The End of the Tour
A turné vége
James Ponsoldt (2015)
Ponsoldtban már a Smashednél benn volt a lehetőség, de a Spectacular Now-val érett be igazán. Már másodszorra találta telibe a megfelelő témát és közben az arányérzéke is sokat fejlődött. Most éppen sikerült az utóbbi évek legérdekesebb önéletrajzi filmjét elkészítenie.
Merthogy nincsenek benne zavaró jellemhibák, karakterábrázolási túlkapások, minden beszélgetés és jelenet, mely a fő szál mentén kerül bemutatásra, olyan érzetet kelt, mintha tényleg valós személyeket néznénk. (A mellékszálak megengednek némi könnyítő sztereotípiát, de cseppet sem zavaró arányban.) Ez a legjobban abból látszik, hogy az emberek nem szokásos vezéreszmék szerint cselekednek, hanem nehezen körülírható módon, mint ahogy bárki a való életben. A depresszióval küzdő, az átlagnál jelentősen érzékenyebb, veszettül agyas író és a szárnyait bontogató, a valós értékekre igencsak fogékony újságíró rövid, ám végül mindkettejük életére jelentős hatást gyakorló barátságának történetét láthatjuk, csodálatosan komplex és finoman intellektuális tálalásban. Eleinte csak tapogatóznak egymás felé, majd antiszociális mivoltukhoz képest a legjobb tudásuk szerint megnyílnak egymás felé, kiélvezik a varázslatos társaságot és kiismerve a másikat, végül a kettejükben lakozó különbségek tudatában, hirtelen eltávolodnak egymástól. Bonyolult érzelmeket és filmen nehezen közvetíthető mélységet látunk rendkívül találóan ábrázolva. Elegáns, visszafogott, nehezen megfejthető és többszöri újranézést igénylő film. Lehet még több, de már most is 8/10.
+ Eisenberg most először olyan alázatos, hogy semmi se zavarjon a játékában, pedig én alapból eléggé kedvelem.
James Ponsoldt (2015)
Ponsoldtban már a Smashednél benn volt a lehetőség, de a Spectacular Now-val érett be igazán. Már másodszorra találta telibe a megfelelő témát és közben az arányérzéke is sokat fejlődött. Most éppen sikerült az utóbbi évek legérdekesebb önéletrajzi filmjét elkészítenie.
Merthogy nincsenek benne zavaró jellemhibák, karakterábrázolási túlkapások, minden beszélgetés és jelenet, mely a fő szál mentén kerül bemutatásra, olyan érzetet kelt, mintha tényleg valós személyeket néznénk. (A mellékszálak megengednek némi könnyítő sztereotípiát, de cseppet sem zavaró arányban.) Ez a legjobban abból látszik, hogy az emberek nem szokásos vezéreszmék szerint cselekednek, hanem nehezen körülírható módon, mint ahogy bárki a való életben. A depresszióval küzdő, az átlagnál jelentősen érzékenyebb, veszettül agyas író és a szárnyait bontogató, a valós értékekre igencsak fogékony újságíró rövid, ám végül mindkettejük életére jelentős hatást gyakorló barátságának történetét láthatjuk, csodálatosan komplex és finoman intellektuális tálalásban. Eleinte csak tapogatóznak egymás felé, majd antiszociális mivoltukhoz képest a legjobb tudásuk szerint megnyílnak egymás felé, kiélvezik a varázslatos társaságot és kiismerve a másikat, végül a kettejükben lakozó különbségek tudatában, hirtelen eltávolodnak egymástól. Bonyolult érzelmeket és filmen nehezen közvetíthető mélységet látunk rendkívül találóan ábrázolva. Elegáns, visszafogott, nehezen megfejthető és többszöri újranézést igénylő film. Lehet még több, de már most is 8/10.
+ Eisenberg most először olyan alázatos, hogy semmi se zavarjon a játékában, pedig én alapból eléggé kedvelem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése