, ám annak kicseszett jól! Hagymát aprítani, takarítani, bármilyen házi tevékenységhez fantasztikus. Csinálja csak! Én vevő leszek a következőre is.

The Cure
The Top
(1984)

Ilyenkor szokás azt mondani, hogy bármelyik tucategyüttes összetenné a sok kezét, hogyha ilyen remek lemezt sikerülne összehozniuk legalább egyszer. A Cure diszkográfia középszerű albumai közé tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jó. Sőt! Könnyed, súlytalan a nehezebb darabok között és kifejezetten jól áll neki. Még mindig nem teltem be velük. Jöhet a következő!

Tinariwen
Emmaar
(2014)

Volt egy agyonajnározott lemezük, az totál nem érdekelt, unalmasnak tűnt, meg minden! Ezt totál véletlen töltöttem le, mivel azt hittem rájuk, hogy ők a Tamikrest (akiknek a Toumastin című lemezüket imádtam). Megmaradt, hogy hajtogatják, hogy Tinariwen, Tinariwen. Van ilyen na! Anyway, meglepődtem a nagy stílusváltásukon és rájöttem, hogy mi van. Aztán valahogy meghallgattam még egyszer, meg még egyszer és így tovább. Rettentő nyugodt, kiegyensúlyozott és hangulatos lemez. Soha ne tévedjek rosszabbul!

Spacemen 3
Playing with Fire
(1989)

Már majdnem kidobtam a francba, mikor rájöttem, hogy tök más hozzáállással kell megközelíteni, mint amit idáig ismertem tőlük. Így nem a könnyebb zenék és nem is nehezebben befogadhatók közé soroltam, hanem inkább az ambient és társai közé. Megjegyezném még, hogy a tököm kivan a bővített lemezekkel, amiknek a végére mindig odaraknak egy valag hosszú számot. A gyanútlan, az ismeretlenségből közelítő zenekedvelő mégis honnan a jófenéből tudná, hogy hány számnak kell lennie a lemezen? Minekután levágtam a végéről a bónuszokat egy remek hallgatni-valóvá vált.

Triptykon
Melana Chasmata
(2014)

Nehezen emészthető és nem mentes az épphogy nevetségesbe nem hajló, tipikus metálos teátrálisságtól. De akárhogy is, sokat jelent nekem ez a lemez. Szépek, ívesek a számok, jólesően elnyújtott maga az album (ritkaság), de mindenek előtt kurvajók a riffek.

Lorenzo Senni
Superimpositions
(2014)

Nagyon kellett már egy ilyen érzelemmentes, komolyságot mellőző, repetitív, egy témát körbejáró prüntyögés. Nincs mit hozzátenni, jó koncepció, ügyes megvalósítás.

Mr Twin Twister
Mr Twin Sister
(2014)

Ha valamit nem, hát a Café del Mart biztosan nem sírtam vissza. Eddig. Aztán mióta eme lemez első pár számában a kánikulában fogyasztott fagylalthoz méltóan olvadt szét a szívem a selymesen lágy ének hallatán, azóta kissé másképp vélekedek erről a dologról. Lehet ezt még jól csinálni. Noha a lemez közepétől tért nyerő ridegebb elektrós vonal nem annyira fekszik nekik, mint a negédes romantika, összességében nem rontja le annyira a lemez színvonalát. Könnyezni akarok!

Ought
More Than Any Other Day
(2014)

Na végre valami egyedi hang! Néhol megbicsaklik az album színvonala, de végül megmarad az egész az egyedi ének miatt. És azért túlnyomórészt igen hatásosak a számok is.

Grouper
Ruins
(2014)

Méltatlanul keveset hallgattam annak ellenére, hogy milyen jó. Igaz, nem minden napra megfelelő.

Eno & Hyde
High Life
(2014)

Jobb mint a híre. Főleg a záró szám.

Andy Stott
Faith in Strangers
(2014)

Ugyan az előző lemez szintjét nem éri el, de becsülendően másfele tart és izgalmas hallgatnivaló.

Sales
Sales EP
(2014)

Vibráló, energetizáló cukiság. Tök egyszerű, de muszáj rongyosra hallgatni.

Panda Bear
Panda Bear Meets the Grim Reaper
(2015)

Első pár hallgatásra csalódás, mert túl ismerős, de utána kinyílik és kiderül, hogy kurvajó.

Ty Segall
Manipulator
(2014)

Nem lehet lépést tartani Ty Segallal. Egyre nehezebben bírkózok meg az intenzív munkatempót diktáló előadókkal, de mára már nem érdekel annyira, hogy bosszantson a dolog. Ha úgy nézzük ez a lemez simán kihagyható, ha ismered pár előbbi munkáját. Annak ellenére is, hogy ebben azért kezd inkább a 70-es évek rockja felé orientálódni. Jók a számok, de érezni a gyors munka hátrányát. Nincs idő finomítgatni, jobban kiszűrni a nem odaillő elemeket meg ilyesmi. Nem kiforrott, de az, hogy ilyen minőségű lemezeket ilyen mennyiségben képes előállítani, komoly elismerést vív ki részemről. Csak ne motoszkálna ott folyamatosan, hogy mennyivel jobb lehetne, ha lenyugodna végre.

The Cure
The Head on the Door
(1985)

Egy ideje elég nagy Cure lázban égek, mert valahogy bekerült a Disintegration a kocsi lejátszójába (no clue) és megszámolni se tudnám hányszor ment végig. Jó, az egy minden kétség fellett A+ kategóriás lemez, úgyhogy nem csoda. Célul tűztem ki, hogy tovább vizsgálódok Robert Smith ügyben; ez az első állomás. Természetesen nem bántam meg. Ez egy vállaltan könnyebb lemez, legalábbis a hosszú, borongósabb utódok előtt mindenképpen. Lazább a hangzás, befogadhatóbb és ezzel párhuzamosan súlytalanabb is. Ami a jó daloknak és a gyengeségek hiányának köszönhetően egyáltalán nem probléma. Smith annyira jó író, hogy neki valószínűleg kényszerből ki kellett írnia magából ezeket (örülünk), különben még inkább összekócolódott volna a haja. Lassan kezd átterelődni bennem a kép a Cure-ról a bölcsész-kedvencből, a zseniális felé.

Panda Bear
Mr. Noah EP
(2014)

OK. Ez szép, meg minden, sőt, a Mr. Noah egyenesen briliáns! Szóval simán hozza az elvárt szintet, de az EP fogyasztás nem az én világom. Viszont mindjárt hallgatom a Reapert!

18+
m1xtape
(2011)

Szerintem a 18+ jelenség az egyik legelőremutatóbb dolog, ami az utóbbi pár évben a zenében történt. A friss hangzásokat keverik a pont mostanra megérett trip-hop revivallal. Egyik lemezük se hibátlan, viszont ahogy megcsinálták magukat és ahogyan okosan előre tekintve haladnak, az egy eszméletlen nagy A+ az utóbbi pár év elég lagymatag hatást keltő zenei világában.

18+
mixta2e
(2012)

Szerintem a 18+ jelenség az egyik legelőremutatóbb dolog, ami az utóbbi pár évben a zenében történt. A friss hangzásokat keverik a pont mostanra megérett trip-hop revivallal. Egyik lemezük se hibátlan, viszont ahogy megcsinálták magukat és ahogyan okosan előre tekintve haladnak, az egy eszméletlen nagy A+ az utóbbi pár év elég lagymatag hatást keltő zenei világában.

Vessel
Punish, Honey
(2014)

Miért kell elrontani az album élményt egy ilyen feleslegesen nehéz nyitánnyal? Mintha direkt akarna eltántorítani. Szó ami szó, nehéz hallgatnivaló az első pár próbára, de összességében nagyon jó kis techno-bugyborékoló-elektro-kotyvasz. Lüktető, elnyújtott búgások, nyivákoló fogalmamsincsmivelkeltett hangok teszik bulizenévé (Red Sex), majd rögtön utána szobahallgatnivalóvá (Drowned in Water and Light). És ez a váltás egymás után többször. Jók az erősen technós alapok, ezeknek köszönhetően a hosszú számok esetében is végig izgalmas marad. Sok dallamszerű nyekergéssel van megtoldva, közben kattogó, szittegő ritmusok üdvözítenek. Rideg, de közben mégis roppant élvezetes. Mind a lassabb, szinte struktúra nélküli, mind a gyorsabb, konvecionálisabb darabok esetében ugyanaz a vastagon kent textúra keríti hatalmába a hallgatót. Már ha hagyja persze. Biztos forrásból állíthatom (feleségem imádja), hogy intenzív és mély élmény a hallgatása.

iamamiwhoami
Blue
(2014)

Sokkal egyszerűbb, érzelmesebb, könnyebben értelmezhető, mint elődje. Már nem akar olyan veszettül művészi lenni, mégis megmaradtak a legfontosabb stílusjegyek, tehát egyedi maradt. Ezt hívjuk igazi fejlődésnek, tudatos művészeti irányváltásnak. Az albumhoz tartozó erős, koncepciózus látványelemek kifejezetten szimpatikusak és előremutatóak. Máshol is szívesen látnék ilyet. Ha így halad tovább ez a projekt, a végén még valami fergeteges is kisülhet belőle. Csak kicsivel jobb dalokat kéne írni hozzá és többet le lehetne nyisszantani belőle, mert bő az anyag.

Caribou
Our Love
(2014)

Caribou bácsi lemezei mindig érdekelnek. Igaz, mindig találok bennük kivetnivalót is. Elkezdte egy Faust inspirálta, tánczene felé orientálódó lemezzel és mára (4.) eljutott egy egészen önálló hangzásvilágig, kizárólag elektronikára építve. Nincs benne semmi eget rengető, mégis jó dalokat ír, jól komponál és szépek a használt hangok is. Lehet a bulizenét jól is csinálni. Talán az előző lemez harsányabb, dinamikusabb hangzása jobban állt neki, de ebben is sok örömét lelheti az ember. A címadó Our Love jópofa poén, jó látni, hogy van humorérzéke. Erőteljes eurodiszkós őrületté alakul a közepétől, első hallásra talán még hangosan is felnevettem. A legerősebb pont a Second Chance a szanaszét csúszó effektekkel és a bársonyos női énekkel. Az év egyik legszebb dala. A lemez pedig a gyengének tűnő mezőny egyik legkiegyensúlyozottabb darabja.

Deafheaven
Sunbather
(2013)

Nem egy mindennapi hallgatnivaló. Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ki miért hallgat zenét? Mert itt például elvileg van szöveg is, amiből persze maximum szótöredékeket lehet elkapni. A sok zaj, a bő lére eresztett, építkező számok nagyon gyorsan eltántorítják az embert. Nekem már vagy fél éve bent van a listámban és néha tényleg meg is hallgatom (!). Amikor megtörténik, akkor nagyon tetszik, élvezem. Intenzív és fárasztó élmény, erősen rátelepszik a hallgatóra, de egyértelműen kijelenthető, hogy szép munka. A záró The Pecan Tree például az utóbbi idők egyik legjobb post-rock himnusza és hiába az egy órás játékidő, én bizony el szoktam szomorodni, hogy 11 perc után elhalkul. A sűrű, örvénylő zúzdákat megszakító kellemes, szomorkás pengetések drámai felhangot adnak az amúgy elviselhetetlenül tömény számoknak. A hosszú számok nem csupán a sznobéria számlájára írhatók, hiszen rendes felépítésük van és több fázison mennek végig. Kár a sok elhullott emberért, biztos sokaknak tetszene, ha kellő időt fordítanának/fordíthatnának rá.

FKA Twigs
LP1
(2014)

Ilyet még sosem írtam le zenével kapcsolatban, de ez valami kicseszett módon szexi. Pedig ez még azelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy ezek a videók közül bármelyiket láttam volna. Ejjjhh. És mint ilyen erős hatású újdonság, ez is egy igazi megosztó lemez lett. A főbb oldalak egekig magasztalták és Isten tudja miért, de vannak olyan előadók akikre ilyenkor egyből rávetődnek a héterek. Hetente kijön vagy 5 ilyen lemez, de van amire egyből harap a nép. Ez van. Pedig nem érdemli meg, mert ez egy jó lemez és ezzel nehéz vitába szállni. Fülbemászóak a dallamok, változatosak és jók (!) a dalok, újszerű a megszólalás, kurvajó a csaj, szóval minden egyben van. Én megettem és még eszem is egy darabig, mert nem bírom megunni. Lehet, hogy 10 év múlva egyszerű kortünet lesz, ma mégis remek szórakozás. Egy kész, jól működő csomag. Ugyanakkor több lemez már nem biztos, hogy benne van ebben a koncepcióban.

Caustic Window
Caustic Window LP
(1994)

Ne felejtsük el, hogy ez 1994. Ehhez képest eszméletlen változatos és átgondolt. Még ha ez furcsának is tűnik Aphexről beszélve. Őrült zseni, mondják róla, de hajlamosak az emberek elfelejteni, hogy ő csinálta az Ambient Works lemezeket, melyek roppant összetett és egyedülálló lemezek voltak. Ha ezekhez hasonlítjuk (mert ezekhez áll végül is a legközelebb) akkor már nem egyértelműen ilyen pozitív a kép, noha igen élvezetes még emigyen is. Csak a zsenialitás ami hiányzik belőle. Illetve nincs benne olyan, amit már ne hallottunk volna tőle ilyen-olyan formában. Én örülök neki, hogy sikerült megszerezni, elvégre nagyon nagy fan vagyok. Anno hónapokat töltöttem el azzal, hogy összerántsam - túlzott részletekbe menően - az egész diszkográfiáját. Aztán persze beláttam, hogy nagy részét úgyse hallgatom (és nem is fogom); kiszűrtem belőle ami tényleg kell. Ez a lemez egyértelműen bele fog kerülni az érdemlegesnek ítéltek gyűjteményébe.

Dean Blunt
Stone Island
(2013)

Ez az ami nekem kell. Rövid, lényegre törő album, erős atmoszférával. Nem egy túlgondolt, cizellált koncepció, csak zsigeri, egyszerűen értelmezhető dalok. Kohézió csak a hangulatában van, de lényegében több nem is kell ehhez. Lehet, hogy pár év múlva nem nagyon fogok emlékezni rá, de ha betéved a playlistbe, nem fogom kidobni onnan akkor se.

Parquet Courts
Light Up Gold
(2012)

Kirobbanóan energikus. Semmi pénzért nem válnék meg egy számtól se. Ritka, hogy valaki úgy tudjon hamisan énekelni, hogy kurva élvezetes legyen hallgatni. Jók a ritmusváltások és a kiállások, rohadtul fülbemászó és változatos. Ilyennek kell lennie egy rocklemeznek 201X-ben.

Black Lips
Underneath the Rainbow
(2014)

Az első pár hallgatás után azt mondtam, ez nem sikerült olyan jól. Aztán csak sikerült megkedvelnem. Igazán rossz, unalmas szám pedig nincs rajta. Minden kertelés, lacafaca és köntörfalazás nélkül azt szummázom, hogy én még mindig rajongok. De mi ez a nyálas albumcím? Az ilyen számoknak miatt, mint a Funny, örökre mindent megbocsájtok nekik.

Moon Duo
Circles
(2012)

A végtelenségig azért nem fogom hallgatni őket (meg a Woode Shjips-t). Az I Been Gone, Sparks, Dance pt. 3 trió kivételével nem fognak meg különösebben a számok, noha egyértelmű, hogy nem rosszak. Egyik sem. Az önismétlést még nem merem egyértelműen kijelenteni, de ott táncol valahol a határon. Érdekes még, hogy újrahallgatva a korábbi lemezeiket, lehet, hogy mégiscsak ez a jobb irányvonal. Fejlődtek. Sokkal szebben szól és sokkal inkább élnek a számok. Közvetlenebb az élmény, élvezhetőbb. Egyébként jelentősen jobb, mint az alapján amit ide levéstem.

Real Estate
Atlas
(2014)

Hozzák a formájukat. Nincs rajta rögtön repeatre tehető sláger (már amennyiben használható ez a kifejezés ebben a stílusban), viszont hiba sincs. Nem mondanám, hogy olyan tökéletesen megírt számokról van szó, de bármelyik is csendül fel, már játszom tovább magamban az elragadó dallamokat. Borzasztó profik lettek ebben az elvágyódó tingli-tangli zenében.

Sunn O))) & Ulver
Terrestrials
(2014)

Így rövid 35 percben ez egy igen jó kis kaland. Lassú, visszafogott, zajközeli, de harmonikus. Elindul a teljes ürességből, végigrepül kietlen vidéken (Let There Be Light), az úticél pedig maga a sötétség (Western Horn). Gyötrelmes beletörődés, majd halvány reménysugár (Eternal Return). Lenne még jövője ennek a kollaborációnak.

St. Vincent
St. Vincent
(2014)

St. Vincent egy érvényes és érdekes (hajszerkezet!) előadó. Ötletes a zenéje és mindenképpen említésre méltó, még ebben a nagy túltermelésben is. A lemez ismét szépen össze van rakva, valahogy mégsem tudom nagyon megszeretni. Azt nem tudom teljesen eldönteni, hogy csak maguknak a számoknak a hangulata nem tetszik annyira, vagy a nő kisugárzása ami taszít egy bizonyos szinten. Lehet, hogy inkább mindkettő egyszerre. Az előző lemezénél még jobban felül tudtam ezen kerekedni, most viszont nem nagyon visz rá az inger, hogy hallgassam. Pedig kurvára megérdemelné. A fene érti ezt. Jó ez, vagy mi van.

Waxahatchee
Cerulean Salt
(2013)

Minimalizmus, vidámság, ötletek, zúzás, romantika, 90-es évek, filmképek, nyugalom. Örök hála, hogy nem szaroztak és, feltekerték a mélyet. Üde színfolt a sokszor unalmas, egymást másoló zenei világban. Semmi újat nem talált fel, de kidolgozottságának, kimértségének és változatosságának köszönhetően szimpatikus és pozitív.

Sunn O)))
La reh 012
(2014)

Az a brutális, hogy még ez a két szám között is nehéz különbséget tenni. Semmit nem tud hozzátenni a korábbi művekhez se, az utóbbi lemezekhez képest mégsem tűnik erőlködésnek. Csak egy jóleső zajongás, elég elvetemült hangulattal. Perverzió, mazochizmus, miegymás, én bármeddig elhallgatnám a háttérben.

Tim Hecker
Virgins
(2013)

Tim Hecker nagy kedvenc, de az utóbbi lemezben viszonylagosan csalódtam, szóval ehhez teljes érdektelenséggel álltam hozzá. Pár hallgatás után sem javult a helyzet, de magamat is okolhatom, mert nem fordítottam kellő figyelmet rá. Az igazság az, hogy igen jó arányban keveri a zajt a glitch-el. Újabb és újabb irányokba megy el. Nem távolodik el jelentősen a korábbi munkáitól, mégis újdonság hallgatni. Jó érzékkel variál a stílusok között, ugyanakkor gyakran visszatér a bevált - ám megunhatatlan - atmoszférához. Csak megszerettem végül.

The Field
Cupid's Head
(2013)

Már megint szép lassan és fokozatosan, de maga alá gyűrt. Hipnotikus és pörgető. Csinálhat akármit, én vevő leszek rá. Ez nem elhatározás, hanem tapasztalat.

Youth Lagoon
The Year of Hibernation
(2011)

A nagy utód jóval több dimenzióban értelmezhető. Összetettebb, változatosabb, mélyebb és így tovább. Ez egy kezdő zenész szárnybontogatása, ehhez nem fér kétség. Annak azért igen jó. Kis vidám kempingezős nagy hibák nélkül.

Lindstrøm and Christabelle
Real Life is No Cool
(2009)

Nem ismerem én ezt a Christabelle-t, de itt az indításnál majdnem elvágta magát. Hát mi vitte rá ezt a jólelkű Lindstrøm gyereket, hogy egy élvezhetetlen maszturbációs hangjátékkal indítson egy ilyen érdekes kooperációs lemezt? Vannak olyan számok amikkel nem vagyok teljesen kibékülve, de összességében az újdonság erejével hat. A magánzó Lindstrøm azért sokkal jobban tetszik.

Pjusk
Tele
(2012)

Kicsit nehezen indul be, de ahogy utána sikerül összekeverni a baljós hangulatú ambientet a motorikus, monoton ütemekkel, az nem mindennapi. Nem egy tolakodó, mindennapra való hallgatnivaló, ha mégis bekerül a lejátszásba, akkor röpül vele az idő. Agytevékenységet serkentő doppingszer. A Krystallban hallható mélyek, visznek mindent. Szó szerint is értem nagy hangerőnél. Good.

Tycho
Dive
(2011)

Kiragadva egy darabot belőle, biztosan nem adtam volna neki bizalmat. És nem fogok megjegyezni egy fucking számot, de még számcímet se róla, viszont rohadt sokszor meg fogom hallgatni az egészet egyben, mert nagyon jól működik. Nem eredeti, nem kiemelkedő, de nagyon kellemes hallgatnivaló.

Brainbombs
Urge to kill
(1999)

Van valami vonzóan perverz abban ahogy az emberes zajfüggöny mögül folyamatosan együgyű hanglejtéssel be-beüvölt egy direkt béna akcentusos őrült olyasmiket, hogy I'm gonna fuck you dead! vagy Suck my cock! Lick it! Eat my dick! meg sorolhatnám tovább. Önmagába persze undorító mocsok ez így, de a túlvilágian őrült, kegyetlenül monoton gitárzaj egy olyan környezetet kölcsönöz neki, amiben ez meglepő módon normálisnak értelmezhető. Ezen túllépve, iszonyú jók a riffek, nagyon jól működik a motorikus lüktetés és minden szám klappol. Nincs mit cifrázni rajta, kurvajó zsigeri élvezet és kész. Azért megfigyelnék egy ilyen koncertet és lehet, hogy csatlakoznék a kórushoz: On your knees faggot! Gonna fuck your ass! You love it, you fucking faggot! Miket beszélek.

Deerhunter
Monomania
(2013)

Kell a fenének még egy Deerhunter album! Kb ilyen érzéssel vágtam neki. Ha jól emlékszem már az előzőnek is és most ennek is. Aztán megint legyőzött, hiába minden ellenállás. Jók a számok. Nagyon értik a dolgukat, szóval le a kalappal. Annyiból sajnálatos ez a sűrű lemezkiadás, hogy nincs annyi változás, nincs akkora súlya, mint lehetne. Azért bárkinek mutogatnám és ajánlanám.

MGMT
MGMT
(2013)

Nehéz zöldágra vergődni vele. Főleg a lemez második fele miatt, ami majdnem unalomba fullad (mint a Congratulations). Szimpatikus ez a gyogyós lelkületű, ártatlanul sehova se tartó pszichedelia. Kellett vagy 4-5 hallgatás míg megbékéltem vele, de talán most már azt tudom mondani, hogy az összes számmal sikerült. A Mystery Disease pofátlan nagy Flaming Lips nyúlás.

Autre Ne Veut
Anxiety
(2013)

Az RnB meg van mentve. Megint. Vagy várjáj már! Ez nem is RnB! Nem, a fenéket nem! Ének központú és egyértelműen RnB stílusban énekel. Az alap tényleg változatos, modern és okos. Iszonyú nagyot dob rajta. Alig néhány helyen érzem soknak vagy túlzásnak, ott is csak az ének miatt. Érdekes a Daniel Lopatin (Oneohtrix Point Never) kapcsolat (együtt laktak egyetem alatt), hogy milyen távol esik egymástól a kettő.

Palma Violets
180
(2013)

Az új zenék felé eléggé érdektelen voltam mostanában, ezért küzdöttem ellene, de ez akkor is remek album. Változatos, ötletes és vidám. Jó kedvre derít. Koncertre kéne menni hangulat. Nem világmegváltó, de ilyenből még nagyon sok jöhetne.

Jens Lekman
I Know What Love Isn't
(2012)

Nem mondom, hogy olykor nem idegesít halálra, de ebben az esetben simán ki kell kapcsolni. Nem a hallgatóban vagy a zenében van a hiba, csak az időpont nem megfelelő. Rá kell hangolódni, mert olyan töménytelenül romantikus és bugyuta, hogy az már fáj. Azt gondoltam idővel komolyodik talán, de köze sincs hozzá. Ha lehet, még inkább fárasztó, mint a korábbi lemezeken volt.

The Haxan Cloak
Excavation
(2013)

Hangorgazmus. Hatásvadász misztikus thriller-zene. Ilyesztget és rohadt jól működik. Néha továbblép a dark-ambient fele és kicsit üressé válik, de javarészt igen tetszetős. Jó ötletek vannak rajta, például a The Mirror Reflecting Part 2-ben az ütemnél, ritmusosan halkuló, majd teret nyerő atmoszféra egyenesen sturmbannführer és semmiképpen nem más. Cool.

The Embassy
Sweet Sensation
(2013)

Igen érdekes szerzet ez. Első 2-3 hallgatásra semmit nem mond, aztán ahogy hallgatod tovább (mert valamiért muszáj), pont az elsőre impotens dinamizmusa miatt lesz rohadt jó. Ha egyszer beteszem, nem hagyom félbe, nem pöckölöm arébb. Sőt. Kis bólogatás, kis lábrázás mindig előjön. Nem világmegváltó, de érdemleges, nem a megszokott hatást kiváltó (tánc?)zene. Hogy milyen alkalomban tenném be, arra viszont nincs megfelelő válaszom, úgyhogy ezzel el is érkeztem a probléma gyökeréhez. De tetszik, úgyhogy pörögni fog.

Seefeel
(Ch-Vox)
(1996)

Avagy, ami lemaradt a Selected Ambient Works Volume II-ről. Egyértelmű párhuzamot lehet vonni vele, nyúlásnak mégsem mondám. Nincs olyan jó, de mivel nem vállal sokat (rövid) és a jellege miatt is nagyon szerethető (a gyengém ez a személytelen hangulatgenerálás), semmilyen kivetnivalóm nincs ellene. A jobban sikerült Seefeel lemezek közé tartozik, pedig eléggé eltér a szokásos csapásvonaltól. Idáig miért nem hallottam ezt?

Greg Haines
Digressions
(2012)

Ez egy olyan album, amire szinte semmi kifogásom nincs és mégis mindig elfelejtem meghallgatni. Engem minősít, nem a zenét. Elteszem későbbre, a finom falatok mindig finom falatok.

Thee Oh Sees
Putrifiers II
(2012)

Ötletes, változatos, szuperül egyengetett lemez, de komolyabb érzelmeket nem vált ki. Pár év múlva jó lesz rácsodálkozni, hogy ilyen is volt. És tényleg! Milyen jó!

Mazzy Star
So tonight that I might see
(1993)

Nem tetszik annyira, mint a debütáló albumuk, de rég bent van már az állandó playlistben. Erősen hangulatfüggő, kell hozzá egy belassult, nyugalomra vágyó életérzés. Kiegyensúlyozott, ami a játékidő végére szerencsére átragad a hallgatóra is. Talán a Beach House ősének is tekinthetőek. Hosszútávon érdemes hallgatnivaló.

Super Furry Animals
Love Kraft
(2005)

Az első SFA lemez amit egy az egyben megtartok. Az egyetlen kibírhatatlanul idegesítő Lazer beam kivételével nagyon kellemes, könnyed és konszolidált. Ennyi jut eszembe róla. Elszomorító, pedig tényleg jó lemez. Kész, vége, kiégtem, megyek lehűlni inkább.

Andy Stott
Luxury problems
(2012)

Rég volt már, hogy kitörő gyermeki örömmel vártam a ZÚZÓS RÉSZT, mint ami itt a Sleeplessben indul be. Szerencsére nem csak pár ilyen ellőtt patronról szól a lemez. Jók a hangok, szépen és durván szól, de van itt elszállás (Hatch the plan), éteri, álomszerű ének, zaj (Expecting) és egy kis régies dnb alap is. Hosszútávon változatosnak, érdemleges hallgatni-valónak bizonyult, úgyhogy elektronikus zenékből kiábrándultaknak és ismerkedőknek egyaránt remek szórakozás lehet.

Atoms for Peace
Amok
(2013)

Már eleve lesajnálva álltam neki. Az interneten egyre jobban terjedő Radiohead és Thom Yorke ellenesség rám is rám ragadt valamilyen szinten. Mintha a zenetörténeti jelentőségüket utólagosan érvénytelenné lehetne tenni... Na mindegy, a lényeg, hogy mégis meggyőzött. Nem akar kikerülni a lejátszóból és ha valami bizonyíték arra, hogy még mindig jók a srácok (itt Yorke mellett Nigel Godrichra gondolok), akkor ez az. A kitaposott ösvénytől messze nem kolbászolnak el, az utolsó Radiohead, a szóló Yorke mutatják az utat még mindig. Nem hangzik frissnek, de végtelenül kifinomult és konzisztens. Gyenge pont nem igen van, erős viszont több is. Én még vevő vagyok rájuk.

Daft Punk
Random Access Memories
(2013)

Helyreállt a világ rendje. Megkapta a Pitchforktól a 8,8-at, szépen egybe is vág a Metacritic 87%-ával, de e téren nem akarok senkit leleplezni. Inkább rátérek a lényegre, mert a két robotot viszont muszáj lesz. Kezdem a legszembeötlőbbel. A lemez, mint egész, már megint kifogott rajtuk. Látszik az igyekezetük, hogy egy jól elgondolt ívre szerkesszék meg a műveiket és hellyel-közzel működik is. Amin megbukik az mégis a lehető legnyilvánvalóbb az eshetőségek sokasága közül, mégpedig nem elég jók hozzá a számok. Erről bővebben kicsit később, de itt még gyorsan megjegyzem, hogy ezzel szorosan összefügg egy mai jelenség; sajnos ők sem tudták elkerülni a sorsukat. Valószínűleg a slágercentrikus zenefogyasztás elterjedésére vezethető vissza a túl hosszú albumok egyre gyakoribb megjelenése. Egyfajta kompenzálás lehet ez, nem is feltétlen tudatosan minden előadónál. Biztos komoly, magyarázható koncepcióval rendelkeznek a neves előadók (The Knife pl.), de az egyik legfontosabb albumhallgatási szempontot nem tudják felülírni. Egy és negyed órán keresztül koncepciózus zenét befogadni csak a legkivételesebb esetben lehetséges. Még a Daydream Nation és a London Calling sincs ennyi. Minden előadónak tudnia kellene nyisszantani amikor kell, ha más módszerrel nem, hát producer segítségével. Olvasva az elképesztő munkát a lemez elkészüléséig, cseppet sem hibáztatom őket. Nehéz lehet feladni ennyi értékesnek vélt anyagot. Ha jobban belegondolok, az általuk keltett hisztéria közel se érdemtelen. A zseniálisan kitalált inkognitójukkal és a zenetörténeti jelentőségű slágereikkel pár lépéssel mindig a tömeg előtt jártak. Még akkor is, ha eddigi három lemezük közül egy sem mondható kifejezetten jónak. Ahogy mondtam, ebből a szempontból sajnos a negyedik sem lóg ki a sorból. Felettébb bosszantó, mert ebben a 74 percben ott van 40 percnyi zseniális zene, ráadásul roppant könnyen elkülöníthető módon. Az instrumentális számaik egyszerűen nem működnek. Nem akarok áttérni részletekbe menő elemzésbe, de a nagyszerű nyitány utáni The Game of Love hatalmas megtorpanás, a katartikusnak szánt záró Contact kínosan középszerű, a Giorgio by Moroder öncélú és unalmas, szóval van itt gond bőven. De a neves közreműködőkkel készített, énekes számok! A Get Lucky megjelenésével még szokni kellett ezt a letisztult, lényegre összpontosító, finom stílust. Ám ahogy kezdtem megérteni, folyamatosan jöttem rá, hogy megint mekkorát alkottak. A Give Life Back to Music, Instant Crush, Lose Yourself to Dance, Touch, Get Lucky, Fragments of Time, Doin' it Right (és esetleg még a Within) együtt egy hatalmas A+ élmény. Folyamatosan újrahallgatásra, apró részletekben való merengésre késztet, táncoltat és elhajítja az agyam. Leírni nem lehet, ezt tapasztalni kell. Képesek voltak érettebbé, finomabbá, bölcsebbé válni, de mégis ugyanolyan slágeresek és kúlak. Borzalmasan nagy kár, hogy kerülgetni kell a körítést, így sajnos az értékelés is rengeteget romlik. A még ma is futurisztikusnak tűnő robotsisakokon a fény törése azonban még mindig ugyanabban a dicső fényben pompázik. Visszatértek és lényegében ugyan azt csinálják, mint idáig. Kurvajó számokat. Ők a Daft Punk.

Pete Swanson
Man with potential
(2012)

Na ez jól megcsavarja az agytekervényeket. Ha valaki nem elég edzett, annak ki is készítheti az idegeit. Pedig a szögesdróttal, lézertoronnyal, lángszóróval és mindenféle csapdával védett zord külsőn túljutva egy játékos, remekül felépített ambient közeli érdekességet találhatunk. Ilyenkor sajnálom azokat akik megijednek a zajoktól.

Actress
Splazsh
(2010)

A műfaji határokat csak mértékkel tágítja, amire készült, azt viszont maradéktalanul teljesíti. Agygörcs utáni rekreációs célra nálam abszolút bevált. Cseppnyi esztétikai hiba, hogy a Supreme Cunnilingus épp az ellenkezőjét testesíti meg, de ezen lehet segíteni egy gyors skippel. Mindkettőt ismerve most már mondhatom, hogy a R.I.P. ugyanazt a formulát használja, mint az előd, csak ott maguk a számok érettebbek, egyediebbek. Azért közel sem bántam meg, hogy ezt is megismertem. Hallgasd csak ezt a basszust:

Talking Heads
More songs about buildings and food
(1978)

Ez egy rohadt jó Talking Heads album. Nem az első kedvenc, nem is a második, de ahogy mondani szokás, az együttesek 95%-a összetenné a kezét, ha egyszer az életben összehozhatna egy ilyen szintű lemezt. Kedvenc pillanat a With our love kezdő basszusa, meg a Found a job végi játékos szinti a szintén fantasztikus basszusfutammal. És akkor még nem beszéltem a Take me to the riverről. Kiváló hallgatnivaló, de mit is vártam!

Pissed Jeans
Honeys
(2013)

Pár rohadt jó számon kívül sajnos ez pöppet kevésbé izgalmas, mint a korábbiak, de aggodalomra semmi ok, olyan együttes nincs amelyik csak kurvajó albumokat csinál. És ez is abszolút szerethető. Sőt, olyan zsupánságok vannak rajta, mint a Cafeteria food vagy Teenage adult. Az évi kötelező zúzás első adagja.

Jacco Gardner
Cabinet of curiosities
(2013)

Syd Barrett. Megtehetném, hogy nem írom le a nevét, de nem lehet elmenni mellette. Olyan mintha az ifjú S.B. most pályakezdőként elszántságában negyedére csökkentette volna az LSD adagját és megtanult volna dalokat írni. De jó lesz ezt elővenni öt év múlva és sokadszorra ledöbbenni.

Melody's Echo Chamber
Melody's Echo Chamber
(2012)

Az egész olyan ismerős hangulatokat ébreszt, pedig hirtelen nem jut eszembe egy konkrét viszonyítási pont se. A vége kivételével módfelett elégedett vagyok vele. A kilencedik visszafele játszott számtól viszont elkomolytalankodják. Nem illik hozzá, mert tényleg nem kell halálosan komolyan venni, de illő lett volna egy frappáns befejezés. Mindennapi mélázáshoz, főzéshez, munkához, valószínűleg utazáshoz is szuperjó.

Adam Ant
Friend or Foe
(1982)

A Bence nagyon erőteljesen ajánlotta tumbászon és valóban nem volt tévedése neki. Iszonyúan tanulságos lemez. Én legalábbis megtanultam, hogy vidám, könnyen fütyülhető zenét (Someting girls) nem ajánlott liszttel való munka közben (pl. pizzatészta készítése) hallgatni. De ez legyen a legnagyobb gond egy ilyen kalandos poplemez hallgatása közben. Sose tudni mire lehet számítani. Dús hangszerelés, remek fúvósok, fülbemászó dallamok. Kicsit a közepén elveszik a fonal, de Adam Ant életútját nézve ez csöppet sem meglepő. A kiemelkedően jó számok (pl. Crackpot History...) miatt simán el lehet nézni neki.

Fela Ransome Kuti & Africa 70
Expensive shit / He miss road
(1975, 1999)

Van akinek az életét határozta meg, nekem fasza jammelgetés. Mint ilyen, nem átlagos darab, sodor magával és ami lényegesebb: tart valahova. Feszesen groovos, táncrahívó, közben dallamos folk vagy könnyű afrikai ének (értsd: nem idegesítő). Otthon is működik, parkettán viszont nagy ívben, lendületesen csapnám a csizmám szárát.

How to dress well
Total loss
(2012)

Háttérbe kevert ének, széteső zene, szöszmötölés, hangsúly nélküli dalkezdemények. Majdhogynem mi a tököm ez? Kb. ezt írtam le egy hónapja, miután vagy háromszor meghallgattam. Aztán beütött. Szerencsére távolodott az indie-r'n'b-től és érdekes módon az ambientesebb világ valamint a kísérletezés felé nyitott. Minden számban van valami finomság. A Cold nites-ban a kis beugró ének, az & it was you-ban a béná, mégis találóan kalapáló alap, és aztán a World i need you... Na az meg egy más kategória. Megadom magam, a fene vigye a rosszindulatomat, győzött.

Colin Stetson
New History Warfare vol. 1
(2008)

Amit a Vol. 2-ről írtam az többé-kevésbé itt is igaz, csak ez kevésbé gazdag és eklektikus. Ennek ellenére, aki szereti a hangszer hangját és nem bánja ha el kell dobnia az agyát egy kis avant-garde-ért, annak ezzel is megéri próbálkozni. Nagyon jó kis album csak hát az utódot ismervén, nekem annyira nem lelkesítő.

Justice
Audio, Video, Disco
(2011)

Fordítva vagyok bekötve. Az első lemezeik nálam nem álltak össze, kicsit sem. Néhány számot ha megtartottam róluk, azokat is csak azért, mert jól szólnak. Ez viszont - amikor már a krittyósok nagy része lesajnálja őket - egész szerethetőnek tűnik nekem. Még akár az egész lemez is megmaradhat. Pár gyenge momentum van ugyan, de nem egész számok, csak rossz pillanatok. Ugyanakkor van húzó erő ami visz magával végig.

Junior Boys
Last Exit
(2004)

Hát igen. Ez 2004-es, sok különbség nincs a 2011-es lemezhez képest, csak éppen itt még vannak rendes számok, mélység és ötlet. Sok. Mindegyikből. Rohadt jó lemez. Bármikor meghallgatós, groovolós, hangulatos.

Yellow Swans
Going Places
(2010)

Mindig mondtam, hogy mindegy milyen hangokból tákolják össze az adott zenét (még jó hogy nem mindegy), ha megfelelően nyúlnak hozzá, mély és erőteljes alkotás lehet belőle. Befelé forduló, vendégriogató korong ez, hol nyugisabb, hol zajosabb, de végig konzisztens és szerethető. Sok ilyet hallottam már, de ez azért még elfér köztük, mint egy jó példány. A Limited Space pingpongozós, hipnotikus, pszichedelikus csilingelése kiemelkedik, egy jó glitch válogatásra igen esélyes lenne.

This will destroy You
Tunnel Blanket
(2011)

Érett, kifinomult ambient, post-rock lemez. Lassan, alattomosan kúszik és észre sem veszed, hogy egyszer csak irdatlan nagy káosz közepette vagy. Aztán később újfent arra eszmélsz, hogy a nyugalom szigetén tengődsz. Álomszerű utazás, ami a nyakamat rá, hogy csak lemezen működik igazán. De ott elég jól.

Beth Jeans Houghton & The Hooves of Destiny
Yours truly, cellophane nose
(2012)

Egy igazán üde folt. Olyasmiből merít amiből nem szokás, sőt cikinek mondható. Máson nevetnék, de most inkább vele nevetek. Kacagok, mert ez egy nagy fricska a berögzült zeneiparnak. Nem hibátlan album (ahogy az előadó sem az), de pöckölni nem kell egyet se, végig ok a színvonal. A sodró lendületű Nightswimmer elviszi az aranyérmet, de ott van mögötte szorosan a Dodecahedron és még nem egy jól sikerült dalocska. A környezetét és az őt ért hatásokat nem ismerve azt mondanám, hogy ő már a post Joanna Newsom időszak egy előfutára. Aztán az is lehet, hogy semmi köze nincs hozzá, de végül is mit számít ez? Okos munka és jó móka.

New Age Steppers
Action Battlefield
(1981)

Véletlen lehet rátalálásom, mert nem sok köze van azokhoz amit általában hallgatok. Jól meg is lepődtem, de nem rossz értelemben. Visító nő, dübörgő dub, reverb reverb hátán, hát kénytelen felcsavarni a hangerőt az ember. Hangulat kell hozzá, nem jó minden alkalomra, de amikor eljön az ideje, akkor nagyon üt. Tulajdonképpen egy olyan szám van rajta ami mindent visz, a többi a Problems-hez képest szürke kisegér. Más szempontból egységes a hangzásvilág, egyáltalán nem unalmas, csak épp rajongani nem tudok érte.

Ariel Pink's Haunted Graffiti
Mature Themes
(2012)

Mindig érdekes összevetni egy munkamániás (vagy mások szemében minden szart kiadó) előadó egymás utáni albumait. Legtöbbször ugyanazt, hasonlót vagy kis fejlődést, romlást lehet tapasztalni. Ariel Pink nehéz helyzetbe került (volna, ha törődne ilyesmivel) a Before Today gigasikere után. Valamit hoznia kellett, hogy kiderüljön, vajh véletlen jött e össze neki egy ekkora dobás, a most már kb tíz éves zenei pályafutása során kiadott rengeteg album közül. Nos azt kijelenthetem - e két lemez ismeretében is -, hogy nem véletlen, valamit nagyon tud. Méghozzá csapongó elméjének töménytelen ötletéből remek dalokat írni. Az ének sokkal közvetlenebb, direktebb, nincs háttérbe tolva, elmosódva, ezáltal az egész produkció nyitottabb és sebezhetőbb. A hibái, a nevetségessége a felszínre kerül és óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy komolyan lehet e venni egyáltalán ezt az egész produkciót. Elvégre egy őrült zseniről van szó, aki éppen volt olyan kegyes a vackából kibóklászni és rittyenteni egy albumot. Fenn áll a lehetőség, hogy ez egy rövid kreatív időszak ami még csak éppen annyira megbolydult, hogy lehessen követni és szeretni, de legközelebb már szépen lejjebb fog csúszni és amennyire nyugodtan bóbiskol most a kritikusok lágy ölén, annyira gyorsan fogják kiebrudalni a blogok hypeoló világából. Egyébként kicsit kevésbé egységes, a közepén a Driftwood és Early birds of Babylon már kicsit kezd elveszni és később is leül egy hangyányit az album. Viszont olyan őrültségek vannak rajta, mint a Symphony Of The Nymph (fent) és a címadó szám is (még feljebb) maga a csoda. A végére a lassú ambientbe átcsúszás is egész természetesnek hat, szóval egy elég sok arcú, kalandos lemez. Én kajálom.

Dinosaur Jr.
I bet on sky
(2012)

Van akkora kedvencem J Mascis és van annyira ügyes, hogy még mindig ne tudjam megunni. Pár évente szállítja a betevőt és ezzel egyelőre semmi baj, kifogásom nincs ellene. Egy fokkal gyengébb talán a Farmnál, de nehéz összehasonlítani, ez is ugyanúgy tele van tökéletesen komponált, összetéveszthetetlenül Dinosaur Jr. számokkal.

Tame Impala
Lonerism
(2012)

A zúzás teljesen eltűnt, maradt helyette valami hogyishívják. Küzdöttem vele, de végül is megadtam magam neki. Csak jelzésképpen mondom, én látni vélem a hanyatlás jeleit (megfoghatatlan dallamok, maszatolás), szerintem a középszer irányába indultak el. Viszont találni remek pszichedeliát a Keep on lyingban, jó kis Beatles buzulást a Mind mischiefben és egy megmagyarázhatatlanul kúl slágert a Feels like we only go backwards (alább) személyében. Nem árt ez senkinek, jó album na.

Jay Reatard
Blood Visions
(2006)

Ha szar napod volt, ha ki akarsz kapcsolni fél órára, kevés jobb megoldás van, mint ez a lemez. Az első másodpercben kénytelen-kelletlen felveszed a ritmus, a végére pedig fülig ér a szád, bármiért is cseszett le a főnök aznap. Nyers, vad, intenzív, csapongó és nagyon punk. Nincs fél óra, de még csak rövidnek se tűnik. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy sokkal jobb lemez a Watch me fall, viszont nagyon más élmény, úgyhogy nehéz (és elég értelmetlen) összehasonlítani vele. Erre szokták mondani, hogy csiszolatlan gyémánt.

Hot Chip
In our heads
(2012)

Idáig egy Hot Chip albumot se tartottam meg egészben, de ez megmarad. Egy nagyon zavaró szám van csak rajta (Night & Day), egy-két gyengébb, de a többi kifejezetten tetszik. A hétköznapok egyszerű és nagyszerű zenéje, ami ha olyan, mint például a Now there is nothing, akkor nagyon meg tudja érinteni az embert.

Ty Segall Band
Slaughterhouse
(2012)

Zúzós slágergyűjtemény. Pont annyiban különbözik a Ty Segall Band zenéje a szólókarrierhez (Ty Segall néven megjelent lemezek) képest, mint amennyi a névben a különbség. Vagyis ez már rendes zenekarként működik, ennek megfelelően több rétegű, vastagabb a hangzás. Az alapok persze még mindig ugyanazok a zsigeri, egyszerű ötletekre épülő rövid szerzemények. Nem fog eltűnni a süllyesztőben, de egekig magasztani se lenne érdemes. Úgyis lesz még kb 592 lemeze az következő 2 évben. Jó kis album, de kár az utolsó számért. Teljesen felesleges és nem is illik a képbe. Azért a [B+] megvan.

Kplr
Untitled
(2011)

A Lorn után ezzel folytatódott az elektronikus zenék térnyerése. Erről a Suicide jutott eszembe a hozzáállása miatt, meg a teljesen ismeretlen, általam is teljesen véletlen felfedezett Alphabet. Csörren, sípol, süvít stb. Nem fokozom. Kellően idegesítő, az emberek 99%-a nem bírná öt percig, de nekem valamiért nagyon tetszik. Mit valamiért? Ez egy nagyon alaposan kidolgozott, változatos, érdekes lemez. Cool.

Oneohtrix Point Never
Rifts
(2009)

Kb egy hete írom, újra és újra nekifutva a recenziót erről a két lemezes válogatásról. Szerepelt már benne Ricthie Hawtin, M83, Joanna Newsom, Pete Namlook, a többlemezes albumok hallgatási problematikája, a Gescom Minidisc projektje és még rengeteg más, de valahogy sehogy nem akart egy összefüggő értelmes szöveggé válni. Inkább gyorsan leírom a lényeget: Több mint két és fél óra szintetizátorra épülő drone. Helyenként nagyon halk, teljesen háttérbe húzódó, hosszú, elgondolkodtató számok váltogatják egymást rövid, erősen rétegelt harmoniaáradatokkal. Akkor működik igazán, amikor már minden más befuccsolt. Elmélázva, elgondolkodva, valamilyen repetitív tevékenység mellett (pl. Diablo), igen gyorsan telik vele az idő, tehát nagyon jó. Na.

Wooden Shjips
West
(2011)

Annyira nem tetszik, mint a Moon Duo projekt lemezei (szép is lenne annyi jó album egy helyen), de igen erős ez is. Néhol meglepően pörgős, intenzív (Lazy Bones), de nagyrészt azért elszállós, sűrű pszichedelia jellemzi (Flight). (cloud)

The National
Sad Songs for Dirty Lovers
(2003)

A fene vigye el, hát ez is jó album. Visszafele haladok a lemezekkel, úgyhogy most már csak a debütalbum az egy szem lehetőség, hogy végre kijelenthessem, hogy van egy sz*r National album. Várom. Egyébként több a karcosabb anyag benne, még kísérletezőbb, nem annyira kifinomult, mint a későbbiek és mégis jól áll nekik. (Available tube)

The War on Drugs
Slave Ambient
(2011)

Már teljesen belefáradtam a gondolkodásba, mert erről az albumról egyszerűen képtelenség írni. Tele van remek zenékkel és ami a lényeg: megvan a saját hangzásvilág. Nagyon pozitív. Hallgatni kell.

The Dead Weather
Sea of Cowards
(2010)

Egy hangyával jobban tetszik az első próbálkozásnál, mert egységesebb, több rajta a jó szám. Igazán kiemelkedő ezen sincs, bár a linkelt szám azért elég emlékezetes marad róla. Házibuli háttérzajának tudom elképzelni leginkább. Egy remekül elkapott pillanatban a kamera épp veszi Bélát, aki hülye - zúzós hangzásra kötelezően alkalmazott - csücsörítős arckifejezéssel próbálja a mutatós Marika tudtára adni, hogy makulátlan zenei műveltsége révén sikeresen felismerte Jack White kézjegyét a gitárhangzáson. És így tovább, és így tovább...

Ramones
Leave Home
(1977)

Gondolkodtam rajta, de nem jutott eszembe más együttes, amelyiknek ennyi önismétlést elnéz az ember. Ki lehetne elemezni, sok munka nem is kéne hozzá, hogy összehasonlítsuk a riffeket az első album anyagával. Durván nagy nyúlás saját maguktól. Mondhatnám úgy is, hogy túl sokat nyúltak magukhoz (hehe, jajj). És mégis jó! Elképesztő energiát szabadítanak fel a hallgatóban. A lemez második fele kicsit elgyengül tho'.

Austra
Feel it break
(2011)

Közepes és a közepesnél kicsit lassabb szintipop + közepesen alternatív (kicsit darkos) dallamvilág + a közepesnél szerencsére jobb számok + közepesen izgalmas énekesnő = Meglepően nyerő kombináció. Na nincs itt semmi világmegváltás, de azért kiemelkedik a mezőnyből.

Earth
Angels of Darkness, Demons of Light II
(2012)

Az első részhez képest még jobban előtérbe kerül a vonós, még nyugodtabb, még lassab egy kicsit. A nyitó pengetésharmónia egyből tisztázza, hogy itt most (csak) egy kanapéra készült fülkényeztetésre számíthatunk. Annak ellenére, hogy úgymond semmi meglepő nem tapasztalható ezen az albumon, igen kellemesnek mondható. Csak úgy mellékesen jut eszembe a kérdés: Vajon az ősi, mélyről jövő, férfias erő már egyáltalán nem mozgatja Carlson urat?

Cloud Nothings
Attack on Memory
(2012)

Egy ilyen erős nyitó szám után csak elrontani lehet, vagy valami igazán nagyot kihozni belőle. Jelen esetben épp egyik se, mert ez egy remek album ugyan, de a nagysága nincs meg. A 2. szám kicsit túl van erőltetve és amúgy is kilóg a sorból a hosszúságával és a hangvételével. Ez a legnagyobb hiba, mert a többi jóval könnyebb, lazább. Gitár, fiatalság, energia. Nice.

Forest Swords
Dagger Paths
(2010)

Lassú, egybefolyó számok, szétválaszthatatlanok és megjegyezhetetlenek. Még a nevüket se bírom megjegyezni. Hónapok óta itt hever a hallgatnivalók között, hallgatom is rendszeresen, de képtelen vagyok bármit is megjegyezni belőle. Mindig bele kell hallgatnom, hogy eszembe jusson mi is ez. Érteni nem értem miért van így, de mindenesetre rohadt jó lemez. A háttérben, aláfestésként gyorsan elmegy vele az idő. Észrevétlenül jó. Érdekes, de működik.

Tropic of Cancer
The End of all Things
(2011)

Kúszó, mászó, vonagló, visszhangoktól és éles szintiktől sűrű. Álomszerű ének, pontos ütemek, változatosság. Soroljam még? Izgalmas must have 2011-ből.

Japandroids
Celebration Rock
(2012)

Első pár hallgatásra nem kapott el a hangulat, de negyedszerre, ötödszörre már nagyot ütött. Majdnem olyan erős mint az első album. Kicsit szűkebb a repertoár, nem kalandoznak annyira, de végeredményben jó irányba haladnak, mert azt erőltetik ami a legjobban megy nekik. Elképesztő erő van ebben a két srácban. Tuti elsők a meghallgatnám koncerten őket listán. Szeptember 3.-án valahogy el kell jutni az Akvárium koncertre.

The Pains of being Pure at Heart
Belong
(2011)

Felhőtlen, vidám. Egy fokkal gyengébb, mint a bemutatkozó lemez, de nyilván nem is durranhat akkorát, mivel nem léptek messze tőle. Igazi nyár hangulat. Néha még nekem is jól esik egy kis nyár érzés. Csak meleg ne legyen. :P

Tim Hecker
Dropped pianos
(2011)

Kellemes hallgatnivaló. Nem hiszem, hogy lesz Tim Heckernek rossz albuma, viszont a Harmony in Ultraviolethez aligha érnek majd fel. Most ráfeküdt a zongora témákra, ez sem áll neki rosszul. A figyelmet nem köti le száz százalékosan, de a háttérben nagyon jól érzi magát.

How to dress well
Love remains
(2010)

Éteri. Durván lo-fi és egész egyedi ezzel a többszólamú énekkel. Jó lesz ezt pár év múlva újra elővenni. Meghallgatnám a Walking this dumbot élőben nagyon hangosan.

Ekoplekz
Westerleigh works EP
(2011)

Erősen Autechre beütésű, de nincs nagyon mibe belekötni. Remek hallgatnivaló. Gyakran jól jön egy kis EP ha nincs idő egy egész albumra.

Caribou
The Milk of Human Kindness
(2005)

Már itt is megvan a saját hangzásvilág. Kellően eklektikus, hangulatos és kb bármennyiszer meghallgatható. Remek!

16 horsepower
16 horsepower EP
(1995)

Nagyon jó, változatos alt-country EP. David Eugene Edwards már ennél a bemutatkozásnál is karizmatikus és magával ragadó. Ez főleg a Coal black horses-ban érhető tetten ami egy zseniálisan magával ragadó szám. Folytatni kéne a diszkográfia felderítését.



Zenenapló - B kategória

King Midas Sound / Fennesz
Edition 1
(2015)

Szeretném nagyon szeretni, de van egy olyan érzésem, hogy ebben a projektben Fennesz a gyenge tényező. Amikor ritmus és dallam van jelen, él a lemez, amikor ambientkednek csak a ritmus hiányát érzem. Elhallgatható akár sokszor is, de sajnos az egységesség nagyon hiányzik belőle.

The Cure
Wish
(1992)

Az első lemez ami a középszer felé hajlik. Kicsit több benne az ismétlés, kevesebb az ihlet, inkább rutinszerűnek tűnik és ezáltal hangyányit unalmas is pár helyen. Lehetne csalódás is, de mivel tudtam előre, hogy ez a sorsa a zenekarnak, így csak csendben konstatálom a helyzetet. Nameg ilyen lemezek után!

Peaking Lights
Lucifer
(2012)

Ez egy kellemes, jó kis hallgatnivaló.

Julia Holter
Have You In My Wilderness
(2015)

Újra megróbálkoztam Holter kisasszonnyal és most kellemesen meg is lepett. Nem tetszik az egész, de összességében nagyon kellemes és újszerű hangulatú.

Radio 4
Gotham!
(2002)

Az első négy számért bárki fél karját odaadnám. Utána leül, ez nem áll jól neki, amikor meg újra fel akar állni, akkor már nem sikerül.

Miguel
Wildheart
(2015)

Tippre ez egy hatalmas siker lehet, meg rettentő menő meg minden, szóval bizonyára mindenki kurvára megmondta anno a véleményét róla. Na most én is elértem idáig. Vállalható r'n'b mutáció, de nem hoz különösebben lázba. Pár remek szám, de a zöme is tényleg rendben van. Nagyjából fele maradt meg.

Terry Riley
A Rainbow In Curved Air
(1969)

Tulajdonképpen nem rossz, de nem hinném, hogy az életem hátralevő részében nagyon szükségem lenne efajta vakerászásra.

Miike Snow
Miike Snow
(2009)

Jó a hangzás és van pár jó dal, de összességében az írás elég gyengusz.

Oneohtrix Point Never
Garden of Delete
(2015)

Vannak jó momentumok, de mint számok, vagy mint lemez, nehéz lenne egy jónál többet mondani rá. A struktúra és az ívek nem az erőssége sajnos. Félkész állapotnak tűnik.

Sheer Mag
Sheer Mag 7/ II EPs
(2014)

Nem olyan jók a számok, mint amennyire meghozza a kedvet a két nyitószám. A hangzás nagyon fasza, telitalálat az énekhang, a kis váltások viszik a hátán az unalmasabb számokat. Hát nem tudom, nagylemezhez ez kevés vóna.

Dollkraut
Schimanski's Black Lullabies
(2014)

Sallangmentes, stílusos megidézése a múltnak, pár gyengébb számmal. A közbeiktatott átvezetők teljesen feleslegesek. Csak a tiszta elektronika áll jól nekik, a latinos dallamok nem jó irány.

Fat White Family
Champagne Holocaust
(2013)

Arányaiban van némi probléma. Például a Special Ape rövid, pedig húz magával mint az igásló, az unalmas és letargikus Lee Oswald meg túl van nyújta mint a rétestészta. De egyébként elég jó kis nóták vannak itt.

Annie
Anniemal
(2004)

Ez is valahogy kimaradt eddig. Teljesen vállalható még ma is, sőt, jelentősen jobb a hasonló elektro-dance-énekesnő-bigyók javánál, bármilyen korban. Na, azért elájulva nem vagyok tőle, de jó kis hallgatnivaló. Kár a lagymatag utolsó szakaszért.

Grimes
Art Angels
(2015)

1. hallgatás: Most ez komoly?
2. hallgatás: Jó, biztos bennem van a hiba.
3. hallgatás: Gyanús, hogy nem velem van a hiba.
4. hallgatás: 5 szám megmaradt róla.

The Cure
The Walk EP
(1983)

Populirazilódás, iránykeresés, B-oldalas számok, de mindez úgy, ahogy sokaknak életük legjobbja se jön össze. Jó, nem egy kifejezetten emlékezetes lemez, nincs igazi összetartó erő, de hát nem véletlen lett ez csak egy közbeiktatott EP.

Dirty Beaches
Stateless
(2014)

Ez egy olyan lemez amit sokkal többet kellene hallgatnom, de mindig elfelejtem berakni. Köszönöm, hogy elmondhattam.

Mark McGuire
Living with Yourself
(2010)

A legeslegnagyobb probléma a lemezzel, hogy végigkíséri ez a prüntyögésfajta, ami leginkább az ócska zenei tömörítés hanghibájához hasonlítható. Nem bírok elvonatkoztatni, holott volnának itt érdemek.

Hey Colossus
Radio Static High
(2015)

Elhallgatgattam egy darabig, de - nincs erre jobb szó - túl semmilyen. Túl korrekt. Nem érzem át, nincsenek igazi érzelmek benne.

Daughn Gibson
Me Moan
(2013)

Akárhogy is nézzük, jelen idők egyik legjobb énekesének lemezéről beszélünk, úgyhogy mindenki ehhez tartsa magát. Az album első fele nagyon megnyerő. Egy amolyan bármikor elhallgatható, az előtérbe sose tolakodó érdekesség. Lehet, hogy nem ennek szánták, de háttérben tényleg jól érzi magát. A végén a populárisabb vonalat kóstolgató számok nem igazán állnak jól neki. A zenei kísérletezés és az improvizatív ének viszont annál inkább. A zenében igen jó ötletei vannak, csak egy jobb producer kéne neki, hogy kiszűrje a lényeget. Feltétlen meg kell jegyeznem, hogy az az öt szám amit meghagytam róla, szarrá lett hallgatva.

Wild Beasts
Present Tense
(2014)

Az egész lemezt tekintve most se rossz, de igazán jók csak pár szám erejéig tudnak lenni. Teljesen felesleges a többi, a tucatzenéktől csak az érdekes énekükkel eltérő számaikkal terhelni az agyat. Ez most kicsit lesajnálóan hangzik így, pedig egyébként kellemes hallgatnivaló, csak az előző lemezeikhez képest nincs fejlődés.

Crystal Antlers
Two-way Mirror
(2011)

Sajnos nincs olyan egységes és fülbemászó, mint a Tentacles, de maga a hangulat nagyon tetszik most is. Csak a lassabb, kilátástalanabb érzést keltő nóták nem kellenének rá. Amúgy igen nagy ispánság!

Tame Impala
Currents
(2015)

Mindennek haladnia kell valamerre, jelen esetben Kevinnek a populárisabb vonal és az unalom fele. Akárki akármit mond, nincs ezzel nagy baj, de mégis mi ez ahhoz képest ahogy berobbant a köztudatba? A jobb számok lényegében a korábban kiadott single-ök. El lehet hallgatgatni, kellemes meg minden, még mindig 1000x jobb mint egy átlagegyüttes, csak a jelentősége csökkent elég nagy mértékben.

Sonic Youth
Goo
(1990)

Úgy néz ki én azzal a pár albummal beteltem, amit már korábbról ismertem tőlük. Amit tudtak nekem adni, azt 90%-ban a Daydream Nation lefedi. Szomorú vagy nem, ez van. Pár szám kivételével megy a levesbe.

Banks
Goddess
(2014)

Mihez kezdjek veled típus. Érdekes hang, jó alapok, populáris dallamok, valahol a művészileg komolyan vehetőség határán táncolva. Főleg az album eleje sikerült jobban, a lassabb, unalmasabb nóták nem igazán fekszenek neki. Arról nem is beszélve, hogy jó húsz percnyi felesleg van a lemezen.

The Tallest Man on Earth
Dark Bird is Home
(2015)

Ennek sajnos nem sikerült elvarázsolnia. Háromszor ugyanazon recepttel remekelt, negyedszerre ez már sajnos nem elég. Igazából most is jók a számok, csak úgy néz ki, hogy én beteltem vele. Azért akadnak remek pillanatok, lásd Timothy. De miért a legszomorúbb számmal indít? Örök kérdés ez nálam. Egyébként megmarad az egész album, csak a korábbiakat tekintve csalódás. Nagyon kellemes hallgatnivaló.

Susanne Sundfor
Ten Love Songs
(2015)

Divatos most Lykke Li meg egyéb északi énekesnők által lerakott modern szintizenét nyúlni. A legtöbben persze üres, vackokat csinálnak. Zsuzsinak vannak jó számai, rossz nem nagyon van (kivétel a memorial felesleges túlzása, vonósok), az egész lemez mégsem fog meg annyira. Elég sokszor meghallgattam though.

Jamie XX
In Colour
(2015)

Jól szól, szépek a hangok és a Gosh-ban nagyon klafa a süvítő dallam is. Sajnos a számok nem jönnek ki valami jól, mindig elrontja valamivel. Talán a megnyerő szerkezet hibádzik belőlük, mert valahogy nem tudok beléjük szeretni.

…and you will know us by the trail of dead
IX
(2014)

Párszor simán végighallgattam. Nem olyan vészes, de persze nagyon messze van attól amire képesek. 6 szám megmarad róla, kocsiba jó lesz, meg jókedvre derítő, emberes rocknak. Élvezni fogom őket, szóval azért jó, hogy ez is létezik.

How to Dress Well
What is this Heart?
(2014)

Óóó ez a sértett lélek! Minő érzékenység, micsoda romantika! Ismét előtérbe került az R'n'B és máris úgy érzem, hogy túl komolyan veszi magát és túl sokat képzel a saját hangjáról valamint annak az effektezett élvezeti értékéről. A számai így már nem is olyan jók, noha ötlet és potenciál van bennük bőven. Bőven overlong is úgyhogy én inkább lapozok. Az egyetlen őszintének tűnő See You Fall marad meg róla büntetésképpen.

Run the Jewels
Run the Jewels 2
(2014)

Jó, jó, de év lemeze? Tényleg nem lehet sokba belekötni, mégsem érzem jelentős alkotásnak. A Blockbuster megmarad a húzós alap miatt, amúgy nálam nem sokat érnek el ezekkel a pofázással. (Igazi rap rajongó vagyok)

Angel Olsen
Burn Your Fire for No Witness
(2014)

Nem rossz ez, csak nem értem az album koncepciót. Hogy lehet így indítani egy lemezt? Az első pár hangnak megjegyezhetőnek, behúzónak kell lennie. Erre itt valami végtelen unalommal indul és ezért később is nehezen indul be, hiába a tempósabb számok. Amúgy meg sajnos nem az én dallamvilágom ez a keserűskés country beütésű rockasszonykodás, úgyhogy majdnem kuka lett az egész véletlenül. Pedig nem rossz ez, mondom én.

Will Butler
Policy
(2015)

Amúgy jópofa, de nem kell elájulni tőle.

Mark Barrott
Sketches from an Island
(2014)

Van egy szép koncepció a visszafogott pengetéssel, a nem túl mély érzelmekkel, a könnyed dallamokkal, a funky-boogies fűszerezéssel. Nálam pont a visszafogottság miatt lett kicsit kegyvesztett, mert ilyesmi mostanában nincs idő. Pedig szépen szól és végeredményben egy elég kellemes hallgatnivaló. Ez sorjában a negyedik lemez amiről csak az első számot tartom meg, szóval valami történjen már bakker!

TOPS
Picture You Staring
(2014)

Jó a hangszerelés, kedves az énekhang, csak egy kicsit vérszegények a dalok. Éppen annyit játszanak a Twin Peaks szerű nosztalgiára, hogy még nem zavaró. Sokkal jobban állna nekik, ha kicsit jobban szabadjára engednék az energiáikat. Jöhetne a tempó, a bulika, mert a mozgalmasabb számaik tetszenek.

Alvvays
Alvvays
(2014)

Persze minden rezdülés, manír és pendítés egy ordas nagy klisé, de mégsem bosszantó, mert bennük van a lazaság. Elképesztő cuki az ének és végtére is, nem olyan rosszak ezek a számok. Maaaaaarryy me Archiiieeee!

Total Control
Typical System
(2014)

Bevállalták, hogy pofátlan módon lenyúlják a korai Joy Division (Warsaw) és a korai New Order hangzásvilágát és személytelenségét. Ráadásul úgy, hogy a Joy Division legfontosabb, legismertebb művei szinte még csak inspirációként sem említhetőek meg. Érdekes projekt, de annyira nem faszák a dalok, hogy a személytelenség mellett is egyértelműen élvezetesnek lehessen nyilvánítani. Vagy megtartom az egészet és elhallgatgatom néha (kevésbé valószínű), vagy megy az egész a kukába, mert úgyis lesz jobb. Done.

Parquet Courts
Sunbathing Animal
(2014)

Lényegében ugyanaz a véleményem, mint az előzőről, azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy mivel ez azért minimum egy fokkal visszafogottabb, más hangulat kell a hallgatásához. Egyébként abszolút ugyanaz az összeállnak a vastagkeretes szemüvegű srácok, akik egyébként csak pár éve költöztek a nagyvárosba és egy kurvajót zenélnek együtt a garázsban érzés. Pedig nem is szemüvegesek. Mintha csak maguknak zenélnek. Némely szám egész improvizatív, főleg az ének terén. A zene direkt, feszes, nem különösebben bő repertoárból dolgoznak, de amit csinálnak, azt jól csinálják. A She's Rolling a hat és fél perces egyhelyben toporgásával eléggé megakasztja a rövidebb, hosszabb, de három percnél nem igen hosszabb dalokból álló ívet. Érdekes módon nemsokkal utána az Instant Disassembly annak ellenére, hogy hosszabb, sokkal jobban működik. A végére azért túlzottan is lelassul és átvált maszturbálás jellegűvé. Kár érte.

Damon Albarn
Everyday Robots
(2014)

Bár jelentősen több a melankólia és kesergés, mint amit én indokoltnak tartok, Albarn sajnos van olyan remek író, hogy ezt el tudja feledtetni amíg szól. Piszkos, nyirkos késő őszi időhöz illik. Egységes, konstans hozza színvonalat, de különösebben nem hat meg. Ugyanúgy vagyok vele, mint a Thom Yorke szólólemezzel. Mr. Tembo nagyon nagy felüdülés a sok nyomasztás között.

Thom Yorke
Tomorrow's Modern Boxes
(2014)

A semmiből előtűnve vész azonnal a feledés mélabús mocsarába. Változnak az idők. Pedig az Eraserre még mindenki felkapta a fejét és még ma is elismerően bólintanak. Nem érdemtelenül. Ahogy a Radiohead is szép lassan megszűnik érdekesnek lenni, Thom Yorke is szürkülni látszik. Szó se róla, ahogy a zenekar esetében is, egyértelműen profi munka. Szépen kidolgozott számok válnak az ultraerős, rutinból összerántott kontextus áldozatává. Ha már rossz nem tud lenni, legalább rendesen unalmas legyen, neme? Simán elhallgatgatom a mindennapokban, munka közben, de érzelmeket abszolút nem vált ki belőlem.

Planningtorock
All Love's Legal
(2014)

Hasonló problémám van vele, mint a The Knife-fal, csak kisebben. Túlgondolt és elművészieskedett lett. Az album első fele, egészen az értelmezhetetlen Misogyny Drop Dead-ig egy nyugodtabb verziója a W-nek kevesebb fülbemászással, de több aggyal. Innentől kicsit elszáll a kísérletezés irányába, ami addig nem is baj, amíg olyan, mint a Steps. A Steps egy modern, okos, szépen felépített szimfóniaszerűség, ahol nagyon ügyesen használja az ének-torzításokat. Aztán ott van az újfent idegeket próbáló Public Love és Purple Love, majd a záró, gyors ritmusával okvetlenkedő Patriarchy Over & Out. Mindig fennáll a veszélye az önmagát produceráló, új irányok fele kacsingató művészeknél egy-egy túlkapásnak. Ennyi belefér, de azért legközelebb kicsit több összeszedettséget várok el.

Future Islands
Singles
(2014)

Ilyen hanggal világokat lehet hódítani, nők százait lehet instant megbolondítani. A figura fizimiskája már nem ennyire ideális, főleg ha az extrém mozgáskultúrát is belevesszük. Szóval aki ilyen egyedi tálentum van a birtokában, ahhoz illik egy rohadt jó banda meg egy korszakalkotó írói véna (vagy szerzőtárs). Szerencsére megvan a saját hangjuk és egész jók a dalok is. De hiányzik az a plusz. Tényleg remek minden, csak épp rajongani nem lehet érte. Kis túlzással a Seasons felzabálja a lemez többi részét.

Teleman
Breakfast
(2014)

Nem annyira szimpatikus ez az énekhang, de szupijól megírt számocskák vannak itt, úgyhogy próbálom magam túltenni rajta. Jól énekel a srác, nem fér hozzá kétség. Szépen viszi a lendület, hozzák a jó kis angolos slágereket, némelyek rohadtul ismerősek (Skeleton Dance), mégis szimpatikus az egész könnyedsége, lazasága. Van azért rajta bosszantó bénaság, pl. a Lady Low. Ez annyira rátelepedősen, fárasztóan melodramatikus, hogy az összes életkedvem elmegy tőle. Sajnos az utána következő szám is folytatja a leülést, majd próbál bekeményíteni, drámázni, ami nagyon nem megy nekik. Az utolsó szám meg csak simán érdektelen, úgyhogy kár így elrontani a remek első kétharmadot.

Amen Dunes
Love
(2014)

Kúszómászó folky-lo-fi hangulatfesztivál hippibeütéssel. Nekem legalább is. Kicsit háttérbe húzódva jól elhallgatgatom, de sajnos nem gyúrnak annyira a slágerességre, mint amennyire jól áll nekik. Csak annyival kellene több, mint a Real Estate-nél. Az első négy számban tart a lendület, aztán amikor váltani kellene, ők inkább unalmasak lesznek. Így is van minden számban megjegyezhető momentum, összességében mégis kevés az üdvösséghez.

Sleaford Mods
Divide and Exit
(2014)

Érdekes, hogy milyen kevesen használják ki ezt a pörgős basszeros alap + duma kombinációt. Elképesztő húzása van és viszonylag jók a számok is. Csak kicsit lehetne változatosabb illetve rövidebb. Megvan a saját hang, már csak egy jó producer kellene, hogy megrajzolja a keretet is hozzá. Ennek ellenére nem tudnék kivenni róla egy-egy számot. Ez a jelenség így jó ahogy van.

Tobbacco
Ultima II Massage
(2014)

Hol a Daft Punk, hol Tricky, hol a Boards of Canada, hol a Ratatat jut eszembe, meg még egy csomó minden egyéb, aminek talán már a nevére sem emlékszem. Egyébként nem rossz tolvajok, jó ízlésük van, de egy önálló produkcióhoz ez azért elég kevés. Néhány számban egész jól kiteljesednek a lehetőségek (Streaker, Self tanner, Father Sister Berzerker), összességében viszont nem egy nagy dobás.

Cloud Nothings
Here and Nowhere Else
(2014)

Hát ha így tetszik folytatni, akkor én inkább azt mondom, hogy jobban tetszett a nyersesség és a kidolgozatlanság. Minden számban van egy-egy pillanat ami megtetszik, egész számok viszont nem annyira kapnak el. Sodor a lendület aztán arra leszek figyelmes, hogy unatkozom. Ez a kettőség megy végig a lemezen, ezért nem pozitívak egyértelműen az érzéseim. Viszon ott van például a zárószám, amiért bárki fél karját odaadnám, annyira fantasztikus. Figyelni kell még őket, mert egyszer összehoznak egy kurvajó albumot. Juteszembe koncerten azért ott lehet az energia.

Janelle Monáe
The Electric Lady
(2013)

A végére sajnos eléggé elfogy a lendület, de van sláger a lemezen bőven. Meglepő módon jó háromnegyed órányi anyag megmarad róla. Hogy miért érzik szükségét ilyen terjedelmű albumok készítésének, arról fogalmam sincs. Mindenesetre két albumából összejött most egy órányi zene, amire tényleg azt tudom mondani, hogy nagyon rendben van. Könnyen megfejthető, ugyanakkor változatos és aggyal van összerakva. Több ilyen előadó kéne. A többség mellett, rá nyugodt szívvel fel lehet nézni.

Todd Terje
It's Album Time
(2014)

Terje-t bizonyos berkekben istencsászárként tisztelik. A nagy szám pedig itt az, hogy annak ellenére, hogy már rohadt rég óta aktív, ez az első albuma. Vicces gyerek lévén, egyből az első számot és az album címét is ennek szenteli. Okké. Az feltétlen tisztelendő, hogy nem egy slágergyűjteményt, nem egy mindenkinek megfelelni vágyó, sablonos valamit csinált, hanem igenis változatos és egyedi albumot. Nekem az a bajom vele, hogy egészen a remek Strandbarig nagyon nehéz elkapni a tempót. Illetve a nyitás az még jó. Aztán hirtelen lelassul két - amúgy nem rossz - szám erejéig, majd jön a visszataszító Svensk Sas és csak utána indul a buli. A Johnny and Mary szuper, mondhatni telitalálat. Ha már az ember csak egyetlen vokális számot pakol a lemezre, hát azt csinálja egy karizmatikus világysztárral, neme? Ráadásul jót tesz a szerkezetnek is, ügyesen töri meg a lendületet, hogy utána újra fel lehessen pörögni. Ha jobban belegondolok az Alfonso Muskedunder (grrrr, a hideg ráz tőle) kivételével a Strandbartól indulva 42,5 perc. Ideális albumhosszúság és mindenki szanaszéjjel dobta volna az agyát tőle. Kicsit sokat akart belesüríteni Terje bácsi. Nem baj, azért a Pitchfork megadta neki a best new music plecsnit, szóval ő biztos nem szomorú. Na de majd legközelebb, úgy 10 év múlva. Ja, ha még nem említettem volna, az Inspector Norse nem olyan nagyon rossz szám. A Top 50 slágerben benne lesz még életem végén is. Asszem.

Lou Reed
Transformer
(1972)

Sokkal jobb osztályzatot kaphatna, ha nem okozna instant idegbajt az a pár szám, amit agyonjátszottak róla. A többi egyrészt teljesen rendben van, másrészt viszont vannak azok a számok, amiket egy világért se raknék be. Sőt, kényszerűen kapkodnom kell next gomb után (pl. Goodnight Ladies). Kedvencek: Vicious, Make Up, Satellite of Love. Korszakalkotó kultkedvenc, erre én simán továbblépek. Ilyenkor érzem, hogy milyen könyörtelen és szívtelen vagyok. Mondjuk így, hogy három részre osztódik a lemez (megjegyzem, hogy nem csak az én zenehallgatási szokásaim miatt), nem is volt sok esélye. Azért egy bíztató B-t kap szegény Lou, nehogy átforduljon a másik oldalára.

Blood Orange
Cupid Deluxe
(2013)

Az a bajom vele, mint általában az RnB-vel. Nagyon sok a túlzás benne. Viszont amikor valamit eltalálnak, akkor az nagyon húz. Itt van például a Your're not good enough alapja és a kapos ritmusú ének vagy az It is what it is szexi (!) refrénje. Viszont a rapbetétre (Clipped on) vagy a lagymatag érzelmeskedésre egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Hétköznapi teszem-veszem dolgokhoz az az öt szám ami végül megmaradt (az említetteken kívül Always let u down, Chosen, No right thing), teljesen hibátlan. Maradok tisztelettel, az RnB számomra továbbra is csak fenntartásokkal értékelhető.

The Dirtbombs
Ooey Gooey Chewy Ka-Blooey!
(2013)

Meglepően jól működik és szerencsére kellően rövid is. A hangszerelés ugyan elég ingerszegény és olcsó, de ez nem számít különösebben. Vállaltan poén, vállaltan laza, úgyhogy nincs jogunk újításokat, mélyebb értelmet keresni. Egyszerű és szórakoztató.

Triptykon
Shatter EP
(2010)

Azon kevés metál előadók egyike, akiknek meghajolok - az egyébként sok esetben rém mulatságos - színpadiassága előtt. A három stúdiószerzemény ott van, zúz, horzsol, üt, illetve az egy dark ambient szerűség érvényes és izgalmas darab. Az élő felvételeket alapból nem szeretem, ezek meg nem is különösebben jó számok, úgyhogy ez ennyi. Igen várom már az új albumot!

Wooden Shjips
Back to Land
(2013)

Két Moon Duo és az előző Wooden Shjips lemez után bátorság lenne azt mondani, hogy már nem tudnak újat mondani (van még lemezük nékik), de talán mégis megkockáztatom. Jók a számok, viszont ugyanazt játsszák újra és újra. Ezen meg nincs mit szépíteni. Valahogy mégis olyan az egész hangulata, hogy ez nem igazán válik negatívummá, maximum közömbössé teszi. Ez is egy érdekes eset.

Poolside
Pacific Standard Time
(2012)

Irtózatos szenvedések árán jutottam dűlőre vele, de ez már alapból intő jel, nem igaz? Régivonalas-funkys-boogies-TBakárhányas langyi latinfíling kutymurutty. És ezzel elég sok mindent elmondtam. Alapból messze áll tőlem ez a hangzásvilág, mégis elég sokszor meghallgattam. Hajtott előre, de közben is mindig azon gondolkodtam, hogy most akkor ez tetszik nekem? Illetve miért tetszik, ha már egyszer tényleg tetszik valamennyire? Aztán a végére a mérleg nyelve inkább mégis a nem kell nekem ez felé hajlott. Viszont ott van a Kiss you foreverben kisdob. Nem tudom, hogy mivel lehetne ezt jellemezni. Kb. ezért hallgattam az albumot. Annyira nem odaillő és annyira tökéletesen kiegészíti a számot, hogy az a maga valójában az ambivalens (mint fogalom) együtthatója.

PJ Harvey
Rid of Me
(1993)

Nagy szemétség ilyen halkan kezdeni egy lemezt. Akár hiszitek, akár nem, én ezért kerültem évek óta. Most pörgessek bele már a legelején, hogy tudjam milyen hangerőre számítsak? Hülyeség, de ez mindig megmaradt bennem és akárhányszor megláttam elment tőle a kedvem. Pedig már az az egy szám is elképesztően jó. És szinte az összes többi is. Egészen amíg el nem érünk a Man-size Sextetig. Na azt nem bírom meghallgatni. Habár nem ezért, de utána elvész a lendület, a zúzás helyét átveszi az egó és ez noha a későbbiekben annyiszor jól állt Harveynak, itt még annyira nem meggyőző és sokoldalú, hogy működjön.

Machinedrum
Vapor City
(2013)

Annak ellenére, hogy ezt a dnb-ből, techstepből, technóból táplálkozó hangzást már nem annyira kedvelem, többszöri hallgatás után elbizonytalanodtam és még mindig nem tudom eldönteni, hogy mi legyen vele. Jó kis háttérzaj a mindennapokhoz, a viszonylagos monotonitás mellett kellően változatos és sokszínű. Most nézem, hogy már 2001 óta aktív, hát nem tudom idáig hogy maradt ki, de most inkább azt mondom, hogy továbbra sem érdekel. Nem érzem a húzást a számokban, csak egészben elfogadható. Ambivalens egy helyzet.

Mirroring
Foreign Body
(2012)

Ha nem untam volna rá épp idejében az ilyesfajta drone-ambient bigyulákra, akkor kiadós - szívfájdalmat sem nélkülöző - elszállásokban lett volna részem ezzel a lemezzel. De az az igazság, hogy nagyon is ráuntam. Egyre ritkább, hogy ilyen lelki állapotra vágynék. A hat számból mégis ki kell emelnem kettőt, mert nem lehet csak úgy elmenni mellettük. A Silent from above esetében azért, mert ilyen finom beletörődést, odaadást sugárzó éneket még nem hallottam. A lágy, sehovase taró pengetés mellett időtlen és csodálatos. A Drowning the Call meg egyszerűen egy fantasztikus Twin Peaks utánérzés. Máshoz nem is lehet hasonlítani. Köszönöm.

Phosphorescent
Muchacho
(2013)

Ugyanaz a bajom vele, mint annak idején a Fleet Foxes-zal. Vagyis elég nehezen megfogalmazható. Annyi viszont biztos, hogy ez egy jó lemez. Csak nem igazán nekem készült. A countryszerű folk izé amiből a dallamvilág jön, nem épp a szívem csücske. A bluesosabb, poposabb, konvencionálisabb hangvételű dalok, mint a The Quotidian Beast vagy a Ride On / Right On, sokkal jobban bejönnek. A Muchacho's Tune-tól viszont ki tudnék ugrani az ablakon, ha kétszer meg kéne hallgatnom egymás után. Mindenesetre érdemleges állomás a zenetörténetben, stílusok találkozásának izgalmas elegye, amivel bárki bepróbálkozhat.

Gesaffelstein
Aleph
(2013)

Az átlagból kiemelkedik, de a stílus határain túl épphogy csak elmerészkedik. Arra elég, hogy az indie kedvelő hipsterek rámozduljanak és ez azért már valami. Nekem a perverz mély-kedvelő énemet hozta elő és ennek a környezetem látta időnként nagy kárát. Nem csak egyfajta hangnemben képes megnyerő lenni. A Wall of memories pl. egy jó ideje az egyik legjobb Aphex utánérzés amit hallottam. Gut.

Connan Mockasin
Caramel
(2013)

A 60-as 70-es évek Amerikája. Hatalmas autók jönnek, belőlük kikent-kifent, gigászi hajkoronával rendelkező, középkorú nőszemélyek szállnak ki. Művészlelkekből átvedlett újgazdagok medencés partijára érkeztek a borzalmasan égető napsütésben. Drogok. Pszichedelikus drogok everywhere. Pasztellszínekben pompázik minden, egy lassított felvétel az egész, egy álom. Csupán annyi a baj vele, hogy könnyen tényleg álomba szenderül szegény hallgató, mert olyan ritkásan vannak jelen a dallamok. Nehéz egyáltalán konvencionális albumzeneként is tekinteni rá, de működhetne ez kisebb változtatásokkal.

Sky Ferreira
Night Time, My Time
(2013)

A vidám, régi időket idéző slágerek kíméletlenül profik, még ha a dallamokat simán nyúlták is. Nemcsak nosztalgikusak, de modernek és amolyan szintlépésnek is tekinthetőek; a zene folyamatos tökéletesedésének folyamatában egy újabb lépcsőfokot képeznek. Az olyan számok mint az I Blame Myself, a You're Not The One vagy a 24 Hours, újra értelmet adnak a zene ciklusos körforgásának. A néhány cool sláger mellett sajnos vannak elég üres számok (8/12 maradt meg), pl az utolsó kettő. A szám íze viszont egyáltalán nem keserű. Igazából rongyosra fogom hallgatni.

Various Artist
Yellow Loveless
(2013)

Két típusú feldolgozás van jelen a lemezen. Az egyik az a fajta, ami kb megyezik az eredetivel, csak hát ugye más játsza el. Ennek semmi értelme. A másik meg az, ami annyira különbözik, hogy keresni kell a hasonlóságot. Ez pedig kétesélyes, abból a szempontból, hogy gyakorlatilag egy teljesen más szám, vagyis olyan mintha egy tök ismeretlen zenét hallgatnál. Előbbiek abban az esetben értékelhetőek, ha nem ismered az eredetit. (Ami egyébként mindegyik esetben jobb. Nem azért, mert ez ilyen köcsög sznob gondolkodás, hanem azért, mert tényleg így van. A My Bloody Valentine-ról beszélünk for Christ's sake!) A többi között azért akad érdekes, pl a Shonen Knife kirobbanó vidámsága pimasz és kedveskedő egyszerre, a Touched érdekes elképzelés, Borist mindig jó hallgatni, szóval azért nem egy hülye ötlet volt ezt így összehozni.

James Blake
Overgrown
(2013)

Megmondom, hogy készül egy ilyen lemez. Egy szép napon James Blake jól beszív, összevissza kornyikál hereszorongatós hangon, majd lefekszik aludni. Másnap felkel, kivág belőle pár használható mintát és elteszi későbbre. Ezt csinálja egy darabig, majd egy ihletett napon összerak egy majdnem érdekes alapot, ami végeredményben inkább egy kezdeménynek megy csak el, de félreteszi ezt is. Egy ragyogóan tiszta napon összepasszít néhányat ebből a raktárban heverő mintákból, majd tadaa.wav. Mindezt úgy mondom, hogy az első lemeze kifejezetten tetszett.

Crocodiles
Crimes of Passion
(2013)

Egyben élvezhető, külön-külön elvéreznek a dalok. Egy számról se jut eszembe, hogy na ezt most faszán meghallgatom. Tölteléknek meg nem hagyom meg, inkább megy az egész a kukába. Sajnálom, mert egyáltalán nem tehetségtelenek, rengeteg hatás érezni (She splits me up a legdurvább), de egyéniségük az nincs.

Vampire Weekend
Modern Vampires of the City
(2013)

Jópofa, és meglepő módon tartják a színvonalat, de engem másodszorra már nem hat meg különösebben. Pár szám azért megmaradt róla. A vidámság sokkal jobban áll nekik.

Field Music
Plumb
(2012)

Jó kis lemez, de különösebben nem hat meg. Kivenni belőle nem érdemes számot, mert csak egyben működik. Kicsit több érzelem és kevesebb színház és már ujjongok is. Részleteiben tetszik.

ADULT.
The Way Things Fall
(2013)

Az egyedi hangzású együttesek mind nagyra becsülendőek. Az ADULT. is egy teljesen külön világ, de az album egészét tekintve - ahogy a korábbi lemezeik esetében - itt sem tudott megnyerni ez az esős napon, hajnalban elmegyógyintézetbe látogatást felidéző hangulat. Sokkal jobban áll nekik a dinamikus, átlagosabb szintipop.

Unrest
Perfect teeth
(1993)

Ma már nincsenek ilyen széles spektrumban alkotó előadók. Kalandozás a kilencvenes évek napos oldalán, egy ismeretlen, talán sohasem volt szegletében. Nyers, de az erősségévé (is) válik. Manapság sokkal kifinomultabb művek jelennek csak meg ilyen témában. Vannak ugyan olyan stílusok amiben alapvetően nyers, kidolgozatlan hatású az anyag, de azok rétegzenék, jól behatárolható szabályrendszerrel. Olyan szélesebben merítő pop-közeli, gitáralapú lemezek, mint amilyen ez, talán tényleg a 90-es évek közepén készültek utoljára. Persze amennyire megnyerő ez az amatőr hozzáállás, annyira a hátrányára is válik, mivel nem éppen egy szépen szerkesztett album. Számokba, hangulatokba viszont nagyon bele lehet esni.

The Soft Pack
Strapped
(2012)

Jó kis lemez, érnek a srácok. Még lesz belőlük valami a végén. A következő lemez lesz a vízválasztó, mert ez egyelőre jó iránynak tűnik, főleg ha a Bobby Brownra gondolok. Egyébként már vagy három hónapja hallgatgatom és még nem untam meg.

Merchandise
Children of desire
(2012)

Rohadt jó ez az improvizációszerű ének, ahogy végigkúszik a refrén és átfogó szerkezet nélküli dalok laza csokrán. A Become what you are elszabadulása viszont már kicsit sok. Meg egyébként is olyan kontrollálatlan, rendezetlen hatást kelt, pedig a hangzásvilág nagyon tetszetős.

Bat for Lashes
The Haunted Man
(2012)

Egyszerűen nincs szívem jobbat adni rá. Amilyen szimpatikusnak és természetesnek hatott Natasha Khan a debütálásakor, annyira tűnik most mesterkéltnek és megcsináltnak. Rossznak semmiképpen nem rossz, egyenletes teljesítményt hoz, de nem tudom megadni magam a zenének. Valami nagyon hiányzik.

Lorn
Nothing else
(2010)

ényleg nincs olyan jó, mint az utódja, de azért nem érdemes elsiklani felette, amikor pl csemegének olyan hangokat és ütemeket kapunk, mint a Tomorrow-ban. Végig színvonalas, bólogatós. Nyers hangzású ugyan, de nem rideg és nem is monoton. Még a változatosságra se lehet panasz.

Grimes
Visions
(2012)

Na ez már valami. Új és friss. Ha van fül hozzá, meg lehet találni benne az elfeledett 90-es évekből származó elektornikát, de a The Knife-ot ugyanúgy. A koncepció mondjuk nálam nem állt össze, viszont van jó pár pofás szám, kifejezetten rosszat nem is tudnék mondani. A Symphonia IX-ben nagyon furcsa a rossz ütemben beúszó alap, ezt például nem tudom mire vélni. Összességéb pozitív, érdemes várni a folytatást.

Crytal Castles
(III)
(2012)

Bármennyire is ellenkeztem vele, a fene vigye el, ezen egy rossz szám sincs. Nagyon jók sincsenek rajta, de végig egyenletes a színvonal. Tulajdonképpen jobb számokat írnak mint az előző két lemezen, tehát észre lehet venni a fejlődésüket, csak hát az ő legfőbb erényük a nyers, csiszolatlan mocsok volt. Had ne vonjam le a következtetést.

Hot Chip
One life stand
(2010)

Pont olyan mint a többi Hot Chip lemez. Tele van kurvajó ötletekkel és jól felépített dalokkal, de ugyanúgy akad rajta iszonyú idegesítő szám is. Tipikus példája a kardélen táncolás művészetének. Mert művészet ez, akkor is, ha a férfinyávogást messziről se bírod elviselni. Most épp [B]-re elég.

The xx
Coexist
(2012)

Sikerült még egyszer izgalmas albumot csinálniuk? Verdiktet kéne mondani. Hát igen is meg nem is. Egyáltalán nem rossz album, ráadásul rövid, még megunni se nagyon lehet. Mindig sikerül előhúzni valami jó ötletet, pont akkor amikor már kezdene leülni. Viszont összességében kevés ez ahhoz, hogy kellően megújuljanak vagy, hogy végig érdekfeszítő maradjon ugyanaz, amit már egyszer ellőttek. Gyanítom, hogy nem gyakran fogom elővenni.

Max Richter
Infra
(2010)

A fene vinné el, Max Richter már vagy ezerszer összetörte a szívemet. És még hányszor fogja!

Low
C'mon
(2011)

Még mindig a szívem csücskei, de ezt azért már nem kajálom meg... teljesen. A nyitó és a záró szám tökéletes, de köztük sok az üresjárat, illetve a szenvelgés, amire - valljuk be - már korábban is hajlamosak voltak. Egyébként korrekt album, csak én betéve ismerem majd az egész diszkográfiájukat, úgyhogy már nem nagyon tudnak újat mutatni.

Fleet Foxes
Helplessness Blues
(2011)

Tartom az első albumnál kialakított, sehol le nem jegyzetelt véleményemet, miszerint igencsak túl van ez értékelve. Viszont nem rossz. Öt számot tartottam meg a tucatból. Igen jó kis hangulatot tudnak kelteni. Most karácsonyos szám nincs, de emelkedett, elcsuklóhangonéneklős, kicsitmostéppbelehalok azért akad. Nice.

Twin Shadow
Confess
(2012)

Egyetlen egy nagy bökkenő van ezzel a lemezzel: az Ájkráj jelenség. De az rengeteget ront az összképen. Már csak egy igazi sláger van, a következő albuma pedig kuka lesz. Én szóltam.

Max Tundra
Some Best Friend You Turned Out to Be
(2000)

Nagyon nyers, eklektikus anyag. Ötletelés amolyan játszadozás szinten. A kezdetek kezdete, annak tudatában, hogy a sajnálatos módon utolsónak bizonyuló, [A] kategóriás Parallax Error Beheads You hova nőtt ki ebből nyolc évvel később. Három rövid, átvezető számot tartottam csak meg róla, válogatásokhoz jó lesz.

Pop. 1280
The Horror
(2012)

Ugyan az a baj vele, mint a Liars-szel. Hogy ez konkrétan mit is jelent? Már sokat gondolkodtam rajta. Valószínűleg a rendes refrének hiánya, a dallamvilág amivel nem tudok megbarátkozni. Pedig ötletes és változatos. A Dogboy nagy királyság.

Jack White
Blunderbuss
(2012)

Jack White. Én bíztam benned. Eddig. Elvárásaim nem voltak ezzel a lemezzel kapcsolatban (mert váratlanul ért a megjelenése), de sajnos beigazolta a félelmeimet. A White Stripes kezdeti egyszerű, lényegretörő, primitív, gyors és nagyon kreatív munkája felvillanyozó volt, de magában hordozta a középszerűség eljövetelének lehetőségét. Kényszerűen bejöttek az újítások, a kísérletezés, minek eredményeképpen a 2003-as Elephant után egyszerűen képtelenség rajongani a lemezekért, és ezt az összes Jack White projektre értem. Persze van egy csomó jó száma, de mostanra annyi oldalát megmutatta már, hogy nem képes annyira megújulni, hogy egy teljes album erejéig izgalmas legyen. Nincs egy markáns pont, egy jó gitárszóló vagy bármi amire felkapnám a fejem. Egy középszerű lemez, bár igaz ez Jack White-i mércével azért nem jelent rosszat, csak a korábbi zseniális munkák után tűnik gyengének. Én tüntető jelleggel nem tartottam meg egy számot se róla.

Jens Lekman
When I said I wanted to be your Dog
(2003)

Hát mi van veled Jens? A zseniális 2007-es album óta semmi hír?! De! Szeptemberben jön az új album, és én bizony tűkön ülök. Öt évet váratni a rajongókat nem szép dolog, de annyira szeretnivaló ez a srác a jókedvűen bohókás, over-romantic, néha szívenszúrom magam néha pedig a felhőkön lépkedek stílusával, hogy nem lehet haragudni rá. Komolyan venni persze nem lehet és nem is kell. Ráhangolódásnak elővettem az eddig nem ismert 2003-as debütalbumot. Meg se közelíti a Night Falls Over Kortedala szintjét, de a zsenije meg-megcsillan. Nyolc megmaradt a tizenkettőből, ez azért nem egy rossz arány. Egy jó [B]-t azért megér.

Miike Snow
Happy to You
(2012)

Hát vannak még ötletek a pop oldalon is hé! Tökéletesen ugyanaz a szituáció, mint a Django Django esetében. Kéne még néhány hasonlóan jó tálentum. Fel-vill-a-nyoz-ó:

Django Django
Django Django
(2012)

Pár lagymatag szám lehúzza az albumot, pedig, pediglen többre lett volna hivatott. Felpörgető stíluskatyvasz, tele jó húzásokkal. Olyan zseniális számok vannak rajta mint ez itt:

Wild Beasts
Smother
(2011)

Nem olyan kiegyensúlyozott mint a Two Dancers volt, de jó kis számok vannak rajta. Kellemes hallgatnivaló olyan énekesektől, akik bármelyik pillanatban kivégzik az összes tehetségkutató műsör összes énekesét. Jó lesz elővenni típus.

Zomes
Earth Grid
(2011)

A legnagyobb különbség a zseniális self titled első lemezhez képest, hogy ez nem működik egyben, koncentráltan. Csak háttérzenének jó. Egyszeri buli volt, de annak nagyon jó. Megpróbálta még egyszer ellőni, de nem jött be. A következőnél valamit lépni kell, különben süllyesztő lesz belőle.

Cut Copy
Zonoscope
(2011)

Ezért sem tudtam annyira lelkesedni. Leginkább beszélgetések mellé, ha más nincs jó lesz ez is típusú album, néhány nagyon jó slágerrel. Kétséges a folytatás. Gyanítom, hogy már csak néhány igazán jó számuk lesz.