Kumonosu-jô
Véres trón
Akira Kurosawa (1957)
Maga a történet, alapjaiban véve rendben van, de ezt csak úgy mellékesen mondom, ezen a filmen sajnos nem sokat segít. Egyrészt azért, mert nagyon leegyszerűsített és ezáltal az előadás - számomra nehezen értékelhető - formája nagyobb hangsúlyt kap, másrészt meg műveletlen emberként, cseppet sem hat meg, hogy ez egy Shakespeare átirat. Egy ilyen sajátos megvalósítási formában, akárhonnan is ered, simán működhetne, de nem. Ezt meg csak azért mondom, mert sokan engedik befolyásolni magukat, ha nagynak tartott nevekkel szembesülnek egy-egy film befogadása során.
Tiszta lappal indulva, Kurosawa-szűzként, csak halvány sejtelmeim voltak, hogy mire számítsak. Azt leszögezném, hogy a rendezéssel nincs is semmi különösebb gond, hacsak annyi nem, hogy mai szemmel nézve nehéz megérteni, hogy mit istenítenek benne még mindig. Teljesen átlagos minden téren, azonban a legszembetűnőbb és a befogadást leginkább befolyásoló szempontokban inkább egyenesen idegesítő és bosszantó. A japánok különös népek, nem kell őket bemutatni. De, hogy miért kell úgy beszélnie mindenkinek mintha épp az elmebaj és az idegösszeroppanás szélén állnának, azt nem bírom megérteni. Bizonyos szituációkban lenne dramaturgia jelentősége, de így, hogy a férfiak szinte kizárólag eképpen, a túlfűtöttséget 110%-ra járatva kommunikálnak (és idegesen rángatóznak közben), az egy szem nő pedig ennek pont az ellentéteként, mint egy álomkórban szenvedő zombi főzi a burájában az álnok gondolatokat; hát nehéz megérteni. Olyan végletek ezek, melyek átmenetek nélkül teljesen elvesztik a jelentőségüket. A színészi játékot ilyetén módon nehéz lenne értékelni, hiszen semmi más dolguk nem volt, mint összehúzott szemöldökkel kiabálni és közben idegesen jobbra-balra fordulni, meg szaladgálni. További problémáim, hogy a durván leegyszerűsített történetnek köszönhetően az intrikák gyerekesnek tűnnek és kiszámíthatóak, a korának köszönhetően pedig - noha egész ügyesen megvalósítottnak mondható - a játéknyilak azért elég mulatságosak a vége felé.
Nem akarok elvitatni, hogy komoly kulturális jelentősége lehetett valamikor. De ahogy sokszor, más, nagyra tartott művek esetében is hangoztattam már, el kell tudni engedni, tovább kell tudni lépni. Ennél már sokkal kifinomultabb kifejezési formákban lehet alkotni manapság. Számomra nagyon nagy szenvedés volt végignézni. Be kell vallanom, nem szokott előfordulni, de még kicsit csaltam is. Ki tudja, ha teljes hosszában végignézem, talán még ilyen kedvvel se írnám ezeket a sorokat. 3/10
Ezek után még inkább kíváncsi lettem Justin Kurzel Macbeth veriójára.
Akira Kurosawa (1957)
Maga a történet, alapjaiban véve rendben van, de ezt csak úgy mellékesen mondom, ezen a filmen sajnos nem sokat segít. Egyrészt azért, mert nagyon leegyszerűsített és ezáltal az előadás - számomra nehezen értékelhető - formája nagyobb hangsúlyt kap, másrészt meg műveletlen emberként, cseppet sem hat meg, hogy ez egy Shakespeare átirat. Egy ilyen sajátos megvalósítási formában, akárhonnan is ered, simán működhetne, de nem. Ezt meg csak azért mondom, mert sokan engedik befolyásolni magukat, ha nagynak tartott nevekkel szembesülnek egy-egy film befogadása során.
Tiszta lappal indulva, Kurosawa-szűzként, csak halvány sejtelmeim voltak, hogy mire számítsak. Azt leszögezném, hogy a rendezéssel nincs is semmi különösebb gond, hacsak annyi nem, hogy mai szemmel nézve nehéz megérteni, hogy mit istenítenek benne még mindig. Teljesen átlagos minden téren, azonban a legszembetűnőbb és a befogadást leginkább befolyásoló szempontokban inkább egyenesen idegesítő és bosszantó. A japánok különös népek, nem kell őket bemutatni. De, hogy miért kell úgy beszélnie mindenkinek mintha épp az elmebaj és az idegösszeroppanás szélén állnának, azt nem bírom megérteni. Bizonyos szituációkban lenne dramaturgia jelentősége, de így, hogy a férfiak szinte kizárólag eképpen, a túlfűtöttséget 110%-ra járatva kommunikálnak (és idegesen rángatóznak közben), az egy szem nő pedig ennek pont az ellentéteként, mint egy álomkórban szenvedő zombi főzi a burájában az álnok gondolatokat; hát nehéz megérteni. Olyan végletek ezek, melyek átmenetek nélkül teljesen elvesztik a jelentőségüket. A színészi játékot ilyetén módon nehéz lenne értékelni, hiszen semmi más dolguk nem volt, mint összehúzott szemöldökkel kiabálni és közben idegesen jobbra-balra fordulni, meg szaladgálni. További problémáim, hogy a durván leegyszerűsített történetnek köszönhetően az intrikák gyerekesnek tűnnek és kiszámíthatóak, a korának köszönhetően pedig - noha egész ügyesen megvalósítottnak mondható - a játéknyilak azért elég mulatságosak a vége felé.
Nem akarok elvitatni, hogy komoly kulturális jelentősége lehetett valamikor. De ahogy sokszor, más, nagyra tartott művek esetében is hangoztattam már, el kell tudni engedni, tovább kell tudni lépni. Ennél már sokkal kifinomultabb kifejezési formákban lehet alkotni manapság. Számomra nagyon nagy szenvedés volt végignézni. Be kell vallanom, nem szokott előfordulni, de még kicsit csaltam is. Ki tudja, ha teljes hosszában végignézem, talán még ilyen kedvvel se írnám ezeket a sorokat. 3/10
Ezek után még inkább kíváncsi lettem Justin Kurzel Macbeth veriójára.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése