2015. április 28.

The Duke of Burgundy

Peter Strickland (2014)

Amellett, hogy ez egy klasszikus értelemben vett audiovizuális kényeztetés, szerencsére jóval több van benne, jó pár réteget le lehet hámozni róla. Mivel a valóságtól deklaráltan elrugaszkodott, sokat segít a befogadásban, hogy teljesen elvonatkoztat kortól és társadalmi konvencióktól. Felépít egy saját világot magának, ahol nincs más csak a két nő kapcsolata, a nagybetűs esztétikum (és őőő a lepkék világa). Ebből az esztétikum egyértelműen jól működik, hiszen ki ne szeretne tökéletesen fényképezett (szűrők, beállítások egyaránt stimmelnek), érzéki öltözetben pompázó, érett nőket nézegetni, amint kifogástalanul berendezett, régies hatású díszletek között korzóznak kimért mozdulatokkal. Aztán ahogy kezd kibontakozni a furcsa szerelem egyoldalúsága és ezzel a film központi problematikája, lassan rájön a néző, hogy amit lát, azt könnyűszerrel át lehet értelmezni bármely párkapcsolat tetszőleges hétköznapi nyűgjére. Értelmet nyer kettejük játéka és ugyan mindenki azt lát bele amit akar (tehát nagyon sok múlik a néző szubjektív átélőképességén), a szimbolika kétségkívül jól működik és a szigorúan vett történetnek is van mondanivalója. Közben Cat's Eyes bágyadt, sejtelmes zenéje és a - már a Berberian Sound Studio idején is ügyesen használt - zajok ragyogóan illeszkednek a sokszor öncélúnak tűnően elkalandozó, de gyönyörűen megkomponált képekhez. Ez az audio-video kombináció együtt olyan mesteri eszköze a hatáskeltésnek, aminek nehéz lenne ellenállni (meg minek, ugye), főleg ha az ügyes rendezésnek köszönhetően mindig akkor szakítja meg a történet folyását, amikor jól jön a szünet.


Lehet, hogy másodszorra már a B.S.S. is jobban tetszene és lehet, hogy ezzel az osztályzással még kishitű is vagyok, de Strickland új darabjának egy erős, ösztönző 7/10-et adok és egy virtuális, emberes kézfogást.

Ki gondolta volna az Efter brylluppet után, hogy Sidse Babett Knudsen ilyen eszeveszett nőies is tud lenni? Főleg 9 (!) évvel később, 47 (!) évesen.

2015. április 21.

Kaguyahime no monogatari

(The Tale of the Princess Kaguya)
Isao Takahata (2013)

Ahogy Miyazaki mesteré, úgy Takahata gyaníthatóan utolsó alkotása is fantasztikus és csodálatos, de álszentség lenne eltitkolni a hibáit. Sokan nem mondják ki, ugyanakkor ettől még elvitathatatlan a tény, hogy túl hosszú, mert kevés az anyag ekkora játékidőhöz. Helyenként túlságosan elragadtatja magát naivságában és nincs olyan mély, mint amit mutatni próbál. Jó, tudom, ez lényegében egy gyerekmese felnőtteknek tálalva, de szerintem ehhez mérten is öncélú.
Bele-belepörgetve nagyon idegennek hat és elsőre egyszerűnek tűnik ez a fajta rajztechnika, de bátran mondom, ez senkinek se szegje a kedvét. Egyrészt végig érdekes és változatos marad, másrészt meg van jó pár jelenet amiben nagyot koppan az áll. Pár napja a Marnie Was There-nél el voltam ájulva az érzelemábrázolástól, úgyhogy most elbujdokolok szégyenemben, mert amit Takahata ebben a filmben csinál, az überelhetetlen. Remekül mutat rá, hogy a karakterek terén bőven ráférne az animére a vérfrissítés. Nem kellene ennyire ragaszkodniuk a jól bevált módszerekhez.


Önfejűségévével Takahata kivívja a tiszteletet, mert el mer menni egy olyan irányba, ami könnyen lehet, hogy egy egészen új korszakba vezeti majd el az anime-n most felnövő generációt. Ugyanakkor megróni is éppen az önfejűsége miatt kell, mivel filmként sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Egy igazi egyéniség, ehhez nem fér kétség és az alkotását is ez alapján kell megítélni. Nagy élmény a különlegessége miatt és a történet is szép kerek. Kultkedvenc lesz és örök mérföldkő.   8/10

In Your Eyes

Brin Hill (2014)

A The One I Love meg a hasonló alacsony költségvetésű, okos filmeken felbuzdulva habzsolnám tovább az érdekes sztorikat, de ahogy arra számítani lehet, sajnos több gyenge próbálkozás van mint élvezhető. Ennél már eleve túl romantikus az alapszituáció is, de még jobban zavarnak a logikai hibák és a bosszantó túlzások. Beáll a sorba annak kedvéért, hogy az ember zavartan nevetgélni tudjon a kínos jeleneteken, pedig annál idegesítőbb sosincs, mint amikor valószínűtlenül idiótán viselkednek egy filmen és még ki is lógnak ezzel a történetből. Jobb inkább más filmek után kajtatni mint ezt bevállalni. Ezen még Zoe Kazan cuki pofija se tud változtatni.   5/10



2015. április 17.

A Most Violent Year

J.C. Chandor (2014)

J.C. Chandor fejlődőképes rendező. A nem rossz, de elég jellegtelen Margic Call és az izgalmas, de számos hibával rendelkező All is Lost után szintet tudott lépni és végre egy sokkal egységesebb filmet kalapált össze. Ahogy az elődök, ez is zsánerből, most egy szokásosnak mondható maffiaközegből indul ki, de szerencsére a nosztalgiánál és a betyárszerelemnél jelentősen több van benne.
Egy amolyan tisztességes Michael Corleone - talán így lehetne legjobban leírni - a főszereplő, akit Oscar Isaac formál meg nagyszerűen. Egy valószínűtlenül eltökélt, mérhetetlen önbizalommal megáldott, feltörekvő üzletember, akinek egyedüli gyengéje az indulásának háttere. Mindent megtesz, hogy normális és legális keretek közé szorítsa az üzletet, de egy velejéig romlott piacon ennél nehezebb feladatot nem is találhatna. Egy hatalmas ego küzdelme, aki felépítette a rozoga falábakra álmai házát, de habozik kétes eredetű betoncölöpökkel alátámasztani, mikor nincs más lehetőség. Egy férfi, aki a végletekig kiáll az elveiért.


Azt eddig is lehetett tudni hogy O.I. jó színész, de ebben a filmben végre egy kellően testhezálló szerepet kapott. Nagyon jól tudta ezt Csándor is, aki mindent megtett annak érdekében, hogy ki tudjon teljesedni. A kulcsmozzanatok maximálisan ki lettek hegyezve az ő monológjaira és a jelenléte tényleg annyira magával ragadó, amilyet ritkán tapasztalni filmen. Semmi zene, csak a közeledő, mozdulatlanul tartott kamera és a tapintható feszültség. Ha már a kameránál tartunk, érdekesnek találom, hogy a digitális filmezés fejlődésével még mindig ilyen olcsó hatást keltően intenzíven nyúlnak hozzá a képi világhoz. Félreértés ne essék, nagyon jó, hogy ilyen sötét és baljós a kép. Sőt egységesnek és szépnek is mondható. Csak a színszűrés ne lenne ilyen túlontúl hangsúlyos. A film erősségei még az akciójelenetek, melyek kamerabeállításai újszerűen hatnak azzal, hogy távolabb tartja tőlünk az eseményeket és ezzel briliánsan követhetővé és egyben a rángatott kameránál sokkal élvezetesebbé varázsolják ezeket a perceket. Követendő példának tartom.


Az összképbe amúgy nincs sok minden, hogy belerondítson. Kicsit felborítja az egyensúlyt, hogy a feleséget alakító - most is tökéletes - Jessica Chastain a film első felében és a végén kap több szerepet, a kettő között némileg eltűnik. Ezen túl azonban egy mindenképpen több nézésre érdemes, intenzív, hangulatos krimi-thriller, amiből sok erőt lehet meríteni. Csak így tovább Dzséjszí!   7/10

2015. április 16.

The Hustler

A svindler
Robert Rossen (1961)

A szokásos "régi film"-nézési nehézségek ismét kibabráltak velem. Egyszerűen nem tudok komolyan venni egy a valóságtól ennyire távol eső érzelemábrázolással készült filmet. Mit érzelemábrázolás! Paul Newman arcáról képtelenség bármit leolvasni (a többiek se jobbak). A szövegek, a zene és a gesztikulálás alapján azért el lehet igazodni úgy-ahogy.
Mivel sokadszorra érzem ugyanezt, megkockáztatom azt is, hogy szinte lehetetlen mély átéléssel fogyasztani ilyen kőkorszaki filmet. Nekem eleinte még azt is nehéz volt meghatároznom, hogy mi a poén és hogy mi az amit komolynak szánnak. Ennek tudatában lényegében nonszensz jó színészi munkáról beszélni, hiszen kis túlzással élve, csak felmondják a szöveget és valamit játszogatnak, esetleg fintorognak hozzá. Mindettől függetlenül persze lehetne élvezni, csak a felhasználási területe kb. olyan távol áll egy mai drámától, mint a könyvolvasás a klasszikus színháztól. Mindegyiknek megvan a helye, de szerintem nem kérdés, hogy mennyivel többet ér egy olyan film, ami arra törekszik, hogy minél jobban megközelítse a valóságosságot. Ha visszagondolok, hogy milyen régi filmek tetszenek és azoknál mi a helyzet, például a 12 dühös ember esetében is ugyanezt tapasztalni, csak ott annyira jó ritmusú a rendezés és olyan magával ragadó a történet, hogy nem fontos maga a játék. A végig könnyedre vett Hátsó ablak esetében meg alapból nincs szükség játékra. Ott bőven elég annyi, hogy Grace Kelly-n lehet legelni, meg hogy James Stewart csalafintán mosolyog végig. Egy rendes drámánál ennél jóval többre lenne szükség.


Szóval rátérve magára filmre, a történet jó, szép ívű, klasszikus felépítésű, mást meg nem nagyon érdemes értékelni rajta. Végül is nem bánom, hogy megnéztem, mert elgondolkodtatott azon, hogy hol kezdődik az alkoholizmus, hogy milyen hihetetlenül sokat nőtt az életszínvonal ötven év alatt, meg ilyenek.   5/10

2015. április 14.

The Cobbler

A cipőbűvölő
Thomas McCarthy (2014)

Az előzetes hírek alapján ugyan nem számítottam sokra, de azért egy jó rendezőben mindig bízom. Nos, rossznak azért nem rossz, de sajnos nem is jó. Az Adam Sandler átlagot valószínűleg felfelé húzza, McCarthy mércével vizslatva azonban nehéz okot találni a film elkészültére. Szívesen belelátnék a fejébe, hogy olyan remekbe szabott filmek után mint a Visitor, a Station Agent és a Win Win, mégis mit láthatott ebben a sztoriban? Lehet, hogy pénzgyűjtőtúra akart lenni egy költségesebb mozira? Ha igen, akkor eléggé félrement a dolog, ugyanis az USA-ban hivatalosan nem is mutatták be! Hát igen. Gondolom a fingós, hányós célcsoportnak ez már nem értelmezhető, a komolyabbakat meg elijesztette volna Sandler. Későn kapcsolt a stúdió. Na mindegy, ezt úgyse tudom megfejteni. A lényeg az, hogy ez egy abszolút kihagyható film. Senkinek nem fog ártani, de minden értelmezhető szinten ismerős és jellegtelen. Talán ezért se merte felvállalni a teljes nevét McCarthy. (Tom-ként szerepel).   5/10



2015. április 10.

A Girl Walks Home Alone at Night

Csadoros vérszívó
Ana Lily Amirpour (2014)

Azt nem mondom, hogy nem egyedi élmény, de nem kell itt semmiféle feltámadásról, reneszánszról meg egyebekről beszélni. Az a helyzet, hogy nincs semmi értelme (ez még akár el is menne), de főleg sovány és zavaros a történet. Vannak nagyon jó, kiragadásra érdemes jelenetek és ügyes a zenehasználat is, de sajnos hiába van néhány élvezetes perc, ha erre több mint egy óra dögunalom következik (a legjobb amikor a csadoros vérszívó egy fal mentén gördeszkázik a falnak támaszkodva csigalassúsággal). A legnagyobb pozitívum egyértelműen a sötét, tűéles, fekete-fehér fényképezés. Érdekesek a fények és jók a beállítások, szóval tényleg egyedi és nagyon precízen kivitelezett. Csak hát az egész egy nagy katyvasz, ezen semmi se változtat.   5/10



The Homesman

Tommy Lee Jones (2014)

Az gondolom látszik, hogy nem vagyok egy nagy western-fan, de nem vetem meg én ezt a műfajt se. Tommy Lee Jones ezzel biztos másképp van, mert rendezéseinek 75%-a ebből kerül ki. Amúgy igen szomorú, hogy ilyen szűken méri a saját munkáit (eddig négy darab). Amit eddig láttam, egytől egyig kifejezetten jól sikerült (a Régi jó cimborákat nem láttam csak). TLJ egyébként is nagyon érdekes figurának tűnik. Valahogy nehezen fér be Hállywúd könnyen kategorizálható típusaiba. Legendák keringnek róla, hihetetlen fapofája ellenére egyértelműen jó színésznek mondható, aki főleg a hangjával és a szemével játszik, na meg ott vannak a híres mémek is róla.


Pedig, hogy van humora, az nem is elegendő kifejezés. Ezzel a filmmel tanúbizonyságot tesz arról, hogy a finoman megmosolyogtató és közben mélyen elgondolkodtató oldalát szereti a szórakoztatásnak. Sőt, én helyből tovább megyek, ugyanis ezzel a filmmel többet mond az életről bármennyi klasszikus westernnél. Teszi mindezt azzal, hogy valósághű környezetükben mutatja meg ezeket a nehéz életű embereket és teljesen elkerüli a bevett műfaji karaktertípusokat. A mindennapi problémákról beszél, mikor nem az a legnagyobb problémája a szereplőknek, hogy kin hogy állnak bosszút, hanem szántják a port kilátástalanul, nem találnak maguknak párt, mert közel se távol senki a láthatáron, illetve olyasmire kell vállalkozniuk, amire legszívesebben senki se vállalkozna. Színészei, élükön saját magával, remekül hozzák a mainál sokkal egyszerűbb gondolkodásformákat, ezzel még élethűbbé téve a párbeszédeket és a cselekmény alakulását. Speaking of cselekmény, még csak azt se lehet egyértelműen kijelenteni, hogy van főszereplője a filmnek. Maga a történet a főszereplő és annak a változása alakítja a főbb szereplőket. Cukormáztól, elvágyódástól és nosztalgiától tökéletesen mentes, ellenben csavarosan alakul, átgondoltan, kerek egészt alkot és komoly mondanivalója van. Remélem a következő filmjéig nem kell ilyen sokat várni.   8/10

2015. április 8.

Omoide no Mânî

(When Marnie Was There)
Hiromasa Yonebayashi (2014)

Még egyáltalán nem biztos, de talán nem lesz rossz kezekben a Ghibli Hayao Miyazaki visszavonulása után sem. Fia egy film alatt is sokat fejlődött (igaz apja forgatókönyvéből...), Hiromasa Yonebayashi pedig az Arriettyvel egyszer már bizonyított. Utóbbi második rendezésével most komolyabb vizekre evez. Bár ez is egy felnövéstörténet, de jóval komolyabb hangvételű, még akkor is, ha erősen kamaszos a témája. Ezt azért fontos kiemelni, mert a film elég sok időt szentel a kor sajátos tulajdonságára, az önsajnálattól sem mentes szenvedésre, szenvelgésre. Utólag töprengve ez az egyetlen komolyabb negatívum, mivel megkérdőjelezhetően sok idő telik el ezzel nem túl élvezetesen. Pedig a film története összetett és amúgy nagyon szépen egyensúlyoz a különböző hatások mentén (cukiság, kaland, dráma). Épp ezért ront az élményen ez a felnőttként már nehezen átélhető érzelemvilág. Megbontja a kényes rendet, ebből az összetevőből egy kicsit több került bele a kelleténél. Eddig sem állt távol a Ghiblitől a naiv gyereklelkűséggel való szimpatizálás, csak eddig ugye mindig mesterien el tudták találni, hogy mi az ami épp kell, de még nem sok.
Könnyen lehet, hogy Miyazaki önnyugdíjazása még inkább fel fogja emelni munkájának értékét. Már amennyiben később is ilyen apróságokon fognak csak elcsúszni az eddigi konstans A kategóriás minősítéshez képest. Egyébként meg zsepiket elő, mert a végén nagyon homályos lesz a tekintet.   7/10


Valószínűleg ez idáig a legprofibban megrajzolt rajzfilm amit láttam. Elképesztő részletek, hihetetlen érzelemábrázolás.

Big Eyes

Nagy szemek
Tim Burton (2014)

Ez pont az aminek látszik. Elmeséli a történetet, aztán annyi. Rossz belegondolni, hogy ezt épp egy Tim Burton filmről kell elmondani, amikor volt olyan időszak is a hallivúdi időszámításban, mikor az ő neve volt a garancia a kritikai és nézőtéri sikerre, az egyedi humorra és az extravagáns látványvilágra egyaránt. Azt meg jobb nem taglalni, hogy ez nem is a legrosszabb tőle az utóbbi pár évben. Egyébként gyönyörűen kivitelezett (öröm ránézni a képekre), vérprofi film, csak hát rettentő sótlan és kiszámítható. Christoph Waltz most már kezd tényleg unalmas lenni (még mindig ugyanazt a karaktert játssza), igaz, nem ő tehet róla, hogy csak ilyen szerepekre kérik fel. Mellette jó példának ott van Amy Adams, aki ismét rettenet jól játszik és minden jelenetben csodát művel. És ezt nem a rajongó mondatja bennem, hanem tényleg látni a pluszt, a rétegeket, a mélységet. Aki nem hiszi, annak meg lehet nézni a jeleneteket úgy, hogy csak az ő mimikájára figyel. Persze sajnos ő nem elég arra, hogy jelentősen javítson magának a filmnek a nézési értékén. Nem veszít azzal se a filmkedvelő, se a hétköznapi esti kikapcsolódást kereső ember, ha ezt a filmet egyszerűen kihagyja.   5/10



2015. április 3.

La isla mínima

(Marshland)
Alberto Rodríguez (2014)

Kis túlzással a stílus győzelmének is lehetne titulálni ezt a filmet. Tök szokványos krimi-történet, abszolút innovációmentes dramaturgiával. Viszont maximálisan odafigyeltek a megvalósítás minden látható és hallható részletére. A főszereplők halálos komolysággal néznek sokat, amitől úgy látszik mintha mély értelme lenne (valaminek, mindegy minek). Brutálisan bántalmaznak egy csomó embert morális kérdésekre (vagyis szép fiatalkorú lányok megerőszakolására) némán hivatkozva (az együttérzés végett). Szép kopottas képeken fújják a cigifüstöt, mintha muszáj lenne (ami mindig jól mutat). És még sorolhatnám, de a lényeg ebből már lejön. Kár a True Detective-hez hasonlítani, mert bár hasonlóan lassú és szép kivitelezésű, kicsit üres a sztori. Pedig alig több mint másfél óra játékidőről van szó. Félreértés ne essék, nagyon jól ellehet rajta bambulni, jól esik nézni és nagyon nagy előnye egy valag filmhez képest, hogy nincsenek bosszantó hibái. Csak hát hiányzik belőle a spiritusz.   6/10



2015. április 2.

Spring

Újjászületés
Justin Benson, Aaron Moorhead (2014)

Egész nyilvánvaló párhuzamot lehet vonni az Afflicteddel és barátaival. Úgy látszik ez most már tényleg egy új filmes irányvonalnak tekinthető. Kevés pénzből, határozott vizuális koncepcióval, modern zenével, fiatal szereplőkkel, nemzetközi, de legfőképp öreg, európai helyszíneken, hétköznapi környezetbe átültetni a vámpír meg egyéb metamorfózis és természetfeletti történeteket, esetleg kombinálni az új sci-fi vonallal. Olyan szinten értem mindezt, hogy gyanítom ezeknek ugyanúgy meglesz a rajongótábora, mint most a gialloknak vagy a klasszikus amerikai horroroknak. (Neve még nincs ennek a stílus irányzatnak, legalábbis én még nem olvastam róla.)
OK, a haladás nem áll meg, mindig jön valami új, de ennek most akkor örülni kell vagy nem? Szerintem igen. Eddig legalábbis egész jól működnek. Kérdés, hogy mikor jön valami nagy dobás vagy egy olyan rendező aki többször is be tud találni és hírverést csinálni neki. Mikor kerülnek be a multipexekbe? Ez itt a kérdés. Megjegyezném, egyáltalán nem biztos, hogy bekövetkezik a pozitív fordulat. Lehet, hogy érdeklődés hiányában elhal ez a fajta lelkesedés.


Konkrétan ez a film sajnos nem egyértelműen jó, pedig szépen indul. Egész ügyesen fel lett építve a főszereplő karaktere és az említett zene-fényképezés kettős - mint célzottan fontosnak szánt hangulatkeltő eszközök - is tetszetősek. De az egész átváltozás dolog, ami lényegében a történet veleje, olyan furcsán hat. Indokolatlanul. Olyan szépen haladt előtte a drámai történet, az ismerkedés és az induló szerelem, hogy egyszerűen nem tűnik helyén valónak elrontani ilyen irreális zagyvasággal. Bele is bonyolódnak a tudományos magyarázatába, ami aztán végképp felesleges és sajnos emiatt a romantikus szál is háttérbe szorul. Így végül se "szerelmes" filmnek nem megy el, se eredeti célját nem tudja betölteni. Kár érte.   5/10

2015. április 1.

Backcountry

Adam MacDonald (2014)

Nehéz összeszedni, hogy egy ilyen unásig ismert sztori mégis miben más, mitől működik, mikor tényleg az ég adta világon semmi újat nem tud felmutatni. Ám mivel bőven megérdemli, nekiveselkedek. Először a száraz igazság: szépek a képek, kevés és visszafogott, de hatásos a zene, jó ritmusú a vágás, szép ívvel emelkedik a drámai csúcspontig, ugyanakkor és egyben mindezek előtt, hihetőek a karakterek, nem csinálnak bosszantó hülyeségeket, hanem - bár néha ostobán viselkednek - teljesen átélhetőek és valósnak tűnnek. Végig azon a kényes, de nagyon fontos határon belül marad a film, ami miatt nem tud az ember kizökkenni az élményből és átesni a szokványos horrorok legnagyobb hibájába, hogy a nézés minden pillanatában érezd és tudd, hogy épp egy horrorfilmet nézel. Mondhatnám úgy is, hogy ez nem is igazán horror, hanem sokkal inkább egy dráma, amiben történetesen a dráma az, hogy jön a maci és megesz.


És ha már a medvénél tartunk, a film másik fontos pozitívuma, hogy olyan történik benne, ami eddig még filmen nem történt. Az a pár perc, ami a majd egy órás felvezetést követi, az olyan élmény, amit egyszerűen nem bírok kiverni a fejemből. Ezért is mondom ilyen bátran, spoileresen, mert tökmindegy, hogy tudod e mi történik, én is tudtam, erre nem lehet felkészülni. Várod, hogy megtörténjen, meg is történik, de az, hogy hogyan történik meg, na az a nem mindegy. Ahogy a felvezetés során is, a mértékletességnek és a szép kivitelezésnek köszönhető, hogy remekül működik. Nem indokolatlanul fröcsögő vérrel és kitartott kamerával a még több brutális képért, hanem elkalandozó tekintettel, sípoló hanggal, homályossággal, idegesen remegő kamerával és a legfontosabb, valóságosnak tűnő megvalósítással és képekkel. Végül a kicsit csalódást keltő, a magasan tartott szinthez képest semmilyennek ható lezárás miatt nem érdemel jobbat, de az azért senki számára ne legyen kérdés, hogy kötelező darab.   8/10