2016. június 22.

Hardcore Henry

Ilya Naishuller (2015)

Nem vártam semmit a filmtől (akciófilmtől sose szoktam), csupán a kíváncsiság hajtott, hogy mit sikerül kihozni ebből a fps nézetes ötletből. Ilyenkor mindig az a legfőbb félelmem, hogy a megvalósítás monomániává válik és maga alá gyűri az egész filmet.


Részben ez sajnos be is igazolódik, mivel a játékidő nagy részét akció tölti ki és akármennyire jól koreografált és látványos akcióról van szó, ekkora mennyiségben monotonná válik. Haragudni azért nem lehet rá, mert tényleg annyira nagy fordulatszámon pörög és annyi remek apró kis ötlet és ütős poén van belezsúfolva ezekbe a jelenetekbe, hogy képtelenség unatkozni rajtuk. Elképesztő mennyiségű vágással és ugrással van megoldva, izgágán ugrabugrál folyamatosan a nagy látószögű kamera, és ennek ellenére mégis kiválóan követhető, átlátható és élvezhető. A nézetnek, magának a történetnek, annak, hogy a főhős nem beszél és a fejünkbe mondott monológoknak köszönhetően játékszerű élményt nyújt. Egy olyan játékét, ami veszettül jól néz ki és amíg az ember játszik vele (nézi) élvezi, aztán gyorsan elfelejti. Attól, hogy fizikára, életszerűségre messziről fittyet hány, nem is lehet másképpen tekinteni rá, csak úgy mint egy laza kikapcsolódásra. Ezzel természetesen nincs semmi baj, viszont a drámai ív hiánya és az egész súlytalansága miatt igazi filmként se lehet tekinteni rá. Olyan mint egy látványos játék-replay. Az biztos, hogy ezt még egyszer már nem lehet eljátszani, ugyanakkor lehetőség a továbbgondolásra bőven lenne. Élvezetes kis érdekesség, én egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Kicsit furcsállom is a főleg negatív fogadtatást.   6/10


+ A Copley halála utáni, lépcsős rakétalődözés szemet párásító tisztelgés a Doom előtt egy magam fajta ősjátékos számára. Még az egyébként szinte végig impozáns cgi-t is félredobták, hogy tökéletes legyen az élmény. ♥

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése