2016. december 28.

Gregory's Girl

Gregory barátnője
Bill Forsyth (1980)

Klasszikus felütésű, középiskolai felnövéstörténet, skót beütéssel.

A karakterek alap tulajdonságait és a cselekmény elemeit tekintve ugyan nem tér el az amerikai filmekben lefektetett, klisés, konvencionális sztereotípiáktól, de mivel a történet rémesen egyszerű és kizárólag a felnövés nehézségeinek azon aspektusára fókuszál, mely mindenki számára kötelező érvénnyel ismerősnek hat, a robbanásig belezsúfolt pozitív energia és a hatalmas szív amivel készítették, mindenképpen célba talál. Lényegében azt mutatja be, hogy a kamasz frusztráció kívülről nézve milyen nevetséges, és hogy utólag mennyire feleslegesnek tűnik. Csak hát ehhez ugye át kell élni egyszer. Igazi mélység nincs benne, de ezt remekül palástolja azzal, hogy saját ízű, skót humorral van telepakolva. Néhol kicsit esetlen és nem jól időzített, de ez inkább bájosságot kölcsönöz neki és nem bántó az olykor-olykor kilógó geg jellegűség sem. Mindent összevetve, szerintem pazar időtöltés (főleg annak aki már nagyon unja a hollywoodi verziót a témának), de sajnos nem számít kiemelkedő alkotásnak a filmtörténelemben.   7/10



2016. december 20.

Barcelona

Whit Stillman (1994)

Az utánozhatatlan Whit Stillman. Vajon képes még rajta kívül más is ilyen bárgyú, mesterkéltnek ható párbeszédekkel és ilyen túlontúl korrekt, kikövetkeztethető narrációval ennyire ellenállhatatlanul élvezetes filmet forgatni? Megválaszolom! Biztosan nem. Ahogy az minden egyes filmjére elmondható, a Barcelona nézése közben is olyan érzése támad a befogadónak, mintha a rendelkezésre álló lehetőségek közül (gondolva itt tényleg bármire), a lehető legokosabban és leghasznosabban töltené a szabad idejét, miképp ezeket az önmagukat kereső harmincas fiatalokat nézi. És akkor itt le is zárhatnám azzal, hogy valóban így is van. Merthogy így van. (Tényleg így van.)

Kíméletlen tény: egyszer ezt sem lesz elég megnézni. Álmodozva most arra gondolok, hogy nyugodt, nyugdíjas éveimben, a kis unokáknak való főzés után, mikor együtt leül a család filmezni, akkor lesz olyan is tán, hogy a nagypapa választ, és akkor bár eleinte majd mindenki húzza a száját, de a film végére az idősebbek számára értelmet nyer, a fiatalabbak pedig ugyan csak évek multán jönnek rá, ám akkor mélyen meghatódva gondolnak vissza rá és hálát adnak azért, hogy anno megismerhették Whit Stillman filmjeit, melyek egészen egyedi módon reflektálnak az életre, rengeteg energiát és inspirációt adva ezzel nézőinek.


Kevésbé szentimentális síkon megközelítve, olyan sűrű, olyan sok információ van elbújtatva ezen - fiatalságuk és tapasztalatlanságuk okán - tévelygő emberek párbeszédeiben, hogy én lányos zavaromban csak vigyorogva voltam képes nézni. Pedig első ránézésre éppen hogy szög egyszerűnek tűnik. Varázslat ez, amit legjobb minél előbb megtapasztalni, megfejteni meg szerintem kifejezetten felesleges (nem ildomos). Csodálatos!   8/10

+ Akinek fogalmas sincs miről karattyolhatok, annak támpont talán, hogy stílusában Woody Allen korábbi mesterműveihez lehet hasonlítani (pl. Crimes and Misdemeanors).

2016. december 15.

Rogue One

Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet
Gareth Edwards (2016)

Két film alapján úgy néz ki, hogy az újkori, Disney égisze alatt gyártott Star Wars filmek attól különlegesek és azzal tűnnek ki a mai filmes világból, hogy Star Wars filmek. Ők pengették ki a zsét, ők csinálhatnak ilyet. Csak ők. Most, hogy a zsiványokkal kicsit eltávolodtunk a Skywalker familiától, lett volna lehetőség más hangvételre, új mondandóra és egyéb módon átformálni, újragondolni, más megvilágításba helyezni ezt a világot, de nem tették. OK, kicsit több az akció, de igazából nagyon úgy tűnik, hogy ők mostantól csak simán újra és újra le fogják gyártani az eredeti trilógia által lefektetett alapokra az évi betevőt. Nem lehet és nem is szabad őket okolni ezért, hiszen profitorientált cégként, mégis mit reagálnának, mikor a nép szinte követeli és egyúttal zabálja a Star Wars érzést? Szomjazzuk az ismerős szereplőket, a hülye lényeket, a robotokat, a sok-sok bolygót, az űrhajókat, a rengeteg utalást a többi filmre és így tovább. Ők megadják nekünk.

Persze ha bármilyen tekintetben vészesen leromlana a filmjeik minősége, másról kellene beszélnünk, ahogy annak idején az előzménytrilógia kapcsán is tettük. Én személy szerint azokat elfogadom, mint az univerzum részei, de filmként nem valami jó élményként tekintek vissza rájuk. Itt meg épp fordítva áll a helyzet. Eddig ez a két film elég jól sikerült. Bár fantázia jelentősen kevesebb van bennük, mint bármelyik tetszőleges Lucas filmben, de a Disney ebből így is nagyon jól meg fog élni, és persze tudjuk azt is, hogy milyen következtetést fognak levonni a jövőbeli terveikkel kapcsolatban.

 
Az én csodálatom kivívásához ugyan egy kicsit több hozzáadott érték kellene, de egyáltalán nem vagyok elégedetlen. Ez a film a kivitelezését és az univerzumba való illeszkedését illetően nagyon összetett és finoman kidolgozott. Ezzel együtt vagy ezt leszámítva akár, botorság lenne azt állítani, hogy rossz film. Akárhogyan nézzük, nem rossz film, a fanyalgóknak vagy sérelmük van vagy feltűnési viszketegségben szenvednek és így adják a világ tudtára. Tény, hogy ha leszámítjuk az univerzumépítés adta plusz értékeket, akkor csak egy közepes történetet kapunk túl sok mozgással és dinamikával, ismerős, jól bejáratott dramaturgiával, nem túl karizmatikus karakterekkel (melyeken a színészi játékk sem sokat segít) és rémesen leegyszerűsített szimbolikus gyakorlatisággal (meg kell nyomni a gombot, át kell repülni másik bolygóra, a megszerzendő adat nyilván fizikailag is nehezen megszerehető helyen van...). Az állandó kényes pont, a karakter motivációk viszont javarészt jól működnek, csak több játékidőt igényeltek volna (Jyn például villámgyorsan válik határozott vezéregyéniséggé...). Mondjuk az akciók kárára, mert nekem abból viszont a végére már sok volt, mivel nem kellően változatos. Voltaképpen a karakterek és a dramaturgia szintjén döcögős ugyan, de a látványban elég jól kárpótol, poénokat is elég jó ritmusban kapunk és a végére a fénykardig bezárólag minden a helyére kerül ahhoz, hogy egy habzó szájú Star Wars-geek elélvezzen.


A szomorú az, hogy egyedülálló filmként nem sok keresnivalója lenne. Nincsenek kellően kidolgozott, karizmatikus egyéniségek (megjegyzés: ha a Star Wars-nak anno nem készült volna egyetlen folytatása sem, mindenki leszarná Luke-ot meg Leia-t.), kapkodóan ugrálunk a galaxisban és a hangsúlyosságban és a dramaturgiában is bőven lehetne kivetni valót találni. Immáron sokadjára látva ugyanazokat a túlzóan szimbolikus eseményeket (dugd be a vezetéket és húz már meg azt a kart) és helyszíneket (Véder a lávás bolygón, komor épületben), egyértelmű, hogy ebből hamarosan be fogunk sokallni. Én biztos. Addig azonban élvezhetjük. Amennyiben akarjuk. Ha nem, akkor meg pukkadjunk meg, de attól még jönni fognak ezek a filmek.   7/10


– Rendben, kitalálták, hogy nem lesz Star Wars logó és futó felirat. Helyette kapunk egy béna ritmusban beillesztett pár másodperces címet, egy semmilyen hatású zenével. Rettenetesen gyenge megoldás.
– Giacchinót nagyon gyorsan el kéne takarítani a fősodorból.
– Felicity Jones az elején nagyon gyenge, aztán egész jól összeszedi magát, de Daisy Ridley közelébe se ér. Pedig azért tőle se voltam éppen elájulva.
– Igazából, Mads-tól kezdve Mendelsohnig egyetlen figura se fogott meg, pedig őket kifejezetten nagyra tartom és kedvelem.
+ Viszont: Darth Vader!!!!!! AAAAaaAaaaaAAaaaaaaahhh!!!!!!!
– Leia fiatalítása még hagyján, de szegény Peter Cushing. Nem hiszem el, hogy egy maszkmester nem lett volna jobb megoldás. Vagy kicsit átgondolni a történetet. Valahogy el kellett volna kerülni ezt a CGI szörnyet, mert nagyon gáz.

2016. december 12.

Cool Hand Luke

Bilincs és mosoly
Stuart Rosenberg (1967)

A film ártatlan hozzáállása és a végtelen jóindulatom miatt középre célzom az osztályzatomat, de külön kiemelném, hogy nem sok örömöm volt a nézésében. Hogy miért? A régi filmek befogadásával kapcsolatos állandó jellegű problémáimba már nem is kezdek bele (mostantól igyekszem mindenkit megkímélni ettől, de egyébként jelen esetben nem annyira zavaró a dolog), csupán egyetlen aspektusra szeretnék kitérni. A film célja ugyebár egy öntörvényű, kissé együgyű, különc ember bemutatása lenne. Ennek rendeltek alá tulajdonképpen minden mellékszereplőt és minden történetelemet. Ezt úgy értem, hogy tényleg mindent ennek rendeltek alá. Ennek köszönhetően rettentő hamisak a férfi-férfi kapcsolatok. Meseszerűen elnagyolt és gyermeteg elképzelés ez az emberekről, hogy ilyesfajta feltétel nélküli, bajtársiasságnak álcázott dimenziótlanságot erőltetnek rá emberek nagy csoportjára. Ilyesmi a való világban egyszerűen nem is létezhet. Érdekes ellenpont, hogy amikor az anyjával beszél, egyből élni kezd a film és lassan kezd felsejleni Luke karakterének valódi mivolta is. Aztán mivel ez kizárólag egy jelenetre koncentrálódik, utána újra csak az áhítat marad feléje a többi férfiember által. Tetszelgés, sokatmondó poénok (nem), haverság, ilyesmi. Átlátszó és üres; a film valódi értéke számomra nem került napvilágra. Kultstátusz? Nem értem miért. Jó film? Mai szemmel ez sem egyértelmű.   5/10



2016. december 9.

Containment

Neil Mcenery-West (2016)

Kis költségvetésű zsánerfilmként, sajnos jó szokás szerint, megpróbálja elfedni az anyagiak miatti hátrányokat, de meglepő módon majdnem jól jön ki belőle. Ha rendesen meg lett volna írva és nem csak beledobálnak agyonhasznált karaktereket az egyébként okosan kifundált alapszituációba, akkor könnyen beláthatjuk, hogy remek lehetőségek lettek volna egy izgalmas, klausztrofób történetre. Merthogy tényleg jó az alapötlet. De sajnos nem ezt az utat választották. Túl konvencionális, túl megalkuvó, gyakorlatilag mindent téren, pedig egyáltalán nem indokolt. Megvannak a tipikus karakterek, amelyeknek minden egyes kibaszott túlélőfilmben kötelező érvénnyel szerepelniük kell. Az idegesítő izomagy aki a hősködése miatt meghal, az empatikus szerencsétlenül elhalálozó nő, a különc túlélőgyerek és így tovább. Felteszek még egy zavarba ejtő kérdést, aztán hagyom a fenébe. Miért viselkednek vadállatok módjára a másik tömbből érkezők? Miért nincs személyiségük? Elvonszolják a kimerészkedő embert, mint egy zombifilmben. Miért? Mi okuk van rá, ha semmiben nem viszi őket előre? Na ez nem egy lett, de mindegy.   5/10



2016. december 8.

Miele

Valeria Golino (2013)

Eme film egy öntörvényű, ténylegesen és teljesen szabad, egyenjogúként élő nő (mik vannak!) életének egy rövid, számára nagyon meghatározó szakaszán keresztül boncolgatja az eutanázia kérdését. Nem igazán szánt mélyre, mivel nem történik olyan szimbolikus esemény amiből általánosítani lehetne. Minden ember más, minden eset más, a téma pedig van olyan kényes, hogy minden egyes embernek mást jelentsen és másképp lássa a lehetőségeket. Ez így van a filmben szereplő karakterekkel és a filmet befogadó nézőkkel is. Jasmine Trinca nem igazán a színészi játékával ragasztja a szemet a képre, hanem inkább a rá osztott visszafogottság és az ehhez nagyszerűen passzoló letisztult, természetes szépsége miatt. Hozza a legszükségesebbet, érteni a motivációit, de nem egy emlékezetes alakítás. Valahogy így vagyok az egész filmmel kapcsolatban is. Valeria Golinonak (a társíróival együtt) ezzel az elég egysíkú dramaturgiával nem sikerült kiváltania elemi erővel ható érzelmi reakciókat. A magánéleti szál nem igen fut ki sehova és a mellékszereplők is elsikkadnak, pedig érdekes töltet lehetne. A papi öngyilkossága meg ugyan választ ad a kettejük furcsa kapcsolatára, és mindkettejük nézetét megerősíti valamelyest, de valahogy mégsem érzem úgy, hogy ezzel olyat mondtak volna nekem, ami valóban jó szolgálatot tesz az okulásomat illetően. Hol van ez egy Amour-hoz vagy egy Barbárok a kapuk előtt-höz képest.   6/10



2016. december 7.

Alpha Dog

Nick Cassavetes (2006)

Ambivalens film. Le lehetne zavarni pár mondatban, de akár rengeteget is lehet írni róla. Jobb pillanataiban megközelíti a Scorese-féle sokszereplős maffiasztorik szintjét, mert nagyon jó meglátással a miliőre, az életstílusra koncentrál. A remekül vezetett színészek munkájának köszönhetően pár mozzanattal képes felfesteni a karakterek fő vonásait. A sok szereplő miatt persze többre nem is igen jutna idő. Ilyenkor tényleg egy Scorsese eposzba oltott Larry Clark agymenésnek tűnik. Nagyszerű ahogy elkapja a hangulatát ezen egyszerű emberek által folytatott csapongó, nemtörődöm, felelőtlen, céltalan életnek. Egyrészt kurva szórakoztató, másrészt hiteles, mivel az egyszerű hétköznapi megnyilvánulásaikat emeli ki, csak az egymással való kapcsolatok vannak fókuszban és ettől emberivé válnak. Az egész sztori csak a partizások közötti időtöltés mellékes velejárója számukra.


Van pár momentum ami ritka jól ragadja meg a helyzetben rejlő lehetőséget:
1. "– What up, buddy, buddy?
– Buddy, buddy, buddy!"
Mint a lazaságuk, a gyerekes életvitelük egy meghatározó képe.
2. A szanaszét szívott agyú, éppen enyelgő haversrác bátorítja a túszként tartott, szűz 15 éves csávót, hogy mondjon igent a két istennőnek álcázott kislány édeshármasra való, tétovának tettetett invitálására. "They don't care anyway, man." Nagyon találó pillanat.
3. "But, hey, guys, listen. I would never rat you guys out. You guys and me are like... We're like this. You know that, right? Frankie, you know that, right?"
A körükbe fogadott túsz illuminált áradozása a fogva tartóiról, akik épp azzal vannak elfoglalva, hogy rávegyék magukat szegény meggyilkolására. Timberlake visszanéz és tökéletesen ábrázolt zavartsággal csak annyit válaszol: "Yeah, we know that, man."


Viszont a másik oldalról ott a tény, hogy nem elég hangsúlyos a vezérszál. Nem kielégítő a történetvezetés, aminek következtében a címszereplő teljesen elveszik a filmben. Vagy akkor nem is az ő szálának a kifejtése lett volna a cél, hanem a gyilkosság? Akkor sincsenek jó helyen a hangsúlyok. A jelenetek elkalandoznak, nincsenek rendesen összerakva, illetve nem jó ritmusban vannak tálalva. Összességében, még ha a nagy ambíciókhoz képest kicsit szedett-vedett is, jelenetek erejéig zseniális tud lenni és a sok jó alakítás, valamint a minőségi poénok miatt mindenképpen érdemes megnézni. A YOLO és a partikutúra térnyerésével, talán a mai embernek még többet is mond tíz évvel ezelőtt.   7/10


† R.I.P. Anton Yelchin. Ebben a filmben is remek volt.
+ Ben Foster egy álat. Sose éreztem még ennyire jónak semmiben. Az egész filmre jellemző az egyfajta szórakozott túljátszás, az ő játékára is. De ahogy vörös fejjel üvölt minden 5. másodpercben, az egyszerre rémisztő és mulatságos.
+ Nem semmi egyébként, hogy mennyi ismert arc szerepel a filmben. Igaz, legtöbbjük később futott csak be igazán. Mindenesetre szinte minden mellékszereplő képes pluszt hozzáadni, talán csak a sok egyforma, szőke csaj nem.

2016. december 6.

Sing Street

John Carney (2016)

Cukiság, kínos cukiság, szocializálódási konfrontálódások, meghatódás, még több cukiság, küzdelemnek tűnő eleve elrendelt felemelkedés, majd a pozitív szemlélet, a bátorság, a kiállás diadala. As usual. Részenként jól is működik, csak minden túl könnyen történik meg. Pontosabban minden pont úgy történik meg, ahogy mindig meg szokott történni a filmeken. Nincs valódi, érezhető súlya a cselekedeteknek, mert előre érezni, hogy nem lesz komoly dráma és konfliktus, illetve csupán olyan nehézségek gyötrik a főszereplő előrehaladását, amikről előre tudni lehet, hogy milyen irányba vezetnek. Nehéz élet a filmkedvelő élete.


A számok most már szokványosnak mondhatóan, John Carney-san egyhangúak és közepesek. Én azt mondom, inkább írtak volna két jó számot mint nyolc ugyanolyat, de mindegy. A Once-hoz képest persze ez már így is egy vérprofi munka, csak a lelkét keresem épp emiatt hiábavalóan. Megfelelési kényszerből írták ilyen simulékonyra és ismerősre, ezt sajnos nagyon lehet érezni. Minden egyes jelenetből a szándék sugárzik és nem az, amire tulajdonképpen szolgált volna. Nade, félre a károgással. Végtére is ez egy könnyed, pozitív hangvételű, jó szándékú, cuki kis film, tele rokonszenves fiatallal és bizony bőven megéri az idejét kikapcsolódásnak a hétköznapokból. Újrázni azért nem fogom. Tuti.   7/10

2016. december 5.

Ah-ga-ssi

A szobalány (The Handmaiden)
Chan-wook Park (2016)

Ez az év elég jó év a koreai filmezésnek. Rengetegen felfigyeltek rájuk az új sikereknek köszönhetően, és ez szerencsére szakmai szemmel sem nevezhető érdemtelennek. Chan-wook Park persze öreg motoros már, tapasztalt rendező. Én nem vagyok rajongója, de ahogy ebben a filmben is bizonyítja, el kell ismerni a munkásságát. A történet pazar, a forgatókönyvre való adaptálása pedig egyenesen briliáns. Szerkezete indokolttá teszi a hosszú játékidőt és magában hordozza, hogy végig érdekes legyen. Hovatovább, a következetessége is tanítani való. Mindemellett a kidolgozottsága is igen impozáns. Csodálatosak a helyszínek, a kosztümök, a beállítások, bár a fényképezésnél azért kicsit szúrja a szememet a hullámzó fekete-szint. (Ejnyebejnye!)


Hogy mégsem tetszik jobban, az teljes mértékben szubjektív okra vezethető vissza. Hiszen más ok egyébként sem lehetne; a megvalósítás és a történet hibátlan. Szóval a bökkenő az, hogy nem igazán tetszik a hangvétel. (Szegény én.) Állítom, hogy ez a film csak 100%-ig komolyan véve lehetne lehengerlő. A használt humor gyerekes, kövezzenek a népek, de szerintem alacsony színvonalú is, és sajnos abszolút nem passzol a témához (pl. a film végi szexgolyós kikacsintás milyen már). Egyébként ilyesfajta okból kifolyólag nem szeretem az Oldboyt sem. Hát ez van, nincs ezen mit cifrítani. Ugyanakkor ennek tudatában is bátorítanék mindenkit a megtekintésre, mert akárhogy is nézzük, kötelező darab.   7/10

+ A sokadik példa, úgyhogy lassan általánosan ki lehet jelenteni: a koreaiak, a hollywoodiakkal szemben, indokoltan forgatnak hosszú játékidőt felölelő filmeket.

2016. december 2.

Into the Forest

Patricia Rozema (2015)

Van ugye ez a Max Richter nevű fazon, akinél ha megnyomják a bekapcsoló gombot, akkor vég nélkül okádja magából a szomorkás, vonósokkal és némi elektronikával operáló zenéjét. Csodálatos albumokkal örvendeztette meg a zenekedvelőket és igen hatásos filmzenéket szokott írni, de azt azért szem előtt kell tartani, hogy nagyon könnyen be lehet sokallni belőle. Remek ellenpélda az Arrival, ahol tökéletesen elegyedik a használt száma, Jóhann Jóhannsson szokatlanul visszafogott szerzett zenéjével.


Szóval az Into the Forestben éppen az óva intett módon, túlságosan szabadon engedik. Viszont úgy néz ki, hogy ez a rendezői koncepció részeként alakult így, méghozzá azért, mert a film egyébként is hajlamos a merengésre, a képeket beszélni hagyva elidőzni. Nincs is ezzel nagyobb baj, csupán az, hogy az én ízlésemnek túl romantikusan, a realitás talajától eléggé elrugaszkodva teszi ezt. Alapvetően szépen felvázolja a karaktereket, szerencsésen inkább homályba veszni hagyja az apokalipszis mikéntjét, a lányok közötti viaskodás/bajtársiasság és a mellékszereplőkkel való konfliktusok is érthetőek/átérezhetőek, és bár semmi sincs bőven kifejtve, a hatásvadászat marginális pontján innen, zökkenőmentesen evickél végig a történeten. A fő gond az, hogy annyira az érzelmi oldalról közelíti meg a túlélés kérdését, hogy a gyakorlati oldal mellőzése már eléri azt a szintet, hogy kibillenjen a hihetőség keskeny medréből. Sajnos túl naiv és banálisan ignoráns ezen a téren. Szexista módon, mondatnám, hogy látszik, hogy nő rendezte, és ezzel tulajdonképpen nem is mondanék semmi rosszat, mivel egyértelműen női látásmódot közvetít. Kb. a Survivalist ellenpéldája is lehetne. Mindkettőnek megvan a helye a filmezésben.   6/10

2016. december 1.

Café Society

Woody Allen (2016)

Idén egy jó formában tüsténkedő Woody Allent fogtunk ki. Természetesen simán beilleszthető a mostani filmjeinek sorába, nem lóg ki semmilyen szempontból a filmográfiájából. Se minőségben, stílusban, se megvalósításban, sem pedig a történetben. Egyfajta naiv, enyhén álomszerűen elmélkedős megközelítésben tálalja a történetet, elragadott fantáziával görgeti, mintha minden ami csak eszébe(-ünkbe) jut megtörténhetne. Jó szokásához híven főleg párbeszédekben alakítja a cselekményt, és ezek egyben magyarázzák is a cselekedeteket, kötelező érvényűnek állítják be őket, magyarázkodnak maguknak, a másik félnek és meglepő módon vég nélkül megértőek saját magukkal és mindenkivel szemben. Egy érdekes elméleti, elvonatkoztatott élmény ez tehát, nem különösebben érdekes, de szépen kidolgozott, okosan felépített és tanulságos történettel, jó színészekkel, finom humorral, kiforrott stílussal és professzionálisan működő, hibátlan narratívával. Mély nyomot nem hagy, de mindenképpen érdemleges néznivaló.   7/10



2016. november 30.

The Other

A másik
Robert Mulligan (1972)

Az eszem tudja, hogy tetszenie kellene, mégsem tetszik. Pedig a történet a forgatókönyvvel együtt nem csak simán jó, kiemelkedőnek mondható. Ebből a korszakból különösen. Egyrészt keményen odaver, másrészt, a horroroknál megszokottól eltérően, a pszichológiai oldal is kifogástalanul működik. Az anya állapota és a gyereket ignoráló viselkedése, a nagymama odaadó, túlságosan megbocsátó szeretete, a család többi részének önző nemtörődömsége és a kiscsávók zavartsága, szóval tényleg minden apró részlet passzol a borzalom létrejöttéhez. Örömteli az is, hogy nem erőltetik túl a természetfeletti mibenlétét, bár részemről akár ki is lehetett volna hagyni. Tetszik az is, hogy bő lére van eresztve és későn alakul ki a probléma veleje és súlyossága.


Viszont annyira nem tetszik az előadás stílusa, hogy képtelen vagyok átélve nézni. Kezdetnek ott van a legendás Surtees féle fényképezés, ami szerény véleményem szerint csapnivaló. Mosódott pásztázások, félretájolt képek, szédítően oldalra irányított kamera a repüléses jelenetnél és így tovább. Az az érdekes, hogy látom benne a koncepciót és érzem, hogy egy kicsit még jobban rájátszva akár istenien különleges is lehetne. Így viszont megmarad simán furcsának és nem tetszik. Emellett a legnagyobb gondom, hogy ugyan minden megnyilvánulás érthető, de a színjátszás efajta teátrális, beszédközpontú, ódivatú, anti-realista mivolta elemi erővel taszít. Nem minden esetben zavaró, de ebben a filmben rettenetesen. És sajnos ennyin múlik. A stílus maga az ember film, úgyhogy lehet akármilyen inspiráló és stabil az alap, ha nem tetszik a mit látok és tapasztalok, nem tudom értékelni a többi erényét.   5/10

2016. november 29.

Under the Shadow

Babak Anvari (2016)

Egyvalamiben ügyes kis film. Elhiteti a nézővel, hogy több lesz tucathorrornál. Eleinte szépen építgeti a karaktereket, alakul az élményfaktor, aztán sajnos stagnálni kezd, habozik továbblépni akár drámai, akár horror irányba (meghökkentésről vagy meglepetésről meg ne is beszéljünk), a 2/3-ára pedig már egyértelművé válik, hogy a várt izgalmak elmaradnak. Csak csalódás marad utána, mivel a karakterfejlődés nem mélyül el még egy átlagos dráma szintjéig sem, a misztikum pedig se magyarázattal nem szolgál, se élvezettel, se bűnös élvezettel, se szimbólumokkal, se semmivel. Na jó, pár szép ritmusú, hidegrázás-közeli pillanattal, de ezen kívül tényleg semmivel. Érdekes, hogy ennyire egyöntetűen beszopta a nép és a kritikusvilág. Kicsit más a környezet, ám más téren alig-alig különbözik egy átlag amerikai produkciótól. Inkább negatív élménynek marad meg.   5/10



2016. november 24.

Kubo and the Two Strings

Kubo és a varázshúrok
Travis Knight (2016)

Kénytelen vagyok szembemenni az általános vélekedéssel. Ez bizony nem egy jó film. Persze, remekül animált és profin kivitelezett munka, ezt a vak is látja. De ez ma egy egész estés animációs film esetében alap elvárás. Másképpen egy ilyen produktum nem is készülhetne el, hiszen rengeteg ember erőfeszítését és elképesztő pénzmennyiséget igényel, hogy egyáltalán létre jöhessen.


Az a bökkenő, hogy nem tudtam megszeretni egyetlen karaktert sem. Nem érzem át a gyökerektől kezdve a motivációkat. A film koncepciója úgy működik, hogy van a meséknek egy sajátos szabályrendszere, amin szerintük végig kell trappolni. A szádba rág mindent. Az nem baj, hogy a karaktereket meg kell erőszakolni, hogy beleférjenek ebbe a sablonba, mert másképpen ugye meg kellett volna írni őket rendesen. Nálam ez kötelező érvénnyel és instant kivált egy ellenkező reakciót, mert ez a rám kényszerített felállás nagyon nem tetszik. Vegyék már a fáradságot és építsék fel rendesen a szereplők kapcsolati rendszerét, mert ez így az írás tekintetében silány munka. Komoly, hasznavehető mondanivalót egyébként én nem is tanultam belőle, de ez már lehet, hogy csak a bosszúság miatt van így, ami a végére teljesen elfogott. Ez a fajta narratíva nagyon nem az én szám íze.   5/10

+ Bár azt nem mondanám, hogy különösebben megfogott a stílus amit végigvisznek, de konzekvensen használják, nincsen vele semmi baj.
– A keserédesség túl behízelgő.

2016. november 23.

Hell or High Water

David Mackenzie (2016)

Lám-lám, megint a semmiből jön egy film, ami egyhangúan örvendezteti meg a filmkedvelők népes táborát. David Mackenzie-ben, a Young Adam óta tudjuk, hogy megvan a bugi. Azóta a 2013-as Starred Upig, inkább egy beváltatlan ígéret maradt csak, de most nagyon úgy tűnik, hogy megtalálta a hangot amit keresett.


Talán úgy néz ki, hogy ezzel a filmmel megszületett az autentikus 21. századi western mintapéldánya. Azért is merek ezekkel a nagy szavakkal dobálózni, mert valószínűleg ennek a műfajnak úgysem lesznek követői, nem fog ebből kialakulni semmi más, csak egy kult-státusz. (Bár az már szinte megjelentében kialakult.) A nem túl távoli múltban találni elődöket, amelyekhez lehet kapcsolódási pontokat eredeztetni. Ott van például a Mystery Road, ami hangnemben ugyan jóval kevésbé kiforrott és nem annyira passzol, mint Tommy Lee Jones remek filmjei (Melquiades Estrada három temetése, The Homesman), de a téma és a kor igencsak hasonlatossá teszik. Mindenképpen meg kell jegyezni persze a No Country for Old Ment is. Számomra mindig volt valami zavaró benne, de ez után a film után megvilágosodva, egyre inkább csak egy túltolt erőlködésnek tűnik, ami annyira meg akarja ragadni az ember figyelmét, hogy kötelező érvénnyel elvérzik benne (sorry).


Hogy miért különleges film? Mert felvázolja az egész társadalmi ranglétrát ezen a szebb időket látott vidéken. Kezdve a bankokkal és pénzes befektetőkkel, akik a külső elnyomó erőt, a modern kort képviselik, ahogy beszédesen mintha az ott élőkhöz képest egy teljesen más időben léteznének, folytatva a végrehajtó szerv embereivel, akiket a vidék teljesen a saját íze szerint átformált, és befejezve a taposómalom különböző egyedeivel, vagyis a film főhőseivel, akik így vagy úgy, de eléldegélnek. Egyetlen dolog közös bennük: a szürke, kilátástalan életük. Minden rétegből olyan karaktereket kapunk, akik kellő részletességgel reprezentálják ezt a sajátos vidéket. És rohadt jó látni amerika ezen oldalát, mert a hollywoodi dramaturgia elnyomásában nagyon ritkán van lehetőségünk autentikusan, realizmusközelien látni az új világot. Kietlen, patriarchális, mintha nem is a modern korban játszódna. Hiánypótló film, ráadásul roppant élvezetes néznivaló.   8/10

+ Az érett, finom humor sokat könnyít, feldobja a filmet. A steakes nyanya. Istenem mekkora jelenet:
"- Howdy, ma'am. How you doing today?
- Hot, and I don't mean the good kind. So, what don't you want?
- Pardon?
- What don't you want?
- Oh, well, uh, I think I'll just, uh...
- You know, I've been working here for 44 years. Ain't nobody ever ordered nothing but t-bone steak
and a baked potato. Except this one asshole from New York tried to order trout back in 1987. We don't sell no goddamned trout. T-bone steaks. So, either you don't want the corn on the cob, or you don't want the green beans. So, what don't you want?
- I don't want green beans. / I don't want green beans either.
- Steaks cooked medium rare.
- Can I get my steak cooked...
- That weren't no question.
- All right.
- Iced tea for you boys.
- Iced tea would be great. / Iced tea, yep. Thank you, ma'am."

2016. november 22.

The Program

A program: Egy legenda bukása
Stephen Frears (2015)

Ismeretterjesztő film, élmények nélkül. Jó, hogy létezik, mert egy csomó ember megismerheti mi történt. Blablabla, kényszeredett jóindulatúság, ilyesmi... Filmkedvelőként nem lehet másképp gondolni rá, csak elpuskázott lehetőségként. Sokkal érdekesebben, következetesebben, lényegre törőbben, izgalmasabban, erősebb amplitúdójú érzelem kiváltására alkalmasabban kellett volna nekiállni. Jellegtelenek a bejátszások, a helyszínek, a beállítások, a színészek, a megragadott momentumok, a dramaturgia is vérszegény, szóval hova soroljam még. De! Az még így is kiderül, hogy Armstrong mekkora egy mocsok.   5/10



2016. november 18.

The Monster

Bryan Bertino (2016)

Nincs szarul megcsinálva, de rémesen érdektelenek a karakterek, és mivel így a dráma egyáltalán nem működik, a maradék korrektül kivitelezett, ám ötlettelen, kizárólag újrahasznosított mechanizmusokra felépített horror nem tud annyit felmutatni, hogy értelme legyen megnézni. Nekem már mindegy, én elvesztettem ezt a másfél órát az életemből és gyötrelmes a tudat, hogy sose fogom visszakapni. Zoe Kazan, most hozzád intézem szavaimat: Ez a te lelkeden szárad! Te adtad meg az utolsó lökést, hogy megnézzem. Shame on You!   4/10



2016. november 17.

Suicide Squad

Suicide Squad - Öngyilkos osztag
David Ayer (2016)

Tök poén ezt a filmet így utólag, jóval a gyűlölet-cunami lefolyása után megnézni. Ha valaki, hát én nem lepődtem meg, hogy kicsapta a biztosítékot, de hogy azonosulni nem tudtam vele, az már egyszer biztos. Szerintem kb. akármelyik szuperhős-filmnél jöhetne egy ilyen felhördülés, mert jelentős minőségbeli különbség nemigen van. Ezt egyfajta izgatott pozitív várakozás előzte meg, így viszont elkerülhetetlen volt a koppanás. Ez az ultraerős, félrevezető marketing elkerülhetetlen velejárója. Köszönjék maguknak.

Tény, hogy nem egy jó film, de a gyalázattól messze van. Hangsúlytalan, ritmustalan, kapkodó, következetlen és borzalmasan vezeti az amúgy is gyenge történetet. Ez hat negatívum egy mondatban, de tetszőleges DC vagy Marvel filmre minimum három jellemző amúgy is (igen, van kivétel, de a javára igaz). Mit kell ezen meglepődni? Én nem tudom amúgy, hogy Ayertől miért vártak sokat az emberek. Az End of Watch és a Fury volt nagyjából egy szinten a két legjobb filmje, de mindegyik nagyon messze van attól, hogy alapozni lehessen rá. Whatever, ezt is láttam.   4/10


+ Margot Robbie játssza az egyetlen szimpatikus karaktert. Na vajon miért? De egyébként tényleg nem csak a külleme miatt, hanem mert...
– ...mindenki más totál jellegtelen és/vagy eleve olyan keveset szerepel, hogy még véletlenül se legyen idő megismerni.
± Ezzel szemben nekem semmi bajom nem volt Leto Jokerével. Ő legalább valamilyen. Ez volt számára az egyetlen járható út, mivel mindenképpen valami teljesen mást kellett hoznia, mint Ledgernek. Túltolja, de ez Margot Robbie-ra is ugyanúgy igaz, csak ő közben cuki és ellenállhatatlan.
– Az erőszakosan színes, neonos stílust bezzeg tudják következetesen használni. Kár hogy nem szép.

Arrival

Érkezés
Denis Villeneuve (2016)

Nehezemre esik bármit is írni erről a filmről, mert kegyetlenül letaglózott. Rég volt már olyan, hogy a moziból hazafelé, majd még otthon is sokáig, egyszerűen nem bírtam másra gondolni és folyamatosan azon hüledeztem, küzdve a bármely pillanatban rám törő sírási kényszerrel, hogy mennyire intenzíven érintett meg, hogy még létezik az, hogy teljesen eggyé válok az élménnyel és hogy milyen tökéletes időzítéssel talált meg. Kisgyerekes szülőként látnom egy olyan filmet, ami a kedvenc műfajom köntösébe csomagolva, sci-finek szinte csak álcázva magát, mesteri félrevezetéssel, mégis teljes egységben a történettel, célzottan fedi fel az élet értelmének azon vélt aspektusát, melyet én is nap mint nap tapasztalva vallok (és hálát adok érte), a szó legpozitívabb értelmében priceless. Hazaérve ezzel az élménnyel, ahogy megpillantottam a kislányom arcát amint felragyog, na azt az érzést leírni nem lehet.

Bizonyára sokaknak kevésbé spirituális élmény megnézni ezt a filmet, de felém egyértelműen azt a - leírva rettenetesen csöpögős - üzenetet közvetítette, hogy szeressünk amíg lehet, mert a világ veszélyekkel van tele, az élet kegyetlenül nehéz és sohasem tudhatjuk mit hoz a jövő. Vélhetően ez is a célja a filmnek. Hogy 116 percben, egy roppant érdekes és fantáziadús történetben integrálva, tökéletes profizmussal, a lehető legmodernebb filmes eszközökkel, stílusosan, fennmaradó kérdés nélkül fejtse ki ezt az alapvetően szentimentális eszmét.


Szóval röviden összefoglalva, minden kétséget kizáróan életem egyik legmeghatározóbb filmélménye. Képtelen vagyok bármire gondolni, amit fel tudnék hozni negatívumnak. Azért rápillantottam, hogy a negatívra értékelő kritikusok miként vélekednek, illetve meghallgattam az index ide vonatkozó podcastjét, de rémesen nevetségesnek tűnnek az ellenérvek és a banális problémák. Holott, tudom, hogy a legjobban pont én szoktam ilyen nüansznyi hülyeségeken rugózni (főleg magamban), és pont ilyen problémák miatt szokott nekem is elromlani a film-befogadási élményem. Ennek a filmnek, még ha vannak is hibái, én egyszerűen képtelen vagyok elfogadni azokat. Most az egyszer hadd tegyem meg.   10/10


♥ Amy Adams.
+ Nagyot dob az élményen Max Richter, a filmet keretbe záró zenéje. Ahogy indult a film és felcsendült, egyből összenéztünk az asszonnyal. Bármikor, bárhol felismerném a valaha írt egyik legszebb hegedűszólót (most már ő is). Nem tudok elképzelni ennél jobban passzoló történetet hozzá, elképesztő egységbe olvad a filmmel.
+ Csodálatos látni, hogy szinte minden filmbuzi akit követek, el van ájulva tőle. Lám-lám, kifizetődő jó filmet csinálni, még ha ezt a befolyó összegek nem is igazolják.


Ha már szidni nem tudom, három relevánsan kapcsolódó filmmel vetem össze:
Midnight Special: Elgondolkodtatott, hogy ha az Érkezés ilyen mélyen megérintett, akkor a nemrég szintén 10/10-re értékelt MS-t jól osztályoztam e. De mivel én híresen következetes vagyok, bizony jól osztályoztam. (Szerk.: Mégiscsak lefokoztam 9/10-re, így van rendben.) Annyi a különbség, hogy az Érkezés egy sci-fi köntösbe bújtatott, univerzálisan értelmezhető dráma, a MS pedig a korai, mintául szolgáló kapcsolatteremtő zsánerfilmek tökéletesített változata.
Doctor Strange: Az Érkezés gyakorlatilag pont az ellentéte a Doctor Strange-nél fejtegetett, modern, problémás látványfilmeknek. Így kell ezt csinálni.
Interstellar: Az Interstellar lehetett volna ugyanilyen elementáris erővel ható film, ha ott abbahagyják, ahol kellett volna. (Komolyan mondom, kéne szervezni csoportokat azoknak, akik még nem látták és letesztelni, hogy úgy hogy hat az emberekre.)


2016. november 15.

In a Valley of Violence

Ti West (2016)

Ti West átnyergelt westernre és ez így van rendjén.

Hogy miért csinál valaki egy klasszikus felütésű és folyású westernt egy valag horrorral a háta mögött így 2016-ban? Fogalmam sincs. Úgy nézett ki, hogy ő folyamatosan gyártani fogja az átlagolva jó közepesre ítélhető fosatásokat, erre átvándorol egy másik műfajra. Most egy olyan filmet írt és rendezett, ami ugyan nem emelkedik ki sem a zsáner régi, sem a modernebb darabjai közül, nem újítja meg a műfajt és nem jelent kifejezett felüdülést az aktuális filmfelhozatalban sem. Mégis úgy érezni, hogy ennek a filmnek meg kellett születnie.


Mégpedig azért, mert nincs benne hiba. Kevés, de jól felépített karakterrel játszik, törvényszerűnek tűnő konfliktusokat játszanak le, melyekben egy halvány kérdés sem merül fel. Minden szerep magáért beszél, minden színész maximálisan kihozza a lehetőséget a játékidőből és így tovább. Ha most éppen olyan időket élnénk, hogy záporoznak a westernek, akkor minden bizonnyal ugyanúgy legyintenénk rá, mint a korábbi horrorfilmjeire, mert akkor épp azok záporoztak. Így viszont öröm volt megnézni, annak ellenére is, hogy tényleg az ég adta világon semmi egyedit nem tud felmutatni, csak szépen hozza amit vállalt. Egy hajszállal csúszott le a jobbról.   6/10

+ Ethan és Travolta is kúl.
Taissa Farmiga igazi tehetségnek tűnik. Ő egyébként Vera Farmiga 21 évvel fiatalabb húga. Mik vannak!

Kingsglaive: Final Fantasy XV

Az ősök gyűrűje: Final Fantasy XV
Takeshi Nozue (2016)

Fantasztikusan nagyra törőek az ambíciók: játék, anime sorozat és egész estés animációs film, szorosan összekapcsolva egymással. Ebből a háromból én kettővel biztos, hogy nem fogok megismerkedni, azokban maximum mások véleményére hagyatkozhatok. Ám, ha már idetolták az orrom alá az én "szakterületemre" a termékük harmadát, hát megmondom, hogy megérte e nekik pörgetni a renderelő parkokat éjt nappallá téve. Avagy, van e létjogosultsága a filmnek rajongástól mentesen, egymagában, a játéktól elkülönítve?


Most jönne a részletes elemzés, a plot fontos hibáinak felvezetése (mert van bőven), de én inkább átugrok a feltett kérdés megválaszolására. Nos, nem igazán. Lássuk be a nyilvánvalót, ez nem egy jó film. Az utóhatása egyfajta kényszeredettségre utal. Kitaláltak egy tényleg fantasztikus világot, jött az ötlet, hogy összekapcsolják egy filmmel, beledobáltak tipikus anime karaktereket és hagyták, hogy ez vezesse a kezüket a történetírás során. Fordítva készült a film, ez egészen nyilvánvaló. Pár jelenet erejéig még így is érdekes tud lenni (inkább a korábbi akciókban), de erős kohézió a karakterek között és a történetelemek kapcsolódását tekintve nincsen. Fércmunka ez, legalábbis filmként annak tűnik, amiről valamilyen okból elhitték, hogy a látvány elviszi a hátán. Nem zsibbasztja le az agyat, de a vége például gyalázatosan összeszedetlen és lezáratlan. Őszintén kár érte, mert van ráció ebben a kapcsolt áru + gigantikus projekt ügyben.   5/10

2016. november 14.

War Dogs

Haverok fegyverben
Todd Phillips (2016)

+ Gördülékenyen a rendezés, nincs hiba.
+ Kerek a történet, ráadásul igaz történet alapján figyelemfelkeltő és tanulságos is.
+ Szépek és/vagy jók a színészek, közepesen ugyan, de a karakterek is érdekesek.
+ Hatásosak a poénok, jó ritmusban érkeznek.
+ Van kellő változatosság a hangvételben, a helyszínekben, szóval összességében...
+ modernül stílusos, profi a fényképezés és a zene is.
– Minden ízében ismerős, csak a biztosra megy, csak a kijárt ösvényen halad és így tovább. Nincs is értelme kifejteni. 2016-ban egy közepes költségvetésű gyári film ennyit tud, ha kellő odafigyeléssel készül. Kár, hogy semmire nem fogunk emlékezni belőle.   6/10



2016. november 10.

Nerve

Idegpálya
Henry Joost, Ariel Schulman (2016)

Ennek a filmnek mondjuk nyilván nem én vagyok a célcsoportja (tinifilm), de muszáj berontanom minden ajtón, hogy tudjam, hogy néz ki a ház. Tök jó az ötlet, szimpatikusak a szereplők, részletgazdag a látvány, a zene mondjuk nem tetszik, de az látszik, hogy minden téren nagy odafigyeléssel készítették. Ha úgy vesszük, filmes szempontból komoly baj nincs, profi munka, szépen felmondták a leckét.


Viszont, a történeten kívül egy halvány eredeti ötlet sincs. Ez már eleve jelzi, hogy nem lesz maradandó élmény, de azért jobban átgondolva, komolyabb történetvezetési gond is akad. A vége összecsapott, a racionalitástól túlságosan eltávolodik (feleslegesen, mint mindig) és a lezárás érdekében egy valag felmerülő kérdést és karakterszálat direkt ignorál vagy tudatosan nem fejti ki (mert nem jutottak el odáig, hogy kitalálják/megírják). Persze, tudom, hogy ez egy könnyed film, de nem lehet mindig ezzel takarózni. Az pedig abszolút nem működik, hogy egyes szálakat, melyekkel hosszú perceket töltöttünk korábban, simán elbagatellizálunk. Hiányérzet marad utána. Amúgy tényleg cuki, meg minden.   5/10

2016. november 9.

Doctor Strange

Scott Derrickson (2016)

Végignézve a stáblistát (mert hát ugye meg kell várni a záró képsorokat), látva a rengeteg cgi-ért felelős céget (nem számoltam, de tíz körül megvolt) és a több száz embert akik mindezért felelnek, vegyülnek az érzések bennem a sok korábban látott látványfilm élményével. Az éppen átélt mozi már sem pozitív, sem negatív irányba nem változtat a kialakult álláspontomon, csak megerősíti azt.


De térjünk ki egy kicsit erre a konkrét filmre, ha már egyszer. Ismét egy eredettörténetet kaptunk. A sokadikat. Megint nincs épkézláb főellenség, de amúgy egész korrektre sikerült a történet. Újfent remek színészek hadonásznak súlytalan környezetben, egy részüknek mégis sikerül pár pillanatra kikandikálniuk a zöld vászon mögül és belecsempészni valódi érzéseket is a katyvaszba. Összességében olyan érzést kelt, hogy a korábbiakból tanulva, most éppen sikerült úgy összeollózni a szokásos elemeket, hogy többségében ne zavarjon semmi minket a napi betevő szuperhős-bemutató film nézése közben. Szóval korrekt film lett. Egyedi alkotásként, a Marvel világ nélkül, egy egyértelműen pozitív, de semmiképpen nem kiemelkedő élménynek lehet elkönyvelni.


Ha viszont távlatokba helyezzük, egészen más képet kapunk. Például, hogyha mostanra eljutottunk oda, hogy egy látványfilmben csak elvétve látunk valódi teret és tárgyakat, akkor miért nincsenek nagy nevek a látványtervezők között, hogyhogy nem került még egyetlen gigaprodukció közelébe se egy legalább közepesen karizmatikus vizionárius? Jelen esetben a sötét dimenzió kivételével minden ócska, elhasznált érzetet kelt, ötlettelen, középszerű, a művészi koncepció üres. Egyértelmű, hogy egy erős kéz hiányzik. Érthetetlen számomra, hogy még ennyi idő után se (A mélység titka 1989-es, talán onnantól számolhatjuk a cgi kezdeti időszakát) alakult ki egy megfelelő hierarchikus rendszer, egy kultusz a cgi huszárok között, amiből ki tudnak emelkedni azok, akiknek irányító szerepbe kellene kerülniük. És persze miért kell ~10 cégnek gyártania az effekteket egyetlen filmhez.

Szóval véleményem szerint még mindig nem tartunk a cgi felnőtt korában. Már mindent tudunk, már bármit képesek vagyunk létrehozni, de nem jól használjuk. Ahogy ezeket a filmeket nézem, az az érzés kerít hatalmába, hogy mindent felfednek előttem, ami igen nagy gond. Ha minden apró részletet látok, mert ezekkel mesélik el a történetet, az agyam többi részének már nem marad dolga. A misztérium megszűnik létezni és ezzel az élvezeti érték is jelentősen csökken. Gondoljunk csak vissza, hogy például az Alien látványvilága milyen megkapó volt, ám mégis milyen keveset mutatott. Láttunk egy figurát a "székben", még a körvonalait is nehéz volt kivenni, nem tudtuk hogyan kell nézni, hogy mit is látunk valójában (persze ehhez a vhs minősége is hozzájárult), és pont ez volt a legszebb az egészben. Beindította a fantáziát, egy ismeretlen világ apró részletének tűnt csupán, ami mögé bármit el lehet képzelni. A kevesebb néha sokkal többet ad. Ugyanúgy ahogy számítógépes játékoknál is. Próbálják minél valósághűbbé varázsolni őket, elképesztő technológiát fejlesztenek hozzá, a környezet reprodukálásához szükséges emberek száma exponenciálisan növekszik, a projektek egyre nőnek, egyre több pénz forog kockán és közben a varázs elvész. Anno egyetlen ember által pixelenként megrajzolt, alacsony felbontású állóképek vagy kezdetleges animációk mögé képzeltünk egész világokat, ma pedig több száz ember alkotta csapatok kompromisszumainak sokasága árán kiszenvedett vízióját próbáljuk átélni. Nem csoda hogy (nekem) nem megy.

Félreértés ne essék, én egyáltalán nem vagyok a fejlődés ellen. Csodálom, hogy milyen látvány elérésére képes ma a filmes és a számítógépes világ (Midnight Special, hogy egy jó példát is említsek végre. Ori and the Blind Forest, hogy a másik oldalról is.). Én azt mondom, hogy magának a műnek a lelkét kéne jobban őriznünk, mert ahogy gombamód növekednek a projektek méretei és egyre több szerepet kapnak a gazdasági szempontok, úgy veszik ki az emberi tényező belőle. Ha nincsenek olyan karizmatikus egyéniségek, akiknek minden lehetőségük adott, hogy autokrata módon végigvigyék az elképzeléseiket, akkor csak tucatfilmeket fogunk kapni és sajnos sehova se tartunk.   6/10


± Cumberbatch okés, de nem tudott semmi emlékezeteset alkotni.
+ Viszont Tilda Swintont semmivel sem lehet kizökkenteni; természetesen most is csodálatos.
– Scott Derrickson. Volt valami érdekes a rendezésben? Nagyon nem. Elég érdekes választás Waititi mellett.
– A zene hatalmas nulla, de...
+ ...a korai Pink Floyd számot azért meg kell jegyeznem, mint pozitívumot.

Elle

Paul Verhoeven (2016)

Nem emlékszem, hogy mondtam e már itt a blogon, de Verhoeven kétségen kívül egy kivételes figura. Egy olyan filmrendező, akire mindig oda kell figyelni, mert nemigen hasonlítható máshoz, nem beskatulyázható, nem kategorizálható és persze nem mellesleg kurvajók a filmjei. Több országban, különböző nyelveken és temérdek stílusban bizonyított már (a korai filmjeit még pótolnom kell though), egy fontos ismérve viszont sosem változik. Elég nehéz megfogalmazni, hogy miről is van szó, de én valahogy úgy próbálnám meg lényegre törően, hogy nem szarozik. Mert ahogy például a Flesh+Bloodban, a Zwartboekben vagy éppen itt az Elle-ben is, mindegy, hogy mi a téma, ő egy előre meghatározott ritmus szerint tolja végig a történetet a filmtekercsen. Nincsenek dramaturgiai kiállások, nagy ívek, hangulatingadozások, teátrálisság vagy bármi ami megtörné ezt a konstans előrefelé haladó előadást. A filmnézési élmény szempontjából ez kifejezetten üdítő tud lenni, elvégre a filmek java az amerikai típusú, felnagyított, túlzó dramaturgiát igyekszik alkalmazni, amitől intellektuális síkon csömöröm van, a hétköznapi énem persze jóval árnyaltabban, de szintén unott arcot vág.


Hogyha ez a szenvtelen, a nézőt a kíméletlen tények elé csupaszon állító, mindent könyörtelenül az arcunkba toló stílus találkozik egy nemi erőszakkal, amiből később egy - más esetben teljesen elképzelhetetlen - furcsa, abuzív kapcsolat alakul ki, az bizony igencsak egyedi élményt fog jelenteni. Részben franciás, modern dráma hatását kelti, hiszen Párizsban játszódik, tipikus francia karakterekkel és a modern francia filmekből megismert problémákkal. Részben krimi, hiszen izgalmakkal, fordulatokkal, bűntényekkel, ármánnyal teli a cselekmény. Részben erotikus felhangja van, amit szintén külön meg kell említeni, mivel ez mostanában igen ritka, a fősodorból teljesen kiveszett. Részben pedig ott a Verhoeven faktor, mivel nem tudjuk, hogy mire számíthatunk. Itt nem magára a történetre gondolok, mert az valamelyest azért kiszámítható, hanem inkább arra, hogy meddig mer elmenni. Összességében végül egy olyan izgalmas filmet kapunk, amiért mindig sír a filmkedvelők szája. Bűnös élvezetekkel teli, pörgős, szokatlan folyású, bevállalós. Magyarul szuper élmény, ami mindenkinek vastagon ajánlott. Végre!   8/10


+ Soha senki nem tudta volna ezt a szerepet ilyen jól eljátszani, mint Isabelle Huppert.
+ A helyszínek, a díszletek remekül adják vissza a modern arisztokrácia világát, de...
– ...a fényképezés stílusa elég furcsa. Alacsony dinamika, szürkés feketék (ezek mondjuk sose jó választások), ráadásul elmosódottak a világosak, mint amikor fáradtan homályosodik a látásom. Vajh miért kéne ennek tetszenie?

2016. november 7.

Keanu

Keanu: Macskaland
Peter Atencio (2016)

Én komolyan mondom - és nem azért hajtogatom, mert bizonygatni akarom - szeretném szeretni a kortárs vígjátékokat. Szeretem őket amikor jók, de mostanában sajnos hiába állok neki bármelyiknek, egyszerűen nem működnek. Ennek a vacaknak is teljes mértékben elvárások nélkül álltam neki, aztán már az első pár percben felidegesített. Sajnos a film készítői nem látták előre, hogy mekkora súlya lesz művüknek, mert most már tényleg egy jó időre elment a kedvem az összestől. Shame on them!

Minden eset más és más, de nekem úgy tűnik, hogy amit eleve vígjátéknak írnak, az nagyon ritkán működik. Az olyan filmeket, amik alapvetően más műfajt képviselnek, de remekül megírtak és finom humort csempésznek bele, roppant mód értékelem többrétegűségük miatt. Rengeteg ilyen volt mostanában (pl. Goksung, Cop Car).


Ezek a feleslegesen túlzó, irrealitásuk miatt csupán önmagukért, önmagukban értékelhető poénok nem ülnek. A Keanuban ráadásul az előadás módja is eléggé ellenszenves. Túljátszottan sikoltoznak egy gyenge, átlátszó, agyatlan, minden részletében ismerős cselekmény miatt. Talán van olyan ember akinek elég az ilyen bugyuta poénok sora és/vagy tetszik neki ez az extrém extrovertált stílus annyira, hogy szemet tud hunyni a hiányosságok végtelen sora felett. Na miattuk nem értékelem rosszabbra. Egyébként eléggé feldühített, hogy - már nem emlékszem kinek a vélemény alapján - végigültem feleslegesen.   4/10

A "They are communicating" poén a végén annyira olcsó, béna és rossz ritmusban tálalt, hogy égnek álla a hajam tőle.

2016. november 4.

The Accountant

A könyvelő
Gavin O'Connor (2016)

Minél többet agyalok rajta, annál inkább meggyőzöm magam, hogy ez nem egy jó film. Nem találták meg az egységes hangnemet és minőségben is erősen ingatag. A sztori kicsit kusza folyását sokszor esetlenül mókás és jópofa elemek vagy keménykedő akciók törik meg, de sajnos elég jellegtelenül. Anna Kendrick karaktere feldobja kicsit, ám sokat nem számít ez sem. Afflecket általában dicsérni szoktam, mert tényleg jó színésznek tarom. Itt mégse jó szegény, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy valószínűleg nem ő tehet róla. Hiteltelen a gyerekként erősen fogyatékkal élő, felnőttként jobbára übermensch autista szerep. A történet újrahasznosított, összeollózott és nem túl koherens. Jelenetek erejéig élvezetes ugyan, de lelke egyáltalán nincsen. Több szót nem érdemel.   5/10


– Zene és képi világ nulla.

2016. november 3.

Silkwood

Mike Nichols (1983)

Az ilyen ismeretterjesztő jellegű, jó szándékú drámák, közvetve vagy közvetlenül, de mérhetően hozzájárulnak ahhoz, hogy a világ amelyben élünk, egy jobb hellyé váljon. Persze az is egy fontos kérdés, hogy mindezt úgy teszik e, hogy közben jól tudunk szórakozni. Merthogy igen keskeny ám az az ösvény, ahol járni lehet a giccs és érdektelenség mocsarai között. Ha olyan okos ember rendezi, mint Mike Nichols, akkor van esély arra, hogy ne legyen tudálékos, ne csöpögjön a melodrámától és közérthetően közvetítse a lényeget. A nagyobb baj inkább az, hogy ez egyáltalán nem garancia arra, hogy széles körben ismertté váljon, vagy hosszabb távon is fennmaradjon. Nichols szokásához híven nagyon jól teljesít. (Hú, de meglepő!) Piszok élvezetes nézni, mert izgalmas, szórakoztatóan mutatja be a kor jellegzetes eszméit, a jellemző figuráit, de közben hasznos és értelmes időtöltés is.


Kurvára felbosszant, hogy mennyire félre tud csúszni az élet a pénz miatt. Megint minden csupán a pénz miatt. Szerencsétlen gyári munkások éppen csak nem világítanak a radioaktivitástól, de lazán, komoly erőfeszítések nélkül érik el velük szemben, hogy ne merjenek kiállni a saját érdekeikért. Fájó, hogy egy ilyen inspiráló, igazságérzettel felvértező film is simán eltűnt a süllyesztőben. A rohadt életbe már! Tessék megtekintgetni, erőt meríteni és kiállni magunkért a fontos kérdésekben!   7/10

+ Meryl Streep. Az utóbbi évek filmjei után érdekes újra fiatalon látni, hogy milyen energikus volt és hogy micsoda ősi erő tobzódik benne. Exhibicionista, de remekül palástolja, mert alázatosan, elegánsan fordítja a saját javára tehetségét. Persze itt a szerepe is egy brillírozásra született, izgága, öntörvényű nőszemély, ugyanakkor a karakter fejlődését tekintve egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire természetesnek hat ahogy változik. Valószínűleg kevesen tudták volna ennyire hihetően eljátszani Silkwood ellentmondásos karakterét.

2016. november 2.

Don't Breathe

Vaksötét
Fede Alvarez (2016)

A kritikákat olvasva, két kérdés merül fel, mert köztes álláspont természetesen most sincs. El kell hát dönteni. Mi ez?
+ A "messiás". Avagy végre egy remek, tömegeknek szánt horror?
– Vagy megint egy egyszerű tucattermék?
A válasz nyilván a lehető legegyszerűbb. Mindkettő egyszerre.


+ Szépen építi a feszültséget, kellően izgalmas, jó ritmusú.
+ Hétköznapisága miatt nem kell elvonatkoztatni semmitől, tehát nincsen zavaró tényező és könnyen átélhető.
± A sztori szuper ötletre épül és lényegében ki is használja a benne rejlő lehetőségeket, ugyanakkor szuperül közhelyes is, mert elég nyilvánvaló irányba halad és kiszámíthatóak a fordulatok is. Ez most egyfajta szépítés a részemről, mert akár úgy is mondhatnám, hogy az alapötleten kívül egy cseppnyi fantázia sincs benne.
– Az in medias res inkább azt az érzetet kelti, hogy nem volt jobb ötlet, nem pedig azt amit szeretne, hogy egyből belezuttyanjunk az életükbe.
– Már megint megmutatják a film legelején, hogy mi lesz a végén. Miéééééééért? Mi indokolja? Mi haszna? Nem értem.
– Az egyetlen érdekes szereplő a lány, de ő se valami komplex karakter. Mindenki más nulldimenziós.
– Két fontos gyakorlati probléma is felmerül a vakságból eredően: Az elején egy csomószor nem hallja meg őket a tulaj, amikor szerintem még egy átlag ember is simán észrevenné őket csupán a hangjuk alapján. Aztán meg persze amikor dramaturgiailag indokoltnak gondolják, egyből übermensché válik, mindent észrevesz és irreálisan kikövetkeztet olyasmit is amihez elengedhetetlen lett volna a látás.
– A másik gyakorlati probléma meg az, hogy valljuk be, ők így hárman együtt eléggé ügyetlenül kezelik az alapból igen előnyös helyzetüket.
– Uncsi, egy másodpercre sem izgalmas a zene.
– Ócska fényképezés. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy miért olyan nagy probléma ez. Mi az első dolog, ha az ember eszébe jut egy film? Felugrik egy kép. Na erről mi fog felugrani két év múlva? Semmi, mert egyszerűen nincs minek felugrania, annyira beleolvad a többi film emlékébe a jellegtelenségével.
– Összességében stílustalan. Úgy értem, hogy a zene, a fényképezés, a vágás, a karakterek meg minden apróság együtt ad egy agyonhasznált érzetet.


Elég negatívra sikerült ez a bejegyzés, de mindent összevetve mégis úgy érzem, hogy igazságtalan lenne alacsonyabbra értékelni, mint amire végül értékeltem. Ha azt nézzük, hogy egy tetszőleges embert leültetünk elé (nem film-őrültet), akkor inkább valószínű, hogy jól fog szórakozni. Alapvetően sikerültnek mondható a film, pár - filmekben jártas ember számára - bosszantó hibával.   6/10

2016. október 28.

Il racconto dei racconti

(Tale of Tales)
Matteo Garrone (2015)

Matteo Garrone rettentően tehetséges. Ahogy arcon csapott a hiperrealista Gomorrával, most úgy varázsolt el ezekkel a merész, fantáziadús mesékkel. Ügyesen kezeli a színészeket, hangsúlyos a mondanivaló, hatásosan teremt hangulatot, kiválóan terelgeti a látványért felelős gárdát, meg minden. Tehát nemcsak hogy rettenetesen profi a filmek világában, de még univerzális tehetség is, mivel ennyire különböző stílusokban is otthonosan mozog.


Szóval minden szép és csodálatos, csak ez egész koncepciónak nincs igazán érvénye. Külön-külön mindegyik remek történet, de egy filmként sajnos nem állnak össze. A végén van egy halvány összepasszintásra irányuló törekvés, de ez nagyjából annyi, mintha nem is lenne. Ettől függetlenül, nézni, abszolút pozitív élmény. Én legalább is nagyon élveztem és ajánlom is mindenkinek. Provokatív, de közérthető, látványos, de nem öncélú és mindezek felett végig élvezetes. A szívem szakad meg, hogy nem adhatok több pontot rá.   6/10

2016. október 27.

Rolling Thunder

Mennydörgés
John Flynn (1977)

Jó kis film ez. Érdekes. Elsősorban azért, mert ma ilyen B-filmek már nem készülnek. Középpontban a rejtélyes hős áll, egy sokat megélt, szótlan ember. Senki sem tudja milyen borzalmakat kellett átélnie, de az sokat elmond, hogy látszólag nem érinti meg, hogy a fiát nem látja felnőni és hogy a feleségét időközben elszerették. Cselekedetei nincsenek magyarázva, pedig morálisan erősen megkérdőjelezhetőek. Egy félig antihősről van tehát szó, akire azért lehet felnézni, mert sokat megélt és nagyon kemény lett. A kisfiúk kedvence. Egy kifejtetlen rejtély, akiről ha egy picivel többet megtudnánk, már nem is lenne olyan érdekes. (Bár, bizonyára mindenki ilyenné válna, ha a helyében lenne.)

Ám ameddig itt van velünk, addig minden más mellékes. A nők csak csatlósok és a szexualitás megtestesítői. Nem is szimbolizálhatná ezt jobban más, mint az a tény, hogy a melltartó a film által közvetített világban megszűnt létezni. A film egészében építgetik a szépségkirálynővel való kapcsolatát, aztán végül sehova se fut ki, arra már nincs idő kitérni. Meg másra se. Leszámolás van, megtörtént az akció, vége a filmnek. Összességében mégse tűnik összecsapottnak, csak kevésbé kidolgozottnak. Egy amolyan Rambo előfutárnak, alacsony költségvetéssel. Vagy lehet akár egy törpe Apokalipszis most után is, ha úgy tetszik. Mert ez is ugyanarról szól, mint minden vietnami háború után készült film. A zsigeri, érzelmektől megfosztott, kíméletlenül üres életről. És ez azért elég jól átjön.   6/10


+ William Devane arca elképesztő.
± Bájosan flawed a színjátszás (nem bírok kitalálni erre értelmes magyar szót), karakteresek az arcok és egyből magukért beszélnek, de játszani, na azt nem tudnak.
+ A filmben minden, a jó értelemben vetten hétköznapi. Ez ered a B-filmes alacsony költségvetésből, de sajnos nem minden tekintetben előny ez:
– A fényképezés nem csak ötlettelen, de gyatra a bevilágítás is.
– A helyszínek semmiféle hangulatot nem kölcsönöznek, csak úgy vannak.

2016. október 21.

The Conversation

Magánbeszélgetés
Francis Ford Coppola (1974)

Coppola a Keresztapa első két része között ezzel a filmmel töltötte el drága idejét, és láthatjuk, nem hiába (mint pl. a borzalmas Outsiders esetében). Már egyből az elején paranoid és feszült hangulattal töri le a nézőt, amit aztán kíméletlen módon a legvégéig fenn is tart. Tenyérbemászó módon önfejű, magának való zsenit játszik a főszerepben Gene Hackman, ez nagyban segít, hogy végig mi is gyanúval figyeljünk minden mozzanatot és elidegenítve tudjunk véleményt alkotni a történtekről. Persze Coppolának éppen ez volt a célja és ezáltal annyira hatásos az antiszociálissá válás veszélyeire való felhívás.


– Egy technikai szakember ne üsse bele az orrát a világ dolgaiba.
– A nagyok játszmájába nem szabad belekérdezni.
– Ahol sok pénz van, ott mindig lesznek mocskos dolgok.
– Ha nincs melletted senki, aki könnyít a terheden, a lelked el fog kárhozni.
– Barátok nélkül, bármit is csinálsz az életben, elveszett ember vagy.

Bármennyi ilyen okosságot össze lehetne írni erről a filmről. Szótlanságával, a maga egyszerű, de határozott és ütős történetével, látszólag érzelemmentes és inkább politikai fennhangot sugall. Közben igazából nagyon is érzelmes, mert épp az érzelmi sivárság kegyetlenségét kapjuk meg kíméletlenül. Kriminek kiváló, túlzásoktól mentes, összeesküvés-kedvelőknek pedig külön finom csemege. Másodszorra érik be igazán, ezt szinte biztosan érzem.   7/10

2016. október 20.

Phantasm

Fantazma
Don Coscarelli (1979)

Szidjuk a mai horrorokat, mert ötlettelenek, agyonhasznált történeteket dogoznak fel újra és újra, ugyanazokat a mechanizmusokat erőltetik, mintha muszáj lenne. De legalább a javában már zavaró, gyakorlati jellegű, filmes hibák nincsenek. Tetszik vagy nem tetszik, de profibbak, mint elődeik. Roppant zavaró mikor elkezdek nézni egy régebbi filmet, és nem bírok koncentrálni a lényegre, mert felidegesítenek a bénaságok:

– Egymással szemben cipelik a koporsót, egy nappal később az egyik megkérdezi a másiktól, hogy mit keres a városban.
– A csendes kisváros kocsmájában a bárpultnál felszed egy ismeretlen, tökéletes nőt (max. 15 másodperc társalgás) és elsétálnak dugni.
– A very romantikus, temetőben létesített, vízszintes pozícióban realizált szexuális kapcsolat közben, megszabadítván a nőt a mellét fedő ruhadarabjától, tőlük 25 méterre, a nőn fekvő férfi és a távolság biztos takarásának nyugalmában, a leskelődő kissrác elismerően suttogja az éjszaka csendjébe: Wow! Én is csak ezt tudom mondani: Wow!
– Feszülten kiabálnak egymással, a képek extra-közeliben mutatják felváltva a két fél szemből felvett arcát. A következő beállításban látjuk, hogy egymás képében, kb. 30 centire vannak egymástól. WTF? Ki beszél így a másikkal? (Arról nem is beszélve, hogy a kamera elhelyezésének lehetetlensége mindig rossz beleélési esélyt ad.)
– A "Don't fear" ismételgetése adja meg az erőt főhősünknek ahhoz, hogy ne féljen. Ha ez így menne!


Lehet, hogy akkoriban ez elfogadott szint volt (nem lehet, hanem biztos), és az is lehet, hogy pár jobb pillanat még tudott akár újat is mutatni a nézőknek. Ma erről már szó se lehet, de igazából ha ezek felett elnézek (ami igencsak nehezemre esik), se találok bármi olyasmit, ami elismerésre méltó lenne. A történet pofon egyszerűségű és semmi mögöttes tartalmat, vagy érdekfeszítő misztériumot nem rejt magában, illetve nem dolgozza ki annyira, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Ezt a filmet is bepótoltam, ezt azért elmondhatom.   4/10

+ A zene viszont egész megkapó, inspiráló és változatos, pedig egyszerű szinti-alapú.

Captain Fantastic

Matt Ross (2016)

Ez az a film, aminél kötelező megjegyezni, hogy ha ez lenne az alap hollywoodi színvonal, akkor nem lenne annyi panasz. Részemről legalább is. Megnyerő, mert szórakoztatóan, jó szívvel és közérthető tanulsággal beszél a mai világ viselt dolgairól. Gördülékeny a rendezés, kerek a történet, szimpatikusak és jók a színészek, nincsenek megvalósítási hibák és mindemellett ott van a tény, hogy kényszerűen csak pozitívan tud hozzáállni a néző, mivel erkölcsileg és értelemmel sem lehetséges nem szimpatizálni az elmondottakkal.


Viszont a másik oldalról ott van az enyhe túlzás, hogy az anyjuk nélkül, irreálisan szilárd egységbe kovácsolva élnek, érdemi konfliktusok nélkül, kemény munkára sarkallva stb. Meg az, hogy ennyire könnyedén túllendülnek minden problémán, hogy ilyen nagyon happy az az end, még ha tényleg csak így tudott kerek egész lenni a történet. Jó látni, hogy kicsit visszafogottabban mennyivel jobban működik a filmes gépezet, sokan tanulhatnának belőle. Néhány pillanatban egész elragadtató tud lenni, de elsősorban azért fogok emlékezni rá, mert szépen, elegánsan világít rá a természettől való totális eltávolodásunkra. Nem fejt meg semmit, mégis jó érzéssel tölt el, hogy velük együtt konstatálhatom egy szép, élhető élet lehetőségét. Csak rajtunk múlna.   6/10

+ Viggo Mortensen irtó érdekes figura. Főleg ezen cikk után.
± A fenti képet nézve nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen gondos, kitartó, elhivatott munkával hozták össze ezt a tökéletesen változatos, ízléses, direkt hippis hatású szerelést a családnak. Ez a tény éppen az ábrázolni kívánt hozzáállással rendelkező életforma ellenkezőjét testesíti meg, na de ne feledkezzünk meg arról, hogy ez egy tömegeknek szánt, könnyed, kalandos dráma. Többek között ezért sem érdemel magasabb osztályzatot.

2016. október 18.

Swiss Army Man

Dan Kwan, Daniel Scheinert (2016)

Én naiv, azt gondoltam, hogy Paul Dano nem tévedhet nagyot, hiszen szinte csak remek filmekben szokott játszani. Aztán elém került ez a szörnyszülött. Agyament állatságnak álcázza magát, de közben csak egy rettentő fárasztó poénokkal telerakott, kiszámítható tucatsztori. A bitang módon letaglózó, bénító hatású humorra nem lehet eléggé felkészülni, arra meg számítani nem lehet, hogy ennyire vonalas a sztorit illetően. Korrekt a kivitelezés, jól is játszott, de kiégeti az agyat, és ezt nem jó értelemben mondom. Számomra cseppet sem szimpatikus ez a stílus. Egyértelműen az utóbbi idők legrosszabb filmválasztása.   3/10



2016. október 17.

Maggie's Plan

Rebecca Miller (2015)

A Woody Allen által lefektetett alapokra épül, tehát ma már bátran azzal a kifejezéssel lehet illetni, hogy klasszikus dramedy. El lehet nevetgélni a neurotikus, diszfunkcionális értelmiségi osztály csetlésén-botlásán, ahogy megpróbálnak kezdeni valamit a szerelem meg a gyerekvállalás névre hallgató, számukra teljesen idegenül ható fogalmakkal. Woody Allen azért volt ebben annyira jó, mert a legtöbb filmjében megtalálta azt a keskeny mezsgyét, amin végigjárva nem azon gondolkodott a néző, hogy hogyan lehetnek ennyire agyatlanok és hogy ez mekkora túlzás, hanem viccesen kifordított, nagyon is valóságos problémákat dolgozott fel, jó meglátásokkal. Greta Gerwig ráállt ezekre a típusú filmekre, és mint ahogy minden utóbbi produkcióban, ebben is ugyanazt a figurát játssza. A Frances Ha (way too overrated) főszereplőjével például bármiféle gond nélkül fel lehetne cserélni az ittenit. Átütő mondanivaló nélkül, sokadjára, nekem már nem kielégítő, hogy elnevetgélek egy ilyen se füle, se farka történeten másfél órát. Olyan érzés, mintha alacsony érzelmi intelligenciával megáldott, profi filmes szakemberek csináltak volna, számukra teljesen érthetetlen történetből valamit. Mintha maguk sem értenék, hogy miről szól.   5/10


+ A film a megvalósítás minden tekintetében teljesen professzionális.


2016. október 14.

The Lobster

A homár
Yorgos Lanthimos (2015)

Analizál és interpretál. Analizál és interpretál. Analizál és interpretál.

Analizálom míg értelmét látom, interpretálni meg értelmét nem látom. Tök poén ez a szenvtelen, teljesen érzelemmentes színjátszás. Ha úgy vesszük, egy kifordított világot látunk, mert az emberek valójában túlnyomórészt az érzelmeik nyomására cselekszenek, a tudatos átgondolt cselekvés kevesebb teret nyer. Ezzel szemben itt minimum fordítottak az arányok és úgy érzem ezzel mondtak nekem valamit, tehát látom értelmét a film elkészültének. Hogy mi az amit mondtak? Fogalmam sincs. Valahol a 2/3-a környékén elvesztettem a fonalat. Főleg azért, mert nem feltétlen tetszik, hogy merre halad a történet, pedig az elején a felvetés elég izgalmas. A szerelemnek, a párkapcsolatban való önfeláldozásnak vannak határai. Meg hogy a társadalmi elvárásokat nem ártana minél jobban leszarni. Talán valami ilyesmi.   6/10


+ Nagyon jó a zene, ami egyben egy hatalmas pluszt ad ahhoz az érzethez, hogy még véletlenül se vegye az ember túl komolyan a filmet.
+ Tetszenek a képek is.
– A mitológiája kicsit lehetett volna kidolgozottabb.

2016. október 12.

El Club

(The Club)
Pablo Larraín (2015)

Szóval valahova Chile tengerpartjára, egy elhagyatott faluba száműzik és zárják össze a szexuálisan abuzív, katolikus papokat. Van velük egy szintén nem enyhén problémás majdnem-apáca, de lényegében megfelelő ellátást kapva, egy csendes, szabad börtönben éldegélnek. Meg se próbálnak szökni vagy bármilyen módon lázadni. Ez az egyetlen jele annak, hogy tudatában vannak legalább annak, hogy a társadalom számára nem kívánatosak. Telnek az évek, és a már eleve teljesen korcs gondolataik tovább torzulnak. Elég bajuk van csupán magukkal megküzdeni, nemhogy egy komoly változással. Az új egyház által a kezelésükre igyekvő, felvilágosult kollégájuk megpróbálja rábírni őket bűnbánásuk mibenlétének feltárására, ezáltal újra szembesülnek az emberekkel való összeegyeztethetetlenségükről. Robban a bomba.


Sok év távlatában, a problémáik megoldására irányuló cselekedetek leghalványabb reménye nélkül, gyakorlatilag semmi esélyük "meggyógyulni" és újra beilleszkedni. Cserben lettek hagyva. Már az sem biztos, hogy tudatában vannak, hogy éppen a büntetésüket töltik. Márpedig akiket molesztáltak, egész életükre magukkal viszik a kapottakat és rettentő nehézzé teszik egy normális élet kilátását.

Pablo Larraín súlyos témát boncolgatva nyitja fel a szemünket. A Spotlighttal párhuzamosan, mégis teljesen más megközelítésben; talán egyre többen ébrednek rá, hogy a szőnyeg alá söprés nem old meg semmit. Hosszú út lesz még, mire az évszázadok alatt kialakult rendszert meg lehet változtatni, de a remény él.   7/10

± A zene eleinte egyhangú és komor, de a végére felélénkül és hatásossá válik.
± A fényképezés túl hangsúlyos. A torzító lencse érdekes, de a nagyon erősen manipulált színek elég ambivalens érzéseket keltettek bennem. Naturalista megoldás kellett volna.

2016. október 7.

Star Trek Beyond

Star Trek: Mindenen túl
Justin Lin (2016)

+ OK, rendben van, korrekt.
– Érdektelen, rettentő középszerű, kiszámítható és ismerős.
– Tele van kapkodó, irracionális akcióval. Pl. fél perc alatt szétszakítják a hajót, majd még negyed óráig támadják. Vagy szétlyuggatják a törzset, de még csak a levegő se szökik ki. Stb.
– Egy kurva nagy, romokban heverő űrhajón nyilván mindig mindenki gyorsan ott terem ahol épp szükség van rá.
– Minden egyes főszereplőnek van közelharci jelenete és mindenki, még Uhura is übersoldatként küzd.
– Scotty egy roncs űrhajóban összedug két kábelt és már megy is a gép, nice job!
± Nem basztak el benne nagyon semmit és a látvány is kielégítő.   5/10


– Simon Peggnek nem jut egy rendes poén se, mert nem írt magának. Miféle dolog ez?