Lore

Cate Shortland (2012)

Dunát lehetne rekeszteni (most épp jól is jönne) a második világháborús filmekkel. Nagy része ugyanazokat a kérdésköröket járja körbe újra és újra, de időnként előkerül egy újabb téma, mint anno Hitler elő (Max) és utóélete (Bukás). Az nem biztos, hogy a Lore megindít egy új vonalat, pedig a téma nagyon megérdemelné a bővebb kitárgyalást. A nácik háború utáni közvetlen élete a filmművészet számára egy kiaknázatlan, szűz terület.


Érdekességét ez a máig feldolgozatlan téma adja, erőssége viszont a feldolgozhatatlan történések karakterekre gyakorolt hatásának ábrázolásában rejlik. Külön izgalmassá teszi, hogy gyerekekről szól, a játékuk azonban neves színészeket megszégyenítő módon érett és hiteles. Amikor Lore először nyilvánul meg a Führer iránti lojalitásáról tanúbizonyságot téve, hirtelen teljes valójában felmerül az ő szemszögük és a téma újdonságának súlya, mélysége. Szerencsére a történet későbbi eseményei sem viszik el kommerszebb irányba, a zavarodott kis család zavarodott döntései és cselekedetei hűen ábrázolják a kor eszmevilágát. Max Richter zongorája ezúttal visszafogottan és hatásosan nyomaszt, ami remekül passzol a természetességet hangsúlyozó képi világhoz. A nézőnek átpasszolt labdaként félbehagyva, találóan hagyja nyitva a végét. Tesz róla, hogy sokáig velünk maradjon gondolatban. A must see.   8/10

Megjegyzések