2016. március 31.

Risky Business

Kockázatos üzlet
Paul Brickman (1983)

A film hangulata nagyjából beleillik a John Hughes féle 80-as évek divatba. Kicsit kevésbé izgága, nem pörög végig száz százalékon, van benne több álomszerű bejátszás, kiúszó kép, hosszasra hagyott zenei betét. Vígjáték jellege se úgy jelenik meg, hogy mindenáron szórakoztatni akarna. Elmeséli a történetet, egy vicces, könnyed nézőpontból. Fontos mondanivalója van a rohadó szülő-gyerek viszonyról, ez akkoriban tényleg jelentős tényező volt. Érdekes megfigyelni, hogy a fiatalok kapcsolatai milyen élettel teliek és lazák, miközben a szülőkkel való kommunikáció szinte irreálisan rideg és eleve halálra ítélt. Elképesztő generációs szakadék tátong.


Jobban belegondolva, maga a történet elég meredek. Manapság, annak ellenére, hogy annyi mindenben kijjebb tolódott az ingerküszöb, a prűd amerikai mainstream filmekben (nagy stúdiókra gondolok) már nem igen szerepelhetne ilyesmi. Értem ez alatt, hogy egy fiatal középosztálybeli "bordélyházat nyit", majd kurvával áll össze. Persze nem kell és nem is érdemes komolyan venni a film ezen részét, hiszen direkt távol tartja magát a véleménynyilvánítástól, ez csupán körítés és humorforrás ahhoz, amiről tényleg beszélni akar. Nagyon ügyes játék ez a hangsúlyokkal, szépen vágja zsebre vele a nézőt.

Nem véletlen, hogy Tom Cruise-ra ez a film után figyeltek fel igazán. Játéka instant szimpátiát ébreszt, természetesen hat és közben sokrétű és átgondolt. Vígjátékban tényleg ritka ennyire lehengerlő alakítást találni, az összes respektemet odaadom neki. Szót érdemel még a Tangerine Dream zenéje. Szimpatikus, egységes és általában teljesen jól integrálódik a dramaturgiába, de van ahol picit idegenül hat, illetve esetlenül kerül előtérbe. Lehetett volna ezen még alakítani.


Mindent összevetve simán megérdemli a hírnevet. A kora ellenére ma is teljesen átérezhető, jól játszott, szépen felépített, arányosan poénos és drámai, stílusos, de elsősorban szórakoztató. Mellékzönge nélkül, mert a felmerülő apróságok nem tudnak érdemben rontani rajta. Csak annyi, hogy nem lehet elmondani, hogy tökéletes. Persze ez legyen a legnagyobb gond, a velőt rázó röhögések úgyis elfeledtetnek minden negatívumot.   8/10

2016. március 30.

St. Elmo's Fire

Szent Elmo tüze
Joel Schumacher (1985)

Joel Schumacher egy csodabogár. Ha kellett, rendezett kurvajó filmeket (Egyenesen át, 8mm), néha olyat, amit Hollywood az élvonalba tolt és komolyan is lehet venni (Ha ölni kell, Összeomlás), viszont ha úgy adódott, borzalmakat is vászonra vitt (Betmenek). Vegyes az elismerés, mind a kritikusok, mind a pórnép körében. Ám azt, hogy mindig egy határozott vezérelvet és stílust közvetít(ett), azt nem lehet elvitatni. Kinek, mikor, melyik jön be.

Ez a film a 80-as évek közepén tengődő, nagyvárosi, éppen tanulmányaikkal végzett fiatalokat mutat be, amint megpróbálkoznak munkát szerezni és felnőttként szilárd talajt fogni. Teszik ezt úgy, hogy oly' kicsapongóak és eleinte annyira kárpediem az életvitelük, hogy azt se komolyan nem lehet venni, se az akkori valósághoz nincs sok köze. A kor letagadhatatlan, de ez inkább az öltözködésnek, a zenéknek köszönhetően nyilvánvaló, nem pedig azért, mert reflektálnának valamilyen korspecifikus problémára. Schumacher nem szarakodik ilyen dolgokkal. Amiről ő ezzel a filmmel beszél, lehet, hogy hülyén hangzik, de ennél sokkal nagyra törőbb és univerzálisabb.


Máson se jár az eszük mint az egymással és mással való kufircoláson, a felelősség tologatásán, meg a pián, meg bármin ami nem a felnőtt élettel kapcsolatos. Egész hosszasan láthatjuk őket felhőtlenül Élni, ám a konfliktusok már akkor is ott lappangnak a cselekedetekben. Minden karaktert van idő megismerni, mindegyikőjüket más és más hajtja, és egyáltalán nem sablonra húzott emberekről van szó, hiszen külön-külön és az egymással való kapcsolatukban is értelmezhetőek, legitimek. Attól, hogy ilyen könnyed a hangvétel és még inkább attól, hogy a poénjaik, az élcelődések nagyon jó találati aránnyal érnek célba, egyszerűen nem lehet nem megszeretni őket. Szerencsére erőltetetté sem válik, mivel nem próbál túl mély drámát csinálni senkinek sem. Kis lépésben haladnak, ahogy azt az életben is tesszük.

Nagyon sajnálom, hogy a filmipar igazán nagyra törése által, ennyire kivesztek a fősodortól hangsúlyában eltolt alkotások. Joel Schumacher ebben igazán kiváló volt. Ez a film tökéletes példa arra, hogy mennyivel könnyebb, szabadabb, ha a készítők nem végletekben gondolkodnak. Keveredik benne vígjáték, dráma, szerelem, barátság, felnőtté válás és még megannyi dolog. Manapság ezek mind külön filmekért kiáltanak, itt megkapunk mindent egyben. És mennyivel többet tud így adni, mennyivel egyetemesebb a mondanivalója is. Nagyszerű film az egymás, a változás és az elmúlás elfogadásáról, a barátságról. Csak ajánlani tudom.   8/10

2016. március 24.

The Revenant

A visszatérő
Alejandro G. Iñárritu (2015)

Sajnos a nagy dikapriózásban meg oszkározásban eléggé elsiklunk felette, pedig a film legizgalmasabb aspektusa a kor, a közeg és az emberi életek bemutatása. Nagyon nem kitárgyalt része ez a történelemnek, ha akad is ekkor játszódó film, az biztos hét szentség agyon-romanticizált, agyon-dramatizált. Na, ez meg művészieskedő. Lubezki képei egyszerűen elképesztőek, nincsenek szavak rá, hogy ez az ember mit csinál az utóbbi időben. De! És ez egyáltalán nem az ő hibája, ám mégis egy idő után fárasztóvá válik ez a szüntelen természetorgia. Mintha Iñárritu az emberi szenvedést akarná ellensúlyozni azzal, hogy minden kis átvezetésről és momentumról az süt le, milyen gyönyörű a természet. Aztán amikor harmadszorra, negyedszerre bámulom az alulról vett, himbálózó erdőkoronát, elveszti a hatását. Mivel nincsenek egyszerű, csak a tartalomra koncentráló képek, így egy idő után önmagát gyilkolja le a film ezen oldala. Ami marad, az pedig nem más, mint egy túlnyújtott szenvedéspornó, azzal a letagadhatatlan szándékkal, hogy nagyon nagy akar lenni. Átélhető és jól játszott (bár Tom Hardy egyértelműen érdekesebb DiCapriónál), de a valós drámai tartalom erősen zötykölődik ebben a hosszúságban. Nem nagyon látom okát, hogy miért nézném meg még egyszer. Kúszik a kamera, megragad egy indián arcon, aki mormol valamit. Álomszerű bejátszások suttogással és sokat sejtetni akaró képekkel... Majd szóljatok ha Iñárritu kihúzta a kezét a biliből!   6/10



2016. március 23.

De Surprise

A meglepetés
Mike van Diem (2015)

Skandi típusú humor, lightosra véve. Nagyon lightosra. Se a szereplők nem szimpatikusak, se a történet nem érdekes, ócska a zene, a képek ihlettelenek, szóval marad a fejből kifelé bambizás, meg egy pár mosoly. A felvázolt, jópofán öngyilkosnak lenni szándékozók életének összefonódása, sajnos semmilyen komoly mondanivalót nem tud szállítani, azon kívül hogy egy érdekes elképzelés. Limonádé, skandináv köntösben, annak lényegének fájó hiányával. Gyorsan feledésbe merül, de a legfájóbb az, hogy igazi pozitívumot sem lehet találni benne.   5/10



2016. március 22.

La habitación de Fermat

(Fermat's Room)
Luis Piedrahita, Rodrigo Sopeña (2007)

Zsánerdarabként nagyon jó, hiszen érezni, hogy gondos előkészítés alapján adagolják a misztikumot, szép ütemesen haladunk előre, majd csavarodunk el velük jobbra-balra a történetben. Ebből csupán az derül ki, hogy a készítők megtanulták a leckét. Előrefelé haladva, a nézőt az orránál fogva vezetni, az működik. Ha viszont már egy kicsit visszafelé is gondolkodunk, akkor az indítékok egyből erőltetettnek hatnak és nehéz lenne keserű szájíz nélkül megmagyarázni, hogy ki miért is került a végére teljesen agyoncsavart szituációba. Elemzést kéne írni róla, mert annyira kotroverzális az okos szerkesztés által elfedésre kerülő logikai buktatók tömkelege, hogy komolyan mondom, megérné. Elolvasni, mert aki megírja, az nem én leszek. Én személy szerint sajnálnám rá az időt. A filmet nem bántam meg azér'.   5/10



2016. március 21.

He Never Died

Jason Krawczyk (2015)

Jó, hát érdekes Henry Rollinst ilyen szerepben látni, de ennyiben ki is fújt e tény pozitív hozadéka. Bárki, akinek legalább közepes mértékben figyelemmágnes karmája van, eljátszhatta volna ezt a szerepet. Ami mellesleg nem kifejezetten izgalmas, mivel nincs részletesen kidolgozva, hanem végig csak a nagy leleplezésre játszanak és az addigi, a játékidő javát kitevő altatásban, csupán egy enyhe szarkasztikus humor-rétegre futja, meg kis akcióra és ez sajnos nem valami sok. Még ezt az alig több mint másfél órát is képes kicsit lagymataggá tenni. Ugyan érezni az alacsony költségvetés miatti kompromisszumokat, de ez inkább szimpatikussá teszi minthogy hátrányára válna és mindent összevetve még így is simán érdemleges néznivaló, mert a hangulata elég sajátságos. Szóval látni ugyan a hibákat, mégis van annyira különleges, hogy ajánlható legyen.   6/10



2016. március 18.

The 'Burbs

Ami sok, az sokk
Joe Dante (1989)

Igen, ez olyan film, mint amilyennek látszik. Annyiban jobb a ma divatos vígjátékoknál, hogy nem csak látszatnak van története, hanem legalább egy közepesen érdekfeszítő (ugyanakkor persze rettentő sablonos) akármit írtak hozzá, valamint a poénok nem brutálisak vagy undorítóak, hanem teljesen vállalhatóak minden korosztály számára. Pár eszméletlen jeleneten kívül (pl. Tom Hanks berakja magát a mentőbe) csak simán elmegy vasárnap délutánra kategóriás (már akinek van ideje akkor filmet nézni), ám azt a pár röhögést tényleg nagyon nagy kár lenne kihagyni. Kevés az üresjárat, a poénok nem csak gegek, hanem kapcsolódnak is a történethez, szóval panaszkodásra semmi ok. Ártatlan, jó szándékú és végeredményben elég szórakoztató film.   6/10



2016. március 17.

Phase IV

Negyedik fázis
Saul Bass (1974)

Engem kérem megint átvertek. Arról volt szó, hogy egy enyhén filozofikus hangvételű, lassú ütemű, váratlanul okos sci-fit fogok nézni. És ez bizony, meg kell hagyni, roppant érdekes felvetés 40 év távlatából, így nem is csoda, hogy belevágtam. Csakhogy, erről sajnos megközelítőleg sincs szó. A hangvétel tudományosnak maximum álcázza magát. Valójában ugyanolyan gyermeteg mint a kommersz sci-fik nagy része. A kutatók cselekedetei pedig nem csak a tudományt nem közelítik meg, de teljességgel irracionálisak is. A történetet illetően, a fantázia olyan messzire szárnyal, hogy azt nagyon nehéz bármilyen szinten komolyan venni. Igen nagy tévedés ez a film, úgyhogy én nem is pazarlok több szót rá, mert sajnálom.   4/10


Nem tudom kinek volt az ötlete anno a sci-fiknél zene helyett idegesítő sípolásokat és zümmögéseket használni, de örök hála, hogy ez szépen kiveszett a műfaj fejlődésével.

2016. március 16.

Carol

Todd Haynes (2015)

Todd Haynes filmjeit ismerve és a nagy ajnározások (nameg az ilyenkor kötelezően megjelenő szidalmazások) után, az lett volna az legutolsó gondolatom, hogy épp itt kell olcsó húzásokba botlanom. Márpedig a rendező úr most sajnos fullra beleállt az Oscar hadjáratba és sikerült elhollywoodiasítania ezt a remek, örök érvényű alapanyagot.


Azt kétség kívül meg kell hagyni, hogy a film java, tehát a két főszereplő közti kémia, a mellékszereplők erős támogatása, a képi világ, a zene és a gördülékeny, íves történet mind érvényesek, átélhetővé teszik és végtére egy egységes produktummá állnak össze. A gond itt az elszalasztott lehetőségen van. És ez egy az egyben a rendezés számlájára írható, mert például az, hogy olyan manipulatív, ellentmondást nem tűrően erős hangulatalapozással nyit, az már eleve két irányba szakítja a nézőtábort. Vagy behódolsz neki vagy nem is érdemes folytatni. Teljesen feleslegesnek és erőszakosnak tartom ezt a fajta indítást, mert nem hagyja befészkelni a nézőt és korlátozza a saját vélemény kialakulását. Ehhez kapcsolódik még a keretes szerkezet is, ami szintén csak azt a célt szolgálja, hogy a néző eleve sejtse a történet végkimenetelét. Belengeti a klisét, a néző megszaglássza, ráharap és elringatva magát a kényelmes középszerben, az ismeretlentől való félelem veszedelmétől távol, elandalog a végéig. Mindettől függetlenül abszolút élvezhető film, de eléggé belerondít ez a meghunyászkodás. Kontraproduktív ráerősíteni hatásvadászattal, mikor egy ilyen történet legszebben saját magát adná el.   6/10

2016. március 11.

Per un pugno di dollari

Egy maréknyi dollárért
Sergio Leone (1964)

A szokásos régifilm problémák. A történet közelebb van a mesék világához, mint egy komolyan vehető filméhez. Teátrális kacajok, mára idejétmúlt poénok, túljátszva minden apróság, béna díszletek, bezártságérzés. A cselekmény nagy része futkározásból áll, ráadásul elég nehéz mai szemmel értelmezni, hogy ki mit miért tesz, mivel gyerekesek a karakterek motivációi és életszerűtlenek. Szóval valóságérzet gyakorlatilag alig van, márpedig enélkül nem sokat ér az egész. Azt el tudom fogadni, hogy akkoriban ez volt a szint és azt is el tudom fogadni, hogy ma valaki nosztalgiaérzettel élvezi. Nade azt, hogy friss szemmel még ma is ugyanúgy érvényes és élvezhető legyen...   3/10



2016. március 10.

The Hunger Games: Mockingjay - Part 2

Az éhezők viadala: A kiválasztott - Befejező rész
Francis Lawrence (2015)

Inkább lett volna az előző rész hosszabb egy órával, de nagyon nem kellett volna kettészedni. Elméletileg az előző részben volt több az időhúzás, ebben pedig a könyvben is található történések java. Mindig mondom, hogy semmi értelme filmet könyvvel összehasonlítani, mert ez a rész számomra sokkal kevésbé érdekes, mint az elődje. Kezdve a problémák sorát azzal, hogy a filmnek nincs eleje. Belecsöppenünk a történésbe, épp oda ahol abbahagyták. Vagyis inkább a történés látszatába, Katniss bús képének hosszú mustrálásába. Hát kinek jó ez? Én nem érzem Lawrence alakítását érdekesnek és nem érzem a sok szereplő szerteágazó indítékait se kidolgozottnak. Nem javul a helyzet később sem, mert az intrikák vagy erőltetettek vagy csak simán unalmasak. Keveset tudunk az ellenségről, ezáltal nehéz átérezni a küzdelmüket és nem tiszta a széthúzás a csapaton belül sem. Ezen felül túl sok múlik a véletlenen is. Az akciók sokkal jobban állnak a filmnek, a történet egyszerűen túlgondoltnak hat, illetve azt gondolták, hogy a korábbi megágyazás kellően lefekteti az alapokat ahhoz, hogy ez a film működjön. Ezúton jelzem a készítők felé, hogy ha már egyszer kettészedték a filmet, akkor ennek megfelelően kellett volna rendezni is. A végére a dráma egészen elveszti a hatását, főleg az epilógus rész, melyben jóllakott képet mázoltak szegény J.Law-nak, Peetának meg már csak egy kapa hiányzott a kezéből. Sokat mondónak szántan nézelődnek, de addigra már súly nélkül, inkább nevetségesnek tűnik, mint meghatónak vagy mély-értelműnek. Az előző részeknek is megvolt a maga baja, de azért jobb lezárást érdemelt volna ez a sorozat.   5/10



Citadel

Citadella
Ciarán Foy (2012)

Nem tudni semmit a korról, a helyről, csak a rettenetes kilátástalanság, a stötétség és a sivárság van. Nagyon direkt és intenzív a hangulatkeltés, de összességében helyes és örömteli lenne ez a fajta információszegény felvetés, ha nem csúfítana bele a főhős túltolt szerencsétlenkedése. Az agorafóbiája egyáltalán nem hiteles. Se a történetben nincs rendesen kifejtve, se a színészi munka nem kielégítő (rájátszik erősen), és ehhez képest nagyon sok idő megy el vele. Nagyjából ezen múlik, hogy végül is nem lehet azt mondani rá, hogy jó, mert a b-filmes rész, a kényelmes középszer, mint például a természetesen meghalni kényszerülő mentor és a szokásos bullshit harcok meg minden iyesmi viszont teljesen rendben van. Persze ez magában hordozza azt, hogy ahhoz, hogy igazán jó legyen, egy egész meg egy másik csoda kellene. Azér' nézhető, csak minek.   5/10



2016. március 9.

Brooklyn

John Crowley (2015)

Szép kis kerek történet, melyben sallangoktól mentesen ismerhetjük meg egy fiatal, hétköznapi lány élettapasztalatából, hogy milyen fontosak az emberi kapcsolatok, hogy milyen széles a világ, hogy milyen különbözőek vagyunk, hogy mit jelent ha valaki mindezt felismeri és hogy milyen amikor valakinek ezen életszemléletnél fogva, van mersze változtatni az életén. És még persze nagyon sok mindent, de a legfontosabb ebből az, hogy a megismerésre és a felismerésre buzdít.


És itt most kis kitérőként meg kell jegyeznem valamit. Én a magam részéről nem győzök folyamatosan és egyre jobban megrökönyödni azon, hogy miket hordanak össze emberek a közéleti, politikai témákkal kapcsolatban, így 2016-ban, Magyarországon. Az idő múlásával egyre inkább megbizonyosodok arról, hogy ennek a legfőbb kiváltó oka az, hogy sajnos ma az átlag magyar ember rettenetesen be van korlátozva. Nincs pénz, ezért nincs lehetőség a világ megismerésére. Pedig meg kéne ismerni a világot, méghozzá ahhoz, hogy felnyíljon a szem és megláthassuk: amit kapunk, attól sokkal többre lennénk képesek. Mert rajtunk múlik, nekünk kell tenni érte. De honnan tudná ezt az átlagember, ha a kultúra sem terjed és a média sem tesz semmit? A közoktatásból? Arról jobb, ha nem is ejtek szót!

Ez egyébként arról a jelenetről jutott eszembe, melyben a külhonból frissen házasodva visszalátogató lányt, sarokba szorítja a rossz helyzetben levő kisvárost terrorban tartó boltos nyanya, hogy kifecsegi a titokként őrzött házasságát, amit abban az időben még csak ő tudott. A bökkenő ebben az, hogy ez lényegében senkit nem érint igazán negatívan. Csupán a berögzültség, a korlátozottság, a rosszindulat mondatja vele ezt, és ezért olyan roppant találó az erre adott válasz: "Elfelejtettem. Elfelejtettem milyen ez a város." Ezt a rohadt érzést élem át nap mint nap, amikor az indokolatlan durvaságot és az egymással való kiszúrást látom. Nagyon nem szeretem azt a szót, hogy gyűlölöm, de akik annak ellenére, hogy tisztában vannak a cselekedeteik következményével és mégis közvetlen vagy közvetve szerepet játszanak abban, hogy ez a sötétség maradjon, sőt, mélyüljön a fejekben, na őket tényleg gyűlölöm.


A filmre visszatérve, Szirsa Ronant egyszerűen nem tudom hova tenni ebben a filmben. Olyan minimális, szinte nem létezően csekély intenzitású a játéka, hogy nem lehet másképp értelmezni, mint rezignáltan. Hát ha ilyen, akkor ilyen, de ebből nem derül ki, hogy tulajdonképpen jól csinálja e a dolgát vagy sem. Vagyis igen, mégiscsak kiderül, hiszen ha tényleg igazán hiteles lenne, akkor ez a kérdés fel se merülhetne. Azt azért a védelmében érdemes megjegyezni, hogy csakugyan nehéz ügy egy ilyen szótlan fapofát eljátszani.

Egyébként meg, ahhoz, hogy mély nyomot hagyjon ez a film, túlságosan is tartja magát a nagybetűsként definiált élettörténeti dráma konvencióihoz. Semmi formabontó nincs se a megvalósításban, se a történetben. A helyén van minden, megnézi az ember, látja hogy ez jó, majd szépen elfelejti, mert nem tud újat mondani. Legalábbis nekem már nem. Fiatalabbaknak még jelenthet valamit.   6/10

2016. március 7.

The Big Short

A nagy dobás
Adam McKay (2015)

Profin szerkesztett, lényegre törő, céltudatos film, és mint ilyen, nagyon sok múlik azon, hogy akik összedobták, mit tartanak a lényegnek, hogy szerintük mi a fontos ebben a történetben. Nagyon nem mindegy, ha már egyszer az egész világot érintő, gazdasági válságot kirobbantó eseményéről van szó. Koncepciójuk több síkon is működik. Elsősorban azért jó, mert érthetően magyarázza el, hogy hogyan indult el a világválság és hogy miért nem megnyugtató a kezelésének mikéntje. Ezen felül ügyesen üti fel karakterekre épülő humorral, ami a jó színészeknek köszönhetően sikeresen lazít az amúgy elég nagy horderejű és lelombozó témán. Másfelől viszont, például a Steve Carell féle erkölcsi oktatás elég furcsán hat és természetesen a narrálás se szükséges egy cseppet sem. Jó hogy elkészült, jó hogy sok ember látni fogja, mert fontos kérdést bont ki közérthető formában. Én is örülök hogy láttam, viszont Oscart, egyéb díjat és filmtörténeti bejegyzést biztosan nem érdemel.   6/10



2016. március 3.

Ginger Snaps

Farkasvér
John Fawcett (2000)

Meseszerűen elrugaszkodott, gothos beütésű, finoman poénos hangvételű, maximálisan sablonokra épülő high school sztori, farkasemberekkel. Legalábbis ennek indul. Aztán a vége felé ötlik belém a gondolat, hogy milyen zökkenőmentesen, mondhatni lineárisan, kulcsmomentumok nélkül alakul át rendes szörny-horrorba. Nem különösebben izgalmas a végjáték, nem kifejezetten vicces az eleje se, nem történik váratlan fordulat sem, összességében mégis nagyon egyben van. A titka abban rejlik, hogy rendesen meg lettek írva a karakterek, érezni lehet a szépen felvezetett kisvárosi jólét idilljének nyomasztását és rá lehet húzni szimbolikusan a kamaszkori frusztrációra a főhős(ök) különböző küzdelmeit, mulatságos nyűgjeit.


Érdekes egy film ez. Azon egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon tudatos döntések folyamán sikerült e ilyen kiegyensúlyozottra. Végigfutva a rendező úr munkáit, egyáltalán nem vagyok biztos benne, de ne legyünk álszentek, ez semmit nem von le az élvezeti értékéből. Inkább a 90-es évek hangulatvilágához kapcsolható, a 21. században teret nyerő stílusirányzatok még nem jelennek meg benne. A korhoz a zene már kicsit elavultnak is tűnik, de jó a válogatás, úgyhogy ez se jogos érv ellene. Nehezen kategorizálható, tulajdonképpen nem is valami kiszámítható, mindenképpen meglepetésszámba megy, még edzett filmkedvelőknek is. Újráznám, meg minden.   7/10

2016. március 2.

No Way Out

Nincs kiút
Roger Donaldson (1987)

Kevin Costner játssza Kevin Costnert, a többiek meg a tipikus hollywoodi katonai muksókat adják remekül. Nincs itt semmi különös, mondhatnánk, csakhogy ott van közöttük egy apró csoda, amiről akár filmtörténeti tanításokban is meg lehetne emlékezni. Méghozzá a sohasem volt, laza erkölcsű tündér, Sean Young személyében. Kacérkodása Costner karakterével egyszerre ellenállhatatlan, mesébe illően szürrealisztikus, magával ragadó és még sorolhatnám napestig, hogy mennyire érdekes. Különlegességének lényege az, hogy úgy kerüli el a nevetségességet, hogy azt nagyon nehéz lenne megmagyarázni, miként is sikerül. A film legnagyobb problémája épp ebből következik, merthogy ugye a történet alakulása következtében, sajnos elég kevés időt tölt a vásznon/képernyőn. Ezen felül sajnos elég tipikus minden téren, de az elejétől a végéig élvezhető, kissé gyermeteg megközelítésű bűnügyi film, magas beosztásbeli lételemekről, kissé kelletlen akciókkal tarkítva. Minden hibájával együtt valószínűleg ez a legjobb 80-as években készült 90-es évek film. Sean Youngon kívül nem igazán emlékezetes, de egy stílus-előfutárként ez nem is olyan nagy gond.   6/10



2016. március 1.

Night of the Creeps

Rémes egy éjszaka
Fred Dekker (1986)

Megmondom én, hogy mi a baj ezzel a filmmel. Elkezdődik, és akár tudja az ember előre, hogy mit néz, akár nem, nyilvánvaló okokból kifolyóan, egyszerűen érzi, tudja, hogy egy vígjátékot néz. Egy olyan vígjátékot, aminek cselekménye, történetesen horrorfilmes elemekre épül. Ezt szokták tévesen horror-vígjátéknak mondani, de a működését tekintve - legalábbis ebben az esetben biztosan - nem helyes. A horror itt semmiféle formában nem jelenik meg, izgalom, félelem egyáltalán nem részei a kiváltott hatásnak. Persze ez önmagában nem lenne gond, hát ha egyszer vígjáték, akkor vígjáték. Csakhogy vígjátékként nem jó, mivel a horrornak szánt részek nem funkcionálnak. Ezek csupán kitöltik a poénok közti helyet és mint helykitöltők, hiányérzetet hagynak az emberben. Így tehát, poéntól poénig unalmassá válik, a kifigurázás miatt direkt sablonos történet sem képes kellően lekötni az embert (öngól), a rengeteg klasszikusra való utalás meg önmagában nem sokat ér. Biztos én vagyok túl szőrös szívű, de attól hogy valamit nevetésre szántak, még ugyanúgy össze kéne rakni, hogy működőképes legyen. Hibás az egész koncepció.   4/10


Egyébként lehet rajta nevetni, de összességében ez nem sokat számít.