2014. március 31.

The Secret Life of Walter Mitty

Walter Mitty titkos élete
Ben Stiller (2013)

Annak ellenére, hogy egyszerű és szájbarágósan didaktikus, kedves, ártatlan és szimpatikus produkció. Ben Stiller humora csak néha megy túl az indokoltság határán, bár éppen az is lehet, hogy jobban szabadjára ereszthette volna magát, mert a film gyengébb pontjai a Kristen Wiiggel közös, klasszikus férfi-női, egymást keresgélő jelenetek. Ezek semmiféle érdekességgel nem szolgálnak, ugorjuk át, ezt már százszor láttam érzést keltenek. A részeg karaokes muki Grönlandon és az izlandi tájak viszik a prímet, én meg azt mondom ez már csak így megy (hahaha). Ha nem lenne ilyen jól fényképezve vagy ha nem lenne benne Major Tom, akkor könnyen negatívba fordult volna az élmény.   6/10


Ha egy ilyen film 7,5 ponton áll imdb-n, szerintem be is csukhatják a pontozásukat. Ráadásul ez még nem is durva példa.


2014. március 27.

Ravenous

Farkaséhség
Antonia Bird (1999)

A történet és ez a lelkes írás alapján, én egy zsigeri, borzongató filmet képzeltem el. Ahol e rövidke idő alatt, sikerül belelátni az emberi lélek egyik legsötétebb bugyrába, ahonnan a végével megkönnyebbülve térek vissza unalmas, hétköznapi életem egyszerűségébe. Aztán amit kaptam az egy elszigetelt kisközösség köpönyegforgatók általi szétrombolása, de mindenekelőtt a misztikus, szupererővel kecsegtető kannibalizmus enyhén poénra vett problematikája. A várt borzongásnak nyoma sincs. Noha nyilvánvaló, hogy a szándék sem az volt, hogy komolyan vegyük (erre főleg a zene könnyedségéből merek következtetni), ám erre így összességében én egyáltalán nem lettem volna kíváncsi, ha tudom előre, hogy mi vár rám. Viszont ha már nekiláttam, végignéztem. Van egy igen sajátos hangvétele, ehhez nem fér kétség. De nem tetszik. Ezen meg nincs mit csavarni. Egyébként el tudom képzelni, hogy ez a fajta különlegesség valakinek imponál.   5/10


Damon Albarnt és Michael Nymant egyenként is nagyra tartom. Most kiderült, hogy együtt is igen impozáns és különleges zenét alkotnak. Viszont annyira idegenül hat, annyira nem illeszkedik bele a világba, hogy megdöbbentő.

2014. március 26.

August: Osage County

Augusztus Oklahomában
John Wells (2013)

Ha egészében nézem a produkciót, azt kell mondanom, hogy sok. Úgy mindenből egy picit. Nehéz komolyan venni, amikor ilyen elvetemülten és indokolatlanul kegyetlenül bánnak egymással a családtagok. Működhetne ez, mondjuk egy dán dogma filmben vagy egy román hiperrealista drámában, ahol a realitás talajától egy centire se emelkednek el a játékidő egészében. De egy amerikai típusú, túljátszott, végletekig fokozott műben ez nagyon sok. Feszegeti a határait, ha úgy tetszik. A testvérek közötti nemi kapcsolat, az alkoholizmus, a drogfüggőség, a családon belüli zabigyerek (sorolni is nehéz, tényleg) együtt igen nehezen emészthető. A kevesebb talán több lett volna. Ami miatt mégis élményszámba megy, az a top kategóriás színjátszás. Értelmetlen lenne kiemelni bárkit is (na jó talán Julianne Nicholsont mégis; őt nem ismertem idáig), mert milliméter pontosan a helyén van az összes arcrezdülés. Mindenkié. Ez igen r.i.t.k.a. Még Julia Roberts se idegesített! (Szokott.) Ha valamiért, hát ezért nagyon érdemes megnézni.   7/10


Egyébként a nyilvánvaló értelmezés mellet egyben egy remek útmutatónak is használható jó és rossz érveléshez veszekedés idejére, illetve fel lehet használni karaktertanulmány-készítési alapanyagnak.

2014. március 25.

L'eau froide

Üres lap
Olivier Assayas (1994)

Az internet kora előtt még nem volt mindenki olyan okos, mint ma. Akkoriban lelkileg tisztábbak, csiszolatlanabbak, öntudatosabbak voltak az emberek. Amit meg kellett tenniük, megtették. Ma sokkal bővebb a komfortzónánk, nehezebb feladni a kényelmünket. A hiperrealista, hamisítatlanul francia filmben, a haragban a világgal életérzés egyesül a kamasz elszántsággal és lelkesedéssel.
Nem mindenkinek van hely a társadalomban, van aki egyszerűen rossz időben születik. Aztán ebből ugyan nem derül ki (van egy kvázi folytatása a történetnek), de lehet hogy az egészből nem is lesz semmi. Még mindent "jóvá" lehet tenni. Ha valamire, hát erre nagyon illik az élet-szagú kifejezés.   7/10



2014. március 24.

The Counselor

A jogász
Ridley Scott (2013)

Szabályos gyűlöletkampánynak tűnik így utólag, ami ezzel a jobb sorsra érdemes filmmel történt. Gondolom jelentős köze van ahhoz, hogy a bizonyos rendező urat Ridley Scottnak hívják. Neki köztudottan nem makulátlan a filmográfiája, viszont amikor beletalál, akkor nagyon betalál. Így könnyű a maradékot lehúzni. A krittyókat olvasva, borzalmasan félreértett darab és ez leginkább az előítéleteknek köszönhető. Ha eleve úgy áll neki az ember, ha mindenhonnan az értetlenkedés ömlik a neten, ha olyan kontraverzális film után jön mint a Prometheus, ember legyen a talpán aki üres fejjel tud leülni megnézni.


A drogos ügyletek történeteivel, ezekből készült filmekkel Dunát lehet rekeszteni. Nincs semmi különös ebben sem, McCarthy más pályán játszik. Ez az első saját forgatókönyve, de nem látszik meg rajta. Szokni kell a furcsa stílust, ugyanakkor meg kell jegyezni: nem árul zsákbamacskát. Egyből az első jelenetben megnyilatkozik. Itt kurvára nem azt kapod, amit vársz. A jelenetek mozgatórugói a beszélgetések, és ezek a beszélgetések természetesen nem szokványos beszélgetések. Eleinte nehezen kivehető miről folyik a diskurzus, de miután nagyjából képbe kerülünk a szerepekkel, látni lehet, hogy kit mi mozgat. Magyarázatok nélkül, a témát távolról szemlélve, csak filozofikusan értelmezhető. Kicsit olyan mintha utólag, újrajátszva, ám a választás lehetőségétől megfosztva elmélkednének. Arról beszélnek, ami az embernek később, újragondolva jut csak az eszébe.


Lehet ezt nem szeretni, de értetlenül állok az egyöntetű negatív fogadtatás előtt. Amit én láttam, az jóval több, mint amire számítottam. Egy kegyetlen világba enged betekintést, ahol nagy pénzekkel játszanak, nagy kockázattal és előbb veszted el a fejed, mintsem hogy rájönnél, mit tehettél volna ellene. Mindezt úgy teszi, hogy nem rág semmit a szádba, hanem elgondolkodtat. Mit és miért csinál az ember, specifikusan a szereplők mit és miért csinálhattak. Csak körvonalakat kapunk. Egy más szemszöget, más szempontokat. És nem ez az amiért minden filmkedvelő sír? Most megkaptuk. Hihetetlenül élő, a szemet mágnesként vonzó alakításokkal, gyönyörű képekkel. Ha így állunk hozzá, nem érdemeljük meg az ilyen mesterműveket.   8/10


Brad Pitt. Brad Pitt már megint Brad Pitt. Még mindig saját magát játssza és én még mindig nem bánom, mert kurva jól csinálja.
Cameron Diazt ki nem állhatom, de amit itt művel az előtt le a kalappal. Még sosem láttam ilyen jónak. Minden férfiember rémálma egy ilyen céltudatos, érzelemmentes, álnok kígyó, akinek ráadásul hatalom is van a kezében. Futva menekülni előle amíg lehet!
– Fassbender nem tud hibázni. P.S.H. halála után Joaquin Phoenix vette át a trónt. A karfán ott ül Daniel Day-Lewis és Fassbender, Christian Bale mellettük. Vagy valami ilyesmi.

2014. március 21.

Cheap Thrills

E.L. Katz (2013)

Két fickó, akik már vagy öt éve nem látták egymást, véletlenül összefutnak egy krimóban. Mindkettő lepukkant. Az egyik behajtóként dolgozik és nincs családja, a másiknak van egy gyönyörű felesége és egy kisgyereke, de aznap vesztette el az állását és hét napja van hogy kiperkálja a lakbért, különben irány az utca. Összefutnak egy különös házaspárral, akik az ifjú feleség születésnapját ünneplik. Elsőre az jön le róluk, hogy míg a nő a világon legjobban unatkozó ember, addig a hímtag próbál mindent megtenni, hogy kedvese kedvében járjon. Magát droggal pörgeti, a környezetét meg pénzzel tömi. "Aki először megissza ezt a feles tequilát, kap 50 dollárt". Innen indul az egész. "200 dollár annak, aki rácsap annak a nőnek a fenekére!" A tét egyre növekszik, a két cimbora egyre illumináltabb, egyre messzebb mennek a versengésben és egyre jobban lealacsonyodnak.


Lehet, hogy hatásvadász, de roppant célravezető és egyszer sem esik indokolatlan túlzásokba. Végig kordában tartja az így is kellően meghökkentő őrületet és abszolút fent tudja tartani a - működéshez elengedhetetlen - realitásérzetet. Az a ritka eset, amikor a brutalitás nem egyszerű eszköz a hatáskeltésre, hanem csupán figyelemfelkeltés, hogy erős kontraszttal rávilágítson mondanivalójára, a civilizált ember gyarló mivoltára. Egyszerre ledöbbentő, vicces és fájdalmasan letaglózó. Szép ívvel szerkesztett. Ahogy a fogadások tétje növekszik, fordítottan arányosan alacsonyodnak mind lejjebb és lejjebb. A végére, mint veszekedő gyerekek, mint primitív ösztönlények állnak a szemünk előtt.
Az utolsó képkockákkal és a versengést irányító házaspár élesen elkülönülő viselkedésével, olyan, mintha egy kísérletet próbálna bemutatni E.L. Katz. Lehet, hogy fikció, lehet, hogy túlpörgetett, de amit el akart érni vele, azt maradéktalanul elérte. A kevesebb, mint másfél órában, kifordítja a nézőt a mindennapok természetes gátlásosságából és egy roppant érdekes kérdést tesz fel: Vajon tényleg ilyen közel vagyunk a bennünk lakozó primitívséghez?   8/10

2014. március 19.

Magic Magic

Sebastián Silva (2013)

Nagyot fogok mondani. Szerintem ez az utóbbi idők egyik legfontosabb mainstream filmje. Hogy miért érdemel kiemelt figyelmet? Mert a határon táncol. Az mindig jó, ha valami a határon táncol...
Stílusokat kever, a végeredmény pedig olyasmi, ami újdonságnak mondható. Megjegyzem úgy, hogy nem történik benne semmi, amit még nem láthattunk máshol. Elindul a sablonos fiatalok elmennek egy hétre az elhagyatott házba témából, aztán kíméletlenül magadra hagy. Nem szól, hogy itt nem erre kell számítani, hanem türelmesen kivár, beetet és szép folyamatosan adagol. A lenézésre sarkalló kezdés után arra lehet számítani, hogy jönnek a klisék, a szokásos indokolatlan durvaságok, ám ehelyett - kimondhatatlanul jelentőségteljes pártfogást sugárzó tekintetem mellett - valószínűtlenül izgalmas irányba indul el. A különbség csupán annyi, hogy nincs benne a miért és a hogyan. Nem tudod elítélni, el kell fogadni, hogy ez így történik és kész. Fogózkodókra innentől ne is számíts, csupa kérdés marad, csak semmi kijelentő mód.


Fontos erénye, hogy nehéz eldönteni mit gondol komolyan és mit nem. Ebben kiemelten jelentős szerepe van az ultraérdekes figurát alakító Michael Cera-nak és a - természetesen ismét meztelen - Juno Temple-nek. A többi szereplő is hozza az elvárható szintet, de Emily Browning nekem kicsit unalmas, Agustín Silva meg szürke egér. Ha már a részleteknél tartok, az érdekes torzításokkal játszó remek fényképezés és a drone-os zene illeszkedik a film különlegességéhez, a The Knife szám meg soha jobb helyen, mint egy hipnotizálva magát kelletve táncoló lány enyhén szürreális jelenetében.
Sajnos azért nem kifogástalan az örömöm, mert nem sikerül teljesen kiaknázni a filmben rejlő lehetőségeket. Talán kicsit bátrabbnak kellett volna lenni, jobban eltávolodni, tovább elmenni. Újranézésre azonban feltétlen alkalmas. Felkészülten talán jobban kijönnek a részletek. Nem ez lenne az első alkalom, ha többszöri nézésre derül ki, hogy egy igazi remekmű. A kellő figyelmet sajnos már biztos nem kapja meg, de én tartom magam ahhoz, hogy ez fent fog maradni. Az ilyen filmek mindig megtalálják a helyüket. A tapasztalat szerint inkább utóbb, mint előbb.   7/10

Szerk. 2017.11.13.: Annyiszor jut eszembe ez a film és annyiszor nézegetek bele, hogy nem tudom nem felfele fokozni. Újrázni is kéne. Nagyon erős atmoszférájú, rabul ejtően enigmatikus, nagyon elemi film.   8/10

Night Moves

A döntés éjszakája
Arthur Penn (1975)

Családi gondokkal tarkított, egyszerűnek tűnő, de később persze jól összekuszálódó nyomozás, csábítás több fronton, feszültség és akció, amire hatalmas súllyal nyomja rá bélyegét a hippi utánérzés. Furcsán szabad és közben (mára) mégis konzervatívnak tűnik az érzelemvilág. Nem lehet másképp értelmezni, mint 70-es évekbeli filmként. Nagyon laza, sose lehet tudni merre tart és meddig mer elmenni. Mint ilyen, soha jobbat egy filmkedvelőnek. A meglepetés esélye, a kiszámíthatatlanság mindig jót tesz az élménynek.
Távoli, az azóta eltelt idő és a világ változásai miatt, viszont mégis nagyon közeli, mert olyan mintha hús-vér embereket látnék. Biztos távol áll az akkori valóságtól, de talán nem annyira mint a mai filmek a jelen valóságától. Koromnál fogva én el tudom képzelni, hogy akkoriban ilyen lehetett. Egy ilyen kis érdekességre nem lehet haragudni.   6/10



2014. március 18.

I Am Legend

Legenda vagyok
Francis Lawrence (2007)

Will Smith ahogy kinőtt a jópofa, bolondos szerepekből, úgy vesztette el a hitelességét a szememben. Remek példa arra, hogy milyen az, amikor valaki nem tud magával mit kezdeni a filmvásznon felnőttként. Végig azt érzem, hogy csak azt csinálja amit elvárnak tőle. Ő Will Smith, a híres, gazdag filmszínész (zenész!), aki benne van a tévében és úgy teszi-veszi magát, mint ahogy más híres emberek szokták tenni-venni magukat nagyon hasonló, szemtelenül drága filmekben. Egy apró mozzanata nincs ami emberi lenne, csak felvett ál-érzelmek az univerzális, de agyonhasznált filmeszköztárból.
Ha már az emberinél tartunk, itt vannak még az alacsony kidolgozottságú cgi zombik is. Semmi félelmetes nincs bennük. Olyan mintha valami számítógépes játék lenne, így súlyát veszti a fenyegetettség érzése, feszültségnek nyoma sincs. Ezek pöppet fontosak volnának egy ilyen film esetében, de tovább rontja a helyzetet, hogy jó szokás szerint sokáig húzzák, míg meglátjuk az első példányt, így a hatás még lelombozóbb.


1954-ben elkészült egy - állítólag - hatásos novella. 1964-ben és 1971-ben leforgattak belőle két filmet. Aztán a Warner Bros. 1995-ben idejét látta leporolni a témát és nekilátott az új, modern, szebb, jobb, látványosabb verziónak. Átgyúrták a forgatókönyvet aktuálisabbra (rák elleni vakcina mellékhatása, ahaa!), találtak egy ígéretes rendezőt (Ridley Scott, Michael Bay, Guillermo del Toro után) és 2007-re, rengeteg munkával a hátuk mögött végre megcsinálták. A végeredmény egy oltári nagy baklövés amiben játékzombik ijesztgetik a ruhabábukkal beszélgető MacGyvert. Aki nem mellesleg megint megcsinálja az összes ostobaságot amit ép eszű ember nem tenne meg. Csak tudnám, hogy a többi ember milyen okos lehetett, ha ő az egyedüli aki életben maradt?!   4/10

2014. március 17.

En Solitaire

Fordulópont
Christophe Offenstein (2013)

Na. Most akkor mi a lényeg? Megpróbálom összeszedni:
– Az elképesztő teljesítmény?
Sorozatos érzelmi és fizikai megpróbáltatások után mégis valahogy első lesz. Rendben, ezen meg is hatódnék, ha néhány homlokráncolás és gyors kurblitekergetés mellett látnék egyéb erőfeszítést is tőle. Illetve az se lenne rossz, ha látni lehetne az ellenfelekből valamit. Hogy kinek mivel kell megküzdenie, hogy milyen lúzerek ezek, ha már egyszer ez a "pótjátékos" ilyen körülmények között nyerni képes. Nem érezni a súlyát az eredményének.
– Vagy az érzelmi háttér a fontos?
A barátnője és a lánya közti kapcsolat egyik pillanatról a másikra változik tragikusból ideálissá.
A mentora hiába utazik x ezer kilométert repülővel, majd keresi meg motorcsónakkal (hogy segítsen neki), miután célba ér, egyből a nyakába borul.
Minekután nem halad át a célvonalon (diszkvalifikációval jár) és előhozza a gyereket (diszkvalifikációval jár), a nép még jobban örül a sikerének. Miééért?
Jól érzem, hogy itt kimaradtak az indokoltságot bemutató (és ezzel az értelmezést elősegítő) fontos részletek?
– Vagy ez az egész egy hatalmas kommunikációs marketing?
A film nagy része azzal telik, hogy a főhősnek csörög valamilyen eszköze, elmegy érte és beszél. Sima telefon, videotelefon, tablet, érintőképernyő... Kik pénzelték ezt a filmet?


Minden benne van, jobban mondva, mindenből van benne, ami egy izgalmas, drámai sportfilmhez kell. Mégsem áll össze, mert nincs kohézió az egyes részek között. Emelkedett akar lenni, de a vonósok szólamai üresen csengnek, mikor nem látom, hogy miért nagy dolog amit elért, kit győzött le, vagy hogy mit miért csinált. Rengeteget kellett volna még gyúrni ezen. A fantasztikus minőségű fényképezés (hullámok!) miatt megkapja az 5/10-et.

2014. március 13.

Dallas Buyers Club

Mielőtt meghaltam
Jean-Marc Vallée (2013)

Elsőre nekem is az undorítóan ripacskodó buzik meg az alapból rettentő lelombozó aids téma jutott eszembe. Aztán letöltöttem, megátalkodott módon belepörgettem néhány helyen és Matthew meggyőzött, hogy ezt látnom kell. Nem tudom mi történt ezzel az emberrel (tudom ám!), de tartsa meg a jó szokását és maradjon meg a normális filmeknél. Mióta 2008-ban megszületett az első gyereke, csak érdekes szerepeket vállal és kurvajó alakításai vannak. Menjen mindenki gyereket csinálni!
De ez a Mud, a Gyilkos Joe meg a Wall Street farkasa után már nem meglepetés. Hanem Jared Leto visszatérése! A 30 Seconds to Marsban való tinibálványkodás (szerencsétlenkedés) után, és négy évvel a művi Mr. Nobody után, szerintem senki nem adott volna egy lyukas garast azért, hogy egy ilyen kényes (buzi, drogos, aids-es transzvesztita) szerepben hiteles lesz. És nemcsak hogy hiteles, muszáj tapadva figyelni a viselkedését. Semmi hivalkodás, semmi rájátszás, csak csupasz emberi megnyilvánulások. Nem találok szavakat.


A film nagy erénye, hogy sikerül annyira lecsupaszítani a cselekményt, hogy ezzel teljesen a középpontban állítja a főszereplőket. Szinte végig zene nélkül, természetesen célravezető fényképezéssel, az ő játékukon múlik minden. És ők nem haboznak komoly drámát csinálni. Ritka az, amikor egy amerikai film ennyire állásfoglalás nélkül kerül a szemünk elé. Gondoljon mindenki amit akar a gyógyszeriparról, de amit itt lát, az nagyon közel áll a valósághoz és ez megrémít. "Csak egészség legyen." Mindenki unja, amikor nagypapa könnyes szemmel ötszázadszorra mondja. Mégis mennyire igaza van. Ki tudja, hogy milyen emberek kezébe kerül a sorsunk, ha ilyen kiszolgáltatottak leszünk.
Nincs ugyan a legjobbak között és ne tántorítson el senkit az Oscar-vadásznak tűnő fizikai átalakulás se, ez egy kötelezően megtekintendő film.   7/10

2014. március 12.

Out of the Furnace

Scott Cooper (2013)

Mostanában valahogy nincs energiám nehezebb filmeket nézni. Egy jobb pillanatomban akár végigpörgetve is elegem lett volna ebből. A végső kérdés az, hogy kellett e nekünk ez a film? Mutat e bármi újat? Jobban csinálja e mint az elődök? Mit kapunk tőle tulajdonképpen?
– Egy újabb bosszút szentesítő, tucatdrámát. Az amerikai film nem bír elszakadni a kérdéstől, ez az amit nem szeretek Tarantinoban sem.
– Azt, hogy nagyon jó színészek, szép képeken próbálnak valami lelket önteni a nagy ürességbe.
+ Technikailag vérprofi munkát. Szinte érzem a koszos ruhájuk szagát. Ha valamiben, hát az atmoszférateremtésben tényleg nagyon jó.
– Feltűnően ötlettelen és unalmas zenét. Mennyit segített volna egy bevállalós, extrém hangorgia?! (Sokat)
– De mindenekelőtt, rengeteg kérdést:
Miért öli meg egy rengeteg piszkos ügyben érdekelt, nagy hatalmú, kemény legény az adósát? Hát nem az lenne az érdeke, hogy addig szopassa amíg tejelni nem tud?
Miért öli meg végül Bale az ipsét? Nem látok bele a fejébe, nem sikerül átadni, hogy miért. Tudom előre, hogy meg fogja tenni, de nem azért mert megértettem a miértjét, hanem azért mert ez egy egyszerű klisé. Meg kell tennie és kész, hiszen korábban a többi filmben is megtették. Gyerekkori fakósított, felgyorsított képeket bevágni? Na ne már... Nem érdemli meg, de az erényei miatt egyszer nézhetőnek minősítem.  5/10



2014. március 11.

Frances Ha

Noah Baumbach (2012)

Na de vajon miért fekete-fehér? Gondolkodtam rajta, de nem látom értelmét. A szememben olyan, mintha csupán különlegesnek akarna tűnni. Stílusában ugyanaz a modern, túlzóan neurotikus, a városi jólétben élők - ki kell mondanom - first world promlemjeivel foglalkozó dráma-szerűség. A mindenható imdb azt mondja: "Baumbach shot the movie in black and white to 'boil it down to its barest bones' and create an immediate 'history' and 'a kind of instant nostalgia.'. Amit aztán tényleg nem tudok mire vélni, mikor a film egyéb szintjén semmi köze nincs bármi múltba nézéshez vagy nosztalgiához. Persze nem ettől nem olyan jó, mint amilyen lehetne, ez csak simán furcsa.


Baumbach előző filmjeivel kapcsolatban ugyanúgy ambivalens érzéseim vannak. Ben Stiller ritka idegesítő a Greenbergben. A Tintahalban meg szinte mindenki tenyérbemászóan önző és hideg. Greta Gerwig viszont nem csak egyszerűen idegesítő, hanem egy a normális világban teljesen életképtelen női egyedet formál meg. G.G. egyébként egy roppant szimpatikus teremtés, és innen látszik, hogy milyen jó színésznő, mert konkrétan a falra másztam tőle. Lényeg a lényeg, annyiban más mint a korábbiak, hogy elfelejtették lezárni a történetet (gondolok itt: G.G. mint társíró és N.B.). Nincs meg a felvilágosodást láttató konfrontáció, az igazi dráma, amiből látszik, hogy sikerül leszűrnie infantilis világának fenntarthatatlanságát. Én mint néző, a körmöm végigrágását, a fal újrafestését csak abban az esetben tekinteném elfogadható, járulékos veszteségnek, ha látnám, hogy szerencsétlen Frances tényleg "jó útra tért". Azzal, hogy két mosolyt megereszt a végén én még hitetlen maradok. Legalább is az alapján, amit az előtte zajló alig több mint egy órában elkövet élni próbálás címén.


Így viszont kit érdekelnek egy bolond, fogalom nélküli lány hülye problémái? Miért érdemes ezzel foglalkoznom? Mire akarnak kilyukadni? Hogy a jóléti nagyvárosok kitermelik a selejt embereket? Jópofának akarják beállítani, de nekem erről más jut eszembe. Meglehet direkt borzolják a néző értékrendjét, ahogy tette ezt N.B. már korábban is. Viszont hiába éreztetik, hogy nyilvánvaló a viselkedésének eltúlzása, ha nincs megfelelő helyen, kellőképpen lezárva. Erről meg lehet kérdezni Woody Allent, hogy neki, hogy sikerült anno annyiszor pont a jó helyen megálljt parancsolni az őrületnek.   6/10

2014. március 10.

Fruitvale Station

Ryan Coogler (2013)

Én más filmet láttam, mint a sok lelkes kritikus. Kezdésnek belengetik, hogy itt bizony haláleset lesz, tessék ennek tudatában viszonyulni a "kedves" főszereplőhöz. Meglehet, burokban kell élni ahhoz, hogy ne ismerje az ember a valós történetet, ez a pár másodpercnyi bevágás mégis jelentőset ront a film befogadásának mikéntjén. Kihozza belőlem a szívtelen, mindenben kifogást kereső énemet és mivel nem zökkent ki semmi belőle, sőt sokszorosan beleesik az ilyenkor kerülendő képmutatás hibájába, a végére már nagyon nem hat meg az egyébként tényleg vérlázító, indokolatlan erőszak. Azzal hogy végig tudjuk mire megy ki a játék, az egész felvezető történet mesterkéltté és érdektelenné válik. Ami azt illetni, a gyilkos rendőr élete 1000x érdekesebb téma lett volna egy filmnek. Elfogultsággal bárkiről lehet egy torzul pozitív képet festeni. Attól, hogy indokolatlanul ölték meg, még nem lesz jobb ember, akármit is próbálnak beállítani róla. Ezt én nem eszem meg.   4/10



2014. március 7.

Barbara

Christian Petzold (2012)

Nehéz az ilyen kikezdhetetlenül hiteles filmekről írni. Nekünk magyaroknak különösen érdekes téma a késő szocialista korszak. Akár MO, akár DDR, ugyanúgy érvényes. És kötelező. Mint ilyen, kérdés nélkül tananyagnak nyilvánítanám. Kitárgyalandó témának, vitaindítónak, gondolatébresztőnek vagy bárminek, csak lássuk meg amit meg kell. Kellene igazából. Sajnos. Nekem úgy tetszik, ez ma még fontosabb (sőt, egyre fontosabb), mint tegnapjainkban. Nézd meg inkább, ne kérdezz!


Bármit is próbálna visszaadni belőle az ember pár (vagy akár sok) mondatban, valamit biztosan kifelejt. Hiába na, van amiből csak elvenni lehet, annyira tökéletes egészet alkot. A történet leírása nem kenyerem és a napló formába nem is illik, úgyhogy kegyetlen valóságként álljon itt egy semmitmondó szám, ami borzalmasa lealacsonyítja ezt a remekművet.   8/10

2014. március 6.

Wristcutters: A Love Story

Csuklónyiszálók
Goran Dukic (2006)

Nem tudom ki volt aki ajánlani merte, de lenne néhány keresetlen szavam hozzá. Nem elég, hogy undorítóan nyers és visszataszító a képi világ, még a zene is az a "Jajj de viccesen beteg. Ez milyen furcsán fog szólni a filmben! Ezaz! Tegyük bele! Hadd forduljon ki a szemük az embereknek! Hadd kaparják végig a falat!" féle. Az értelmetlenül összekapcsolt mondatok és a jellemezhetetlen emberi kapcsolatok, amik a film nagy részében erőlködve tolakodnak az arcunkba, csupán a körítés, az émelyítő cukormáz, ráadásul meglepő módon a vonzóbbik része (nem!) a belül megállíthatatlanul rohadó, sematikus, fogyaszthatatlan dögunalomnak. Az utolsó cseppig kiszipolyozta a maradék agyvelőmet is. Vigyétek innen, messze!   3/10


A film egyetlen pozitívuma, hogy szerepel benne Shannyn Sossamon. Viszont szegény nagyon nem érezte a szerepet, valamint borzalmasan nézett ki végig, úgyhogy könnyen lehet, hogy ez se pozitívum. Inkább hagyjuk...

2014. március 5.

The Battery

Jeremy Gardner (2012)

Első filmként kétségkívül a jobbak közé tartozik. Nem alázkodik meg, nem áll be fejet lehajtva a tucatgyártók sorába, hanem a saját ötleteit hajtja. Annyira azért nem kell különleges, egyedi perspektívára gondolni (elvégre ez is csak egy zombitörténet), de annyira egyértelműen azért mégsem lehet besorolni a zsánerbe, mert sokkal életszagúbb annál. Legalább is egy darabig. Az én személyes problémám csupán annyi, hogy nem sikerült megszeretnem a szereplőket addig, amíg a kitartást igénylő, feszült, kocsiba bezárt jelenet elkezdődik. Amíg utazgatnak, a természetben kalandoznak, sokkal érdekesebb és szerethetőbb. Közben megjelenik a kapcsolat más túlélőkkel és ez egyszerre ad nekik reményt és feszültséget, nekem pedig izgalmat, kíváncsiságot. Amikor végül kiderül, hogy másképp alakul a történet (mint amire számítottam volna), nem érzem át azt a kilátástalanságot, ami végül a végjáték tragikusságába torkollik és elhagy a lelkesedésem. Technikai probléma, de sajnos nekem az sem volt egyértelmű, hogy az előtte teljesen bénának beállított zombikat miért nem kezdték el egyesével leütögetni. Mondjuk ez rengeteg filmben zavart már, úgyhogy akár hozzá is szokhattam volna... Anyway, kis vérfrissítés sose jön rosszul a zselés állagú trutyival töltött rohadó húsnak.    7/10


A legnagyobb pozitívum a tökéletesen válogatott, tematikus zene. A keserédes, sírva vigadós, folk csodák remekül passzolnak a furcsa poszt-apokaliptikus vízióba.


2014. március 3.

12 Years a Slave

12 év rabszolgaság
Steve McQueen (2013)

Nagyon rendben van. Szinte túlságosan rendben van. Hibamentesre csiszolt, viszont teljesen rizikómentes. Mondanom sem kell, hogy ezzel McQueennek pont az előző filmjei legelőnyösebb oldalát sikerült eltüntetnie. Középszerűen hatásvadász és érezhetően középre pozicionált. Épp annyira kimért, hogy néhol elkezd unalomba fulladni. Pozitív, hogy néha fel lehet figyelni a zenére (szaxofonos akasztós jelenet pl.), a fényképezés pedig átlag feletti. Fassbender jelentősen átlag feletti (értsd: kurvajó), Lupita Nyong'o viszont érdemtelenül ajnározott, teljesen semmilyen. A történet tipikus Oscarvadász, de azért nem mondom, hogy nem mozgatott meg. Kicsit.   6/10