2013. március 28.

Deliria

Michele Soavi (1987)

Most vagy az van, hogy én vesztettem el a naiv beleélő készségemet (sose volt ilyen hahaha), vagy ez tényleg nem átélhető. Mert az nyilvánvaló, hogy nem véresen komoly (dinamikus zene, laza hangulat), de teljesen poénra sincs véve. Közel se. Ráadásul viccesnek se igazán vicces, csak amolyan szórakoztató jellegűre vett. Viszont ijesztgetős/horror filmként se működik, mert a megvalósítás nemes egyszerűséggel gány. Bénán van összevágva, a feszültségkeltés középszerű, a színészek pedig pocsékak. Igaz a későbbi filmek hatásosabb, fejlettebb mechanizmusaitól elkényeztetve mondhatom csak ezt, de attól még így van. Lehetett volna egy ütős öszvérmű belőle, mindkét oldalról a pozitívumokat felmutatva, gondolom a szándék is ez volt, csak hát nem az lett belőle. A zene viszont nagyon tetszett.   4/10



2013. március 26.

Safe

Elkülönítve
Todd Haynes (1995)

Végig az cikázott a fejemben, hogy úgyis tudom mire megy ki a játék, hát minek nézem? És tényleg bejött a megérzésem. Unatkozva végignéztem és semmi meglepetés nem ért. Továbbvíve a gondolatmenetet, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy efelett a film felett bizony csúnyán eljárt az idő. Olyan társadalmi, pszichológiai problémát boncolgat lassan és öncélúan, csak egy didaktikus végkifejlet felé haladva, amin a mai ember már túllépett (jobb esetben). Nem kétséges, hogy ma is jelen vannak ezek a problémák, de a film a kérdéshez semmit nem tud hozzátenni. Egy kis jóindulat is kellett a pontozáshoz, mára sajnos csak ennyit ér, pedig szegény Julianne Moore odatette magát rendesen.   5/10



Primer

Találmány
Shane Carruth (2004)

Bele a lecsóba, megy a duma, négy sufnitudós beszélget non-stop flow áradatban, érthetetlen féltudományos nyelven. Mindez dokumentarista stílusban, kis ambient aláfestéssel ahogy kell. Jó kezdés, érdekes is, amíg nagyjából követni lehet, de a közepe fele nagyon csúnyán elszabadulnak a gondolatok. Érdemes lenne kielemezni, folyamatábrával követni az eseményeket, hogy nem bullshit e a kontent. Aki megcsinálja, az viszont nem én leszek. Én az érdektelenség nyugalmában ekkor már rég nem fárasztottam magam azzal, hogy lehet e követni. Úgyis kamu az egész, túl van gondolva, felesleges beleártani magam. Hidegen hagy, elkalandozik a figyelmem, mert nem von be az eseményekbe és szemlélőként ez túl sok. Kicsit talán rosszindulatúan pontozok, amolyan dorgáló jelleggel. Reméljük az Upstream colorban Shane Carruth tanult a hibákból. Van benne lehetőség.   5/10



2013. március 22.

The Bad Lieutenant: Port of Call - New Orleans

Mocskos zsaru - New Orleans utcáin
Werner Herzog (2009)

Anno eszembe se jutott megnézni, mert - nem titkoltan - ellene vagyok a remake divatnak. Így utólag persze már látom, hogy hiába csalódtam Werner Herzogban amikor megtudtam mire készül, ugyanis a két filmnek nagyon halványan van csak köze egymáshoz. És meglepetésemre még érdemleges is. Ha másért nem, legalább Nicolas Cage - talán utolsó - értelmes alakításáért. Bár hova is gondolok! Őrültnek őrültet játszani...
Az előd komolyságát, mélyebb szintjét sajnos nem közelíti meg. Élvezni viszont simán lehet. A vége valószínűtlen fordulatot vesz, ami előtt én értetlenül állok, és egyben megerősít abban a vélekedésben, hogy ez csak egy laza ujjgyakorlat Werner úr nyugdíjas éveiben. Nyoma sincs az elkeserítő valóságnak, a droggal, a pénzzel való küzdelem deprimáló kilátástalanságának. Arról nem is beszélve, hogy azért, amit művelt a történet közepe fele, már rég  kinyírták volna, mint macsk... Harvey Keitelt.   6/10



2013. március 19.

The Killing of a Chinese Bookie

Egy kínai bukméker meggyilkolása
John Cassavetes (1976)

Olyan messziről és mélyről indít, mintha egy teljesen más bolygón lennénk. Keresni kell a hagyományos értelemben vett indíttatásokat a szereplők cselekedeteiben. Figyelni kell, hogy sikerüljön legalább körvonalaiban megsejteni a történés mögé képzelt embereket, az értelmet. Ez nem is színjátszás, hanem valami egészen más. Egy alternatív világ jelenik meg előttünk. Hasonlít a földi életre, de nagyon nehéz elvonatkoztatni a berögzült filmes metódusoktól. Ha valahogy mégis sikerül, a lélek legsötétebb apró bugyrait ismerhetjük meg. John Cassavetes kifordítja elménket és nem a nyilvánvalótól jut el a szentimentális lózungig - ahogy a filmek 90%-a -, hanem kigúnyolja az egész társadalmat, a manipulatív konvencionális életvitelt és mindent.
A szívem sajdul bele, hogy nem adhatok többet rá, de sajnos még így is rezeg a léc. Mr. Sophistication majdnem három pontot vitt el. Meglett volna a kilenc.   7/10

Ben Gazzara, te jó ég. Szuggesztív.


2013. március 18.

Rounders

Pókerarcok
John Dahl (1998)

– Ó, ez a vonzó, kockázatokkal teli, bűnöző élet!
– Észjáték. Szuper, hogy ilyen könnyen kitanulható és semmi szerencse nem kell a pókerhez. Elkezdem én is.
– Hú, de szűk látókörű ez az együttérzésre képtelen joghallgató lány!
– Vajon hányszor képes ugyanúgy átverni pár nap alatt a legjobb barátját ez a hamiskártyás ficsúr?
– Lehet, hogy én vagyok maradi, de mintha kicsit különös módon kapcsolná össze ez a zsidó bíró a vallásos neveltetését a tanítványa kártyadósságával.
– Fekete. Fehér. Szür...


Sorolhatnám még a tipikus, képtelen filmes hülyeségeket, de a szemléltetéshez már ez is bőven elég. Másrészt meg a kétdimenziós karakterek és az értelmetlenül ostoba történet ellenére is működik valamennyire. A kisstílű bűnözés hálás filmtéma. Itt-ott néha felsejlik a lehetősége egy jópofa, élvezhető kalandos krimibigyónak, aztán persze sikerül elrontaniuk a mindennek a leegyszerűsítésével. Van mikor elég képekben és hangulatokban gondolkodni, ide viszont elkelt volna egy jó író. '90-es évek swamp.   5/10

2013. március 12.

This is 40

40 és annyi
Judd Apatow (2012)

Van egy olyan érzésem, hogy Apatowot kevesen értik meg igazán. Saját rendezései ugyanúgy tobzódnak az obszcén humortól, mint a pártfogoltjai által készítettek. Annyiban azonban mégis különböznek, hogy ezekben lehet látni mögötte a gondolkodó embert, aki nem céltalanul döngeti az erkölcsi határokat megtestesítő falakat. Védem őt, pedig a remek Ki nevet a végén? után egy fokkal megint többet enged meg magának. Remélem ezúttal tényleg kendőzetlenül tárja elénk családja vélt, elképzelt, megtörtént gyötrődéseit, mert már így is jó két-három szinttel durvábbak, hangosabbak és kegyetlenebbek, mint amit én elviselnék. Viszont legalább lényegre törőek. Kimondják amit mi sosem mondanánk ki és így vagy úgy, de végül is továbblépnek. Ha az ember a helyén tudja kezelni és jó adag tűrőképessége is van, nem fog rosszul szórakozni. Akár leírhatnám azt is, hogy értelmes szórakozás, de nem. Azt azért mégse.   7/10

Most először éreztem Leslie Mannt nagyon idegesítőnek, pedig alapból nagyon szimpatikus teremtés.


2013. március 11.

Un amour de jeunesse

Viszlát első szerelem
Mia Hansen-Løve (2011)

A sok kitárulkozó beszéd helyett most az erős színészi jelenlét és a szép fényképezés került előtérbe. Francia filmnél nem megszokott, de nem is idegen. Akinek van egy jó közepes filmismerete, annak semmi újat nem mutat. Viszont van egy nagyon erős jellegzetessége, ami engem váratlanul ért. Szemtelenül az arcunkba tolja - ráadásul egyből a legelején - Lola Créton üde testét. (Aki a forgatás idején éppen tizennyolc éves volt.) Nincs egy olyan jelenet amiben melltartót viselne, a javarészt csendes jelenetek beállításai középpontjában pedig mi más volna, mint az összes nyári ruhán átütő, ezerféle alakot felvevő mellbimbó. Az enyhén óvatos kifejezés lenne, ha azt mondanám, hogy vonzza a tekintetet, mert igen komoly erőfeszítés máshova nézni. Nyíltan a koncepció része, ami szemérmetlen, erkölcsileg megkérdőjelezhető, de kár tagadni: hatásos. Mindezek ellenére - vagy éppen ezek miatt - a különc karaktert maximálisan hozza, uralja a képet és a nézőt egyaránt. Egy amolyan bűnös élvezet érzést kölcsönöz a filmnek, de a lelkiismerettel való elszámolást is megkönnyíti, mert nem öncélú.


És ha belegondolok, hogy milyen messze van ez egy átlagos romantikus filmtől. Pedig ugyanarról szól, csak nem manipulatív. Nem mondanám kifejezetten realistának se, csupán a hangsúlyokat tolták el a válaszok helyett a kérdések felé. Roppant lényeges különbség.   8/10

2013. március 5.

Serenity

Joss Whedon (2005)

Na jól elszidtam anno szegény Joss Whedont (annyira azért nem), erre kiderül, hogy az első filmje egy kis tünemény. Egy halványan pislákoló csillag, amit ha közelebbről megnézünk, inkább robbanásra készülő szupernóva. Mert a végtelen számú folytatások világában mindig üdítő egy személyes, saját világot építő projektben elveszni. Azért halkan megjegyzem, hogy most épp a Bosszúállók 2-n dolgozik. /Mély, fájdalommal átitatott sóhaj/ Hát így múlik el a világ dicsősége...
Az alap szituáció szerencsére csak minimálisan lett felvázolva, ez köztudottan a legjobb táptalaja a működőképes sci-finek. (Nem győzöm hangsúlyozni.) Még akkor is, ha igazából ez közben western, horror, kaland és vígjáték is egyben. Whedon írói vénájának egyik tetszetős oldala, hogy a legváratlanabb helyzetekben nevettet meg (nem is kicsit), hogy eszünkbe jusson a nagy csetepaté közben az egészet poénra venni. Pörgős, cselekményre kihegyezett a szkript, a két órában rengeteg dolog történik, unatkozni még véletlen sincs idő. Színészi oldalról viszont gyengélkedik, meghatározó alakításnak nyoma sincs. Maguk a karakterek se kifejezetten izgalmasak. Ez a legfőbb probléma, Whedon legnagyobb gyengéje, ahogy ez később a Bosszúállókban is szépen beigazolódik. Ezen túllépve viszont nagyon szerethető és - a manapság legelcsépeltebb, ezáltal teljesen elértéktelenedő kifejezés is megilleti, miszerint - szórakoztató.   7/10



2013. március 4.

Cloud Atlas

Felhőatlasz
Tom Tykwer, Andy Wachowski, Lana Wachowski (2012)

Bármennyire is vegyesek az érzelmeim ezzel az izéval kapcsolatban, inkább a pozitív oldal domborodik ki. Azt is elmondom miért, de először inkább a rosszat: borzalmas ötlet volt, hogy sok szerepet játszatnak kevés színésszel. Nem mondom, érdekes koncepció, de se Halle Berry, se Tom Hanks, se senki nem tudta rendesen megoldani a feladatát. Hozzátesz még, hogy némely smink teljesen nevetséges, de ezt leszámítva tényleg alig észrevenni valami különbséget a szereplők jelleme között. (Nem olvastam a könyvet.) Ilyen nevekkel, ilyen forgatókönyvvel könnyedén csábíthattak volna még néhány közepes sztárt, akikkel legalább nem azt leste volna az ember - abszolút feleslegesen -, hogy mi a kapocs a sok idősík között. Na mindegy, ez a film nem a színjátszás mesteri szintjétől lesz híres...


De nem is a mély filozófiájától. Van amikor érdekes témákat feszeget ugyan (atomenergia, olaj, szappan), de mind lopott/újrahasznosított ötlet és egyáltalán nincsenek kibontva. Csak úgy odabökik néhány mondattal, aztán le van tudva. Nem gond ha nem tolják az arcunkba mit gondolnak erről (vagy az író mit gondol erről), de igazi összefüggés a sok felelevenített téma között nem alakul ki. Aztán mégis meglepő módon vicces és ironikus is tud lenni (zöld szója poén és az egész papi az öregotthonban téma), viszont van ahol átesik pont a túloldalra és kellemetlenül nevetségessé válik ahogy túlságosan komolyan veszi magát (Sonmi vallás vagy mi).
Egy nagyon nagy erőssége mégis van: a vágás. Olyan megnyerő ritmussal pörgetik egymás mellett a különböző történeteket, hogy teljesen odaragaszt a képernyő elé és szinte elrepül vele ez a majd három óra. És ennyi már elég is, hogy pozitív legyen a végkicsengése. Nagy kár, hogy egyszerre túl sokról akar szólni, mert nem elég, hogy elmarad a katarzis, majdnem sikerül annyira elbagatellizálni, mint a Mátrixot a folytatásokkal. Mindazonáltal inspiráló, bátor, nagyívű vállalkozás. Egyszer majd lehet, hogy valaki rendez belőle egy igazán jó filmet, de addig ez is megteszi. Ambivalens, de érdemes film.   7/10