2017. augusztus 2.

Black Rain

Fekete eső
Ridley Scott (1989)

Az a megnyerő ebben a filmben és a kor egyéb hasonló témájú filmjeiben (ha jobban belegondolok, veszélyes művelet így általánosítani, úgyhogy inkább el is hagyom a többesszámot), hogy egy olyan karaktert ábrázol elég részletesen, aki profi, vagy legalábbis igen jó abban amit csinál, mégsem egy elérhetetlen übermensch, hanem egy hollywoodi szűrön keresztül vizsgált hús-vér ember. A szűrő itt azt jelenti, hogy bár tényleg emberinek tűnik, mégis képtelenség elképzelni, hogy milyen lehet a hétköznapi életben. Lemegy a boltba kenyérért? Gyomorrontása van? Megnéz egy filmet? Unatkozik? Mind lehetetlen! Viszont a történetben elhelyezve kiválóan működik, hiszen a történet csak őérte létezik. Azért született, hogy ő életre keljen. Csak együtt tudnak létezni. Szóval ez az ember, akit nem mellesleg az ereje teljében levő, 45 éves Michael Douglas alakít karizmatikusan, képes hibázni. Egy huncut zsaru ő, aki végletekig feszegeti a határokat, ám voltaképpen helyén van a szíve, egy érző férfi, aki bár nem követi betűre a törvényt, mégis végeredményben az egyetemes jót szolgálja és bármeddig elmegy, ha úgy hozza a szükség. Magyarul amolyan lazán menő példakép, akire fel lehet nézni. Felteszem a felesleges kérdést. Hol vannak az ilyen típusú főhősök a mai filmekből? Akik mentesek a túlzásoktól és kikacsintás és irónia nélkül is képesek megjelenni a vásznon.


Persze minden koncepció és trend ezer dolgon el tud bukni, de Ridley Scott '89-es filmje szerencsére
elég érdekes ahhoz, hogy említésre méltó legyen. Sőt! Igazi különlegesség a 80-as és a 90-es évek trendjei között. Szinte egy Tony Scott filmnek is elmegy. Technikailag kiváló. Lerí a képről, hogy rengeteg energiát fektettek a fényképezésre, a díszletekre, a ruhákra és hogy minden passzoljon. Még annak ellenre is, hogy anyagi nehézségekbe ütköztek a forgatás végére. Egyáltalán nem látszik. Jan de Bont mestere a széles képarány kihasználásának és az ebben a korban annyira közkedvelt hűvös, kékes képnek. Az éjszakai fények, a kopottasnak tűnő, piszkos színvilág, a városi környezet együtt egy egységes, megnyerő, hitelességet sugalló hangulatot áraszt.


Ha már itt tartunk, essen szó a zenéről is, hiszen szintén elég fontos szerepet tölt be. Elég poén a Dunkirk után nem sokkal megnézni ezt. Ha az új Hans Zimmert akarom összehasonlítani az itt még csak 4-5 éve tevékenykedő, fiatal (31) önmagával, hát van egy kis különbség. A hangzás kortünet (ezt majd a Dunkirkre is mondani fogjuk húsz év múlva), de ettől eltekintve is ég és föld. A használat sűrűsége, az intenzitása, még összehasonlítani is nehéz. Viszont ez is nagyon jól működik.

Most, hogy ennyit pofáztam, sajnos arra kell jutnom, hogy magáról a történetről viszont semmi érdemlegeset nem lehet elmondani. De az a helyzet, hogy nem is szükséges. Nem kiemelkedő vagy emlékezetes, csak működik, teszi a dolgát, ahogy kell. A maga egyszerű, de hatásos, ipari, de profi módján. Ilyen típusú filmeken nőttem fel, de a régi kedvencek, amiket újranézek, rendre csalódást keltenek. Valami elveszik belőlük, vagy felnőtt fejjel már látom bennük a hibákat, az egyszerűséget. A Fekete esőben viszont még 33 évesen is jó elveszni, és ez szerintem annak köszönhető, hogy ilyen hatékony az első három bekezdésben taglalt körítés. Kifogástalan élmény, amolyan titkos kedvenc típus.   8/10


+ Remek húzás, hogy nincs szerelmi szál, csak egymással szimpatizáló, ellenkező nemű istenségek.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése