2016. december 20.

Barcelona

Whit Stillman (1994)

Az utánozhatatlan Whit Stillman. Vajon képes még rajta kívül más is ilyen bárgyú, mesterkéltnek ható párbeszédekkel és ilyen túlontúl korrekt, kikövetkeztethető narrációval ennyire ellenállhatatlanul élvezetes filmet forgatni? Megválaszolom! Biztosan nem. Ahogy az minden egyes filmjére elmondható, a Barcelona nézése közben is olyan érzése támad a befogadónak, mintha a rendelkezésre álló lehetőségek közül (gondolva itt tényleg bármire), a lehető legokosabban és leghasznosabban töltené a szabad idejét, miképp ezeket az önmagukat kereső harmincas fiatalokat nézi. És akkor itt le is zárhatnám azzal, hogy valóban így is van. Merthogy így van. (Tényleg így van.)

Kíméletlen tény: egyszer ezt sem lesz elég megnézni. Álmodozva most arra gondolok, hogy nyugodt, nyugdíjas éveimben, a kis unokáknak való főzés után, mikor együtt leül a család filmezni, akkor lesz olyan is tán, hogy a nagypapa választ, és akkor bár eleinte majd mindenki húzza a száját, de a film végére az idősebbek számára értelmet nyer, a fiatalabbak pedig ugyan csak évek multán jönnek rá, ám akkor mélyen meghatódva gondolnak vissza rá és hálát adnak azért, hogy anno megismerhették Whit Stillman filmjeit, melyek egészen egyedi módon reflektálnak az életre, rengeteg energiát és inspirációt adva ezzel nézőinek.


Kevésbé szentimentális síkon megközelítve, olyan sűrű, olyan sok információ van elbújtatva ezen - fiatalságuk és tapasztalatlanságuk okán - tévelygő emberek párbeszédeiben, hogy én lányos zavaromban csak vigyorogva voltam képes nézni. Pedig első ránézésre éppen hogy szög egyszerűnek tűnik. Varázslat ez, amit legjobb minél előbb megtapasztalni, megfejteni meg szerintem kifejezetten felesleges (nem ildomos). Csodálatos!   8/10

+ Akinek fogalmas sincs miről karattyolhatok, annak támpont talán, hogy stílusában Woody Allen korábbi mesterműveihez lehet hasonlítani (pl. Crimes and Misdemeanors).

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése