2017. július 28.

Talpuk alatt fütyül a szél

Szomjas György (1976)

Íme, a magyar western, vagyis az eastern alapkőletétele. Amire csak kevesek emlékeznek, mert közben kiderült, hogy nincs pénz a felépítésére és csak úgy ott áll magában, a puszta közepén. Még a por is befedte, a gaz is benőtte. Véletlen?


Hát sajnos nem. Több ponton is fájdalmasan gyenge film. Van ami csak mai szemmel problémás, mint például a fényképezés jellegtelensége és gyatra minősége, vagy az akciók ritmustalan vágása, de van olyan oldala is, ami alapvetően kérdőjelezi meg a hozzáértés minőségét, illetve az elkészítés körülményeit és lehetőségeit. Az alapok, vagyis a szemben álló felek, az ő indítékaik, a korban való elhelyezésük és ezáltal az egész közeg roppant érdekes, bőven lehetne benne akár tucatjával történeteket elképzelni. A tényleges cselekmény viszont sajnos időben nehezen elhelyezhető/értelmezhető, kizárólag komoly nézésekről és jobbra-balra lovagolásokról szól. Minden szituáció valami kényszerűnek tűnő ármánykodással és fegyverropogással végződik, és ez repetitívvé, egy helyben toporgó érzetűvé teszi. Pedig amúgy Gyurka és a csendbiztos egymással való szimpatizálása, az egyikőjük által sem igazán kivánt küzdelmük, szintén bő kibontást érdemelne. Sebő Ferenc zenéje nem rossz, de nincs jól kihasználva. A nők szerepe bár valószínűleg autentikusan elnagyolt, de azért mégis szomorú.

Összességében, sajnos simán beigazolódott amit már előre sejtettem. Csak érdekességnek jó ez a remake érett, szuper alapanyag.   5/10

+ Halálosak a dumák! A huncut szó jelentése pl. érdekes, hogy ennyire leszűkült mára.

2017. július 26.

Dellamorte Dellamore

(Cemetery Man)
Michele Soavi (1994)

Sokadszorra került elém ez a kultikus olasz mozi, most végre engedtem a csábításnak.


Bevallom őszintén, elég nagy fejtörést okozott. Meg még fog is. Na nem azért, mert ne tudnám felfogni vagy eldönteni, hogy jó e, hanem azért mert látom benne a visszásságot. Sajnos a mondanivaló, nagyot markolva, a lét kérdését próbálja boncolgatni. A szerelemről, az érzelmekről, a kötődésről meg még kit tudja miről nem akar beszélni. Csak azt nem érzem, hogy mit akar mondani róla. Nálam nagyon nem talált célba. Nem látom az én valóságommal való érdemi kapcsolatát ennek a zombis, alteregós, halállal való diskurálós káosznak. Nem mondom, lehet, hogy 1994-ben az akkori generáció embereinek egyfajta többletjelentést tudott kölcsönözni (23 év!). Talán többedszerre jobban ráállna az én agyam is és összeállna egy egésszé. De nem árulok el nagy titkot, az újrázás valószínűségének esélye nagyon alacsony szinten mozog.

Méghozzá azért, mert roppant mód taszít a stílusa és a hangulata. Értékelni még csak lehet egy filmet azért, mert mond nekem valamit, nade ha nem esik jól nézni, nem fog sikerülni megszeretni. Márpedig a mára teljesen ódon hatású humor, az irónikus erőszakban tobzódó, idegenül cselekvő szereplőkkel telepakolt indentitáskeresés-történet, nagyon nem az én világom. A kedvencem a zombimotorost istenítő csaj. Mi vezérelhet egy ilyen karaktert? Mi készteti az ilyesfajta cselekvésre? Hogy egy tágabb kép részévé válik a film későbbi szakaszában? Attól még teljesen idegen. Nehéz túllépni az ilyesmin... További problémák pontokba szedve:
– A narrációban szerencsére van némi értékelhető poén, mert amúgy elég fárasztó.
– Vacak hangminőség, vacakul szinkronizált hang (az eredeti angolra gondolok).
– Megmosolyogtatóak a damilon rángatott lebegő tárgyak és lények.
– Az akciójelenetek rettenetesen gyengén (irtó bénán!) lettek összevágva.


Olvasom Wostry Feri kritikáját és az a gondolat jár a fejemben, hogy nagyon szeretném, ha ez nálam is ilyen kiválóan működne. Amit Soavi mondani szeretett volna, az nem csak szép, de nemes is. A gondolat sokáig velem fog maradni, mert ha mást nem, ezt sikerült elérnie: sokat töprengtem rajta. De végül akárhogy is csavarom, se az agyam, se a szívem nem fogadja be.   5/10

+ A maszkok kiválóak, ez tény.

2017. július 25.

Drifter

Hörcher Gábor (2014)

Egy ilyen teljes értékű, kerek szociodrámát kihozni dokumentumfilmként forgatott alapanyagból, egészen egyedülálló teljesítmény. Öt év eseményét sűrítették össze úgy, hogy kb. egy évnek tűnik csak és mégis megfelel a hagyományos, zsánerben használatos dramaturgiai alapvetéseknek. Hogy miért így? Nem olvastam ennél bővebb háttértörténetet, de gondolom ezt adta ki az anyag. Hörcher Gábor remek meglátással állította össze - a gondolom elég bő alapanyagból - az ívet. A kapcsolatoknak van iránya és a közeget jól ragadja meg. Jól áll a filmnek ez a kurta játékidő is. A legfontosabb pedig az, hogy mivel a valóságot látjuk, kegyetlenül erős képeket kapunk.


Csak sajnos én is valahogy úgy vagyok vele, mint a többi ember aki egyáltalán értesült a létezéséről. Nincs tágabb kép, nincs ami kiemelkedjen belőle, nincs ami igazán megragadjon a nézőben. Érdekességnek viszont kiváló, teljesen releváns, aktuális témával, érdemi mondanivalóval szolgál, úgyhogy szerintem go & watch it! Egyedisége miatt felefele kerekítem.   7/10

2017. július 21.

Dunkirk

Christopher Nolan (2017)

Az Interstellarhoz képest, egyértelműen a jó irányba változott most Nolan. Szeretem benne, hogy bizonyos mértékig, de azért túl tud lépni önmagán. Ott a szentimentális über-nonszensz utolsó fejezet tette be a kaput (de nagyon), a Dunkirkben viszont e téren jelentősen visszafogottabb. Alapvetően jóval kevésbé hagyatkozik a színészi játékra, inkább a hangulatokat, az erős képeket igyekszik beégetni az agyunkba. Elég hatásosan.


Ahogy megjöttek az első vélemények, egyből átütött, hogy ismét igazi nagybetűs moziélményt tudott elérni. Kicsit túl sok is lett egyből, hisz már talán nem is ember az, aki nem látta egyből 70mm-en, IMAX-ben, minimum kétszer 24 órán belül (mikor még nem is játották sehol, csak a sajtóvetítések mentek le). A lelkesedés persze átjött, az elvárások meg az ég tetejéig szöktek, de azért talán elegendő egy amúgy is teljes látómezőt betöltő, hangos mozi is. Bár mit tudok én erről?!

Nem térek ki minden fontos területre, legyen elég annyi, hogy amit leforgatott és ahogy leforgatta, az ismét maximálisan professzionális. És nem csak kielégítő minőségben, hanem egyenesen lehengerlően. Voltaképpen ezt már megszokhattuk tőle. Szóval inkább azt szerteném kihangsúlyozni, hogy Nolan mennyire a saját agyának a rabja. Bizonyára nagy megfelelési kényszer dolozik benne. Vagy nem, de én ennek próbálom betudni, hogy annyira azért mégsem tudta levetkőzni a korábbi filmjeinél már megszokott idővel és térrel való manipulálást. Remek, hogy az elején külön kitér a helyszínekre és az idő meghatározására. Az első szakaszban nincs is semmilyen gond. Aztán amikor először pörgeti föl a végletekig a feszültséget, hirtelen átvált a kis hajóban való készülődéshez, ami meglehet, nem egy átlagos hétköznapi pillanat, de azért nehezen mérhető össze azzal a háborús szituációval, amiről lekapcsolt minket. És hosszú ideig ott is maradunk, közben üvölt Zimmer - egyébként remek - ideges, gyors ütemű zenéje, én meg csak ezen bírok gondolkodni, hogy ezt most miért. Ettől a ponttól indul be az agyaskodás, ami ennek a filmnek egyáltalán nem áll jól. Az előbb leírt műveletet nem csak egyszer játssza el, túlságosan szétszabdalja, egyszer túl sokáig, egyszer túl rövid ideig maradunk adott szereplőkkel. Nem is mindig teljesen tiszta egyből, hogy melyik szálhoz kapcsolódunk vissza.


Mindemellett viszont nagyon szimpatikus az alap koncepció, hogy teljesen arctalan ellenséggel küzdenek. Még csak kérdést sem tesz fel erről. Inkább olyan érdekes szituációkat hangsúlyoz ki, mint amikor a hajón a teljesen kikészült Cillian Murphy-nek azt hazudja a fiú, hogy a végzetes sebet kapott barátja rendbe fog jönni. Fontos, érdekes momentum. Illetve a parton veszteglők közé csapódott francia esete is nagyon megosztó, gondolatébresztő. Belém nyilalt az, ami egyébként sajnos nagyon kevés háborús filmnél, hogy milyen extrém helyzet is ez valójában. Nem csak a csimbummot látjuk, amit megszoktunk, hanem legalább egy kis részletét, velőig hatóan átérezzük annak, amit az ott szenvedő emberek érezhettek. Melyik az a szituáció, amikor már a józan eszedet végleg hátrahagyod? Alapvetően bármilyen helyzetben segíteni próbálja az ember a bajba jutott társát. De amikor már szinte minden mindegy, akkor mi az a pont, amikor még mindent megteszel másokért és mi az a pont, amikor már vissza se nézel, csak hogy menteni tudd magad? Ezekről a kérdésekről nagyon okosan és hatásosan beszél most Nolan.

Szóval azért a nagy áradozásban én óva intek mindenkit. A lényeg ne felejtődjön el. Nolan megint zseniálisan teremt atmoszférát, technikailag kifogástalan élményt nyújt, okosan nyúl a témájához, de legközelebb mielőtt a végső verzióra áldását adja, végre kicsit otthon hagyhatná az agyát. Jó mozi, nagy élmény, de nálam nem lesz kedvenc.   7/10


+ Micsoda hangok! Nagy figyelmet fordítottak rá, hogy a bombák és a repülőgépek zaja egész biztosan levigye a fejünket.
+ A kép, amikor leesik a mólón várakozó katonáknak, hogy érkezik a repülő és egyszerre mozdulnak.
– A repülős csaták kicsit ingerszegénynek tűnnek. Lehet, hogy a valóságban így néztek ki, de itt valahogy mindig csak azt látjuk, hogy valaki követ valakit.
– Azért valakinek csak meg kell halnia. Milyen lenne ha egy szereplő se halna meg. (A francia csávóra gondolok.)

2017. július 20.

Alligator

Lewis Teague (1980)

Cápa c. mérföldkövet szokták emlegetni példaként, hogy értő szemekben, akár méltó párjára is lehet lelni ebben az állatos horrorban. Nade ki gondolná egy ilyen B-kategóriás izéről, hogy tényleg működik? Muszáj volt utánajárnom.


Én kicsit tovább merek menni. Szerintem ez jobb film. Spielberg naiv butaságai folyton kidobálnak, itt viszont elég visszafogottan, sokáig szinte hihetően sikerül tálalni ezt az amúgy elég nevetséges, a valóságban igen nehezen elképzelhető (értsd: pillanatok alatt lerendezhető) történetet. Tudom, hogy party killer vagyok a béna, felnőttes hozzáállásommal, amikor itt egy véletlenül hormonkezelt, óriás alligátor ámokfutásáról van szó, de ezt sajnos nem vagyok képes levetkőzni.

A lényeg az, hogy nagy meglepetésemre, a történet tényleg szépen meg lett írva. Semmiféle trehányságnak nincs jele, semmilyen téren, senki részéről nem lett fél vállról véve. Ebben a zsánerben ez nem kicsit szokatlan. Az expozíció tehát jó, a bajom onnantól kezdődik, hogy kijön a csatornából a lény. Mit kijön! Kirobban! Muris jelenet és egyben fordulópont is, pedig addig a pontig tényleg a helyén volt minden a színészi játéktől kezdve a dramaturgiáig. Az akciók kicsit bénácskák (pl. a motorcsónakos), ez köszönhető az ócska technikai megvalósításnak, de nem is igen fordítanak megfelelő hangsúlyt arra, hogy a elfedjék ezeket a hiányosságokat. Bevállalják, hogy ezt a szintet tudják, ami így 37 év távlatában nem csoda, hogy gyengécskének tűnik. Viszont ezek után megjelennek a történetbéli aggályok is. Csak pár kiemelés a zavaróakból:
– Brock miért menne egyedül neki az aligátornak? Előtte már egy valag ember hajtotta, meghaltak páran, erre jön ez a pali és mintha le lenne tudva, ráhagyják.
– A nagyon antipatikusra festett polgármester a józan észt teljesen hátrahagyva, hagyja hogy mögé érjen a kroki és nem menekül, hanem minden áron be akar jutni a kocsiba.
– Kiabál (!), csapkod a farkával, hát mindent szétver ez a vandál állat!
– És persze egy ilyen 200 millió éves evolúciós őskövület, mikor, ha nem most kezd el okosodni, amikor embereket kell felfalnia. Mert szintetikus növekedési hormont kapott. Very likely.

Szóval végül sajnos nem sikerül elkerülnie a zsáner zsákutcáját ennek sem. Felesleges nonsense pillanatokkal gyilkolják meg az addig felépített, stabil alapokat. Összességében mégis jónak tudom értékelni, mert mivel az elején a szokatlanul jól sikerült felvezetés tud élvezeti értéket nyújtani, a második felében a gagyi bűnös élvezet késztet többször jóízű mosolygásra. Ha nem vették volna ilyen komolyan magukat a készítők (van pár jópofa poén though), még jobb lehetett volna. Tiszteletadás mellett 6/10.


Miután megtudták, hogy a Brock nevű nagy arcú figurát is felfalta a dög, a férfi lesújtva mondja:
- Ő kereste a bajt.
A nő együttérzésről tanubizonyságot téve hozzábújik:
- Megértem az érzéseid.
A férfi viszont nem gondolja, hogy tényleg értené:
- Ne érts meg ilyen gyorsan!
Hát miféle reakció ez? :D

2017. július 18.

CHIPS

Bukós szakasz
Dex Shepard (2017)

Úgynevezett felkérést kaptam, hogy tekintsem meg ezt a szart vígjáték álnéven terjesztett mozgóképsort. /sóhaj/ Megtettem. /mély sóhaj/ Nem szeretem amikor kiszámíthatónak tűnök és kapásból rá tudják vágni, hogy mi lesz a véleményem, de sajnos aki ismer, ebben az esetben egész biztosan gondolkodás nélkül kitalálja, hogy mi lesz a verdiktem. Hát Istenem, tényleg csak a szokásosat tudom puffogtatni, de mégis milyen nagy meglátása lehetne bárkinek, ezen trágyadombot illetően. Következetlenül, ötletszerűen cselekednek a szereplők, erőltetett a humor, nincs jellemfejlődés, a történet ezer sebből vérzik és minek folytatnám tovább. A nagy számok törvénye alapján pár poén be-betalálgat, de összességében ez az egész nagyon nem stimmel.   3/10



2017. július 17.

Midnight Run

Éjszakai rohanás
Martin Brest (1988)

Miért nem hallottam eddig soha erről a filmről? volume rengeteg

Többszörösen is jogos a kérdés. Klasszikus felütésű buddy movie-ról van szó, ami ráadásul egyben road movie is, szupersztár kaliberű főszereplő szintén pipa, erősen vígjátékra alapozó cselekménye van, ezt kajálják a népek, és mind a kritika, mind a nézők által el vagyon ismerve. Valahogy el kellett volna már jutnia hozzám. Nade így szép a filmkedvelő élete, ha mindig érik meglepetések.


Az úgynevezett buddy movie-k egyik leggyakoribb hibája, hogy magától értetődőnek veszik a két főszereplő barátságának kialakulását. A készítők látják a célt, amit el akarnak érni, csak az oda vezető utat nem járatják végig velünk, és mi meg furán nézünk. Ennek a jelenségnek a kilakulása az első pár referenciapont kialakulása után annak köszönhető, hogy a siker okán másolni akarják a receptet. Aztán újra és újra másolni, újrajátszani akarják. Egy idő után egyre több olyan ember, aki nem a történet iránti szeretetből, hanem a lepényleső betömésének biztosítása érdekében, és így sajnos törvényszerűen torzul a szerkezet. Kimaradnak kulcsmomentumok, vagy éppen az ezekhez vezető út nem kap elég hangsúlyt.

Na ebben a filmben ezzel nincsen probléma. A több mint két órás játékidőben bőven hagynak időt mindennek. Szerencsére a poénok nagy része még mai szemmel is teljesen helyt áll (a visszatérő cigis szuper), a fordulatok (bőven van belőlük) következetesek és szépen működnek. Nincsenek üresjáratok, mindennek van szerepe. A legfontosabb pedig az, hogy De Niro karakterén végig érezni a csapongást, hogy mivel megkedvelte a "társát", nem tudja eldönteni mi tévő legyen. Charles Grodin pedig szépen hozza a visszafogott figurát, aki bár vágyik rá, mégsem akarja túlságosan befolyásolni a másik felet. Összegezve, én remekül szórakoztam. Nem fog senki kedvencévé válni, de hatalmas előny egy valag hasonló filmhez képest, hogy nem rontanak el benne semmit.   7/10


• Nagy kérdés, hogy Martin Brest vajon visszatér e még valaha a Gigli után. Azért elég érdekes filmek vannak a neve mellett (Beverly Hills-i zsaru, Ha eljön Joe Black) ahhoz, hogy csak úgy végleg eltűnjön.

2017. július 13.

Ghost in the Shell

Páncélba zárt szellem
Rupert Sanders (2017)

Nehéz helyzetben vagyok ezzel az izével, mert az eredeti anime nagyon nagy kedvencem. Nade álljunk meg egy szóra... Mégis ki a franc jött ide egy remake-kel? Kérte ezt valaki? Biztos, hogy van erre szükség? Járjuk körbe egy kicsit!

± Néhol, pillanatok erejéig, varázslatosan szép, de javarészt inkább agyoneffektezett, súlytalan művilág. A ruhák és a design is profi, viszont minden részlet gyanús műgonddal, túl aprólékosan kidolgozott. Ilyen módon épp a lényeg, a nagy kép veszik el. Ikonikus, fantáziadús helyszínek és mozzanatok helyett színes, sűrű massza, amit látunk.
± Clint Mansell jó, de nem hagyták eleget játszani. Szabadjára kellett volna engedni és mindenki jobban jár!
– ScarJo pár szájferdítésen kívül semmi érdemit nem tesz hozzá. Mély hangon dörmög, nevetséges komolysággal.
– A filozófiai mélység teljesen kiherélve. Helyette hagyományosan hollywoodra szabott karakterek köré ferdítették el a történetet. Binoche vérszegény Dr. Ouelet-ja még elmegy, de Takeshi Kitano teljesen lényegét vesztett Aramakija fájdalmasan üres és értelmetlen karakter. Az egyetlen valamire való mellékszereplő, az egyébként veszett jól kinéző, Pilou Asbæk-é.


Minél többet gondolkodok rajta, annál jobban bosszant, annál rosszabnak tűnik. A változtatások amiket eszközöltek, egyértelműen gyengítik az eredeti koncepciót. Az ikonikus képeket sem sikerült eredményesen átültetni. A cikk elején feltett kérdések közül az utolsóra egyértelmű választ tudok adni: Semmi szükség nem volt erre a filmre. Nem bánt senkit, de az egyetlen valid értelme, hogy kíváncsivá teheti a nézőjét egy igazi remekmű megnézésére.   4/10

2017. július 12.

Henry: Portrait of a Serial Killer

Henry: Egy sorozatgyilkos portréja
John McNaughton (1986)

+ Maximálisan komolyan vehető, egy deka mellélövés vagy irrealitás felé hajló túlzás sincs benne.
+ Korrajznak tökéletes, a mocskos város bemutatása kíméletlenül őszinte, az amerikai álomból kiszoruló szerencsétlenek kilátástalansága fojtogató.
+ Egyedi, szenvtelen, érzelemmentesen objektív hangvétel.
+ Egészen egyszerű, de tudatos és hatásos zene.
+ Jó ritmusú, feszes vágás.
+ Az erőszakossága még az erre edzett szemeknek is próbatétel. Nem a gore miatt, hanem mert mindent elhiszel.
+ Rooker karrierindító metodektingje lenyűgöző, de a másik két főszereplő amatőrizmusa is mesterien lett irányítva.
+ Egy alaposan körbejárt témáról, közléskényszer okán, kényszerszerűen készült el. Nehéz körülmények között, sokszor improvizációt alkalmazva, valódi filmes múlt hiánya mellett, ösztönösen.
+ Teljesen megérdemelt a kultstátusza. Röpül is a kedvencek közé!   8/10



2017. július 10.

Searching for Bobby Fischer

A bajnok
Steven Zaillian (1993)

Érdekes megfigyelni, hogy eme film rottentomatoes értéke 100%-on áll. Igazából nem is nagyon lehet szembeszállni vele, hiszen ki ne ajánlana egy ilyen ismeretterjesztésre alapuló, gördülékenyenre egyengetett, minden ízében ismerős, korrektül eljátszott figurákkal telepakolt, valóságra épülő felemelkedéstörténetet? (Itt be is csukhatnám a bejegyzést, mert leírtam a filmet...) Mindenesetre ez ragyogóan rávilágít a paradicsomos oldal működési szisztémájának nagy hibájára. Ugyanis törvényszerű, hogy rendre a szépen kivitelezett, középutas zsánerfilmek kapják a legjobb értékeléseket. Holott, a valóságban - egyáltalán nem véletlen módon - egy ilyen középutas, tipikusan tv-be való film, már régen feledésbe merült. (Engem eddig messziről elkerült a létezésének híre.)


Érdekes szempont még, hogy az elkészültét nyilván a '92-es Fischer-Spassky visszavágó inspirálta. Fischert istenítve, az ő népszerűségét meglovagolva, a történet körítéséként felhasználva, kissé ambivalens érzésem támadt, miután beleolvastam Fischer életébe. Elég meredek kijelentései voltak és egészen biztos vagyok benne, hogy pár évvel később ebben a formában ez a film már nem készülhetett volna el. A főszereplő Joshua Waitzkin viszont szintén kivételesen érdekes figura.

A filmmel amúgy tényleg nincs komoly baj. Igazi lélektani mélysége nincs, csak a gyereknevelés felszínét karcolgatja pár kérdésfeltevéssel. Válaszként szokás szerint általános, csöpögős életbölcsességeket ad. (Nagyon köszönöm, biztos sok hasznát fogom venni.) (Nem.) Kicsit bánt, hogy minden szereplő egy ordas nagy sablon, de ennek ellenére is, szerintem érdemes megnézni, mert végül minden összepasszol benne és helyén van a szíve. Ritka eset, mert nem nagy szám, de sikerül szimpátiát ébresztenie azzal, hogy tipikussága ellenére a készítők bölcsek és mértéktartók tudtak maradni. Nem tolták túl semmilyen szempontból, nem lóg ki belőle semmi.   6/10

• Joan Allen a Kristin Scott Thomas-i módon szép. Vonzónak nehezen lehetne mondani, de mégis gyönyőrű.

2017. július 6.

The Birds

Madarak
Alfred Hitchcock (1963)

Az öreg filmekhez való hozzáállásom ismert. Java erre a fontosnak tartott Hitchcock filmre is érvényes, nade semmi sem írható le ilyen egyszerűen! Lecsóba bele!


A fényképezés gyönyörű, viszont, mai szemmel nézve, az effektek technikai megvalósítása egyszerűen gyalázatos. Félelemérzetet még csak távolról sem sikerül elérnie. Éppen ezért, a madarakkal való küzdelem teljesen hatástalan. (Talán nem kell mondanom, hogy milyen fontos szerepet játszik a filmben.) Illetve a vizualitás hatástalanságának mellék-következménye, hogy nem igazán tűnik leküzdhetetlen akadálynak, amit a madarak az adott szituációkban a szereplők elé állítanak. Ehhez hozzáadódik, hogy hollywoodi jó szokáshoz híven, a szereplők ostobán tehetetlenkednek, kinyírva ezzel a maradék suspense-t is. Hogy is mondjam. Elég nehéz lenne a horrort ezekkel az adottságokkal átérezni. Tulajdonképpen nevetségesnek tűnő elvárásnak tűnik számomra.


Főleg a hosszasan építkező expozícióban él a film. A misztérium, magyarán jelen esetben a teljes fogalmatlanság, hellyel-közzel működik és reálisnak is hat. A karakterek és a drámai szál ragyogóan ki lettek dolgozva. Ráérősen, alaposan vezeti be a szereplőket, mindenkinek jut érdemi játékidő és a humor is a helyén van. Abszolút helyeslendő, hogy Hitchcock erre fordította a legtöbb energiát, mert nagyon jól tudja, hogy ez mindennek az alapja. Érdekes, hogy ez a fajta oldschool színészjátszás bár túljtászott és nyilvánvaló, nagyon nézeti magát és komoly élvezeti értékkel is bír. Ezt úgy értem, hogy kvázi nevetséges (főleg a főszereplő, de legkirályabb karakter az anya, aki kb. értelmezhetetlen), de ez nyilvánvaló módon nem egyezik a készítők szándékával, úgyhogy nehéz lenne egyértelmű hozadéknak nyilvánítani.

Összegezve, az én szemszögemből valahogy úgy néz ki, hogy ez a film a madarak nélkül, kizárólag a drámai/vígjáték vonulatra építve, sokkal jobb lehetett volna. Én más területen se komolyan venni, se értékelni nem tudom. Csakhátugye, lehet, hogy nem véletlenül ez a címe.   5/10

+ Sose lesz már ilyen a megvilágítás. Még a nem stúdió is stúdióérzetű, de ezt most valahogy pozitívnak érzem, mert elképesztően szép.

2017. július 5.

Baby Driver

Nyomd, bébi, nyomd
Edgar Wright (2017)

Rettenetesen sajnálom, hogy le kell hűtenem a kedélyeket, de nem, ez a film nem egy rendezői csúcsteljesítmény és távolról sem egyedi alkotás, mint ahogy azt sokan hangoztatni próbálják. Félreértés ne essék, jó film, sőt helyenként kifejezetten felvillanyozó tud lenni, ám mindezek előtt inkább csak egy üde színfolt a lagymatag mainstream felhozatal szürkeségében. Nem lehet elmenni amellett, hogy miközben ragyogóan idézi meg a 90-es évek akciófilmjeinek hangulatát, a végére csupán egy ezekből összeollózott válogatás szolgai másolatának érzetét kelti, a valószerűtlen történetelemek, valamint a következetlen irányba tartó karakterek miatt.


– Jamie Foxx figurája eleinte csak különc vagány, de aztán megőrül és mindenkit kinyír. Főleg olyan embereket, akik halálért biztosan meglakol. Nem veszem be.
– Jon Hamm figurája eleinte egy rossz útra térült, de valójában rendes ember, csak aztán megőrül és minden mindegy alapon vérbeli gonosszá válik. Not likely.
– Kevin Spacey figurája eleinte egy elvtelen, vérprofi bűnöző, de aztán olyan hibát követ el, ami a film eleji énjének még csak eszébe se jutna. Miért?
– Eiza González figurája kiáll egy tucat fegyveres rendőr elé meghalni, egy még korántsem veszett szituációban. Ilyet semmilyen ember nem csinálna...

Azért zavarnak felettébb ezek a sutaságok, mert amúgy a főszereplő Ansel Elgort és a szerelmét játszó Lily James jeleneteiben igazi varázslat rejlik. Jópofa, huncut párbeszédeiket kiváló színészi játékkal adják elő, arra a pár percre, velük együtt, én is újra tini tudtam lenni. Csak sajnos a rengeteg egyéb cullang mellett eléggé elsatnyad ez a szál. Ami helyette kitölti az időt, az közepesen érdekes (félve mondom, de sajnos igaz: súlytalan) akció, zenére koreografálva. Jó a ritmus, de a pörgést a béna, leegyszerűsített karakterek bűnügyi játszadozásával nem sikerül kellően ellensúlyozni és ahogy haladunk előre a történetben, egyre kiszámíthatóbbá és középszerűbbé válik. Az audiovizuális kínálat meg önmagában nem elég, hogy felhőtlen szórakozássá váljon.


Edgar Wright szimpatikus figura, mert jópofa, vicces, pörgős filmeket csinál. Most különösen könnyű együtt érezni vele, mert úgy látszik nagy anyagi sikere lesz és ez komoly fegyvertény a szomorú végkimenetelű Marveles vesszőfutása után. Az üdvrivalgás éppen ezért ilyen hangos, mert ez a film annyira univerzális, közérthető és középre célzott, hogy ezzel nagyjából le is fedi a mindig sértett igazságérzetű geekek szép tagot számláló közösségének javát. Lelkesítő, viszont a rossz hír, hogy ettől még nem lesz jobb film.   7/10

2017. július 4.

Love & Mercy

Szeretet és köszönet
Bill Pohlad (2014)

Bill Pohlad és írói nem kertelnek, nem próbának kísérletezni vagy mást adni, mint amit megszoktunk, ez egy ízig-vérig hollywoodi, zenés, életösszegző dráma. Vállaltan biopic moziként, erősen körbehatárolt lehetőségekkel játszanak. Na nem mintha muszáj lenne az agyonjátszott toposzok köré felhúzni egy élettörténetet, de hát istenem, nem bírnak elszakadni ettől. Nagyon hangsúlyosan hozza a szokásos, megfilmesítéshez ideálisnak tartott, agyonfaragott élet-fordulópontokat és a karakterek is gyanúsan ismerősek. Kérdem én, hát hogy a fenébe lehet az, hogy minden híres embert ugyanolyan gonosz figurák vesznek körül? A viccet félretéve, nem bántó az általánosítás és Brian Wilson életútját átfutva, valószínűleg elég életközeli is amit itt láthatunk. Nagy erénye a filmnek, hogy nem vérzik semmilyen területen, minden szempontból korrektnek mondható. A zenék ügyesen lettek bevezetve és átírva, a montázsok javarészt jól működnek, dramaturgiailag a sablonosság ellenére is átélhető és a színészek is elég jók.


A baj inkább az, hogy túl hosszú és egyoldalú. Épp csak annyit tudunk meg, amit a képünkbe tolnak, és ez sajnos elég kevés. Hol maradnak például a drogok? Párszor szó esik róla, de csak úgy mellékesen. Pedig Wilson hernyózott is és annál azért keményebben tolta, hogy ilyen könnyedén elslisszanjunk felette, miközben az elméje épsége igen fontos szerepet játszik a történetben. Aztán van a végén egy hosszú művészieskedő összeállítás, amikor mindenféle korú énje megjelenik mindeféle korban. Ez a képsor, a már egyébként is hosszú játékidőhöz mérten is túl lett nyújtva, ráadásul abszolút semmilyen kézzel fogható célt nem szolgál, csupán szépnek és sokat mondónak gondolták, pedig egyáltalán nem az. Azt meg még felemlíteni is kínos, hogy az egész koncepciót bizony a 2001: Űrodüsszeiaból nyúlták. Brrrr. Összességében tehát bár néhol bántóan egyszerűsítő és mű, de ismeretterjesztésként elég jól működik. Ajánlható.   6/10


+ Dano és Cusack is jó.
+ Elizabeth Banks csodálatos, úgyhogy több jó szerepet neki!