Me and Earl and the Dying Girl
Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
Alfonso Gomez-Rejon (2015)
Azon gondolkodtam, hogy az életben milyen könnyen elúsznak a pillanatok. Hogy milyen könnyen más irányba fordul az ember. Egy apró kis döntés és már nem is találkozol azzal, akivel átélhettél volna valami érdekeset vagy fontosat. Persze mindezt maximum utólag tudhatod vagy sejtheted meg. Ehhez képest, egy ilyen filmben olyan magától értetődően sorsfordító momentummá lesz egy-egy szituáció, hogy még csak megkérdőjelezni sem lehet. Persze ez rohadtul nem valóságos, sőt, ami azt illeti, rettentő manipulatív. Soha az életben nem fog a fontos pillanatok közben Brian Eno szólni a fejedben. Az sem biztos, hogy egyáltalán fel fog tűnni, hogy egy fontos pillanat részese voltál. Tovább menve, szerintem nincs is nagyon értelme pillanatokhoz, fordulópontokhoz kötni az élet egyes szakaszait, hiszen folyamatában nézve sok idő telik el és neked végig át kell élned ahhoz, hogy tovább tudj lépni.
Szóval ez arról jutott eszembe, amikor a végén a kórházban szól minden idők egyik legnagyszerűbb száma és a főszereplő az élete egyik legmeghatározóbb pillanatát éli át. Vajon a mellette fekvő is ugyanezt éli át? Hiszen akkor már jó ideje nem látták egymást és ilyen módon mindkettejük más irányba haladt, tehát valamelyikőjük jobban eltávolodhatott érzelmileg. Később ezt a kérdést a levéllel szerencsésen feloldják, igazolják, hogy az a pár perc tényleg fontos volt mindkettejük számára. Én azonban a saját életemből jelentősen több olyan szituációra emlékszem, amelyben vagy én, vagy a másik fél már továbblépett, amikor egy ilyen későbbi találkozás során az egyik oldalon egy hatalmas érzelmi kitörésben manifesztálódik a külön töltött idő súlya, meglepve ezzel a túloldalt. Na ebben a filmben nem ilyen helyzetekről van szó.
A film mindenek előtt szellemes, helyenként kifejezetten vicces, cuki és tele van popkulturális utalásokkal, ezért nagyon élvezetes néznivaló. Érezni, hogy rengeteg időt töltöttek a részletek kidolgozásával, de emellett dramaturgiailag is rendben van és gördülékeny a történetvezetés is. Talán a főszereplő önzővé fordulása kicsit túl lett lőve, de ilyen esetben sose feledjük el, hogy kamaszokról van szó, tehát ez is simán belefér. Naggyá ugyan nem válik, mert talán kicsit túl precízen kimért és az elején jól beadagolt érdekes karakterek és azok sajátos tulajdonságai nem válnak mélyebben részeivé a filmnek. A fő szál azonban működik, aktuális és nagyon szerethető. 7/10
Alfonso Gomez-Rejon (2015)
Azon gondolkodtam, hogy az életben milyen könnyen elúsznak a pillanatok. Hogy milyen könnyen más irányba fordul az ember. Egy apró kis döntés és már nem is találkozol azzal, akivel átélhettél volna valami érdekeset vagy fontosat. Persze mindezt maximum utólag tudhatod vagy sejtheted meg. Ehhez képest, egy ilyen filmben olyan magától értetődően sorsfordító momentummá lesz egy-egy szituáció, hogy még csak megkérdőjelezni sem lehet. Persze ez rohadtul nem valóságos, sőt, ami azt illeti, rettentő manipulatív. Soha az életben nem fog a fontos pillanatok közben Brian Eno szólni a fejedben. Az sem biztos, hogy egyáltalán fel fog tűnni, hogy egy fontos pillanat részese voltál. Tovább menve, szerintem nincs is nagyon értelme pillanatokhoz, fordulópontokhoz kötni az élet egyes szakaszait, hiszen folyamatában nézve sok idő telik el és neked végig át kell élned ahhoz, hogy tovább tudj lépni.
Szóval ez arról jutott eszembe, amikor a végén a kórházban szól minden idők egyik legnagyszerűbb száma és a főszereplő az élete egyik legmeghatározóbb pillanatát éli át. Vajon a mellette fekvő is ugyanezt éli át? Hiszen akkor már jó ideje nem látták egymást és ilyen módon mindkettejük más irányba haladt, tehát valamelyikőjük jobban eltávolodhatott érzelmileg. Később ezt a kérdést a levéllel szerencsésen feloldják, igazolják, hogy az a pár perc tényleg fontos volt mindkettejük számára. Én azonban a saját életemből jelentősen több olyan szituációra emlékszem, amelyben vagy én, vagy a másik fél már továbblépett, amikor egy ilyen későbbi találkozás során az egyik oldalon egy hatalmas érzelmi kitörésben manifesztálódik a külön töltött idő súlya, meglepve ezzel a túloldalt. Na ebben a filmben nem ilyen helyzetekről van szó.
A film mindenek előtt szellemes, helyenként kifejezetten vicces, cuki és tele van popkulturális utalásokkal, ezért nagyon élvezetes néznivaló. Érezni, hogy rengeteg időt töltöttek a részletek kidolgozásával, de emellett dramaturgiailag is rendben van és gördülékeny a történetvezetés is. Talán a főszereplő önzővé fordulása kicsit túl lett lőve, de ilyen esetben sose feledjük el, hogy kamaszokról van szó, tehát ez is simán belefér. Naggyá ugyan nem válik, mert talán kicsit túl precízen kimért és az elején jól beadagolt érdekes karakterek és azok sajátos tulajdonságai nem válnak mélyebben részeivé a filmnek. A fő szál azonban működik, aktuális és nagyon szerethető. 7/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése