Rudy
Mindent a győzelemért!
David Anspaugh (1993)
Érdekes, hogy teljesen feledésbe merült ez a film. Soha az életben nem hallottam róla és igazából nem is emlékszem hogyan bukkantam rá. Igaz, csakugyan semmi eredeti ötletet, újdonságot nem képes felmutatni, és megkockáztatom, hogy ez talán már 1993-ban is így volt. Azonban ha az ember hajlamos rá és késztetést érez egy kis negédes lelki simogatásra és álmodozásra, gond nélkül el lehet ringatózni vele. Pillanatnyi lelki állapotomnak igen jót tett, hogy az utolsó nagyjából húsz percben végig bömbölni kellet, úgyhogy kénytelen vagyok egy pozitív osztályzattal megajándékozni, máskülönben álszentség vétsége mellett kellene vezekelnem.
Ha máskor néztem volna, akár okádhatnékom is támadhatott volna tőle, olyan brutális érzelemmanipuláció megy egészen az első másodperctől kezdve. De hát néha jól esik érzelmeskedni kicsit, így megy ez. Igazából az arányossága, a kedvessége, a súlytalansága és a gördülékenysége miatt válik pozitív értelemben behízelgővé. Hiába sablonos és könnyen kiismerhető (nehéz lenne ennél sablonosabb filmet kitalálni), ezt tudja is magáról és fullban bevállal mindent, nem árul zsákbamacskát. Szégyentelenül az arcunkba tolnak minden meseszerű mozzanatot (másfajta nincs is nagyon a történetben), a legnagyobb segítség ebben pedig a legelejétől sűrűn használt Jerry Goldsmith által szerzett zene. Ez minden amúgy is az egekbe merészkedő érzelmet négyzetre emel és kitárulkozik, mint egy életében először részeg tizenöt éves ficsúr. Az eszem tudja, hogy ez az egész milyen áttetsző és sikamlós, de a szívem meg azt mondja, hogy hagyj egy kicsit élni végre! Hagytam és abban a két órában rettentő jól esett. 7/10
Azért kíváncsi lennék ugyanerre a történetre a valóságban. Pöppet kiábrándító lehet ez után.
David Anspaugh (1993)
Érdekes, hogy teljesen feledésbe merült ez a film. Soha az életben nem hallottam róla és igazából nem is emlékszem hogyan bukkantam rá. Igaz, csakugyan semmi eredeti ötletet, újdonságot nem képes felmutatni, és megkockáztatom, hogy ez talán már 1993-ban is így volt. Azonban ha az ember hajlamos rá és késztetést érez egy kis negédes lelki simogatásra és álmodozásra, gond nélkül el lehet ringatózni vele. Pillanatnyi lelki állapotomnak igen jót tett, hogy az utolsó nagyjából húsz percben végig bömbölni kellet, úgyhogy kénytelen vagyok egy pozitív osztályzattal megajándékozni, máskülönben álszentség vétsége mellett kellene vezekelnem.
Ha máskor néztem volna, akár okádhatnékom is támadhatott volna tőle, olyan brutális érzelemmanipuláció megy egészen az első másodperctől kezdve. De hát néha jól esik érzelmeskedni kicsit, így megy ez. Igazából az arányossága, a kedvessége, a súlytalansága és a gördülékenysége miatt válik pozitív értelemben behízelgővé. Hiába sablonos és könnyen kiismerhető (nehéz lenne ennél sablonosabb filmet kitalálni), ezt tudja is magáról és fullban bevállal mindent, nem árul zsákbamacskát. Szégyentelenül az arcunkba tolnak minden meseszerű mozzanatot (másfajta nincs is nagyon a történetben), a legnagyobb segítség ebben pedig a legelejétől sűrűn használt Jerry Goldsmith által szerzett zene. Ez minden amúgy is az egekbe merészkedő érzelmet négyzetre emel és kitárulkozik, mint egy életében először részeg tizenöt éves ficsúr. Az eszem tudja, hogy ez az egész milyen áttetsző és sikamlós, de a szívem meg azt mondja, hogy hagyj egy kicsit élni végre! Hagytam és abban a két órában rettentő jól esett. 7/10
Azért kíváncsi lennék ugyanerre a történetre a valóságban. Pöppet kiábrándító lehet ez után.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése