2013. június 27.

Spring Breakers

Spring Breakes - Csajok szabadon
Harmony Korine (2013)

Az, hogy Harmony Korine egyszer már megkapta az elérhető leggyengébb értékelést, nem sejteti iránta érzett tiszteletemet. A Trash Humpershez fogható csökönyös, saját elképzeléséhez erő felett ragaszkodó hozzáállás pedig mindenképpen megérdemli az elismerést. Nála csak idő kérdése volt, hogy elővegyen egy olyan témát, amiben nagyot alkothat.


Az egyöntetű siker a csöcsök, a bömbölő dubstep és a célzottan használt irónia ellenére mégis elmaradt. Ennek legfőbb oka szerintem a Terrence Malick féle légies, hangulat központú jelenetek repetitív használata. A nagy különbség az, hogy Malick van akkora név, hogy bármikor lebeghet fél órát - akár az értelem legcsekélyebb jele nélkül is - az emberek zabálni fogják. Korine viszont egy szűkebb rajongóréteg kivételével nincs túl nagyra tartva, úgyhogy szegény kénytelen lett volna módfelett ügyesen használni ezeket az elemeket, ugyanis alapjában megnehezítik a befogadást. És sajnos a probléma itt van elásva. A történés, még erre a szűk másfél fél órára se elég így elnyújtogatva. Alig vártam közben, hogy végre történjen valami. A James Franco által zseniálisan játszott, szürreális ámokfutó Alien, az ügyesen összeválogatott csajgárda, a vizuális koncepció és az egész ma felnövő buli korosztályt kifigurázó, finoman ironikus hangvétel pedig sokkal többre predesztinálná. Én kissé csalódtam a profi kampány után, de egyedi élmény, ehhez nem fér kétség.   6/10

2013. június 26.

Dodookdeul

(The Thieves)
Dong-Hoon Choi (2012)

Mindent bele típusú rablós, üldözős. Márpedig ha mindent bele, akkor úgy értem mindent. Amióta egy csavar már meg se közelíti a néző ingerküszöbét, kénytelenek beletuszkolni többet is. Nem baj ha nem követhető, ez kell a népnek és kész. Az akcióval (és meglepő módon a szereplők számával) ugyanez a helyzet. Fordulat, akció, poén felváltva, keverve, hatványozva. És mivel nagy mennyiséget kapunk mindenből, a játékidőt is ki kell tolni mondjuk 135 percre. Nem ördögtől való "szórakozás", de nagyon rossz irány.   4/10



2013. június 25.

A Late Quartet

A búcsúkoncert
Yaron Zilberman (2012)

Először is leszögezném, hogy a művészek/sznobok/értelmiségiek hétköznapi problémáit finoman, részletekbe menően bemutató drámák a gyengéim közé tartoznak. Márpedig a film nemcsak hogy megfelel ezen kritériumoknak, de félelmetesen kiegyensúlyozott is. Ez ebben az esetben azért különösen lényeges, mert az, hogy ezeket a felsőbbrendű lényeket annyira szeretem nézni, magának a ténynek köszönhető, miszerint ők egy elérhetetlen értelmi/anyagi/művészi színvonalat képviselnek, amit a halandó ember megközelíteni sosem tud. De mivel ez - bizonyos értelmi színvonal felett - köztudottan egy egyszerű illúzió - és mint ilyen, tényleg soha el nem érhető -, az illúzió látszatának folyamatos fenntartása a film működésének legfontosabb eleme.


Hát ki ne szeretne egy elsőre gyerekesnek tűnő kiborulás után, enyhén kapatos állapotban a tökéletes testű flamenco táncos ágyában kikötni? Igen komoly problémának tűnik utána az is, amikor nehéz szívvel nemet mond neki a győzködésre, hogy ez egy nem mindennapi éjszaka volt és át kell élni ezt a szenvedélyt. Csakhogy fél perccel később már a feleségének magyarázkodik, aki épp leleplezi a félrelépést. Bizony, melodráma at it's best. Egy gyenge szappanoperában is szerepelhetne ez a jelenet és még sok másik ami itt található. Összejön a 25 éve ismert kollégák gyönyörű lányával? Na nee. Minden klisét ellőnek amit nem szégyellnek, és mégsem válik giccsessé, túljátszottá vagy unalmassá. Hajszálvékony mezsgyén táncol, ahogy többek közt Woody Allen is tette oly sokszor.


Az apró részletek amik a varázst fenntartják. Úgy, mint a jelenet amikor Catherine Keenert ébresztgeti Philip Seymour Hoffman, és éppen kiderül, hogy a kapcsolatukban a rajongás "kissé" egyoldalú. Vagy amikor az előbbi a félrelépés után jó szándékúan, zavartan keltegeti a másnapos férfiembert. Ezek azok, amik lényeges információkat árulnak el a karakterekről és fontos töltettel rendelkeznek a későbbi fejlemények kialakulásának megértéséhez. Ehhez persze elengedhetetlenek a jó színészek és a rendező vezetése. A már említettek mellett, a harmadik színészisten Christopher Walken sem nyújt kevesebbet, de a vonósnégyes negyedik tagja, a viszonylag ismeretlen Mark Ivanir (bátor választás), és ráadásként a gyönyörű Imogen Poots is ugyanolyan hiteles. Mielőtt rátérnék a lényegre - és ha már a neveknél tartok - még egy kis adalék a filmélmény leíráshoz, hogy a jó öreg Angelo Badalamenti szerezte a zenéjét. A nagyszerű, visszafogott és ízléses vonósok tökéletesen beleolvadnak a film témájába és a betétdalokba, de tőle mondjuk nem is vártam kevesebbet.


Ahogy a mű élvezhetősége a határon táncol, játszi könnyedséggel zuhanhatna a feledést jelképező sötétségbe, ha nem állna össze a végére a nagyobb kép. De összeáll, méghozzá egy zseniális lezárással, épp az utolsó jelenetben. Megoldható lett volna trehány módon is, egy álművészi, nyitottan hagyott végjátékkal, de a nagy csalódást szerencsére messze elkerülték. Helyette egy váratlanul lenyűgöző jelenetet kapunk, én személy szerint már nagyon rég láttam ilyen megható zárást.
A szavak ostoba, romboló világa. Amikor egyszerűen nem érdemes, sőt nem szabad beszélni. Egy ilyen komplex, több réteget érintő közösségi problémát hallgatással, beletörődéssel, egymás megértésével, elfogadásával, ezzel egyidejűleg saját magunk egy darabkájának feladásával, más módon megoldani nem lehet. A párkapcsolat, a család, a barátság áldozathozataláról, a közösségért való odaadásról szól. Pont. Kötelezően megtekintendő.   9/10

Ui.: Philip Seymour Hoffman hogy tud egy elsőfilmest ilyen sikeresen beválogatni a már amúgy is hihetetlen filmográfiájába?

2013. június 19.

Do the Right Thing

Szemet szemért
Spike Lee (1989)

A hip-hop korszak hajnalán, az USA-ban biztos üdén hatott ez az expresszív, kitárulkozóan túljátszott, fekete színjáték. Nekem itt 2013-ban Magyarországon csak egy nagy túlzáshalmaznak tűnik. Ha Spike Lee-nek az volt a célja, hogy jól összezavarja a nézőt, hát bejött. Egyértelműen nem lehet semmilyen következtetést levonni, a végén megjelenő két idézet még dob is rá egy lapáttal, mert szerintem közvetlenül nehezen kapcsolható a történtekhez. Mindezek okán remek vitatéma lehetne... Ha azóta nem lépett volna már rég túl az átlagember ezeken a kérdéseken. Nem jól öregszik na. Bár nekünk magyaroknak még lesz egy hasonlóan jó meccsünk a tudjuk kikkel, de ez már más kérdés és mi még csak felvezetés legelején tartunk.   5/10



2013. június 18.

They Live

Elpusztíthatatlanok
John Carpenter (1988)

Azt gondolom nem kell részleteznem, miért álltam neki. Az elején még úgy tűnt nem is bánom meg, maximum annyi volt a gondom, hogy a mai szemnek kicsit már lassúcska, ingerszegény. Egy erős folytatás azonban ezt simán feledhetővé tette volna. Na de itt jön a csavar! Mert nemhogy erősebb, egyre borzasztóbb lesz! Ami az elején apró színész bakinak, gyenge vágásnak tűnt, arról később kiderül, hogy még a jobban sikerült részei a műnek. A két izomagy kikacsintás nélkül értelmét vesztő verekedése aztán felfedte a valós lapokat. Vagyis majdnem, mert kicsivel később sikerül még jobban romba dönteni az addig felállított képet. Roddy Piper első, mosolygós rendőrgyilkosságánál még felcsillant a remény, hogy van itt irónia, de aztán a lelkesítőnek szánt, abszolút helyzetidegen monológja végén jön egy mondat:
"Már nem vagyok apuci kicsi fia."
Ezt így hagyom kommentár nélkül, most leírva se tudom megállni röhögés nélkül. Azt a kérdést már csak félve teszem fel, hogy miként váltak instant "idegenlátóvá". Mert direkt bevágják, hogy nincs rajtuk szemüveg, majd közvetlen utána a szemüveg által látott képet. Lehet, hogy én maradtam le valamiről, de nem rémlik, hogy ezt megmagyarázták volna. Később mennek még be hátrafelé kommandózva egy folyosóra, nyilván a többiek addig megvárták, hogy végre odaforduljanak... OK. A koncepció hiába volt csábító, ezennel Spielberg után Carpentert is nem kívánatosnak nyilvánítom.   3/10



2013. június 17.

Upstream Color

Feltörő színek
Shane Carruth (2013)

Hát nem fogadta meg a tanácsomat. Viszont arra helyettem is gondolt, hogy beletett egy vonzó nőt főszereplőnek, így legalább a szemnek már megvan az öröme. Egyébként a fényképezés is jó, a vágás is és a zene is. Mindezt csak mellékesen jegyzem meg (talán a pontozás értelmezéséhez), mert a film megint egy értelmezhetetlen katyvasz, amivel nálam csípőből degradálja az amúgy átlag feletti megvalósítást. Ha kapnék lehetőséget a film megtekintése után Shane Carruth négyszemközti, egész éjszakás faggatására, akkor látnám értelmét a további szócséplésnek, de mivel nem érzek különösebb affinitást a kukaccal fél lelket disznóba átvarázsló zugtudósok bővebb megismerésére, meghagyom így levegőben lógva az egészet.   5/10



2013. június 14.

Bleeder

Vérveszteség
Nicolas Winding Refn (1999)

Áttekintve Refn munkásságát (a Fear X - és persze az új - kivételével, most már minden filmjét láttam), vegyes érzelmeim vannak. Tulajdonképpen jócskán pozitív irányba húz a mérleg, de az utóbbi három filmje, amiket mások szebben szerzői műveknek titulálnak, nekem inkább tűnnek zavarodott útkeresésnek. Az már egy másik kérdés, hogy a három között ott figyel a Drive, amit sehogy sem tudnék 9/10 alá osztályozni, viszont a Valhalla Rising egy egyszerű vizuális maszturbáció (annak azért nem rossz 6/10), a Bronson meg egy művészieskedő katyvasz (5/10). Én ennek és az Only God Forgives rossz kritikai fogadtatásának tudatában a Drive-ot is valamilyen szinten egy "véletlenül" (csak idézőjelben merem leírni) eltalált sikernek könyvelem el. Szóval a pozitív eredményt inkább a zseniális Pusher trilógia (9/10, 8/10, 9/10) húzza a jó irányba.


Rendezőként a legnagyobb erénye - számomra egyértelműen - a csönd, a feszültség árbárzolása, amit már ebben a filmben is tökéletesen alkalmazott. Leo és Louise kettősétől szó szerint a hideg ráz, a néma, üres jeleneteikről ordít a szenvedés. A rossz időben érkező gyerek felfordítja az életüket és valószínűtlen fordulatot vesz. Leo viselkedése abszurddá és valószerűtlenné válik, de én mégis vele tudtam tartani. Ahogy a felvezetésben megismertem, láttam benne az ürességet, a depressziót és hogy hogyan torzul el általa a gondolkodása a kiutat keresve. Ismerős érzések ezek, mindenki átesik nehéz szakaszokon az életében. Leírhatatlanul nehéz képre venni a kilátástalanságot, az ilyen törékeny érzéseket, Refn képei mégis tökéletesen adják vissza a szituációt. Két órányi szócsépléssel se lehetne jobban lefesteni, miért jutott el Leo odáig, ahonnan már nincs visszaút.


Legalább ilyen ragyogóan élőek a képek Mads Mikkelsen béna csajozása esetében is. Szinte meg lehet fogni a gondolatait, a tipródását. Külön érdekes pont őt megfigyelni ebben a szerepben, miután az utóbbi évek során ellenállhatatlan alfa-hímmé vedlett át. Persze egy őstehetséghez méltóan, csalódást itt sem okozott... Nagy pozitívum még a remek zeneválasztás, az indítás a karakterek külön zenére történő "bevonulása" egy popkultúrán nevelkedett ifjonti rendező lendületes nyitányaként is értelmezhető. (Ha nem számítjuk az első Pusher filmet.)
És ennyi már elég is, hogy elvigye az egész produkciót a hátán. Az erős képek, a sok elkapott, fojtogatóan élő hangulat emlékezetessé teszi, még annak ellenére is, hogy a történetvezetés felejthető és a két főszereplő életének bemutatása külön-külön ugyan jól működik, együtt viszont nem éppen egy acélosan kidolgozott koncepció. Szerkezetileg és összességében leginkább egy fiatalkori elképzeléseit végre megvalósítani tudó, elszabadult siheder képét mutatja. De azért elég jó kis elképzelések ezek.   6/10

2013. június 12.

Testament

Testamentum
Lynne Littman (1983)

Amellett, hogy hamisítatlanul 80-as évek és amerikai álomvilág, körbelengi a valóság szele. Sokkal könnyebb, élet-igenlőbb drámát ígér az elején, így a végére igencsak sikerül lelomboznia. Kicsit a 90-es évek közepi, hétvégén futó tévéfilmeket juttatja eszembe. Ez nem feltétlen dicséret vagy negatívum, csak egy nosztalgikus érzés. Akkoriban még néha bekerültek értelmes gondolatok a szerényebb költségvetésű művekbe is. Ha jobban belemennék, valószínűleg arra jutnék, hogy demagóg, de mivel jóindulatú és emberséges az irány a készítőktől, én is pozitívan állok hozzá. 80-as évekbeli poszt-apokaliptikus családi dráma, szóval a maga nemében tényleg egy igazi különlegesség.   7/10



2013. június 11.

Meek's Cutoff

Kelly Reichardt (2010)

Jó ideje nem hálás dolog westernnek lenni, mondhatni bármiféle vérfrissítés jól jön a stílusnak. Hát honnan jönne a segítség, ha nem a legváratlanabb helyről, a Wendy and Lucy c. nagyszerű roadmovie szerűség készítőnőjétől. Hangulatra, szerkezetre nagyon hasonló, hosszú, néma jelenetekkel mélyít; nem szokatlan ez western témában. Végeredményben mégis inkább western környezetben játszódó drámának mondanám, és ez pont így van a legnagyobb rendben. A rövid idő alatt kialakult kultstátuszát is ennek köszönheti. A sallangoktól mentes forgatókönyv, az egyszerű történet és a zsigeri színészi munka együttes hatására átveszi az irányítást a néző felett és tökéletesen bevonja a közegbe. És most térnék át arra, hogy az egész mit sem érne a remek befejezés nélkül, de sajnos nem tehetem, mert én a másfél órás játékidőnél épp ott tartottam, hogy akkor most már kellően megágyaztak egy utolsó szakasznak, erre vége lett. Nem azzal van bajom, hogy nyitva hagyta a kérdést küldetésük sikerességéről (az nagyon is rendben van), csak egyszerűen nincs meg a hatás, elkopott a ceruza az ív végére. Hiányzik belőle vagy jó fél óra játékidő. Pedig nagyon élvezetes, ígéretes időutazás volt ameddig tartott.   6/10



2013. június 10.

The First Time

Jon Kasdan (2012)

A magának való, gátlásos, de értelmes és nem utolsó sorban kiváló férfi alapanyagnak tűnő srác találkozik az átlagosan zizi, de elsősorban az istennővé érés ígéretével rendelkező, szintén értelmes tini lánnyal és egymásba szeretnek, blablabla. Nincs ebben semmi újdonság. Aranyosak, viccesek és estlenek, pont ahogy mindannyian voltunk és ahogy már ezerszer láttuk. Ami érdekes benne - épp most döbbenek rá -, hogy milyen régen láttam már ebből a stílusból komolyan vehető amerikai példányt. Ugyanazok a helyszínek, ugyanazok a szituációk és mégsem úgy viselkednek, mint az agyalágyultak, hanem ahogy bármelyikünk. Nem azon röhögök, hogy mekkora idióta és mekkora túlzás, hanem átérzem a bénázás nevetségességét, mert már én is átéltem. Nagyon nagy különbség.


Egyébként nem különösebben érdekes a történet, se a megvalósítás, sőt maguk a főszereplők se. A mellékszerepekben a Submarine-ből ismert Craig Roberts és Big Corporation kettőse viszont egy üde jelenség. A lényeg, hogy egy szebb világban ennek kéne az alap szintnek lennie, így viszont magasan kitűnik az egy kaptafára készülő, egyre inkább eltorzuló többség közül.   7/10

2013. június 6.

Hodejegerne

Fejvadászok
Morten Tyldum (2011)

Túl sokat nem tudtam róla előzetesen, úgyhogy meglepődtem. Amerikaiasan életszerűtlen, pörgő cselekménye ellenére egy perc játékidő után, ismeretlenül is meg lehetne mondani róla, hogy skandináv termés. Durva és mégis könnyen emészthető, főleg a belecsempészett humor miatt. Ötletes fantáziája és a meglepően jó irányba kanyarodó cselekmény miatt több van benne, mint amire a zsánere által hivatott lenne. Lebilincselő, izgalmas, változatos és szórakoztató. Bármikor újranézném.   7/10

Synnøve Macody Lundot hol rejtegették idáig, hogy egy filmje van csak?


Lore

Cate Shortland (2012)

Dunát lehetne rekeszteni (most épp jól is jönne) a második világháborús filmekkel. Nagy része ugyanazokat a kérdésköröket járja körbe újra és újra, de időnként előkerül egy újabb téma, mint anno Hitler elő (Max) és utóélete (Bukás). Az nem biztos, hogy a Lore megindít egy új vonalat, pedig a téma nagyon megérdemelné a bővebb kitárgyalást. A nácik háború utáni közvetlen élete a filmművészet számára egy kiaknázatlan, szűz terület.


Érdekességét ez a máig feldolgozatlan téma adja, erőssége viszont a feldolgozhatatlan történések karakterekre gyakorolt hatásának ábrázolásában rejlik. Külön izgalmassá teszi, hogy gyerekekről szól, a játékuk azonban neves színészeket megszégyenítő módon érett és hiteles. Amikor Lore először nyilvánul meg a Führer iránti lojalitásáról tanúbizonyságot téve, hirtelen teljes valójában felmerül az ő szemszögük és a téma újdonságának súlya, mélysége. Szerencsére a történet későbbi eseményei sem viszik el kommerszebb irányba, a zavarodott kis család zavarodott döntései és cselekedetei hűen ábrázolják a kor eszmevilágát. Max Richter zongorája ezúttal visszafogottan és hatásosan nyomaszt, ami remekül passzol a természetességet hangsúlyozó képi világhoz. A nézőnek átpasszolt labdaként félbehagyva, találóan hagyja nyitva a végét. Tesz róla, hogy sokáig velünk maradjon gondolatban. A must see.   8/10

2013. június 4.

Ill Manors

Ill Manors - Rázós környék
Ben Drew (2012)

Plan B vagyis Ben Drew, aki rapperből soul és r'n'b énekessé majd alkalmi színésszé vedlett át, ma már a filmrendezésnél tart. Azért nem kis lépés ez, akárkiről is van szó, főleg, hogy a komplett írást is ő jegyzi. Ez volt az a pont amikor úgy döntöttem, hogy ezt látnom kell. Egyébként az énekesi karrierje előtt számomra láthatatlan volt, a The Defamation of Strickland Banks-ről is csak négy vagy öt számot tartottam meg. Azokat viszont tiszta szívemből szeretem kitárulkozóan érzelmes, popos mivoltukban.


Váratlan módon, ahogy a zenéje, úgy a filmje is épp ugyanolyan hitelesnek bizonyul. Kis filmes hatásvadász túlzások előfordulnak, de mivel vállaltan a nagyközönségnek szerette volna bemutatni földijei árnyékos oldalát, elnézhető neki. És nem csak egyszerűen elnézhető, mert a remek írásnak köszönhetően guilty pleasure érzés nélkül is lebilincselő, odatapaszt a képernyőre. Beleillenek a képbe a - szerencsére nem túlhasznált - hip-hop klip Guy Ritchie módra típusú zenés betétek, bár rendezettebben elhelyezve talán szebb ívet adtak volna a műnek. Ben Drew az utca hírnöke, ismét bebizonyította, hogy tényleg egy sokoldalú, hiteles, gondolkodó művész. Életrajzi ihletésű művében érdekes karakterek sokaságával mutatja be egy egész városrész komplex kisvilágát. Ügyesen kihangsúlyozza az alvilági hierarchia konfliktusait, megspékeli egy szerethető emberi kitörés történetével és mindezt könnyen fogyaszthatóan, izgalmasan, a gagyit messze elkerülve. Így kell ezt csinálni. Várom a magyar megfelelőjét. (Hahaha, jó vicc volt.)   8/10

2013. június 3.

À l'intérieur

A betolakodó
Alexandre Bustillo, Julien Maury (2007)

A megvalósítás rendben van, hozza kötelezőt és még talán kicsit többet is. Hát akkor ennyit a jóról. A történetnek, a film egészének, az ég adta világon semmi értelmét nem látom. Szükségtelenül rombolja az ember idegrendszerét, tágítani próbálja az erőszakkal szembeni tűrőképességet, de nincs mögötte semmilyen megalapozottság, ráadásul ezen felül indokolatlanul gonosz és rossz indulatú. Külön érdekes volt a Meghallgatás után megtekinteni, ami pont az ellenpéldája lehetne. Messziről kerülendő.   2/10



Ôdishon

Meghallgatás
Takashi Miike (1999)

A japán agy működése örök rejtély számomra, ezzel gondolom nem vagyok egyedül. A nem túl nagy újdonságértékkel bíró kijelentést természetesen a film végi kiri-kiri-kiri hozta ki belőlem. Elnézem, de nem szeretem a túlzott erőszakot a filmekben. Ez mégsem tudott eltántorítani, csak meghökkenteni, mert nem öncélú durvaság, hanem briliánsan felvezetett őrület. Lehet, hogy sokaknak túlzás, viszont hallani hasonlóan agyament dolgokat a hírekben is, úgyhogy annyira azért nem áll távol egy a valóságban is elképzelhető eseménytől. A film legelejétől kezdve tudni lehet, hogy szőrnyű szenvedések következnek és sok vér fog folyni. Takashi Miike folyamatosan adagolja hozzá a feszültséget és nemcsak egyszerűen ránk ereszti a végén egy nagy áradatban, hanem duplán megcsavarja, amitől teljesíti a hosszú felvezetés okozta kötelezően magas elvárást és egyben különlegessé is válik. Elismerésre méltó szép munka, remek rendezés, amivel példát mutat a céltalan vérengzést istenítő filmkészítőknek.   7/10