The Counselor
A jogász
Ridley Scott (2013)
Szabályos gyűlöletkampánynak tűnik így utólag, ami ezzel a jobb sorsra érdemes filmmel történt. Gondolom jelentős köze van ahhoz, hogy a bizonyos rendező urat Ridley Scottnak hívják. Neki köztudottan nem makulátlan a filmográfiája, viszont amikor beletalál, akkor nagyon betalál. Így könnyű a maradékot lehúzni. A krittyókat olvasva, borzalmasan félreértett darab és ez leginkább az előítéleteknek köszönhető. Ha eleve úgy áll neki az ember, ha mindenhonnan az értetlenkedés ömlik a neten, ha olyan kontraverzális film után jön mint a Prometheus, ember legyen a talpán aki üres fejjel tud leülni megnézni.
A drogos ügyletek történeteivel, ezekből készült filmekkel Dunát lehet rekeszteni. Nincs semmi különös ebben sem, McCarthy más pályán játszik. Ez az első saját forgatókönyve, de nem látszik meg rajta. Szokni kell a furcsa stílust, ugyanakkor meg kell jegyezni: nem árul zsákbamacskát. Egyből az első jelenetben megnyilatkozik. Itt kurvára nem azt kapod, amit vársz. A jelenetek mozgatórugói a beszélgetések, és ezek a beszélgetések természetesen nem szokványos beszélgetések. Eleinte nehezen kivehető miről folyik a diskurzus, de miután nagyjából képbe kerülünk a szerepekkel, látni lehet, hogy kit mi mozgat. Magyarázatok nélkül, a témát távolról szemlélve, csak filozofikusan értelmezhető. Kicsit olyan mintha utólag, újrajátszva, ám a választás lehetőségétől megfosztva elmélkednének. Arról beszélnek, ami az embernek később, újragondolva jut csak az eszébe.
Lehet ezt nem szeretni, de értetlenül állok az egyöntetű negatív fogadtatás előtt. Amit én láttam, az jóval több, mint amire számítottam. Egy kegyetlen világba enged betekintést, ahol nagy pénzekkel játszanak, nagy kockázattal és előbb veszted el a fejed, mintsem hogy rájönnél, mit tehettél volna ellene. Mindezt úgy teszi, hogy nem rág semmit a szádba, hanem elgondolkodtat. Mit és miért csinál az ember, specifikusan a szereplők mit és miért csinálhattak. Csak körvonalakat kapunk. Egy más szemszöget, más szempontokat. És nem ez az amiért minden filmkedvelő sír? Most megkaptuk. Hihetetlenül élő, a szemet mágnesként vonzó alakításokkal, gyönyörű képekkel. Ha így állunk hozzá, nem érdemeljük meg az ilyen mesterműveket. 8/10
– Brad Pitt. Brad Pitt már megint Brad Pitt. Még mindig saját magát játssza és én még mindig nem bánom, mert kurva jól csinálja.
– Cameron Diazt ki nem állhatom, de amit itt művel az előtt le a kalappal. Még sosem láttam ilyen jónak. Minden férfiember rémálma egy ilyen céltudatos, érzelemmentes, álnok kígyó, akinek ráadásul hatalom is van a kezében. Futva menekülni előle amíg lehet!
– Fassbender nem tud hibázni. P.S.H. halála után Joaquin Phoenix vette át a trónt. A karfán ott ül Daniel Day-Lewis és Fassbender, Christian Bale mellettük. Vagy valami ilyesmi.
Ridley Scott (2013)
Szabályos gyűlöletkampánynak tűnik így utólag, ami ezzel a jobb sorsra érdemes filmmel történt. Gondolom jelentős köze van ahhoz, hogy a bizonyos rendező urat Ridley Scottnak hívják. Neki köztudottan nem makulátlan a filmográfiája, viszont amikor beletalál, akkor nagyon betalál. Így könnyű a maradékot lehúzni. A krittyókat olvasva, borzalmasan félreértett darab és ez leginkább az előítéleteknek köszönhető. Ha eleve úgy áll neki az ember, ha mindenhonnan az értetlenkedés ömlik a neten, ha olyan kontraverzális film után jön mint a Prometheus, ember legyen a talpán aki üres fejjel tud leülni megnézni.
A drogos ügyletek történeteivel, ezekből készült filmekkel Dunát lehet rekeszteni. Nincs semmi különös ebben sem, McCarthy más pályán játszik. Ez az első saját forgatókönyve, de nem látszik meg rajta. Szokni kell a furcsa stílust, ugyanakkor meg kell jegyezni: nem árul zsákbamacskát. Egyből az első jelenetben megnyilatkozik. Itt kurvára nem azt kapod, amit vársz. A jelenetek mozgatórugói a beszélgetések, és ezek a beszélgetések természetesen nem szokványos beszélgetések. Eleinte nehezen kivehető miről folyik a diskurzus, de miután nagyjából képbe kerülünk a szerepekkel, látni lehet, hogy kit mi mozgat. Magyarázatok nélkül, a témát távolról szemlélve, csak filozofikusan értelmezhető. Kicsit olyan mintha utólag, újrajátszva, ám a választás lehetőségétől megfosztva elmélkednének. Arról beszélnek, ami az embernek később, újragondolva jut csak az eszébe.
Lehet ezt nem szeretni, de értetlenül állok az egyöntetű negatív fogadtatás előtt. Amit én láttam, az jóval több, mint amire számítottam. Egy kegyetlen világba enged betekintést, ahol nagy pénzekkel játszanak, nagy kockázattal és előbb veszted el a fejed, mintsem hogy rájönnél, mit tehettél volna ellene. Mindezt úgy teszi, hogy nem rág semmit a szádba, hanem elgondolkodtat. Mit és miért csinál az ember, specifikusan a szereplők mit és miért csinálhattak. Csak körvonalakat kapunk. Egy más szemszöget, más szempontokat. És nem ez az amiért minden filmkedvelő sír? Most megkaptuk. Hihetetlenül élő, a szemet mágnesként vonzó alakításokkal, gyönyörű képekkel. Ha így állunk hozzá, nem érdemeljük meg az ilyen mesterműveket. 8/10
– Brad Pitt. Brad Pitt már megint Brad Pitt. Még mindig saját magát játssza és én még mindig nem bánom, mert kurva jól csinálja.
– Cameron Diazt ki nem állhatom, de amit itt művel az előtt le a kalappal. Még sosem láttam ilyen jónak. Minden férfiember rémálma egy ilyen céltudatos, érzelemmentes, álnok kígyó, akinek ráadásul hatalom is van a kezében. Futva menekülni előle amíg lehet!
– Fassbender nem tud hibázni. P.S.H. halála után Joaquin Phoenix vette át a trónt. A karfán ott ül Daniel Day-Lewis és Fassbender, Christian Bale mellettük. Vagy valami ilyesmi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése