2017. augusztus 17.

Okja

Joon-ho Bong (2017)

Joon-ho Bong, Bong Joon-ho, Bong-ho Joon, Joon Bong-ho vagy akárhogy is kell magyarul írni (nagyon vicces vagyok tudom, Bong Joon Ho-nak kell írni), 100%-osan kimeríti az izgalmas rendező fogalmát. Dekonstruál és úgy rak össze zsánerfilmeket a saját szájíze szerint, hogy az alap sztorit illetően majdnem ugyanazt látjuk, de a végeredmény mégis összetéveszthetetlenül más. Ehhez elég sokat tesz hozzá, hogy koreai. A koreai filmvilág arra nevelte, hogy merjen szabadon gondolkodni, hogy merjen bátran játszani a stílusokkal, hogy ne féljen nevetségessé tenni konvenciókat és így tovább. Korea egy nagyon jó hely a filmesek számára. (Nem csak számukra.)


Ha távolról nézem, ez egy hollywoodi recept alapján készült, felnőtteknek szóló mese. Megvan minden szokásos fordulópont és ismerősek a karakterek kiindulópoontjai is. Csak ez nem fullad unalomba és nem érezni sablonosnak vagy agyatlannak, mert minden fontos részlet, amitől működni tud egy film, szépen meg lett írva. A mélyen tisztelt író-rendező úr, tulajdonképpen egy omladozó vázszerkezetre építi fel az ámulatba ejtő palotáját. Egy egységes világképet ad, nem lóg ki belőle semmi. Vad történet, eszement figurákkal, de mindent el lehet hinni neki, mert minden kis szereplőnek háttere és mélysége van, a motivációik alapján cselekednek és mindez egyensúlyban van a történet egészével is.


Mindezek előtt pedig, elsősorban azért roppant érdekes néznivaló, mert nem fél newcomerként ajtóstul rontani a föld jövőjével foglalkozók nem létező házába, hogy kérdéseket záporozzon rájuk, majd hirtelen felkerekedjen és kiviharozzon. Annak tudatában teszi ezt kényelmesen, hogy tudja, hogy nem kell válaszolni rájuk, mert azt is tudja, hogy a válaszok egyszerűen nem léteznek. Nem akar oktatni, csak gondolkodó emberként viselkedik, teszi a feladatát. És filmrendezőként makulátlanul el is látja, hiszen gondolatot ébreszt és közben szórakoztat is. Mi kellhet ennél több?   7/10

– Hibának egyébként az sorolható be, hogy talán az anyaghoz mérten kicsit hosszú a játékidő, illetve a látványt szolgáló és cuki részek nem kifejezetten hatásosak.

2017. augusztus 16.

Guardians of the Galaxy Vol. 2

A galaxis őrzői vol. 2.
James Gunn (2017)

Volt egy feszes, vicces, nem csak látszatra fantáziadús, sci-fi kaland, amitől mindenki eldobta az agyát. Egy valószínűtlenül jól eltalált, arányos, könnyed, bár súlytalanságában kicsit erejét vesztő érdekesség volt ez, ami törvényszerűen anyagi siker is lett. Blablabla, kénytelenek voltak folytatást gyártani neki. Rendben, megkapták a zöld utat az eredeti film készítői, így minden készen állt az újabb önfeledt látványorgiára. Ja, neeem! Mert hát a siker utáni nyomás, a deadline, az hogy kényszer szülte (igen), előre vetíti, hogy - hacsak valami csoda nem történik - minőségromlásnak kell bekövetkeznie. A lehetőség persze ilyenkor megvan, a remény él.


Lássuk csak mihez kezdett James Gunn a soha vissza nem térő lehetőséggel, mit próbált összehozni nekünk folytatás gyanánt:
• A nehezen összeállt csapatban megjelenik a széthúzás, de végül mindenkinél a szív győz és együtt, újra minden akadály sikerül átlépniük.
• Egyfajta eredetet adni a főhősnek és pár kiemelt társának (kék ember (Yondu), zöld nő (Gamorra)), ezzel mélyíteni háttéruniverzumot.
• Súllyal fellépő főgonosz az eredettörténetbe ágyazva.
• Szerelmi szál, mert az már nagyon kell.
• Könnyed hangulat fenntartása, ritmusosan érkező poénok, hangulatos zenék.

Az eredmény:
– Mindenkinek jut némi idő, de valódi összetartó erő ezúttal nincs. A történetben egyesek tengődnek, csak az idő kitőltésére alkalmasak, mert semmi lényegi szerepük nincsen. Az egyes tagok elhanyagolttá válása miatt a kényes egyensúly megbomlik.
– A kisiskolás gyermek értelmi színvonalán tobzódó, ősisten főgonosz végül mégis súlytalanná válik, mivel a története csak egy látványorientált bullshit-orgiába torkollik, sok gyenge akcióval.
– Most tényleg meg kellett volna hatódni egy ilyen előkészítetlen, hirtelen rájövök, hogy ki az igazi apám bullshittől?
– A szerelmi szálat illetően csak unalom, érdektelenség és a feleslegesség érzése kap teret.
– A zenék nem ikonikusak és már nem is olyan hangulatosak.
– A poénok néhány jó ötlet mellett inkább fárasztóak és erőltetettek.


Aztán végül arra jutottam, hogy minél többet tudok meg a hátterükről, minél több időt töltök velük (jön a folytatás! jajjdejó!), annál kevésbé fog érdekelni és tetszeni. Az a két óra ami első részben volt, éppen elegendő és kielégítő volt. Már ott is lehetett látni, hogy James Gunn éles határon táncol, de új színt hozott, jól állt neki, úgyhogy elnéztük. Ez harmadszorra már nem fog menni. Lehet, hogy jószívű vagyok, de azért talán egy 6/10-et megér.

– Egyébként csak engem zavar, hogy egy tetszőleges faj egyede egy teljesen másfélével akar kettyinteni? Egy félig ember-félig isten vajon képes egyáltalán szexuális kapcsolatot létesíteni egy másik humanoid faj egyedével? Fontos kérdés!

2017. augusztus 15.

The Incredibles

A hihetetlen család
Brad Bird (2004)

A történet elején még látni halvány reményt arra, hogy majd talán némi konstruktív gondolatot, valódi érzelmet is sikerül kipréselni ebből a megerőszakolt, fantáziadús látszatot keltő, ám valójában teljesen egyszerű, akció-orientált, közhelyes történetből, de sajnos végül kérdés nélkül beigazolódik, amit előre sejteni lehetett. Folyamatában válik egyre érdektelenebbé. Unalmas, üres, túl mozgalmas és cserébe csak fárasztó általánosságokat puffogtatnak a család intézményéről. Nem bánt ez senkit, de valójában jobban örültem volna neki, ha nem nézem meg.   4/10



2017. augusztus 9.

From Beyond

Tágra nyílt elme
Stuart Gordon (1986)

Elég bosszantó, hogy szinte minden kortársa közt ez a test-misztérium-sci-fi-horror is lógva hagy. Úgy szeretném szeretni, de direkt kibabrál velem. Pedig a vad fantázia kedvéért, hajlamos lettem volna egy csomó minden elnézni neki. Ragyogó premisszából és kiváló kivitelezési lehetőségekből gazdálkodva bénázik össze egy kiadós agyfasznyi mennyiséget. Könyörgöm, hát miért nem képesek értelmes beszélgetéseket vagy legalább logikus egymásból következő jeleneteket összeírni?! Totál szituáció-idegen szövegeket hablatyolnak a színészek, amik nyögve tolják előre a cselekményt.


– Amikor a nő próbálja meggyőzni a palit, hogy folytassák a kísérletezést, az mégis mi? Teljesen talaját vesztett hülyeség.
– Miért kell ott helyben, együtt aludniuk amúgy? Mi indokolja?
– A szakmaiság teljesen hiányzik a történetből, alapjaiban kinyírva a realitásérzetet.
– Amikor ott a lehetőség, hogy leállítsa a gépet, inkább lefut a picébe küzdeni a micsodákkal. WTF?
– Az akciók totál értelmetlenek. Egyszerűen hülység amit adott helyzetben cselekednek.
+ A maszkok/szörnyek/effektek egész jól néznek ki még most is.

Amúgy meg sokat nem is lenne szükséges értekezni erről a műről, hiszen több ízben is kiszívják benne emberek agyát a szemüregükön keresztül. Szóval must see. Ja, nem! Pedig Barbara Crampton egész hosszú ideig túlpörgetett horny üzemmódban nyomul bőrcuccban és harisnyában, ami nem kis pozitívum.   4/10

2017. augusztus 3.

Alien: Covenant

Ridley Scott (2017)

Nem látom értelmét, hogy lépésről lépésre végighaladjak, csak távlatokban tudom vizsgálni.

A Prometheus kétes megítélése láthatóan zavarta Ridley Scott egóját és ezért elhatározta, hogy most olyat fog alkotni, amibe nem lehet egymilliárd helyen belekötni. Ez sajnos azt eredményezte, hogy túlságosan is a biztonság lebegett a szeme előtt és közben elfelejtette, hogy mitől döglik a néző. Írótársaival karöltve, kanyarítottak egy korrekt, kerek, nagy lyukaktól mentes történetet, ami már majdnem összekapcsolja az eredeti, frencsájz indító (ám közel sem annak szánt) filmjével. (A királynő mibenléte azért még kérdéses.)

OK. Összességében kielégítőnek mondanám az élményt, ugyanakkor mégsem tudok örülni neki. A misztikum-felfedezés kettőse és az utána keletkező űr kitöltésének sikeressége eleve halálra van ítélve. Tudjuk, hogy hova kell eljutnunk, csak azt nem tudjuk, hogy hogyan. Ki lehet úgy tölteni a most már tátongó méretű lyukat a történetek között, hogy ne legyen magyarázkodás vagy "jobb híján" érzetű? Nem hiszem. De kis kitérőként megmondom azt is, hogy miért nem.


Mert frencsájz-őrületben vagyunk. Ha látunk valami eredetit vagy valami fantasztikusat és megnézünk róla pár véleményt tetszőleges közösségi oldalon, 99,9% eséllyel találunk közte olyat, hogy "ilyen jöhet még!" és társai. Rossz hírem van. Sose lesz olyan. A ritka kivételek táborát gyarapítja épp ezen frencsájz második kötete, ami azzal nyert magának hatalmas rajongó tábort és szakmai elismerést, hogy enyhén más stílusban bontotta ki a rengeteg lehetőséget, ami az eredeti filmben kínálta magát. Csakhogy ilyen csillagállás igen ritkán képes létrejönni és James Cameron is korlátozottan ér rá mostanában, miután kvázi bolond nyugdíjas korára, langaléta kék embereket hajkurászik rengeteg pénzből.

Az már egészen biztos, hogy a folytatásokat kikerülni nem lehet. Erre tart a piac és ezen a sorozatok térnyerése sem segít. Eszik, falják, habzsolják a népek a sorozatokat, ami az én kényelmes, kívülálló pozíciómból elég ambivalens érzetet kelt. Egyrészt én is tudom, hogy milyen jó benne lenni, amikor működik. Másrészt viszont nem tudom elhessegetni az elkerülhetetlen minőségromlás gondolatát. Figyelve egy valag film és sorozatőrült folyamatában érkező reakciót és véleményeit, mást sem látok, minthogy hogyan romlik a színvonal, mit kaszálnak el, mi tartja magát még és így tovább. Bár a filmeknél is rengeteg tényezőnek kell összeállni egy jó rendezői koncepción kívül, hogy egy egységes produkciót láthassunk, de kérdem én! Egy pl. 4.-5. évadjában járó, addigi sikeressége okán továbberőltetett történetet miként fog majd értékelni egy művészettörténész száz év múlva? Múló, elillanó hóbortnak tűnik csak számomra, amit elsősorban gazdasági szempontok szülnek. Egy eredeti ötlet semmilyen megkötést nem jelent. Egy folytatás pedig nem csak kötöttség, de megfelelési kényszert, elvárásokat és még egy csomó, a kreativitásra kártékony folyamatot szül, törvényszerűen. És ez ugyanúgy igaz az ilyen nagy költségvetésű mozifilmekre is. Nagyon kevés ember lesz, akit érdekelni fog egy köztes Alien rész 50 év múlva. 10x inkább egy kétes megítélésű, erős kézzel végigvitt eredeti ötlet (pl. Neon Demon), mint egy folytatás. Persze ez is csak egy vélemény, de talán érdemes megfontolni mivel tölti az ember az idejét.


Szóval Ridley Scott annyira komolyan vette a Prometheus nevetséges karaktereinek kritikáját, hogy itt a másik véglet felé tolta el a cselekményt. Pár apróság szemet szúrhat, de javarészt, a szereplők kizárólag olyan szituációkban tevékenykednek, amelyek vagy egy korábban (másik filmben) bevált, működő szituáció másolatának tekinthetőek, vagy teljesen bekorlátozva, a cselekvés lehetőségétől megfosztva léteznek bennük. A legjobb példa a trailerben is szereplő zuhanyzós jelenet. Ez egy ötlet csupán, egy egyszerű slasher klisé ráadásul. További megfigyeléseim pontokba szedve:

+ A festményszerű képek az elején nagyon hangulatosak.
– Vajon miért mondja egy veszett rossz fizikai állapotban levő ember, hogy "I'm fine."? A valóságban nem inkább segítséget próbálna kérni?
– Jajj, most a hátán bukkan ki a lény és nem a hasán, micsoda ötlet!
– Sajnos elég nyilvánvalóak a leosztott szerepek. Csak szokásos filmes sablonkarakterek vannak: vicces ember, kemény ember, azonnal halálra ítélt ember, stb.
– Ahogy a Prometheusban is, itt is nagyon zavart, hogy túl gyorsan történnek a dolgok. Pillanatok alatt kifejlődik egy lény, percek alatt "felnőtté" válik. Nem lenne ehhez szükség tápanyagra? Milyen anyagból fedezi ezt? Csak azért mert lusták, nagyobb időt felölelő forgatókönyvet írni, irreálissá, kapkodóvá silányítják a filmeket. Hol van az a Ridley, aki oly sokáig bújtatta az egy szem alient az első részben? Rengeteget rombol az élményen.
– Kicsit pazarlásnak tűnik olyan jó színészek mint Katherine Waterston (vagy a reneszánszát élő Billy Crudup) munkáját erre pazarolni.
+ Danny McBride jó. Bár én nem értem mi az általános ellenszenv felé. Tud ő ha akar.


De amúgy én igazából meglepődtem, hogy milyen összeszedett film. Teljesen vállalható minden téren. Az újrázás élménye persze kétséges, valószínűleg ugyanúgy semmi pluszt nem tud majd nyújtani. Hovatovább semmi epikus, emlékezetes nincs benne, így szerintem elég gyorsan feledésbe fog merülni. Az én fejemben egész biztosan.   6/10

2017. augusztus 2.

Black Rain

Fekete eső
Ridley Scott (1989)

Az a megnyerő ebben a filmben és a kor egyéb hasonló témájú filmjeiben (ha jobban belegondolok, veszélyes művelet így általánosítani, úgyhogy inkább el is hagyom a többesszámot), hogy egy olyan karaktert ábrázol elég részletesen, aki profi, vagy legalábbis igen jó abban amit csinál, mégsem egy elérhetetlen übermensch, hanem egy hollywoodi szűrön keresztül vizsgált hús-vér ember. A szűrő itt azt jelenti, hogy bár tényleg emberinek tűnik, mégis képtelenség elképzelni, hogy milyen lehet a hétköznapi életben. Lemegy a boltba kenyérért? Gyomorrontása van? Megnéz egy filmet? Unatkozik? Mind lehetetlen! Viszont a történetben elhelyezve kiválóan működik, hiszen a történet csak őérte létezik. Azért született, hogy ő életre keljen. Csak együtt tudnak létezni. Szóval ez az ember, akit nem mellesleg az ereje teljében levő, 45 éves Michael Douglas alakít karizmatikusan, képes hibázni. Egy huncut zsaru ő, aki végletekig feszegeti a határokat, ám voltaképpen helyén van a szíve, egy érző férfi, aki bár nem követi betűre a törvényt, mégis végeredményben az egyetemes jót szolgálja és bármeddig elmegy, ha úgy hozza a szükség. Magyarul amolyan lazán menő példakép, akire fel lehet nézni. Felteszem a felesleges kérdést. Hol vannak az ilyen típusú főhősök a mai filmekből? Akik mentesek a túlzásoktól és kikacsintás és irónia nélkül is képesek megjelenni a vásznon.


Persze minden koncepció és trend ezer dolgon el tud bukni, de Ridley Scott '89-es filmje szerencsére
elég érdekes ahhoz, hogy említésre méltó legyen. Sőt! Igazi különlegesség a 80-as és a 90-es évek trendjei között. Szinte egy Tony Scott filmnek is elmegy. Technikailag kiváló. Lerí a képről, hogy rengeteg energiát fektettek a fényképezésre, a díszletekre, a ruhákra és hogy minden passzoljon. Még annak ellenre is, hogy anyagi nehézségekbe ütköztek a forgatás végére. Egyáltalán nem látszik. Jan de Bont mestere a széles képarány kihasználásának és az ebben a korban annyira közkedvelt hűvös, kékes képnek. Az éjszakai fények, a kopottasnak tűnő, piszkos színvilág, a városi környezet együtt egy egységes, megnyerő, hitelességet sugalló hangulatot áraszt.


Ha már itt tartunk, essen szó a zenéről is, hiszen szintén elég fontos szerepet tölt be. Elég poén a Dunkirk után nem sokkal megnézni ezt. Ha az új Hans Zimmert akarom összehasonlítani az itt még csak 4-5 éve tevékenykedő, fiatal (31) önmagával, hát van egy kis különbség. A hangzás kortünet (ezt majd a Dunkirkre is mondani fogjuk húsz év múlva), de ettől eltekintve is ég és föld. A használat sűrűsége, az intenzitása, még összehasonlítani is nehéz. Viszont ez is nagyon jól működik.

Most, hogy ennyit pofáztam, sajnos arra kell jutnom, hogy magáról a történetről viszont semmi érdemlegeset nem lehet elmondani. De az a helyzet, hogy nem is szükséges. Nem kiemelkedő vagy emlékezetes, csak működik, teszi a dolgát, ahogy kell. A maga egyszerű, de hatásos, ipari, de profi módján. Ilyen típusú filmeken nőttem fel, de a régi kedvencek, amiket újranézek, rendre csalódást keltenek. Valami elveszik belőlük, vagy felnőtt fejjel már látom bennük a hibákat, az egyszerűséget. A Fekete esőben viszont még 33 évesen is jó elveszni, és ez szerintem annak köszönhető, hogy ilyen hatékony az első három bekezdésben taglalt körítés. Kifogástalan élmény, amolyan titkos kedvenc típus.   8/10


+ Remek húzás, hogy nincs szerelmi szál, csak egymással szimpatizáló, ellenkező nemű istenségek.