2013. február 18.

Lo imposible

A lehetetlen
Juan Antonio Bayona (2012)

Halvány emlékeim szerint az Árvaház egy teljesen elfogadható film volt, tehát itt is "a tehetségre lecsap és gyorsan rendeztet vele valami aktuálisat a filmes gépezet" című gyakorlatnak lehetünk szemtanúi. És mint általában az ilyen visszás, öszvérszerű próbálkozások, ez is csak kétes végeredménnyel zárulhat.
Ahogy indul, az ügyesen, látványosan dokumentáló cgi-vel, a húsba hatoló, csonttörő hanghatásokkal és Naomi Watts kétségbeesett és fájdalmas segélykiáltásaival, az bizony karfaszorongatásra késztető és nagyon hatásos. Ez körülbelül egy 8/10-es élmény (katasztrófafilm-iszony ide vagy oda), de sajnos max a film feléig tart ki. Aztán - vélhetően átveszik a szerepet a producerek visszautasíthatatlan érvei -  jönnek a klisék, a negyed óránként adagolt könnyfacsaró szituációk és a teljesen feleslegesen túlspilázott egymásra találás. OK, értem én, kb ennyi volt a történetben, ki kellett tölteni valamivel az időt. De miért kell két órásnak lennie, ha nincs benne annyi? Visszás érzelmek.


Közben, amikor épp azon morfondírozom, hogy Ewan McGregor mennyire beleszürkül a szerepébe, meglepően hitelesre sikerült kiborulásával, pár percre visszazökkenteni a filmet a helyes egyensúlyba. A jó alakítások sokat dobnak az összképen, mert amúgy a drámában nem erősködik a forgatókönyv; leginkább fáradt, agyonhasznált momentumok sokasága. Az apa hirtelen visszatérése is a lehető legegyszerűbb megoldás, az anya-fia történet kifulladása után... A végén az ablakon kifele bámuló, az eseményeket sirató Naomi Watts már valahova a 3/10-es élmény közelébe süllyed, de összességében azért megkockáztatok egy jóindulatú 6/10-et a filmnek, mert helyenként tényleg nagyon erős a kontent.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése