2015. szeptember 29.

Me and Earl and the Dying Girl

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
Alfonso Gomez-Rejon (2015)

Azon gondolkodtam, hogy az életben milyen könnyen elúsznak a pillanatok. Hogy milyen könnyen más irányba fordul az ember. Egy apró kis döntés és már nem is találkozol azzal, akivel átélhettél volna valami érdekeset vagy fontosat. Persze mindezt maximum utólag tudhatod vagy sejtheted meg. Ehhez képest, egy ilyen filmben olyan magától értetődően sorsfordító momentummá lesz egy-egy szituáció, hogy még csak megkérdőjelezni sem lehet. Persze ez rohadtul nem valóságos, sőt, ami azt illeti, rettentő manipulatív. Soha az életben nem fog a fontos pillanatok közben Brian Eno szólni a fejedben. Az sem biztos, hogy egyáltalán fel fog tűnni, hogy egy fontos pillanat részese voltál. Tovább menve, szerintem nincs is nagyon értelme pillanatokhoz, fordulópontokhoz kötni az élet egyes szakaszait, hiszen folyamatában nézve sok idő telik el és neked végig át kell élned ahhoz, hogy tovább tudj lépni.


Szóval ez arról jutott eszembe, amikor a végén a kórházban szól minden idők egyik legnagyszerűbb száma és a főszereplő az élete egyik legmeghatározóbb pillanatát éli át. Vajon a mellette fekvő is ugyanezt éli át? Hiszen akkor már jó ideje nem látták egymást és ilyen módon mindkettejük más irányba haladt, tehát valamelyikőjük jobban eltávolodhatott érzelmileg. Később ezt a kérdést a levéllel szerencsésen feloldják, igazolják, hogy az a pár perc tényleg fontos volt mindkettejük számára. Én azonban a saját életemből jelentősen több olyan szituációra emlékszem, amelyben vagy én, vagy a másik fél már továbblépett, amikor egy ilyen későbbi találkozás során az egyik oldalon egy hatalmas érzelmi kitörésben manifesztálódik a külön töltött idő súlya, meglepve ezzel a túloldalt. Na ebben a filmben nem ilyen helyzetekről van szó.


A film mindenek előtt szellemes, helyenként kifejezetten vicces, cuki és tele van popkulturális utalásokkal, ezért nagyon élvezetes néznivaló. Érezni, hogy rengeteg időt töltöttek a részletek kidolgozásával, de emellett dramaturgiailag is rendben van és gördülékeny a történetvezetés is. Talán a főszereplő önzővé fordulása kicsit túl lett lőve, de ilyen esetben sose feledjük el, hogy kamaszokról van szó, tehát ez is simán belefér. Naggyá ugyan nem válik, mert talán kicsit túl precízen kimért és az elején jól beadagolt érdekes karakterek és azok sajátos tulajdonságai nem válnak mélyebben részeivé a filmnek. A fő szál azonban működik, aktuális és nagyon szerethető.   7/10

2015. szeptember 28.

Tomorrowland

Holnapolisz
Brad Bird (2015)

Lehet, hogy csak az éppen alacsonyan, a vizuális kielégülést és az alantas szórakozást kereső igények találkoztak a produktum által kínált egyszerű, kalandos jópofáskodással, de úgy néz ki most én vagyok a kivétel, mert jobban tetszik mint az átlagnak. Hosszabb a kelleténél, viszont a feleslegesen túlnyújtott végjátékban bicskanyitogató Lindelofosodástól azért szerencsére nem kell szenvedni. Az egész koncepció célja és mondanivalója helyeslendő. Elég direkt, de mivel gyerekeknek készült ez abszolút megbocsátható. Az idő nagy részében engem is gyerekké tudott varázsolni, vicces, nem volt túl sok zavaró, kizökkentő tényező. Legnagyobb hibája a hosszúságán túl a főszereplő Britt Robertson gyenge teljesítménye és a bővebb háttértörténet elsunnyogása. Gyereklelkűeknek, gyerekeknek, látványos, könnyed kikapcsolódásra vágyóknak mindenképpen ajánlott.   7/10


Raffey Cassidy cukiságát pedig öröm nézni, remélem sok filmben látjuk még.

2015. szeptember 24.

Spartan

A spártai
David Mamet (2004)

Az eleinte egész izgalmas kívülállósdi-szuperszoldzser attitűd és az induló nyomozás húzó ereje után, csalódást keltően belesüpped a fordulatok tömegébe és a szokásos, mocskos politikai hercehurcába. Val Kilmer játéka a fapofa minden szögben való megtekintésének kimaxolásából áll, de ez végeredményben nem olyan rossz, mint ahogy így hangzik, egész hihető a karaktere. Nem úgy, mint a Kristen Bell által alakított megmentendő leánynak. A készítők célja az volt hogy kontrasztba állítsa a testüket és lelküket egyaránt kockára tevő katonák rideg világát a munkájuk céljával, azaz a kis luvnya életének megmentésével. Hát ezért dolgoztak ilyen keményen? Ezért a lányért haltak meg annyian?


Nekem viszont ennél sokkalta kontrasztosabban világosodott meg az elmém, méghozzá azt illetően, hogy mennyire nincsen közük a valósághoz egy ilyen film készítőinek. Mert hogy lépten-nyomon kialakuló akciókba csöppennek, hogy minden ember egy gépezetnek tűnik, hogy valószínűtlenül áll össze a kép az ügyben, hogy bizonyos emberekről már az első megjelenésükkor tudni lehet, hogy meg fog halni, ezek még mind-mind elmennek, mert egész jó ritmusban tálalják és hát valljuk be, ezeket a filmeket sose a realitásábrázolásuk miatt szerettük. De hogy ilyen nem létező típusú nővel szúrják ki az ember szemét, hogy mindenki humor és az emberiesség legapróbb jele nélkül létezik (akár jó, akár rossz - ezek a sztereotipizált karakterek is megérnének egy kis esszét), hogy minden egyes fucking szereplő egy ordas klisé, egy zéró elő és utóélettel rendelkező, két lábon járó celluloiddarab, na az azért már kicsit sok. Nem, egyáltalán nem rossz film, de a helyén kell tudni kezelni. Kiforrott hollywoodi zsánerfilm, annak minden előnyével és hátrányával.   5/10

2015. szeptember 23.

Fehér isten

Mundruczó Kornél (2014)

Csak amolyan kényszeredetten álltam neki, mert nagyon nem fűlött hozzá a fogam. Mundruczó filmjei szerintem összecsapottak és kiforratlanok. Olybá tűnik, a rendező úr nagynak akar látszani, mert komoly dolgokat fog meg, de mivel a használt filmes eszköztár a minimálishoz közelít, ezért csak a lazán felvázolt történeteknek kellene elvinnie a hátán a filmeket. Ez néha jobban sikerül (pl. Delta), néha viszont csak megrögzött lilaszemüvegeseknek jön be.


Szóval idáig ez volt, de Mundruczó a Fehér istennel egy lépést tett a populárisabb vonal felé. A technika, a dramaturgia viszont sajnos maradt. Ennek ellenére, magam lepődtem meg rajta legjobban, hogy a kutyák meg a banális sztori ellenére, mégsem vészesen rossz. Sőt, igazából konkrétan rossznak se mondanám. A bökkenő abban van, hogy a legkisebb mértékben sem lehet átélni. Az egészet csak a távolból vizslatva lehet értelmezni, mert se korra, se helyi sajátosságra, se társadalmi jelentőségre nem reflektál. Csak úgy megtörténik a lánnyal meg a kutyával ami megtörténik, ráadásul a két szál összekapcsolása is erőltetettre sikerült. Mindkettejük története szépen halad egymás mellett, egyre jobban eltávolodnak egymástól, majd hirtelen mégis összekapcsolódik a két szál, bármiféle előkészítés nélkül.


Plusz zavaró tényezők:
– A fényképezés: Tűéles a kép, de olyan mintha direkt rángatnák a kamerát. Rohadtul nem passzol a kettő.
– Mindenki furcsán beszél, ezt már mondjuk megszokhattuk, de néha még hülyeségeket is:
A hentes miután levágja a húst, aszongya: "Becsomagolom jó?" Nem, csak így elviszem kézbe bammeg...
Vagy a fater vén szakmabeliként megvizsgálva a hús minőségét aszongya: "Élelmiszer fogyasztásra alkalmas." Miva'?
– A filmidegen színészi játékon túl, még néha a káromkodások is erőltetettnek tűnnek. Pedig ez elég nagy szó magyar filmnél.
– Szinte észrevehetetlenül gyenge a zene.

Azt azért meg kell hagyni, a film vége egy szép gesztus, szép képekkel. Összességében viszont csak helyenként lehet azt mondani rá, hogy jó. Egyértelműen gyenge kézzel irányított, mert kapkodó, stílustalan és zavaros. Nem bántom tovább.   4/10

2015. szeptember 22.

Digging for Fire

Joe Swanberg (2015)

Párkapcsolattal foglalkozó, enyhén romantikus majdnem-dráma, vígjáték-szerű előadásban

Abból a szempontból majdhogynem egyedülálló film, hogy nincs igazi konfliktus benne. Lévén szó egy működő párkapcsolat válságocskájáról, nem történik semmi rendkívüli, durva vagy a klasszikus értelemben vett drámai. Eljutottak egy olyan pontra, ahol mindkettejüknek kell valami felpezsdítő, de szó sincs arról, hogy ne szeretnék egymást és ezáltal válogatott borzalmakká eszkalálódna a külön töltött hétvége intenzív elszabadulásként való megélése. Történnek bizonyos - egyébként kifejezetten vicces - élményszámba menő, flörtöléssel megspékelt haveros őrültködések, ezek továbblendítik őket a nehezén, onnantól meg megy minden magától. Még csak nem is beszélnek a problémáról. Se egymással, se mással. Ilyen a legjobb helyen is előfordul, hiszen mint tudjuk, problémák nélkül nincs párkapcsolat, és kell lennie mély pontoknak ahhoz, hogy értékelni tudja az enber a jót.


Kérdezhetnénk, hogy akkor mi végre készült el a film? Sokan vallják, tanítják, hogy ilyen formában nincs is létjogosultsága egy produktum elkészültének. Egy megmagyarázható ok talán az, hogy ilyen még nem (nagyon) készült. De miért ne lehetne bemutatni azt a néma tömeget, akiknek valamilyen megmagyarázhatatlan módon sikerül egy egészséges párkapcsolatban tengődniük, neadjisten boldogoknak lenniük? Mert itt igazából erről van szó, egy példa bemutatásáról, arról, hogy a szerencsések valahogy így élnek.

Nem csak kísérletként jó film, hiszem az előadás formája közel se kísérleti. Simán beilleszkedik az olyan modern, intelligens, párkapcsolatokkal foglalkozó, amerikai függetlenfilmesek korábbi darabjai közé mint Jason Reitman, Lynn Shelton, Gina Prince-bythewood, Duplass tesók, Nicole Holofcener és nem tudom kit hagytam ki. Csak a történet maga olyan, szinte érdektelenségekről szóló és könnyű, hogy kitűnik még a rengeteg hasonló alapszituációjú drámácska közül is. Annak ellenére, hogy tudatában van az ember, hogy így is működhet egy kapcsolat, jó nézni, hiszen filmen ilyesmi eddig nemigen létezett. És jó látni azt is, hogy sikerül egy elejétől a végig szórakoztató filmet csinálni róla, pedig lényegében alig szól valamiről.   7/10

2015. szeptember 21.

Nattevagten

Éjféli játszma
Ole Bornedal (1994)

Kora és tipikussága ellenére ma is nagyon szépen működik, mert a hangulatába sikerül egy kis egyediséget vinni. Azt nem mondanám, hogy ez maga a skandináv szellem lenne, mert nem ütközik ki jelentősen, de a hű hallivúdi dramaturgiája ellenére a könnyedség egy más árnyalatát kapjuk, nem csak a megszokott amerikaiságot. Ehhez az egyedinek csak óvatossággal mondható élményhez sokat tesz hozzá, hogy egyáltalán nem veszik komolyan magukat, és közben mégis vannak olyan földhözragadtak, hogy a karaktereik élethűek és szerethetőek maradnak. Kim Bodnia kiismerhetetlen tekintete, Nikolaj Coster-Waldau huncut fiatalsága (ha nem látom a nevét, biztos, hogy nem ismerem fel), a nők egyenjogú, fontos történeti szerepe és prüdéria nélküli ábrázolása (magyarul vannak benne meztelen fenekek) mind-mind kicsit tovább lökik az unalmasságot jelentő középszertől és a végére ha lenyűgözve nincs is a néző, annyiban biztos tud váratlant húzni, hogy maga a főszereplő mennyire háttérbe szorul a cselekmény végén. Öröm látni, hogy a jól eltalált poénok ennyire lassan öregszenek, mert többször is sikerült hangosan felnevetni, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Számomra inkább egy könnyed, jó humorú, klasszikusokat idéző nyomozós-detektíves filmként marad meg. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ez volt e a cél.    6/10


Amikor Nyikoláj először marad egyedül az őrhelyén, eszembe juttatta gyerekkoromat, amikor a villanyt kapcsolgatva közlekedtem éjszaka a házban. Magam is meglepődtem rajta, hogy milyen gyorsan vissza lehet csöppenni ebbe az állapotba, ha megfelelően tálalják a fontos momentumokat hozzá.

2015. szeptember 17.

The Boy

Craig William Macneill (2015)

Elmondom én, hogy mi ezzel a filmmel a baj. Hogy nem filmszerű, és ezáltal nagyon nehéz szeretni. Egyet kell érteni a lineárisan eszkalálódó feszültséggel, mert a célnak megfelelően, így tudták bemutatni, hogy milyen amikor szép lassan torzul el az elszigetelt ember elméje. Pont ezért nem kifejezetten élvezetes néznivaló, de a pszichológiájával egyet kell érteni. Mindazonáltal szerintem egyáltalán nem unalmas, csak nem mozgalmas, mert a hatásvadászatot is elég messziről kerüli. Törést csak a zajokra alapozó zene hoz, ami sajnos nem kellően érdekes, de a zenei betétek egyrészt remek ízlésről tanúskodnak, másrészt ügyesen lettek elhelyezve. A nyers fényképezés a maga kegyetlen valójában mutatja meg a sivárságot, ezzel elősegíti a főszereplő kiscsákóval való szimpatizálást, hogy aztán teljes mértékben ne is tudjuk elítélni a tetteiért. Tanulságos film, melyet a céljaiért mindenképpen mély elismerés illet.   6/10



2015. szeptember 16.

Angst

(Fear)
Gerald Kargl (1983)

Bajban vagyok ezzel a filmmel, mert nehéz fogást találni rajta, mégsem élveztem annyira, mint amennyire - a legjobb tudásom szerint vizsgálva magam - kellett volna. Csupa-csupa pozitívum, ami eszembe jut róla és semmi komolyan számba vehető zavaró melléfogás. Még ma is abszolút újszerűnek hatnak az érdekes kameramozgások és a beállítások, ez azért elég nagy szó harminckét év távlatából. Igaz, elég gyakran ugrál a kamera és ha már itt tartunk nagyon vacakok a hangok, de ezek csupán technikai hibák.


Magából az anyagból, talán csak annyi kurfinyát lehetne felhozni, hogy túlságosan ragaszkodik a konzekvens időmúlás-ábrázoláshoz és kicsit ezáltal üressé válik, amikor hullacipeléssel tengődik szerencsétlen őrült. Illetve még annyit, hogy az áldozatok különös módon érzelemmentesnek tűnnek, pedig a normális élet kellően kontrasztos megjelenítése sokat javított volna a nézőt érő sokkhatáson. A tébolyultság ábrázolása zseniálisan egyedülálló, bár soha ne tudja meg senki, hogy milyen, de valahogy így lehet elképzelni ezt belülről. Szerencsére osztrák film lévén, kellően elidegenített (másképp nem tudom, hogy lehetne végignézni), a narrálás viszont folyamatosan oltja az emberbe a néhol már a nevetségességet súroló tébolyult gondolatokat. Ráadásul leleményes módon, mindig akkor nyúlnak a használatához, amikor végre a néző is szusszanhatna egyet. De nem. Ők nem hagynak nyugodni és ezáltal lehet csak igazán átérezni, hogy az őrület ilyen szintű elkorcsosulása elől nincs menekvés. Akárhogy is nézzük, az egyik legügyesebb és leghatékonyabb használata ez a gyűlölt narrátor jelenségnek. Sokszor nem adatik lehetőségünk totálba vizsgálni a főszereplő fizimiskáját, de amikor igen, a zavarodottság messziről világlik és nincs jobb szó, veszedelmes, sőt, egyenesen félelmetes! Bár teljesen más tészta, de eszembe jutott a The Purge, és annak a gyermeteg elképzelése a tébolyról. Micsoda különbség! Ami azt illeti, teljesen egyedülálló élmény.   7/10

2015. szeptember 15.

Before We Go

A szerelem útján
Chris Evans (2014)

Ki gondolná a zamerikakapitányról, hogy ilyen jó érzékkel képes levezényelni egy kényes egyensúlyú, romantikus drámát. Csak éppen pár pillanatra rugaszkodik el a kelleténél messzebb a realitást kedvelők számára biztonságot jelentő talajtól. Ezek olyan momentumok, amikor nem érezni, hogy teljesen következetes lenne a cselekmény, de szerencsére egyáltalán nem vészes problémák ezek. És itt akkor meg is állnék egy gondolat erejéig, mert szeretném kihangsúlyozni, hogy mennyire nehéz vállalkozás egy ilyen film. Egy zsánerfilm akkor működik igazán, ha kiszolgálja a nézőt, de közben az sosem érzi magát becsapva és nem érzi azt, hogy sokadjára látná ugyanazt. Végeredményben ez is egy zsánerfilm, méghozzá értelmiségi-romantikus dráma. Nem túl közkedvelt ez a stílus, mert a szélesebb rétegek számára lassú és hát szomorú ezt kimondani, de agyilag sok. (Pedig, pediglen.) Nem is készül sok ilyen film, mivel gyakorlatilag előre elkönyvelhető az anyagi bukta, annak ellenére, hogy egyáltalán nem kerülnek sokba. Kifogástalanul viszont nagyon nehéz ilyen filmet gyártani, mivel szinte csak értő közönség látja és ők azonnal ráugranak az agyonhasznált klisékre, pufognak veszettül, ha nem tudnak azonosulni egyik féllel sem és olyan mondvacsinált hibákat találnak, amiket még talán maguk sem értenek. De elsősorban azáltal véreznek el ezek a filmek, hogy a náluk semennyivel sem jobb, de mondjuk szimpatikusabb színészek által játszott, vagy a személyiségükhöz jobban passzoló történetek után, ez már csak egy összevetés szerepét tudja betölteni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez mélyebb vagy jobb lenne bármelyik műfaji alapvetésnél, de semmi komoly probléma vele azon kívül, hogy azoknál később készült. Tökéletes hétköznapi szórakozást nyújt, könnyen bele lehet fészkelődni és nincs tele bugyutaságokkal. Pont az a fajta enyhén álomszerű, romantikus könnyedség, ami a legjobban ki tud venni a szürkeségből.   7/10


Ügyesek a zeneválasztások, de sajnos nincs minden potenciál kihasználva bennük. Nem elég gördülékeny, nem elég természetes.

2015. szeptember 14.

Rollerball

Norman Jewison (1975)

Kis túlzással mondhatnám azt is, hogy már a nyitásnál elromlik az egész. 1975-ben persze nem volt még annyi lehetőség elfedni a hiányosságokat, meg gondolom a producerek se gereblyéztek össze kellő mennyiséget a megfelelő látvány eléréséhez... De mindegy is, a lényeg az, hogy a kép steril, valamint hiányzik belőle a monumentalitás. Nem lenne ez olyan nagy gond, de mivel nincs semmilyen előképünk a felvázolt jövőről, csak találgatni lehet, hogy kb. milyen nagyságrendű, mennyire fajsúlyos dolgok történnek és mindez a társadalom milyen rétegeit érinti. Nem lehet átérezni, hogy valami hatalmi hercehurcáról vagy komoly téttel rendelkező eseményről lenne szó. A beilleszkedést tovább nehezíti, és itt még mindig a film első öt percében járunk (!), hogy végignézve az arcokat, az ég adta világon semmit nem lehet leolvasni róluk. Most mondja meg valaki, hogy a végigpásztázott férfiállatok élet-halál harcot fognak vívni! Még csak sportszellemet se érezni, nemhogy elszántságot, magabiztosságot vagy valamit. A készítők, beleértve az említett hiányosságokért felelőseket, a színészeket és valószínűleg mindenkit, akinek bármi köze van a film elkészültéhez, egyszerűen nem képesek a valóság legcsekélyebb illúzióját se a filmre felvinni. Ehhez hozzáadódik, hogy a "küzdelmek" sablonos sporteseménynek tűnnek, hogy minősíthetetlenül vacakok a hangok, hogy borzalmasan gagyi a zene, hogy nehéz értelmezni a beszélgetéseket, mert mélynek akar látszani, de kétdimenziós, hogy James Kaan játékának fő ütőeleme az, hogy szájzáras holdkórosnak néz ki, hogy az igyekezet a futurisztikus kép kialakítására megmosolyogtató, hogy dramaturgiailag nulla, hogy hogy, hogy hogyhogy, hogy hogyhogynemhogy. Mikorra a társadalmi kép valamilyen szinten tisztázódik, mérsékelten érdekessé válik, de a bugyborékolós számítógép misztériuma még ezt is lerombolja, nemigen segíti elő az igazi filmélmény kialakulását semmilyen téren, pedig úgy tűnik elég fontos elemnek szánták.


A hatalmas rant ellenére nem egy érdemtelen projekt ez, csak sajnos teljesen szétesik, mert nagyon kicsi a kohéziós erő az egyes részeket és rétegeket illetően. Azért nem véletlen, hogy nem olvasni róla gyakrabban.   4/10

2015. szeptember 9.

Kumonosu-jô

Véres trón
Akira Kurosawa (1957)

Maga a történet, alapjaiban véve rendben van, de ezt csak úgy mellékesen mondom, ezen a filmen sajnos nem sokat segít. Egyrészt azért, mert nagyon leegyszerűsített és ezáltal az előadás - számomra nehezen értékelhető - formája nagyobb hangsúlyt kap, másrészt meg műveletlen emberként, cseppet sem hat meg, hogy ez egy Shakespeare átirat. Egy ilyen sajátos megvalósítási formában, akárhonnan is ered, simán működhetne, de nem. Ezt meg csak azért mondom, mert sokan engedik befolyásolni magukat, ha nagynak tartott nevekkel szembesülnek egy-egy film befogadása során.


Tiszta lappal indulva, Kurosawa-szűzként, csak halvány sejtelmeim voltak, hogy mire számítsak. Azt leszögezném, hogy a rendezéssel nincs is semmi különösebb gond, hacsak annyi nem, hogy mai szemmel nézve nehéz megérteni, hogy mit istenítenek benne még mindig. Teljesen átlagos minden téren, azonban a legszembetűnőbb és a befogadást leginkább befolyásoló szempontokban inkább egyenesen idegesítő és bosszantó. A japánok különös népek, nem kell őket bemutatni. De, hogy miért kell úgy beszélnie mindenkinek mintha épp az elmebaj és az idegösszeroppanás szélén állnának, azt nem bírom megérteni. Bizonyos szituációkban lenne dramaturgia jelentősége, de így, hogy a férfiak szinte kizárólag eképpen, a túlfűtöttséget 110%-ra járatva kommunikálnak (és idegesen rángatóznak közben), az egy szem nő pedig ennek pont az ellentéteként, mint egy álomkórban szenvedő zombi főzi a burájában az álnok gondolatokat; hát nehéz megérteni. Olyan végletek ezek, melyek átmenetek nélkül teljesen elvesztik a jelentőségüket. A színészi játékot ilyetén módon nehéz lenne értékelni, hiszen semmi más dolguk nem volt, mint összehúzott szemöldökkel kiabálni és közben idegesen jobbra-balra fordulni, meg szaladgálni. További problémáim, hogy a durván leegyszerűsített történetnek köszönhetően az intrikák gyerekesnek tűnnek és kiszámíthatóak, a korának köszönhetően pedig - noha egész ügyesen megvalósítottnak mondható - a játéknyilak azért elég mulatságosak a vége felé.


Nem akarok elvitatni, hogy komoly kulturális jelentősége lehetett valamikor. De ahogy sokszor, más, nagyra tartott művek esetében is hangoztattam már, el kell tudni engedni, tovább kell tudni lépni. Ennél már sokkal kifinomultabb kifejezési formákban lehet alkotni manapság. Számomra nagyon nagy szenvedés volt végignézni. Be kell vallanom, nem szokott előfordulni, de még kicsit csaltam is. Ki tudja, ha teljes hosszában végignézem, talán még ilyen kedvvel se írnám ezeket a sorokat.   3/10

Ezek után még inkább kíváncsi lettem Justin Kurzel Macbeth veriójára.

2015. szeptember 8.

My Dinner with André

Vacsorám Andréval
Louis Malle (1981)

Adott New York City, az 1981-es esztendő, egy előkelőnek mondható étterem és két színház-közeli ismerős, akik rég nem látták egymást. Egyikőjük egy hétköznapi tisztességes színészember, aki a megélhetéséért küzd. A másik pedig egy rendező, a spiritualitást, az élet velejét, az élet bárminemű értelmét kereső csodabogár.


Utóbbi elkezd beszélni a kalandozásairól és a kezdeti kötelező körök lefutása után egyre mélyebbre fúrnak a mindennapi élet hasznosságát, a helyesen töltött életidő mikéntjét taglalandóan. Az nem egy nagy meglepetés, hogy nem árulják el nekünk az élet értelmét, de a két, helyenként azonosuló, helyenként egymásnak feszülő nézőpont roppant érdekes megvilágításba helyezi az modern világ életvitelét. Egyszóval gondolatébresztő. Az egyik mondat elhangzásának pillanatban még üres csacsogásnak tűnik, de ahogy kilyukadnak valamerre, rögtön felvilágosító jellegű elme-szárnyalásnak. Nincs messze az egyszerű konyhafilozofálástól, de ami fontossá teszi az az, hogy mondanivalója örökké aktuális lesz. Sőt, ha lehet, egyre aktuálisabb, mivel a ma felnövő tömegek már életük jelentős részét töltik az internet világában, ezáltal egyre gyorsabban változik a valóság felfogása, és itt gyakorlatilag végig ennek az értelmezéséről van szó.

A lényegében kétszereplős történetet a két beszélgetőpartner írta és ezt érezni is lehet. Amit mondanak, azt szívük ügyének tekintik, nem egyszer látni a flow állapotot, ahogy igyekeznek minél tökéletesebben szavakba önteni az érzéseiket. A beszélgetés némileg hullámzó, de nem kirívóan és nem jobban mint ahogy egy ilyen beszélgetés a valóságban is szokott lenni. Ha nem lenne ilyen megterhelő, azonnali újranézésre ítélném, de az a helyzet, hogy nem könnyű néznivaló. Kíváncsi vagyok, hogy a mai fiatalok, akik már kizárólag az ingerközpontú mozizáson nőttek fel, vajon mit tudnának kezdeni vele. Türelem kell hozzá, ami egyébként is eléggé hiányzik az emberekből, ha filmnézésről van szó. Pedig megéri. A beszélgetés utolsó pár mondatát vagy 5x visszapörgettem, mert muszáj volt tökéletesen átérezni, hogy mit akarnak közvetíteni vele.


Vajon élhet úgy egy gondolkodó ember, hogy az itt hosszasan taglalt elméletek sose fogalmazódnak meg a fejében, de mégis ezekhez tartva magát, folyamatosan változva, folyamatosan a jobbra törekedve éli az életét? Vagy mindenképpen egy tipródó, önelemzőnek kell lennie hozzá? Azzal, hogy az extremitást, a hétköznapi élettől legtávolabb eső spiritualitást is megtapasztalja valaki, vajon másképp fog élni ha utána visszatér a szürke városi életbe? Vajon a beszélgetés létrejöttének van hatása az életükre vagy üres tipródás és felesleges szócséplés az egész? Többek között ezekre a kérdésekre is választ ad vagy legalább sejtet ez a film, aminek megnézését erősen ajánlom minden gondolkodó emberi lény számára.   8/10

Az előzmények ismeretében a legszebb mondat az, amivel ilyen szépen befejezték: "When I finally came in, Debby was home from work. And I told her everything about my dinner with André."

2015. szeptember 3.

Hunter Prey

Sandy Collora (2010)

Az idő nagy részében humanoidokat látunk esetlenül közlekedni sivatagi körülmények között. Kicsit úgy néznek ki mint akik totál bénák és ez nem valami érdekfeszítő látvány. Monoton, folyton ugyanarra a nyögdécselő, homokban csúszkáló lényekre lyukadunk ki és unalmas a klisés katonai parancsolgatás is. Főleg hogy kiderül, az idegenek között is ugyanazok a felettesi beidegződések élnek, mint az embereknél. Hát nem valami fantáziadús. Ahogy a cselekmény sem, hiszen gyermeteg osztályharcon, átgondolatlanul elénk tárt technológiai problémákkal való küzdelmen és béna akciókon kívül (a fegyveres megvárja míg 20 méterről nekifut valaki, az ember meg 3 lényt simán megkésel úgy, hogy a mellette állók csak nézik) nem sokat tartogat számunkra. A zene a középszernél is gyengébb, mivel érezni az ambíciót benne, de hatásra épp az ellenkezőjét éri el, erőlködésnek tűnik. Az végül is jó pontnak írható fel, hogy így csapták le a végét, de megmosolyogtató belegondolni, hogy ezzel egy potenciális következő részre ácsingóztak. Talán megadhattam volna neki a jobb osztályzatot, de sajnos tényleg nagyon unatkoztam rajta és nem tudom jó szívvel azt mondani, hogy érdemes megnézni.   4/10



2015. szeptember 2.

Happythankyoumoreplease

Jóvoltköszönömkérekmég
Josh Radnor (2010)

Nincs olyan kifinomult, mint a Liberal Arts, de az érdemei hasonlóak. A való élethez képest mindenki túláradónak és csupán a pillanatnak élőnek tűnik, innen Magyarországról nézve ez még mindig nagyon furcsa nekem. Ezen túllépve és a szokásos rigmusokat elzengve, hogy milyen aktuális, hogy átélhető érzelmekről beszél, hogy milyen szép emberek játszanak benne ügyesen, nem sok fontosat lehet megemlíteni. Ha már a fontosságnál tartok, pont ez az érdekessége. Simán ajánlanám bárkinek, akit érdekelnek a párkapcsolatokról szóló filmek, arról azonban szó sincs, hogy fontos műről lenne szó. Kétség nem fér hozzá, hogy nagyon jó, mert egy kerek egész, üresjárat és blődségek nélkül, ugyanakkor épp az aktualitása miatt áll fen a veszélye, hogy már akár innen számolva öt év múlva is veszít abból a jelentőségéből, amivel ma rendelkezik. A poénok viszont valószínűleg később is simán működni fognak, az érzelmek meg sosem változnak, úgyhogy bátran neki lehet állni.   7/10


Kék és sárga rulz again. :/

2015. szeptember 1.

A Boy and His Dog

A fiú és a kutyája
L.Q. Jones (1975)

Nagyon megörültem a Geekz cikkének, mert a gyengéim az érdekes sci-fik. Gondoltam egyből rá is vetem magam azokra, amiket eddig nem ismertem. Elsőnek ezt szereztem be, és nagy elvárásokkal álltam neki, mondván, hogy végre kapok egy kis hamisítatlan Fallout életérzést, ezúttal a kanapé kényelemben, mozgóképen.


Lelkesedésem éles törés után, zuhanásszerű lejtmenetre váltott, ugyanis rettentő fárasztó a dramaturgia. Türelmetlenül várom, hogy elmondhassam, kétlem, hogy van bosszantóbb dolog egy filmben, mint egy beszélő kutya. Ja, de igen. Egy végtelenül idegesítő hangnemben modoroskodó, telepata kutya. Vagy várjunk csak. Ennél még lelombozóbb mondjuk rengeteg, elmebeteg viselkedésű, bohóc kinézetű ember, am I right? Ezekkel a visszataszító dolgokkal a gyengéimet találták el, úgyhogy ha van is valami érdeme a filmnek, én nem jutottam el odáig.   3/10