2016. június 2.

Hush

Mike Flanagan (2016)

Egy jobban sikerült tucathorrorról van szó. A szokásos köröket nem lefutva, megpróbálok valamit érdemben hozzátenni gondolatilag. (...de nehéz lesz, mert olyan fáradt vagyok, hogy mindjárt leesik a fejem.) Igen, tényleg rendesen felépített, van feszültség, korrekt a megvalósítás, nem lóg ki semmi nagyon zavaró, ezért működik mint horror, mint dráma és intellektuális síkon is értelmezhető. Meg minden. De!

Ha azt akarják elérni, hogy ugyanazt a home invasion formulát (amit már 1000x láttunk), addig tökéletesítgetik, míg végül nem lehet belekötni, akkor jó irányba haladunk. Mert ez talán az egyik legkevésbé kikezdhető példánya a szubkategóriának. Persze mindezt annak tudatában jelentem ki, hogy rendkívül bekorlátozott, kevés mozgástérrel rendelkező cselekményű filmekről beszélünk és tovább szűkíti a kört a hollywoodi típusú dramaturgia is (nehogy érdekes legyen már!). A kérdés amit én fel akarok tenni, igazából teljesen felesleges és értelmetlen, mert ha megpróbálnám megfogalmazni, akkor valami olyasmire lyukadhatnék ki, hogy: Minek készít valaki még egy tucathorrort? Mégis érdekes látni, hogy újra és újra előveszik a témát és jobb esetben tanulva a korábbiak hibáiból, mit sikerül kihozni belőle.


Ezzel a példánnyal konkrétan az a gond, hogy teljes súlytalanságban lebeg. Hiába működik jó ötleteken alapozva és jó ritmusban vágva a cselekmény, hiába átélhető a főhősnő szenvedése, ha nem tudjuk meg, hogy mire megy ki a "játék". A gonosz megjelenésére semmilyen okot nem kapunk, nem derül ki, hogy mit akar és miért, rejtélyként pedig nem működik, mivel tulajdonképpen belekezdenek egy - egyébként a közepesnél is kevésbé érdekes - beteg elme ábrázolásának felépítésébe, aztán közben vége lesz a filmnek. Mondjuk ha ez rendben lenne se válhatna nagy filmmé, de megbánni még ennek ellenére se bántam meg, hogy megnéztem.   6/10

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése