2016. szeptember 29.

The Sugarland Express

Sugarlandi hajtóvadászat
Steven Spielberg (1974)

Rájöttem, hogy a karakterábrázolást nem bírom Spielberg filmjeiben. Rém egyszerű az, ahogy ő láttatja amit szeretne. Egyszerű és kényelmes. Mármint a nézőnek kényelmes. Ő csak berakja a főszereplők mellé a kiszámítható, kétdimenziós, csak filmen elképzelhető figurákat (akik mögé semmilyen hátteret nem lehet látni), és végiggurítja az eseményeket, becsületére legyen mondva, gördülékenyen. Ez utóbbiba nem lehet és nem is érdemes belekötni. Valakinek tetszik, valakinek meg nem. Nekem, a könnyebbik út választása miatt nem szimpatikus.


– A régimódi berögzültség, az öreg színészek szerepeltetése sem túl szimpatikus. 50-60 éves fickók okoskodnak, a fiatalabbak és a nők meg sehol nincsenek. Gondolom ők nem lényegesek.
– Nem szép dolog ugyanazt a poént többször ellőni. Like: hegesztés közben viszik a kocsit olyannyira sietnek, mikor majdnem ugyanezt már ellőtték előtte.
– Nem számoltam meg, de minimum 4 vágás kellett ahhoz, hogy egy képen láthassuk ahogy a háttérben valaki bemegy a házba, az előtérben meg a gyerek játszik a a kutyával. (Egyébként mennyire valószínű, hogy egy 2 és fél évest egyedül hagynak játszani az utcán? Ja, tudom szép a ház meg a fa. Bocs Zsigmond Vilmos.)

Engem csupán a  kíváncsiság hajtott, hogy végignézzem. Hogy végül miképpen zárul ez a teljesen értelmetlen "ámokfutás". Élvezeti értékre ugyan még ennyi se lenne, de filmtechnikailag igazságtalan lenne 5/10 alá értékelni.


Elolvastam, hogy az életben is így történt, szóval vajon mégis mire számított a 33. és az 57. őket követő rendőrkocsit vezető úriember? Hogy ő fogja megoldani az ügyet? És az ő felettesei hogy álltak ehhez a kérdéshez?

2016. szeptember 28.

The Neon Demon

Neon démon
Nicolas Winding Refn (2016)

Én komolyan tartottam ettől filmtől. A Drive, majd az Only God Forgives után úgy nézett ki, hogy NWR el fog veszni a saját kis egyre elborultabb világában, míg végül mindenki el nem pártol tőle. Aztán a Neon démon bemutatója után kialakuló visszhang és végül a kritikai konszenzus is azt tanúsította, hogy ha mélyebben ugyan nem is, de legalább ugyanolyan vadul dagonyázik a mocsárban, az elvont mozik kedvelőinek legnagyobb örömére. (Mondjuk a lila köd kedvelőinek mindegy mit csinál, úgyis tetszeni fog nekik.) Ebből az alapszituációból kiindulva és tét nélkül nekiállva, nem is érhetett volna nagyobb meglepetés.


A film első fele, úgy ahogy van csodálatos, tanítani valóan gyönyörű és egységes audiovizuális orgazmus, aminek ráadásul szépen felépített üzenete van. Szimbolizmusa egyszerű és átlátható, ez magában elég nagy meglepetés. Szinte kizárólag a történet mesélésének szempontjából jelentőségteljes momentumokból épül fel, melyeket veszettül erős hangulattal támogat Cliff Martinez csodálatosan érzelmes (éles csilingelés), közben mégis rideg (4/4) elektronikus zenéje. Mikor nem a zenétől alélok el, akkor a csöndet lehet harapni. Kontrasztos, de ahogy a színek is és az erősen stilizált környezet is, minden összejátszik a lenyűgöző mozihatás elérésének érdekében. A csendben az apró levegővételeknek és a zihálásnak fontos szerep jut, ezt is nagyon ügyesen használták ki. Bár voltak kétségeim, de Elle Fanning tényleg tökéletes választás a címszerepre. Uralja a képet, jelenléte mellett képtelenség másra figyelni. Apró rezzenésekkel képes közvetíteni bármilyen érzelmet. Ha kell egy törékeny angyal, ha kell egy elérhetetlen díva, megrendíthetetlen magabiztossággal.


Hogy végül jobb osztályzatot nem kap, az annak köszönhető, hogy:
– 2/3-a környékén kicsit kifárad, nem pörög fel eléggé a cselekmény
– nem tud meghökkenteni, nem húz semmilyen váratlant
– nem érkezik időben a záró vérengzés és/vagy kicsit hosszabb a kelleténél
– túl fáradt voltam mire idáig értem a filmben. (Ez van, az élet nehéz.)

Viszont! Igazából legszívesebben most azonnal nekiállnék újra megnézni, hogy minden gyönyört kiszipolyozzak a képekből és a fantasztikus zenékből. Fejhallgató fel, hangerő koppra, villany le, plazma be!*   7/10


+ Natasha Braier cinematográfus (nő!) nevét is érdemes lesz megjegyezni.
+ Keanu Reeves haláli figurát játszik. Refnnek kifinomult humorérzéke van, jó ezt látni.

*Kár, hogy végül csak évekkel később fogok tudni újra nekiállni. (Az élet tényleg nehéz.)

2016. szeptember 27.

The End of the Tour

A turné vége
James Ponsoldt (2015)

Ponsoldtban már a Smashednél benn volt a lehetőség, de a Spectacular Now-val érett be igazán. Már másodszorra találta telibe a megfelelő témát és közben az arányérzéke is sokat fejlődött. Most éppen sikerült az utóbbi évek legérdekesebb önéletrajzi filmjét elkészítenie.

Merthogy nincsenek benne zavaró jellemhibák, karakterábrázolási túlkapások, minden beszélgetés és jelenet, mely a fő szál mentén kerül bemutatásra, olyan érzetet kelt, mintha tényleg valós személyeket néznénk. (A mellékszálak megengednek némi könnyítő sztereotípiát, de cseppet sem zavaró arányban.) Ez a legjobban abból látszik, hogy az emberek nem szokásos vezéreszmék szerint cselekednek, hanem nehezen körülírható módon, mint ahogy bárki a való életben. A depresszióval küzdő, az átlagnál jelentősen érzékenyebb, veszettül agyas író és a szárnyait bontogató, a valós értékekre igencsak fogékony újságíró rövid, ám végül mindkettejük életére jelentős hatást gyakorló barátságának történetét láthatjuk, csodálatosan komplex és finoman intellektuális tálalásban. Eleinte csak tapogatóznak egymás felé, majd antiszociális mivoltukhoz képest a legjobb tudásuk szerint megnyílnak egymás felé, kiélvezik a varázslatos társaságot és kiismerve a másikat, végül a kettejükben lakozó különbségek tudatában, hirtelen eltávolodnak egymástól. Bonyolult érzelmeket és filmen nehezen közvetíthető mélységet látunk rendkívül találóan ábrázolva. Elegáns, visszafogott, nehezen megfejthető és többszöri újranézést igénylő film. Lehet még több, de már most is 8/10.


+ Eisenberg most először olyan alázatos, hogy semmi se zavarjon a játékában, pedig én alapból eléggé kedvelem.

2016. szeptember 26.

Hunt for the Wilderpeople

Taika Waititi (2016)

A What We Do in the Shadows-zal összehasonlítva, sokkal szimpatikusabb a Boy és ez a mostani HftW féle irány. Jópofa, kicsit oldalba rúgott, de melegséget árasztó, jószívű és igazából elég szokványos ahhoz, hogy kellemes szórakozást nyújtson, hogy könnyedén ki lehessen kapcsolódni vele. A WWDitS erőltetettsége számomra túl erőszakos és a története sem volt kellően kidolgozott ahhoz, hogy ütni tudjon. Ez a nagyvonalúság mondjuk itt is jelen van, mivel Waititi például a gyakorlati dolgok felett magasan elsiklik. Megteheti, hogy nem tér ki rá és öncélúan, manipulatívan csak az általa preferált aspektusban mutatja be amit szeretne, de ezzel felvállalja, hogy ne lehessen igazán komolyan venni és csak egy laza vígjátékként tekintsünk rá. Ám sajnos annyira nincs önfeledt és olyan intenzíven szórakoztató (magyarul igazából nem 100%-ig vígjáték), hogy efelett el tudjak tekinteni és ne szúrja a szememet. Ez így csak egy közepesen mulatságos, közepesen érdekes és közepesen lökött stílusban előadott, egyszerű kalandtörténet. Azért persze ezerszer egy ilyen, mint egyszer egy hányós-fingós tucatkaki.   6/10


± Szimpi a kiscsávó, de nem játszik kifejezetten jól, rajta kívül egyébként mindenki remek.
– Ez már a harmadik Waititi film ami nem tud nálam a "jó" értékelés fölé jutni, szóval én annyira azért nem vagyok meggyőzve a nagyságáról.

Rambo: First Blood Part II

Rambo 2.
George P. Cosmatos (1985)

A minap szembe jött velem, hogy részben James Cameron írta a forgatókönyvét, és mivel az első rész nemrég kifejezetten tetszett, gondoltam mi baj lehet, guilty pleasurenek jó lesz. Annyira azért nem lehet szar.


De igen. Lehet. Ekkora iránytévesztést még a világ nem látott. Rambo karaktere lényegében karikatúrája az első rész csalódott, háborús hősének. Minden az akciókra lett kifuttatva, de azok rémesen szedett-vedettek, agyatlanok, a realitást teljesen figyelmen kívül hagyják. Stallone meg egy jelenet, nem sok, gyakorlatilag értékelhető színészi játék nélkül pozőrködik. Mind forgatókönyv írásban, mind színészkedésben szabadjára lett engedve, mert senki nem merte megmondani neki, illetve magától nem fért bele szegénynek a kis agyacskájába, hogy ez a karakter eddig miért működött. Abba meg, hogy mennyire értelmetlen és ész nélkül összedobált az egész történet, nincs is értelme belemenni. Grrrrrr.   3/10

2016. szeptember 22.

ARQ

Tony Elliott (2016)

Manapság egyfajta megmentőként szokás a Netflixre tekinteni. Alapvetően nekem is szimpatikus, hogy van végre egy kívülről jött cég, ami egy új erőként talán fel tudja bolygatni a stúdiók eléggé zárt, de főleg innovációmentes világát. (A sorozatok még mindig nem érdekelnek, ám szerencsére azért kacsintgatnak ők a mozifilmek felé is.) Szóval eme cég ismét lehetőséget adott egy fiatal, feltörekvő tehetségnek (Feltörekvő? Nem néztem utána, csak annyit láttam, hogy első hosszú rendezés.), ami ha távolról nézzük, felettébb pozitív cselekedet részükről. Kis költségvetésből hoztak ki korrekt látványt és komplett, vállalható filmet.


De! Nem tudom, hogy papíron hogy nézhetett ki a projekt, ám mire elkészült, sajnos végletekig illeszkedik az utóbbi x év alacsony költségvetésű tucat-sci-fijei által lefektett alapokra. Hol az innováció? Kérdem én. Szokványos mind-fuck célzatúan megcsavart sztori, unalmas és kiismerhető dramaturgia egyszerű karakterekkel, a színészek teljességgel karizmamentesek, szóval azon kívül, hogy viszonylag energikus és lendületes, semmi komoly érdemit nem tud felmutatni. Na és ott van az a szemet szúró tény is, hogy a sci-fi science része ennél már nem is lehetne átlátszóbb; csupán az összekuszált cselekményszálat szolgáló módon semmitmondó. Akárhogy is volt, a végére a lényeg már megint kikerült a fókuszból. Eredeti ötlet, személyes sztori, koherens egész. Hát olyan nehéz ez?   6/10

U.i.: Nyilván nehéz

2016. szeptember 21.

Ernelláék Farkaséknál

Hajdu Szabolcs (2016)

Nagyon rá lehet ismerni a honi hétköznapokra és ügyesen világít rá életünk pár sarkalatos, szembetűnően problémás pillanatára. A cselekményt én mégis összességében kicsit soványnak érzem, szerintem keveset vállal. A hype-ot ezért nálam sajnos nem éri fel. Főleg a hasonló témákban utazó román sikerek ütőképességének ismeretében mondom ezt. Sok idő megy el például Brúnó eltűnésével és lényegében csak egy poén lesz belőle, nem lyukadnak ki vele semerre. Egyébként nem feltétlen az a baj, hogy nincs nagy, szimbolikus konfliktus vagy egyéb nagyszabású dráma, hanem az, hogy ami megtörténik, nem vetíthető rá egyértelműen a célzott szélesebb társadalmi problémára (kivándorlás, anyagi problémák stb.). Ott lebeg körülötte, ám valami fontos kulcsmomentum vagy egy jobban illeszkedő sztori nekem nagyon hiányzik. Azért így is elég örömteli, hogy ez így elkészülhetett. Rettentő szimpatikus a szereplőgárda és hatalmas respekt nekik, hogy a film létrejöttét ebben a formában bevállalták. Remélem, hogy egy elöljáró példa lesz ez a készülő, fiatal filmeseknek és tudnak belőle energiát meríteni.   7/10



2016. szeptember 16.

Louder than Bombs

Hétköznapi titkaink
Joachim Trier (2015)

Nocsak, nocsak! Joachim Triertől ez egy nagyon biztató visszatérés. Már megijedtem, mert az Oslo, Augusztus számomra túlságosan elmerült az indokolatlan komolykodás mocsarában. De, szerencsére a Szerzőkhöz hasonlóan a Hétköznapi titkainknak is van egy elég sajátosan légies, kiszámíthatatlan hangulata. Enyhén formabontó filmezés ez (végre), furcsa belegondolni, hogy mennyire kevés olyan jól sikerült dráma van, amiben ehhez hasonlóan kikerülik a kötelező nagy konfliktus problémáját. Lám, lehet látványos kiborulások és kiabálások nélkül is komoly, átélhető drámát ábrázolni.


Tulajdonképpen egy elég szokványosnak mondható drámai történetet tálal, de azzal, hogy ilyen bátran megbontja az időbeli rendet és feldarabolva enged csak betekintést a részletekbe, remekül világít rá arra a tényre, hogy semmi sem az, aminek elsőre tűnik. Az álomjelenetek, a négy erőteljesen különböző szempontból megvilágított álláspont ellenére mégis mindig kapásból értelmet nyernek a szituációk. Rámutat arra, hogy mindenkinek saját megkérdőjelezhetetlen nézőpontja van, mellyel ha együtt akarunk működni, áldoznunk kell érte. Ez így elsőre elég banálisan hangozhat, de a két ember közötti kapcsolati problémák megoldására irányuló cselekedetek igen gyakran csak szavakban manifesztálódnak és üresen csengenek. Idő kell, türelem, megértés és folyamatos újratervezés, újragondolás. Valami ilyesmit próbál Trier ábrázolni, elég nagy sikerrel. Minél többet gondolkodok rajta, annál jobban tetszik. Kiváló film!   8/10


+ Hatalmas segítség a zseniálisan alkalmazott narrátor (mik vannak!). Többen narrálnak, ez már alapból érdekes, ráadásul a többször előkerülő szürrealitás is felettébb érdekesebbé teszi.

2016. szeptember 15.

Busanhaeng

(Train to Busan)
Sang-ho Yeon (2016)

Minek mentem oda, mikor tudtam, hogy nem kellett volna.


+ Pozitívumnak fel lehet hozni, hogy koreai. Ez annyiban érdekes, hogy kicsit más a hangvétel, mint a megszokott hollywoodi.
– Minden más tekintetben tucattermék, ráadásul éppen az amerikai filmeket mintázva és újrajátszva.
– Nagyon gyengén játszott, semmi őszinteséget nem látni, csupán az elvártat hozzák a színészek.
– Amatőr a cgi. Nagyon. Főleg a mozgások. Annyiból is problémás ez, hogy...
– ...az akciók ritmusa esetlen. Rossz az időkezelés és úgy jön ki a vágás, hogy valami kimarad, vagy éppen olyan, mintha már sokadszorra ugornánk vissza az időben.
– A nem konzekvensen használt kameraszögek miatt meg nem igen tudom merre haladnak, ami egy vonat esetében elég zavaró, mert ugye csak két irány van.
– Szokásos sztereotip karakterek, mint az irracionálisan agilis felbujtó, aki ellen ki kell állni, az érthetetlen módon mártír nővér, a vicces figura aki megsebesül és hősként hal meg és így tovább.
– Káosz van az egész országban, hogyhogy végig van mobilszolgáltatás?
– Találomra elindít egy mozdonyt, természetesen épp a jó vágányon van és nincs semmi az útjában.
– Berobbannak, felborulnak az állomáson, keveregve kijutnak és azonnal tudják merre kell menni.
– Meh.

Nem szabad bedőlnöm egy ilyen hirtelen jött hype-nak.   4/10

2016. szeptember 14.

Le Passé

A múlt
Asghar Farhadi (2013)

Farhadi a Elly történetével és a Nader és Siminnel igen magasra tette a lécet. Általam dekódolva azért, mert ezekben a filmekben pillanatok alatt teremtett meg egy magától értetődően természetes közeget, melyet nem lehet másképp nézni, csak mintha a valóságot néznénk. Ezt az érzetet az elejétől a legvégéig fenntartja, nincs bennük semmi ami kizökkentene, ráadásul olyan érdekfeszítően tálalt, végtelenül emberi, több ember szemszögéből is objektíven megközelített, súlyos morális kérdéseket boncolgató, elgondolkodtatóan nyitottan hagyott történetek ezek, amelyeket igen ritkán láthatunk.


A múlt című filmjével Farhadi átnyergelt nyugatra, Franciaországba. Az iráni kapcsolat megmarad, de a közeg amiben játszódik, lényegesen megváltozott. Szerintem részben ennek is köszönhető, hogy mivel nem mozog 100%-osan otthonosan, valamilyen hibának fel kell ütnie a fejét. Ilyen az, hogy a Lucie-t játszó Pauline Burlet egysíkú és eltúlzott játéka kilóg az összes többi szereplő egységes képet adó, tökéletesen megvalósított realizmusából. Sajnálatosan ő ugyan csupán egy mellékszereplő, de dramaturgiai kulcsszerepe van. Ennyi aztán már elég is ahhoz, hogy számomra megbomoljon a rend és noha a történet végére kiderül, hogy akár indokoltnak is mondható amiért ez így maradt benne a filmben, de addigra már elrontotta az élményt azzal, hogy addig nem tűnik következetesnek. Lehet, hogy ez így elég agyafúrtan hangzik, de a helyzet az én olvasatomban ez.

Egyébként a megvalósítás minden területen sallangmentes és szimpatikusan visszafogott, a történet is szokásosan érdekfeszítő, szóval nem sok kifogást lehet felróni neki. Nem üt tarkón mint a korábbiak, ennyi a hibája. Persze ennek tudatában is erősen ajánlott.   7/10

+ Bérénice Bejo még mindig egy istennő.

2016. szeptember 12.

'71

Yann Demange (2014)

Korrekt, hitelesnek tűnően ábrázolt, ám a narratívát illetően annyira ötlettelen, hogy nem képes érzelmeket kiváltani belőlem. Abban a gyakori, történelmi eseményeket bemutató filmeket érintő problémában szenved, hogy mivel csak a képeket beszélteti és nincsenek hagyományosan felépített karakterek (és ezáltal átélhető személyes dráma sem), a saját hatásvadászattól mentes realizmusában hal el az élvezhetősége. Jack O'Connell most is jó, a megvalósítás is teljesen profi, csak hát annyira nem enged magához közel, hogy a vége felé unalmamban már csak pillogok. Az effort, a történelmi ismeretterjesztés miatt felfelé kerekítek, pedig nem vagyok benne biztos, hogy megérdemli.   6/10



2016. szeptember 9.

Zelig

Woody Allen (1983)

Bajban vagyok ezzel a filmmel. El kell ismernem, mivel roppant részletesen kidolgozott koncepció szerint készült és nem lehet nem látni, hogy milyen elképesztő munkával lett összevágva, manipulálva a régi felvételek esetében és így tovább. A szándékosan nulla dramaturgiával hozzáadott, cinikus narráció, az ehhez konzekvensen felépített karakterek, az egész hitelesen, ügyesen felépített ál-dokumentarista stílus és lényegében tényleg minden kis apróság maximálisan asszisztál a mű egységességéhez. Talán tényleg hibátlannak lehet mondani, ha csupán filmesztétikailag vizsgálom.


Viszont ha azt nézem, hogy ez nekem mennyire jön be, na az teljesen más kérdés. Egy pillanatra se mosolyodtam el, talán magamban még az elején azon, hogy "His parents, who never take his part and blame him for everything, side with the anti-Semites. They punish him often by locking him in a dark closet. When they are really angry, they get into the closet with him.". Nem arról van szó, hogy ne érteném vagy ne értékelném ezt a fajta intellektuális, ám szenvtelen humort. Teljesen helyén való és helyeslendő, ha ilyesmivel tornáztatják az agyunkat. De egyszerűen nem értem, hogy az egész mi végre, milyen céllal, milyen célból készült. Szellemi visszamaradottságomat jelzi, hogy teljesen érdektelen számomra a történet végkimenetele, nem látom a tanulságot, de semmiféle értelmét se annak ami történik. Valami nagyon a figyelmemen kívül került, de pár rövid recenziót átfutva, egészen biztos, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Éltetik a koncepciót és a kivitelezést, de csupán ennyi. Ennek tudatában, egyszerűen képtelen vagyok azt mondani rá, hogy jó film.   5/10

2016. szeptember 6.

Maryland

(Disorder)
Alice Winocour (2015)

Mi tagadás, Sőnerc úr és Krüger kisasszony is szimpatikusak számomra, de jelentem, én Gesaffelstein miatt jöttem. Ugyanakkor, utánaolvasva a mű készültének, egyből felsejlik, hogy a rendezőasszony társírója a Mustangnak, amire azért illik felkapnia a fejét egy filmkedvelőnek. Én így tettem.


Lévén, ez egy erősen realista ábrázolású, nem túl mozgalmas cselekményű film, a befogadás mikéntje erősen függ az árasztott hangulatától, ugyanis szükség van egyfajta hajlandóságra a néző részéről a viszonylagos unalmasságtól való eltekintésre. Itt jön a képbe Gesaffelstein, akinek a zenéi rettenetesen feldobják a támogatott jeleneteket, de sajnos csak javarészt ambientes, drone-os zajokat nyom inkább, tehát lehet mondani, hogy nincs igazán kihasználva. Elkelt volna a több, nagyobb intenzitású zene, hogy kitöltse az alapból elég, hogy is mondjam, szegényes történéseket. Aki látta, tetszik neki és érti, hogy miért, a Drive is ezért volt jó. Ha a filmet nézve egyből nem is esik le, azért ez is elég jó kis film. Főleg azért, mert a valóságközeli szemléletével igencsak izgalmasság tudja tenni az akciókat. Színészileg teljesen jól játszott, tetszetősek a helyszínek, a fényképezés is korrekt hozzá, csak valahogy mégis marad egy kis hiányérzet. Azért azt nem zárnám ki, hogy másodjára többet ad.   6/10

2016. szeptember 5.

Infinitely Polar Bear

Életünk apuval
Maya Forbes (2014)

Ez is azok közé a manipulatív filmek közé sorolható, melyeknél már a legelején tudni lehet, hogy komoly konfliktusra nem kell számítani. Vagyis helyesebben olyan torz módon mutatja be őket, mintha valami könnyed kis múló ügyecskék lennének, amik akár magukat is megoldják.


Mániás depresszióról van szó, ami rengeteg ember életét teszi tönkre és minden bizonnyal elég csekély százalékban lehet ilyen könnyen "kezelni". Kiismerhetőnek láttatja és ez szerintem nagyon félrevezető. A károgást befejezve, annyiban viszont tényleg elismerésre méltó, hogy a szüntelen pozitív hozzáállásával képes jelentős mennyiségű energiát közvetíteni, még ha ehhez hamiskás módon is tálalja a negédes sztoriját. Hangulatfilm, egyszerű történetvezetéssel, jó szándékkal és szimpatikus színészgárdával. Ajánlható, de ki is hagyható. Én végül egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. A hibáival együtt kerek egész.   6/10

2016. szeptember 2.

Captain America: Civil War

Amerika kapitány: Polgárháború
Anthony Russo, Joe Russo (2016)

A költözés miatti két hét filmnézésben bekövetkezett (előre nem tervezett) szünet után, végre ezt is sikerült bepótolnom, és bár többnyire jól szórakoztam, a véleményem természetesen az, hogy ez a fajta kiszámolt, pillanatokra megtervezett filmkészítés nem egy jó irány. Viszont, most valami olyasmi érzés fogott el közben, hogy talán mostantól képes leszek ezekkel a produktumokkal akár hosszú távon is kibékülni. (Hát meddig süllyedek még? Hát hová tart ez a világ?) Felteszem akkor, ha legalább ezt a szintet képesek hozni. Vagy másképpen fogalmazva, lehetne ennél sokkal rosszabb is. Lásd DC filmek. Egyébként, számomra nem sok vizet zavar ez a szuperhősös trend, kikapcsolódásként ezen példány is elég jól működik, de azt azért teljes szívemből remélem, hogy a többség belátja, hogy komoly műként, művészi teljesítményként, neadjisten fontos darabként nevetséges számon tartani. Bármelyiket, nem csak ezt. Annyiból érdekes inkább, hogy jelenleg ezekre irányul a legnagyobb figyelem világszerte. Szerény lesújtó véleményem szerint, ahogy majdnem minden szuperhősös filmből, ennek az ízéből is az érződik ki, hogy ez egy termék, ami csupán azért jött létre, mert pénzt remélnek belőle. Tudom, így működik a gépezet, másképpen nem tudnánk könnyed szórakoztatással kecsegtető filmeket nézni, de az a tény, hogy ez a nézése közben kiviláglik, jelentősen degradálja az élvezeti értékét.


Részletekbe rohadtul nincsen kedvem belemenni, elmondtam már elégszer, hogy mi a baj ezekkel a Marvel filmekkel. Ez most éppen túl hosszú, a karakterek és az alapkonfliktus szintjén értelmetlen (innentől amúgy nem is értem miről beszélünk, de ugorjunk), csak a biztonságra megy, ezért megalkuvó és kimért, az akciók pedig logikátlanok és időben kuszán tálaltak. A látvány egyébként kielégítő, a koreográfiák is egész ötletesek és élvezhetőek, ami azért elég nagy előrelépés a pár évvel ezelőtti példányokhoz képest. A lelkem ugyan el fog rohadni, de mindent egybevéve* ez most nálam megért 6/10-et. (A valós érték kérdés nélkül 5/10.)

*A mindent egybevéve legfontosabb részeleme az, hogy a televízió berendezésem az új lakásban egy kihajtható konzolra került fel, és így a nézési távolság a korábbi 2,0 - 2,1 m-ről akár 1,6 m-re is lecsökkenhet, ami egy 50"-es tévénél nem kicsit dob a moziélményen. Másképpen fogalmazva: Jupííí!!!