2013. február 27.

Zero dark thirty

Zero Dark Thirty - A Bin Láden-hajsza
Kathryn Bigelow (2012)

Először is tisztázzuk le, hogy a valós, ténylegesen megtörtént események mikéntjét (mi) soha nem fogjuk megismerni. Ez itt egy állítólagos megbízható forrásból szerzett verzió. Éppenséggel lehet valóságalapja, akár elég sok is, de végigpörgetve a film eseményeit és jobban belegondolva, alig árultak el valamit. Az idő nagy részét megfeszített munkának tűnő fájdalmas arckifejezések közelije, pár a hírekből ismert robbantás és ezek mellékzöngéi, valamint munkatársak közötti veszekedés tölti ki. Két és fél órában, ami nagyon sok.
Illetve van még két fontos, erősen elkülöníthető rész a filmben. Az első ilyen szakasz, a "megdöbbentő" kínzásokkal foglalkozik. Ami roppantul megnehezíti a beilleszkedést a filmbe, mert teljesen öncélú, túlnyújtott és kizárólag az amerikaiaknak szól. Vagy bárkinek aki volt annyira naiv, hogy elhitte azt a sületlenséget, hogy az amerikai hadsereg nem kínoz meg senkit, ha az az egyetlen megoldás. A főszereplő Maya későbbi - nem létező - jellemfejlődéséhez nem tud hozzátenni, az idő megy vele és ezzel párhuzamosan csökkenti a fontosabb eseményekre szánható keretet. A későbbi Obama nyilatkozat bevágás és a szereplők reagálása egyébként már magában többet mond el, mint az a háromnegyed órára nyújtott tizenöt perc.


Aztán úgy egy óra játékidő környékén, amikor belép a képbe a politika és a sok remek mellékszereplő, kezd érdekessé válni. Szépen lassan kiderül, hogy mennyire apró pont volt Maya a gépezetben, hogy mennyi múlott a szerencsén és a munkatársain, akiknek jóval kevesebb szerep jut a filmben. Hogy egy olyan feltörekvő és nagyon tehetséges sztárra osztották ezt a megerőszakolt szerepet, érthető. Kellett valaki aki húzza nézőszámot, kellett egy központi karakter aki köré felépítik a történetet. De ahhoz, hogy kellőképpen éreztessék az elfogásban betöltött szerepét (ha tényleg olyan fontos volt), a hangsúlyt jobban a feletteseivel való konfliktusokra, a tántoríthatatlanságára kellett volna helyezni. Egyébként Chastain jelenléte rendben, a saját főnökének leordításában zseniális, de magát a karaktert nem érzem, nem tudom átérezni. Valószínűleg azért, mert semmit nem tudunk róla, de ez se helytálló kifogás. Nekem egyszerűen Maya, mint karakter megfejthetetlen. Az idő súlytalanságában nem látom a miértjét, az embert, akinek az egész élete rámegy Bin Laden üldözésére.


A másik fontos különálló szakasz maga az akció. Erről már nem lehet annyit beszélni, mert egyrészt magáért beszél, másrészt meg nem igen találni benne hibát. Azt említeni se merem, hogy a felvezetése talán kicsit elnyújtott volt, de ezt mondjuk nem is tartom annyira lényegesnek, ugyanis elképesztően hiteles és élvezetes. Részletesen megkomponált, feszes munka, látszik, hogy szakértők garmadája segítette a rendezőnő munkáját. A fényképezés, a hangok mind telitalálat, ilyet még sose láttunk, ez egy hatalmas plusz pont.
Végszóként pedig: Kb. ugyanolyan érzéseim vannak, mint a Bombák földje után. Helyenként nagyon hatásos, de az összetartó erő, a karakterek távlati mélysége, az emberi érzékenység, amitől egy tömbből kifaragott műnek tekinthetném, az hiányzik. Fontos téma ide vagy oda, csatlakozik az indokolatlanul két óra játékidő feletti mozik táborába. A válaszok helyett kérdések merülnek fel bennem, pedig ha valaminek akkor ennek a filmnek nem ez lett volna a célja.   6/10

2013. február 22.

Life of Pi

Pi élete
Ang Lee (2012)

Ha Ang Lee így halad tovább, a következő filmje már csak két óra tömény, szivárványszínben úszó ömlengés lesz. Stílusát egyre jobban leegyszerűsíti, keresi a határokat, de a fene vigye el, még mindig működik amit csinál. Most ott tart, hogy béna akcentusos angolt beszélő indiaiak társalognak tv filmes szituációkban, természetesen a gagyiság jelképe, a narrátor is jelen van, egymást váltják a funkciótlan, percekig tartó cgi jelenetek, szóval tényleg képtelenség komolyan venni. Jó, nyilván maga a történet követelte meg egy részét, de nézzük csak meg a Jégvihart és hasonlítsuk össze ezzel. Na ugye.


A könyvben lehet, hogy van valami extra, így film formájában viszont teljesen átlagosnak mondható. És mégis jó volt nézni. Az hogy az utolsó percekben még értelmet is kap, felteszi az i-re a pontot és bebizonyítja, hogy Lee mestert nem akármilyen fából faragták. Azon kevesek egyike, aki kizárólag végletekig kiismert klisékből és színészkedésre alkalmatlan főszereplővel is képes jó filmet csinálni. Elismerésre méltó teljesítmény.   7/10

2013. február 20.

Platoon

A szakasz
Oliver Stone (1986)

Az Adagio for Strings sűrű használatán kívül nem nagyon tudnék hibákat említeni. Na jó, Willem Dafoe hosszú haldoklása elég erőltetett, de ezek nem lényeges dolgok. A film gördülékenyen halad, találó a lényegre törően természetes ábrázolás (az akkori mércével) és ami a legfontosabb, hogy izgalmasak a karakterek. Oliver Stone a saját élményei alapján, saját bajtársai viselkedését dolgozta fel nekünk okulás céljából. Sok a szereplő, de nagyon jól megválogatottak, jól megírtak és mind hozzá tud tenni valamit a körülmények megértéséhez. Megjelennek a legfontosabb embertípusok és folyamatában látjuk, melyik hogy változik az események forgatagában.
A nemrég újranézett Apokalipszis most után kevésbé hatásos az emberi lélek sötét bugyrainak feltárásában. A mindenre használható boros hasonlatok közül szemezgetve, ha a szürreális, lomhán hipnotizáló előd egy nehezen megfejthető, testes vörösbor, ez maximum egy kadarka. Hovatovább senki nem mondja, hogy ez baj lenne. Én speciel nagyon szeretem a kadarkát.   7/10



2013. február 19.

Ruby Sparks

Fejbenjáró bűn
Jonathan Dayton, Valerie Faris (2012)

Ennyire nem tipikus... Akarom mondani ilyen ufófejű főszereplőkkel, eleve bukásra ítélt egy produkció a kasszáknál. Bár amilyen kompromisszummentesen sikerült megújítaniuk a Család kicsi kincsével a családi mozit, ez valószínűleg a legkevésbé sem érdekelte a rendezőpárost (jelentőségteljes bólogatás). Gondolom csak simán örültek, hogy megnyertek nagy neveket mellékszereplőnek és hogy találtak két roppant tehetséges főszereplőt.


Szerencsére, mert Paul Dano és Zoe Kazan egy maximálisan szerethető és hihető kettős. Csak sajnos az utóbbinak nem sikerült a történetírás terén is kiemelkedőt alkotnia. Elképzelhető, hogy a dramaturgiailag kiemelkedő és kiegyensúlyozott Felforgatókönyv ihlette, de itt épp ez a két jellemző hiányzik leginkább. Pedig az alap szituáció nagyon jó, a lényeget, a mondanivalót sikerült is kihozni belőle. Lépten-nyomon ráismerni a kapcsolatokban gyakran előforduló - kívülről szemlélve gyorsan szemet szúró - hibákra. De ahogy a végéhez közeledve megpróbálják pattanásig feszíteni a folyamatos újraprogramozással a húrt, egyre inkább csökken az egész jelentősége. Túl leegyszerűsített, túl hétköznapi. Annyi azért megmarad, hogy szurkolni tudjak nekik, a lelkesedés viszont elveszett. Reménykedtem egy újabb titkos favorit lehetőségében, de megmaradt egy vállalható második filmnek.   6/10

2013. február 18.

Lo imposible

A lehetetlen
Juan Antonio Bayona (2012)

Halvány emlékeim szerint az Árvaház egy teljesen elfogadható film volt, tehát itt is "a tehetségre lecsap és gyorsan rendeztet vele valami aktuálisat a filmes gépezet" című gyakorlatnak lehetünk szemtanúi. És mint általában az ilyen visszás, öszvérszerű próbálkozások, ez is csak kétes végeredménnyel zárulhat.
Ahogy indul, az ügyesen, látványosan dokumentáló cgi-vel, a húsba hatoló, csonttörő hanghatásokkal és Naomi Watts kétségbeesett és fájdalmas segélykiáltásaival, az bizony karfaszorongatásra késztető és nagyon hatásos. Ez körülbelül egy 8/10-es élmény (katasztrófafilm-iszony ide vagy oda), de sajnos max a film feléig tart ki. Aztán - vélhetően átveszik a szerepet a producerek visszautasíthatatlan érvei -  jönnek a klisék, a negyed óránként adagolt könnyfacsaró szituációk és a teljesen feleslegesen túlspilázott egymásra találás. OK, értem én, kb ennyi volt a történetben, ki kellett tölteni valamivel az időt. De miért kell két órásnak lennie, ha nincs benne annyi? Visszás érzelmek.


Közben, amikor épp azon morfondírozom, hogy Ewan McGregor mennyire beleszürkül a szerepébe, meglepően hitelesre sikerült kiborulásával, pár percre visszazökkenteni a filmet a helyes egyensúlyba. A jó alakítások sokat dobnak az összképen, mert amúgy a drámában nem erősködik a forgatókönyv; leginkább fáradt, agyonhasznált momentumok sokasága. Az apa hirtelen visszatérése is a lehető legegyszerűbb megoldás, az anya-fia történet kifulladása után... A végén az ablakon kifele bámuló, az eseményeket sirató Naomi Watts már valahova a 3/10-es élmény közelébe süllyed, de összességében azért megkockáztatok egy jóindulatú 6/10-et a filmnek, mert helyenként tényleg nagyon erős a kontent.

2013. február 15.

Flight

Kényszerleszállás
Robert Zemeckis (2012)

Zemeckis élőszereplős visszatérő filmje semmiféle meglepetéssel nem szolgál. Egy klasszikus Hollywoodi tanulságtörténet nagyobb hibák nélkül. Nem vállal be semmi figyelemkeltőt, újítást vagy fordulatot, csak elmeséli a történetet, teszi a dolgát, múkodik ahogy kell és kész. Szívesen adnék neki 6/10-et, de nincs minek átlendítenie a holt ponton. Sőt azért akadt néhány dolog ami zavart. Például Denzel játéka már nem először túlerőltetett, nekem így több, mint két órában megfekszi a gyomrom. Aztán a Kelly Reilly féle szál nincs rendesen kibontva, ami azért is érthetetlen, mert a film elején amúgy is teljesen feleslegesnek éreztem minden egyebet, simán elég lett volna csak a repülésre koncentrálni (esetleg jobban kifejteni azt), erre amik pont közbejöttek zavaró tényezőként, a film vége fele elsatnyadnak. Amúgy rendben van, főleg a zuhanás izgalma és a kórházi ébredés, kihallgatás ami nagyon tetszett. De Zemeckistől azért jóval többet vártam.    5/10



2013. február 13.

Liberal arts

Josh Radnor (2012)

Mondom én, hogy a kiemelkedő alkotásokat új nevektől kell várnunk. Josh Radnor rendező-író-főszereplőként olyan univerzális életbölcsességekben bővelkedő energikus drámát rittyentett ide, hogy muszáj lelkendeznem. Egyrészt rengeteget nyom a latba, hogy maga az egyetemi élet, mint téma, nem túlhasznált. De még ha az is lenne, a történet egyáltalán nem az. Főleg a lezárás. Friss, aktuális, szellemes és jóra tanít, helyesen emeli ki a lényeget. Megmutatja, hogy mindig van más lehetőség, egy amolyan késői felnövéstörténet ez.


Radnor egyébként nem a színészi tudása miatt lesz valaki (ha lesz), de bénának se mondanám, azt hiszem a szimpatikus a jó szó. Elizabeth Olsen játéka most is üdítő és mély, és azért Richard Jenkins nevét is leírom, de nem teszek hozzá semmit, mert ő Richard Jenkins.
A tálalás nem realisztikus, párbeszédeket hallgatunk egy csomó fura, modern figurától, akik úgy kimondanak mindent, ahogy az ember leginkább csak szeretné (ha merné). De valahogy mégis helyesen áll össze. Éppen annyira filmszerű, hogy mélyen meglehessen benne mártózni, majd visszazökkenni és átgondolni az egészet.
Egy igazi meglepetésfilm, persze mindenféle hírverés nélkül, ahogy azt kell. Kis kedvencemnek azonnal el is rakom. Ha majd vissza akarom nyerni az emberiségbe vetett hitemet, újranézem. Érdemes.   8/10

2013. február 12.

Argo

Az Argo-akció
Ben Affleck (2012)

Annak ellenére, hogy Casey Affleck jelenlétén kívül semmire nem emlékszem a Gone baby goneból, jó filmnek tartom, legalábbis így maradt meg. A Tolvajok városát viszont imádtam, mert személyes, átélhető történet bankrablással és romantikával, egy igazi különlegesség, nem utolsó sorban lehengerlő rendezéssel. Szóval Ben Affleck részéről a tehetség kipipálva. Aztán jött az hír az Argo készültéről, amit nagyon furcsálltam. Egy érdekes, filmre való történet, de az eddigi munkáihoz képest nagyon nagyot markol, többek között iráni politikával és hazafias amerikaiakkal. Utóbbiról közismert, hogy hitelesen az egyik legnehezebben filmre vihető téma...


És a félelmeim sajnos beigazolódtak. Az elején csak futottam a történet után, a ritmust nagyon nehezen kaptam el. Kb a film közepére éreztem végre kényelmesen magam. Ez is leginkább az oldschool filmes eszközöknek köszönhető, mert a fókusz eléggé homályos. Affleck karaktere esetlen, a bujdokolók - akikkel együtt kellett volna éreznem - súlytalanok, az otthon maradó filmesek szintén, a fogva tartott túszokról meg ne is beszéljünk. Kicsit elveszettnek éreztem magam közben, de a végére összekalapált izgalom szerencsére feledtetni tudta a legtöbb hiányosságot.
Természetesen a megjegyzéseim a helyén kezelendőek. Tudni illik a film jó, de mint a legtöbb blockbuster, csak a felszínt súrolja. Oscart (egy normális világban) semmiképpen nem érdemelne. Ugyanitt üzenem Beni fiúnak, hogy gyorsan húzzon vissza Bostonba!   6/10

2013. február 8.

Yôjû toshi

A bűnös város (Wicked City)
Yoshiaki Kawajiri (1987)

Én naiv, csak úgy nekiálltam. Beleolvasgattam a geekz cikkébe, mondom futurisztikus fantáziatörténet, majd elkalandozok benne. Az indítást - az anime akkori helyzetébe csöppet sem belelátva -, egy amolyan Akira előfutárnak is nevezhetjük. A rajzolás nagyon hasonlít, bár a pontosság és a részletesség itt kilométerekkel gyengébb. Aztán pár perc múlva kéjelgő nyögdécselést hallok, harapós női nemi szervet látok és közben már jön is a jogos kérdőre vonás mögülem: "Mégis mi a francot nézel?". A kérdés jó, de a válasz egyértelmű: ez egy erotikus-sci-fi-horror-fantasy. Sajnos a drámát nem illeszthetem bele a találó stílusleírásba, ez a film legnagyobb hiányossága. Gyorsan lezavarják a cselekmény nagy részét, hogy perverz, bestiális szexet meg véres agressziót vetítsenek helyette. Megvan a maga varázsa, de én kicsit más arányokat favorizálnék.


A történet a közepesnél nem jobb, de igazából sokat nem is számít, mert maga a környezet, a világ amiben játszódik, egy hiteles fantáziavilág. Ebből a szempontból a régi iskolát követi, kezdésnek pár soros alapszituáció felvázolással nyit. Anno ez bevett szokás volt (főleg sci-fiknél), de mára sajnos teljesen kiveszett. Átvette a helyét a szájbarágós, túlbeszélt történet ultra-cgi támogatással. A stílus hőskorának újraidézéseként és egyben valami új létrehozásaként, ordít az élőszereplős újraértelmezésért.   6/10

2013. február 7.

The Master

Paul Thomas Anderson (2012)

Jézusom! Mit láttam? Hogy érdemben nyilatkozni tudjak, ezt most rögtön újra kéne nézni. Persze pont ahogy számítani lehetett: komplex karakterek, minimális narratíva, ragyogó fényképezés és hatásos zene. A történet meg... Hát megvan amit sikerült leszűrnöm belőle, de ahogy olvasgatom az értelmezéseket netszerte, inkább azt mondom, mindenki hámozzon ki belőle amit tud. Van min gondolkodni. Paul Thomas Anderson mostanra tökélyre fejlesztette a hideg, távolságtartó, többletjelentésekben bővelkedő, hihetetlen részletességgel megmunkált stílusát. Úgy állítja fókuszba a színészeit, hogy a néző kénytelen minden rezdülésére megfeszítve koncentrálni. Szerencsére ehhez napjaink két legjobb színésze és a legjobb színésznője asszisztál. Név szerint Philip Seymour Hoffman, Joaquin Phoenix és Amy Adams. Oscart az összesnek! Sőt, mi több! Ezt mindenkinek látnia kell.   8/10



2013. február 6.

Seven Psychopaths

A hét pszichopata és a si-cu
Martin McDonagh (2012)

Kicsit túlzásnak éreztem a felhajtást, ami az Erőszakik körül volt. Friss és új hang jelent meg, ez nem kétség. Furcsa elegye a fanyar humornak és a crime egy válfajának, de ez önmagában még nem ad okot örvendezésre. Nekem ugyanis nem ütött be. Helyenként tetszettek benne a poénok, helyenként a karakterek, valahol még épp a bűnügyi rész, de egyben - talán épp a sok rétege miatt - nem működött.


A siker miatt McDonagh új alkotását elképesztő marketingmunka és hype övezte. A kellően őrült alapsztorival és egy rakat leszerződtetett menő színésszel meg is volt rá az esély, hogy jó legyen... Egyébként nem mondom, hogy nem szórakoztatott el. Még annak ellenére is, hogy leginkább egy pár nap alatt kifundált, félgondolatokból összetákolt izére hasonlít. Ugyanitt várom a jelentkezőt, aki megmagyarázza mi értelme az egésznek. Szóval ugyanaz a bajom vele, mint az Erőszakikkal. Lehet, hogy valakinek az ilyen skizofrén agymenés bejön, de én óvakodnék a nagy szavaktól. Nincs ez annyi, mint amennyinek mutatni próbálják. És még halkan hozzátenném, hogy Colin Farrel szemöldöke ide, Abbie Cornish vizes pólója oda, az egész semmit nem ért volna, ha nincs Christopher Walken. Ő tudott adni mélységet a mondvacsinált karakterének, nem úgy mint a többi nagy név.   5/10

2013. február 4.

Lawless

Fékezhetetlen
John Hillcoat (2012)

Igaz, hogy a csapból is Jessica Chastain meg Tom Hardy folyik, mégis mindegyikőjük újra meg tud felelni. Még ha különböző okokból is. J. C. azért, mert rohadt jó színésznő, T. H. meg azért, mert mindenhol majdnem ugyanazt játssza, azt viszont rohadt jól. Aztán ha már a színészeknél vagyunk, itt van Guy Pearce esete. Tipikus, mert ő az a fajta karakterszínész, aki nem visz el a hátán egy filmet, de kisebb szerepekben brillírozni tud. Van akinek csak az ilyen nagyobb szabadságot nyújtó, kis szerepek fekszenek igazán... Na és itt van Mr. LaBeouf! Akinek háromszor kell megnézni a nevét, hogy le tudjam írni. Még nem békéltem meg vele, de nem zavart a jelenléte. Lehetett volna sokkal rosszabb is. A teljesség kedvéért, mindenképpen szót érdemel Mia Wasikowska (neki könnyebben megjegyeztem a nevét), aki nyúlfarknyi szerepében megint flawless... Ahogy Gary Oldman is, de ezt mindenki tudta előre.


Hogy magáról a filmről is essen szó, sokkal jobb, mint ahogy azt az előzetes információk alapján előre kalkuláltam. Tetszik hogy valós események adják az alapot. Bár a végén kicsit bullshit a lövöldözés, de Nick Cave egyáltalán nem vallott szégyent. Korszerű zsánerfilm, és mint ilyen, igazból nem túl emlékezetes, újításai sincsenek, viszont ha az átlag mozifilm hozná ezt a szintet, egy jobb világban élhetnénk.   6/10