Nattevagten
Éjféli játszma
Ole Bornedal (1994)
Kora és tipikussága ellenére ma is nagyon szépen működik, mert a hangulatába sikerül egy kis egyediséget vinni. Azt nem mondanám, hogy ez maga a skandináv szellem lenne, mert nem ütközik ki jelentősen, de a hű hallivúdi dramaturgiája ellenére a könnyedség egy más árnyalatát kapjuk, nem csak a megszokott amerikaiságot. Ehhez az egyedinek csak óvatossággal mondható élményhez sokat tesz hozzá, hogy egyáltalán nem veszik komolyan magukat, és közben mégis vannak olyan földhözragadtak, hogy a karaktereik élethűek és szerethetőek maradnak. Kim Bodnia kiismerhetetlen tekintete, Nikolaj Coster-Waldau huncut fiatalsága (ha nem látom a nevét, biztos, hogy nem ismerem fel), a nők egyenjogú, fontos történeti szerepe és prüdéria nélküli ábrázolása (magyarul vannak benne meztelen fenekek) mind-mind kicsit tovább lökik az unalmasságot jelentő középszertől és a végére ha lenyűgözve nincs is a néző, annyiban biztos tud váratlant húzni, hogy maga a főszereplő mennyire háttérbe szorul a cselekmény végén. Öröm látni, hogy a jól eltalált poénok ennyire lassan öregszenek, mert többször is sikerült hangosan felnevetni, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Számomra inkább egy könnyed, jó humorú, klasszikusokat idéző nyomozós-detektíves filmként marad meg. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ez volt e a cél. 6/10
Amikor Nyikoláj először marad egyedül az őrhelyén, eszembe juttatta gyerekkoromat, amikor a villanyt kapcsolgatva közlekedtem éjszaka a házban. Magam is meglepődtem rajta, hogy milyen gyorsan vissza lehet csöppenni ebbe az állapotba, ha megfelelően tálalják a fontos momentumokat hozzá.
Ole Bornedal (1994)
Kora és tipikussága ellenére ma is nagyon szépen működik, mert a hangulatába sikerül egy kis egyediséget vinni. Azt nem mondanám, hogy ez maga a skandináv szellem lenne, mert nem ütközik ki jelentősen, de a hű hallivúdi dramaturgiája ellenére a könnyedség egy más árnyalatát kapjuk, nem csak a megszokott amerikaiságot. Ehhez az egyedinek csak óvatossággal mondható élményhez sokat tesz hozzá, hogy egyáltalán nem veszik komolyan magukat, és közben mégis vannak olyan földhözragadtak, hogy a karaktereik élethűek és szerethetőek maradnak. Kim Bodnia kiismerhetetlen tekintete, Nikolaj Coster-Waldau huncut fiatalsága (ha nem látom a nevét, biztos, hogy nem ismerem fel), a nők egyenjogú, fontos történeti szerepe és prüdéria nélküli ábrázolása (magyarul vannak benne meztelen fenekek) mind-mind kicsit tovább lökik az unalmasságot jelentő középszertől és a végére ha lenyűgözve nincs is a néző, annyiban biztos tud váratlant húzni, hogy maga a főszereplő mennyire háttérbe szorul a cselekmény végén. Öröm látni, hogy a jól eltalált poénok ennyire lassan öregszenek, mert többször is sikerült hangosan felnevetni, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Számomra inkább egy könnyed, jó humorú, klasszikusokat idéző nyomozós-detektíves filmként marad meg. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ez volt e a cél. 6/10
Amikor Nyikoláj először marad egyedül az őrhelyén, eszembe juttatta gyerekkoromat, amikor a villanyt kapcsolgatva közlekedtem éjszaka a házban. Magam is meglepődtem rajta, hogy milyen gyorsan vissza lehet csöppenni ebbe az állapotba, ha megfelelően tálalják a fontos momentumokat hozzá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése