2016. június 24.

That Thing You Do!

Nyomul a banda
Tom Hanks (1996)

Ez itt, kérem szépen, egy jó kedvre derítő, ártatlan, súlytalan, laza, gördülékenyen haladó, profin és szépen rendezett, konvencionális alapokra és bejáratott sémákra épített, kompromisszumokkal teli és egyben kockázatkerülő, elnagyolt, egyszerű karaktereket felvonultató, mély és valódi érzelmeket csupán a felszínen karcolgató film. Ennek megfelelően se nem emlékezetes, se nem kivételesen jó, sőt, nincs is olyan része a filmnek és a megvalósításnak, melyet külön ki lehetne emelni, mégis remek szórakozás és üdítő élmény. Jópofa, mint Tom Hanks maga, akiről evvel a filmmel kapcsolatban mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy színészként jelentősen tehetségesebb, mint íróként és rendezőként.   6/10



2016. június 23.

Queen of Earth

Kísértő emlékek
Alex Ross Perry (2015)

Nos, az a helyzet, hogy ez egy veszettül lehangoló film. A rövid leírás alapján (Two women who grew up together discover they have drifted apart when they retreat to a lake house together.) a végére komoly tanulságot felvonultató, erős kézben tartott, mondhatni tényleges művészi értékkel bíró értelmiségi drámára számítottam. Ebből elsősorban az igaz, hogy filmként egységes, erősen meghatározott stílus jellemzi.


Furcsa választás, de a legelejétől baljós, néhol rémisztő zene húzza egyre mélyebbre a nézőt. Eleinte nem igen tudtam mire vélni, hogy akkor ebből thriller lesz e vagy merre lyukad ki. Végül aztán ahogy látni lehet, hogy milyen mélyre süllyed a címszereplő, nem marad több kérdés. Ekkor már a zene is egyre kevésbé van jelen, ami jó megoldás a készítők részéről, hiszen a látottak alapból vannak olyan súlyosak, hogy nem kell azon tovább mélyíteni. Viszont az, hogy a legelejétől ennyire erősen rátelepszik a nézőre a film, nem feltétlen jó a kezdeti befogadás szempontjából. A kicsit összekuszált, de koncepció szerint tálalt struktúra ébren tartja a nézőt, minek okán minden időbeli ugrás esetén újra és újra kényszerűen fel kell venni a fonalat és fel kell tenni ugyanazokat a kérdéseket a főszereplők kapcsolatát illetően. Ez a cselekményrendezés mondható akár rendhagyónak is, és mindenképpen üdvözlendő, mert nagyon jól működik. Ehhez persze kell az is, hogy mindkét főszereplő tökéletesen hozza a szerepét, az eltávolodott, egymást már nehezen megértő barátokat. Elizabeth Moss egyszerűen elképesztő, nagyon régen láttam már ilyen hiteles és letaglózó összeomlást.


Egy hétköznapi embert a környezetünkből ilyen szituációban elképzelni, lehet, hogy kicsit elrugaszkodottnak tűnik elsőre, de az a kis plusz információ amit az apáról megtudunk, épp elég ahhoz, hogy egy rejtőző skizofréniát bele lehessen látni és így már mindjárt közelebb kerül a valósághoz. Félelmetes belegondolni, milyen lehet ha valaki így elveszik saját magában. Ha jobban belegondolok, volt instabil ember az én tágabb környezetemben is, valószínűleg sokkal gyakoribb az ilyesmi, mint gondolnánk. Akár betegség akár nem, roppant mód elgondolkodtató az, amit ebben a filmben sikerült ábrázolniuk. Szépen fényképezett, okosan felépített, remekül játszott, viszont kegyetlenül elkedvtelenítő és nehéz nézésű film. Hát mit kell még mondani, hogy mindenki rávetődjön?   7/10

2016. június 22.

Hardcore Henry

Ilya Naishuller (2015)

Nem vártam semmit a filmtől (akciófilmtől sose szoktam), csupán a kíváncsiság hajtott, hogy mit sikerül kihozni ebből a fps nézetes ötletből. Ilyenkor mindig az a legfőbb félelmem, hogy a megvalósítás monomániává válik és maga alá gyűri az egész filmet.


Részben ez sajnos be is igazolódik, mivel a játékidő nagy részét akció tölti ki és akármennyire jól koreografált és látványos akcióról van szó, ekkora mennyiségben monotonná válik. Haragudni azért nem lehet rá, mert tényleg annyira nagy fordulatszámon pörög és annyi remek apró kis ötlet és ütős poén van belezsúfolva ezekbe a jelenetekbe, hogy képtelenség unatkozni rajtuk. Elképesztő mennyiségű vágással és ugrással van megoldva, izgágán ugrabugrál folyamatosan a nagy látószögű kamera, és ennek ellenére mégis kiválóan követhető, átlátható és élvezhető. A nézetnek, magának a történetnek, annak, hogy a főhős nem beszél és a fejünkbe mondott monológoknak köszönhetően játékszerű élményt nyújt. Egy olyan játékét, ami veszettül jól néz ki és amíg az ember játszik vele (nézi) élvezi, aztán gyorsan elfelejti. Attól, hogy fizikára, életszerűségre messziről fittyet hány, nem is lehet másképpen tekinteni rá, csak úgy mint egy laza kikapcsolódásra. Ezzel természetesen nincs semmi baj, viszont a drámai ív hiánya és az egész súlytalansága miatt igazi filmként se lehet tekinteni rá. Olyan mint egy látványos játék-replay. Az biztos, hogy ezt még egyszer már nem lehet eljátszani, ugyanakkor lehetőség a továbbgondolásra bőven lenne. Élvezetes kis érdekesség, én egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Kicsit furcsállom is a főleg negatív fogadtatást.   6/10


+ A Copley halála utáni, lépcsős rakétalődözés szemet párásító tisztelgés a Doom előtt egy magam fajta ősjátékos számára. Még az egyébként szinte végig impozáns cgi-t is félredobták, hogy tökéletes legyen az élmény. ♥

2016. június 14.

Rudy

Mindent a győzelemért!
David Anspaugh (1993)

Érdekes, hogy teljesen feledésbe merült ez a film. Soha az életben nem hallottam róla és igazából nem is emlékszem hogyan bukkantam rá. Igaz, csakugyan semmi eredeti ötletet, újdonságot nem képes felmutatni, és megkockáztatom, hogy ez talán már 1993-ban is így volt. Azonban ha az ember hajlamos rá és késztetést érez egy kis negédes lelki simogatásra és álmodozásra, gond nélkül el lehet ringatózni vele. Pillanatnyi lelki állapotomnak igen jót tett, hogy az utolsó nagyjából húsz percben végig bömbölni kellet, úgyhogy kénytelen vagyok egy pozitív osztályzattal megajándékozni, máskülönben álszentség vétsége mellett kellene vezekelnem.


Ha máskor néztem volna, akár okádhatnékom is támadhatott volna tőle, olyan brutális érzelemmanipuláció megy egészen az első másodperctől kezdve. De hát néha jól esik érzelmeskedni kicsit, így megy ez. Igazából az arányossága, a kedvessége, a súlytalansága és a gördülékenysége miatt válik pozitív értelemben behízelgővé. Hiába sablonos és könnyen kiismerhető (nehéz lenne ennél sablonosabb filmet kitalálni), ezt tudja is magáról és fullban bevállal mindent, nem árul zsákbamacskát. Szégyentelenül az arcunkba tolnak minden meseszerű mozzanatot (másfajta nincs is nagyon a történetben), a legnagyobb segítség ebben pedig a legelejétől sűrűn használt Jerry Goldsmith által szerzett zene. Ez minden amúgy is az egekbe merészkedő érzelmet négyzetre emel és kitárulkozik, mint egy életében először részeg tizenöt éves ficsúr. Az eszem tudja, hogy ez az egész milyen áttetsző és sikamlós, de a szívem meg azt mondja, hogy hagyj egy kicsit élni végre! Hagytam és abban a két órában rettentő jól esett.   7/10


Azért kíváncsi lennék ugyanerre a történetre a valóságban. Pöppet kiábrándító lehet ez után.

2016. június 9.

Nightbreed

Az éjszaka szülöttei
Clive Barker (1990)

A kellemes csalódásként megélt Hellraiser után megnézve ezt, azt hiszem gyorsan be is fejezem a Clive Barkerrel való ismerkedésemet. Abban a filmben még a hibák is mind azért dolgoztak, hogy érdekesebbé és egyedibbé váljon az alkotás. Ha szigorúan nézzük, az a film sem egy jó film, csupán a kora és az esetlensége miatt képes az ember elnézni neki azt, amit ennél már képtelenség. Kuszaság van itt a megvalósítás minden terén, de annyira, hogy belekezdeni sincs kedvem. Nem érdemes foglalkozni vele. Gyermeteg látásmód, éretlen hozzáállás és amatőr megvalósítás (a maszkokat leszámítva).   4/10



2016. június 8.

Midnight Special

Jeff Nichols (2016)

Merész kijelentés, de számomra mostantól ez lesz a holy mother of all kapcsolatteremtő filmek. (Na jó, a Contact is mindig kedvenc marad, de az teljesen más hangvétel.) Felnőtten újráztam pár éve a Harmadik típusú találkozásokat és győztem hüledezni, hogy milyen idejétmúlt és élvezhetetlen. Persze jártam így más filmekkel is. Egyszerűen a 70-es, 80-as, 90-es években használt technika és az akkor még egyetemesen kiforratlan dramaturgia miatt, mára átélhetetlenekké váltak. Főleg egy ilyen realizmusimádónak mint nekem (és azzal a feltétellel, hogy a fősodorhoz tartozó műről van szó, nem pedig egy rendes szerzői-, urambocsá' művészfilmről).


+ Ahogy korábbi filmjeiben, Jeff Nichols ebben is a hollywoodi iskolát követi, de jó szokásához híven teljesen az alapjaitól gondolja újra és építi fel az elképzelését.
+ Végig a realitáshoz közel maradva, tökéletes ritmusérzékkel követik egymást a jelenetek.
+ A családi dráma adja a gerincét a történetnek és sosem esik át a ló túlsó oldalára, földhözragadtan mindig szem előtt tartja a karaktereit, hogy a néző ne tudjon meginogni.
+ Az akciók rövidek, velősek, jól követhetőek és sosem öncélúak.
+ Tökéletes a casting és célravezetően találó momentumokat megragadva, hibátlan színészi játékot láthatunk mindenkitől. Annyira, hogy kiemelni sincs értelme senkit.
+ A képi világ egységes, szinte egyszerű, de mégis gyönyörű, ami nagyban a jól megválasztott helyszíneknek is köszönhető.
+ Visszafogottan használt, de vérprofi a CGI.
+ Ügyesen használt és a nagy elődök stílusa előtt tisztelgő a szerzett zene, persze modern köntösben. Jól szól, amikor kell hatékonyan növeli a feszültséget, de azt is tudja mikor kell csendben maradni.


A hab a tortán pedig az, hogy a tökéletesen felépített dráma mellett hatalmas kíváncsiságot és feszültséget halmoz fel a nézőben, és egyedülálló módon, a legvégén sem okoz csalódást. Ámulatba ejt és elérzékenyít, hiányérzet nélkül megadja azt, amit ígér. Nem lóg ki semmi, az egész egy hihetetlenül izgalmas, rejtélyekkel teli, csodálatos utazás, érzelmi hullámvasúttal, katarzissal meg mindennel együtt. Pont olyan, mint amilyennek gyerekkorunk imádott filmjeit szeretnénk látni ma is. Csakhogy ez sokkal, de sokkal jobb bármelyiknél.   10/10

Szerk.: Na jó, lefokozom (szégyenteljesen), mert valami apró mégiscsak hiányzik. Nem adhatom meg neki a maximumot.   9/10

2016. június 7.

Zootopia

Zootropolis - Állati nagy balhé
Byron Howard, Rich Moore, Jared Bush (2016)

Elsőre ez a film sem tűnt valami szimpatikusnak (dízni-blablabla) és nem is akartam megnézni. A sok pozitív visszajelzés és a lajhárok jelenléte azonban meggyőzött. Nem hiába! Utóbbiak újfent igazolták, hogy kimeríthetetlen humorforrást jelentenek, és az egész film legmulatságosabb jeleneteit szolgáltatják. De egyébként is kifejezetten vicces, viszont ennél sokkal komolyabb érvek is szólnak a megnézése mellett.

9 kreditált íróval és 3 rendezővel azon kivétel, mely megerősíti a szabályt, hogy a nagy produkciós cégek által gyártott, erősen kontroll alatt tartott termékek működésképtelenek. Vagyis működni éppen működgethetnek (lásd Marvel filmek), de az élet, a glitch, ami a valóságosságát, a velejét, az értelmét jelentené az elkészültüknek, az mindig hiányzik ezekből a filmekből. A Zootopia ezen várakozásoknak megfelelően egy rettentő gonddal megmunkált szuperprodukció. Ennek megfelelően varázslatosan rajzolt és animált, de ezúttal maga a történet is hajszálpontosan időzített, körültekintően kidolgozott, finoman ívelt cselekményvezetésű. Mondhatnánk, minden tekintetben grammra kimért, ami egy kicsit túlságosan is tökéletessé teszi és ez bizony már zavaró. Sterillé teszi ez a túlzott odafigyelés, de a témájának aktualitása, az elérni kívánt cél és a megcélzott csoport miatt ezek a hibák abszolút megbocsáthatók. Mindenképpen ajánlott.   7/10


Kötözködésmentes, tényleges negatívumként az irritáló Shakira zenét és a szerzett zene jellegtelenségét lehet még felhozni.

2016. június 6.

Hail, Caesar!

Ave, Cézár!
Ethan Coen, Joel Coen (2016)

Nem pártolom, hogy a stúdió felőli nyomásnak engedve, mindenáron filmet kell készíteni, ha egyszer nem elég jó az anyag. Amíg Woody Allen egy bizonyos szint alá soha nem esik, más bőtermő filmkészítők ezt bajosan tudják teljesíteni. Tudom én, hogy Coenék is nagy tiszteletnek örvendenek, én is nagyon bírom jó pár filmjüket, de ezzel most kicsit felbosszantottak. Zavaros a történet, kapkodó és nem egységes a hangvétel és bár poénok vannak viszonylag szép számmal, inkább csak a helyzetkomikum szintjén működnek, nem összetetten. Valamit végül is mondanak a háború utáni Hollywoodról, de üresen cseng a térben, mert lecsapják a befejezéssel és nem lyukadnak ki semerre.


Jópofán játszanak a mellékszereplők, de Josh Brolin teljesen miscast a szerepére, abszolút lack of ironikus humorérzék, pedig nem olyan nagy az elvárás szerintem. Még az elsőre totál ellenszenves kis Han Solo is sokkal érdekesebben játszik, igaz, az ő szerepe egy valódi jutalomjáték. (Ahogy Clooney-é is.) Az átlagos játékidőt simán lehetett volna nyirbálni, mivel annak teljes töltelékjelenetek. (Pl. ScarJo uszikálása, de igazából az egész jelenléte felesleges.)
Könnyed, ám értelmes szórakozásra számítottam, helyette ásítottam meg bosszankodtam. Dorgáló 4/10.

Nem értem a film alapvetően pozitív kritikai fogadtatását.

2016. június 2.

Hush

Mike Flanagan (2016)

Egy jobban sikerült tucathorrorról van szó. A szokásos köröket nem lefutva, megpróbálok valamit érdemben hozzátenni gondolatilag. (...de nehéz lesz, mert olyan fáradt vagyok, hogy mindjárt leesik a fejem.) Igen, tényleg rendesen felépített, van feszültség, korrekt a megvalósítás, nem lóg ki semmi nagyon zavaró, ezért működik mint horror, mint dráma és intellektuális síkon is értelmezhető. Meg minden. De!

Ha azt akarják elérni, hogy ugyanazt a home invasion formulát (amit már 1000x láttunk), addig tökéletesítgetik, míg végül nem lehet belekötni, akkor jó irányba haladunk. Mert ez talán az egyik legkevésbé kikezdhető példánya a szubkategóriának. Persze mindezt annak tudatában jelentem ki, hogy rendkívül bekorlátozott, kevés mozgástérrel rendelkező cselekményű filmekről beszélünk és tovább szűkíti a kört a hollywoodi típusú dramaturgia is (nehogy érdekes legyen már!). A kérdés amit én fel akarok tenni, igazából teljesen felesleges és értelmetlen, mert ha megpróbálnám megfogalmazni, akkor valami olyasmire lyukadhatnék ki, hogy: Minek készít valaki még egy tucathorrort? Mégis érdekes látni, hogy újra és újra előveszik a témát és jobb esetben tanulva a korábbiak hibáiból, mit sikerül kihozni belőle.


Ezzel a példánnyal konkrétan az a gond, hogy teljes súlytalanságban lebeg. Hiába működik jó ötleteken alapozva és jó ritmusban vágva a cselekmény, hiába átélhető a főhősnő szenvedése, ha nem tudjuk meg, hogy mire megy ki a "játék". A gonosz megjelenésére semmilyen okot nem kapunk, nem derül ki, hogy mit akar és miért, rejtélyként pedig nem működik, mivel tulajdonképpen belekezdenek egy - egyébként a közepesnél is kevésbé érdekes - beteg elme ábrázolásának felépítésébe, aztán közben vége lesz a filmnek. Mondjuk ha ez rendben lenne se válhatna nagy filmmé, de megbánni még ennek ellenére se bántam meg, hogy megnéztem.   6/10

2016. június 1.

Hellraiser

Kísértetház
Clive Barker (1987)

Eddig ez azért maradt ki, mert annak a tipikus gány 80-as évek horrornak nézett ki, amiben maximum pár ijesztés van és béna maszkos figurák meg gyenge dramaturgia, némi fantáziával leöntve. Ehhez képest ebből a felsorolásból majdnem mind igaz, mégis olyan élményt nyújt, amivel idáig nem találkoztam.


Az ijesztés mint hatáselem, gyakorlatilag kiesik, helyette viszont alaposan kidolgozott suspense az alap. In medias res, rövid bevezetés után, egyből bele a lecsóba. Beszédes képekkel ábrázolva kapunk meg gyakorlatilag minden információt, ami egy elég merész vállalkozás, viszont meglepően jól működik. A látomásképekkel való mesélés vagy szappanopera jelleget szokott ölteni, a Cenobite-ok, illetve az alvilág vizualitásánál pedig olcsóságérzetnek kellene kinyírnia az élményt. És valamilyen szinten ezek a hatások tényleg jelen is vannak, de maguk az érzelmek vannak annyira hitelesek és megalapozottak, hogy ezen felül lehessen kerekedni. Más értelmet nyer azzal, hogy nem magyaráz agyon semmit, hanem csak legeltetnünk kell a szemünket és megkapunk mindent. Összességében az élmény inkább érdekes betekintést jelent, közepes mértékben borult elmék vágyaiba és gondolataiba.

Ami miatt nagyszerűvé mégsem válik, az a borzalmas színészi játék. A Juliát alakító Clare Higgins az egyedüli, akiben izgalom lakozik. Igazából csak az ő karaktere van rendesen kifejtve is, szóval ez nem csoda. Az ő 80-as évek feje ellenére mégis vonzó külseje és a piszkos, bűnös gondolatai már magában tartogatnak annyi izgalmat, hogy felkeltse az érdeklődést. Ahley Laurence (Kirsty) az elfogadható szint alatt, a többiek meg csak simán semmilyenek.


Engem, bevallom, eléggé meglepett a film, mivel nem számítottam jó élményre. Majd 30 év távlatából a kreálmányok se tűnnek bénának, ugyanakkor maga a film technikai megvalósítása (főleg a vágás) és a mára ódivatú, retro hatást keltő dramaturgia azért ront némileg az élményen. Kedvenc nem lesz, de egész egyedi élmény és általa kíváncsi lettem Barker többi munkájára.   7/10