2012. augusztus 30.

Hard Eight

A szerencse zsoldosai
Paul Thomas Anderson (1996)


Vért izzadva reménykedtem benne, hogy nem minden filmje tökéletes; most végre megnyugodtam. Azért ő is ember, vagy mifene. Túl van nyújtva, kevés a cselekmény, a szerepek is mind túljátszottak, de csak amolyan megjegyzésként mondom mindezt. Nem hányhatom a szemére, elvégre ez volt az első egészestés filmje! Neki megbocsátható. Pillanatokra felcsillan a későbbiekre jellemző remek karakterábrázolás, összességében azonban inkább erőtlennek jellemezném a produkciót. Nem véletlen, hogy ennyire feledésbe merült. A csodás dzsesszes, néhol meglepően kísérletező (és hatásos) zene a legerősebb alap a filmben. Nálam is feledésbe fog merülni.   5/10

2012. augusztus 27.

Janghwa, Hongryeon

Két nővér
Jee-woon Kim (2003)

Beteg. Kerestem a szót vagy két hétig, de nincs ami ennél jobban jellemezné. Komolyan rosszul éreztem magam utána. Az amerikaiak által lefektetett alapokra, vagyis egyszerű műfaji klisékre épül, viszont nagyon ügyesen használja őket. Az átültetés erre a fájdalmasan elkeserítő, tagadhatatlanul koreai történetre, több, mint sikeres. Az az igazság, hogy egyáltalán nem esik jól visszaemlékezni rá, mert annak ellenére, hogy odaszegezett a kanapéra, borzalmas élmény volt és ez itt most komoly dicséret. Szinte fullaszt, annyira nyomasztó. A cselekmény kifürkészhetetlen, tele okosan felvezetett hidegrázós ijesztéssel, hatásos zenével és mikor végleg elmerülsz benne úgy jó másfél óra után, a feszültség szinte már elviselhetetlen néhány helyen. Nem szeretem a gondolatot, hogy olyan világban élek ahol ilyen megtörténhet. Manapság nagyon meg kell becsülni a jó horrort, de én többször soha nem fogom megnézni és ajánlani se fogom. Sok volt ez nekem.   7/10



2012. augusztus 23.

Salmon Fishing in the Yemen

Lazacfogás Jemenben
Lasse Hallström (2011)

Lehetne szidni, mert az ég világon semmi különlegesség, újító szándék nincs benne, de az erőssége is pont ugyan ez. Azt kapjuk, amit várunk tőle. Egy szellemes és aranyos kis romantikus történet, jó alakításokkal. Kicsit kifigurázza a politikát, láthatunk szép tájakat, ha jó hangulatban kapja el az ember, nagyon kellemes kikapcsolódás. Nekem most pont erre volt szükségem. Arra meg már rég nem emlékszem mikor is vártam el valamit utoljára Lasse Hallströmtől.   6/10

Igen, a képen skótszoknyás arabok vannak.


2012. augusztus 22.

Deus Ex Musica #2

Boards of Canada - Zoetrope

Azt a nem törvényszerű összefüggést véltem felfedezni az elektronikus zenét kedvelők és nem kedvelők összevetésében, hogy akik csak nagyon kevés esetben hajlandóak ilyesmit hallgatni, azok nem igazán vannak oda a hangért, mint önállóan is zeneként funkcionálni képes ingerért. Érthetőbben: maguk a hangok, főleg a statikus, elektronikusan generált, tiszta hangok nem hozzák őket lázba, nem tekintenek zeneként rá. Ezzel természetesen a modern kori zene elég jelentős részét ki is zárják a hallóterükből, élen az ambient, drone párossal, ami valljuk meg őszintén, elég nagy érvágás.
Persze ennyire nem egyszerűsíthető le a helyzet, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindenképpen le akartam írni eme megfigyelésemet. Ezeknek a zenéknek a befogadásához teljesen más hozzáállás szükséges, de legalább ennyire különbözik a kapott élmény is. Mindenki másért hallgat zenét, jól tudom. Az emberek nagy részének pedig nincs igénye arra, hogy olyan zenét hallgasson ami nyugalmat áraszt, úgyhogy ez mindig is rétegzene marad.

Zoetrope by repiteme

Érdekessége, hogy tulajdonképpen elég messze áll a Boards of Canada többi munkájától. Aki nem ismerkedett meg velük komolyabban, könnyen el is kerülhette, mert a nem túl jelentős figyelmet kapott In a Beautiful Place Out in the Contry EP eldugott zárószáma ez. Kilóg a sorból magán a lemezen, de még az általánosan magas színvonalon teljesítő BoC repertoárjából is kilóg az emelkedettségével.
Ismertem ezelőtt is rengeteg ambientet, de amikor ezzel találkoztam, egyből eldobtam az agyam felhőket vadászni, mert ez mindenen túltett. "I hope Heaven sounds like this" olvastam valahol találóan. Csak most döbbenek rá mennyire találó a címe. Azt a nyugalmi szintet amit ez a folyamatosan visszhangzó, fel-felerősödő, kellemesen csengő hang gerjeszt, nem lehet leírni hiányérzet nélkül. Felhőtlen és gyönyörű. A távolba néz és teljesen időtlenné válik ahogy elhiteti, hogy sose lesz vége. És kívánnám is, hogy tényleg ne legyen vége, de öt perc után, egy ötletes töréssel, mégis hirtelen véget vetnek neki. A hiba amit generáltak, pimaszul jelzi, hogy bármeddig szólhatna tovább, ha úgy tetszik, csak mivel a lemez amúgy is véges, legyünk olyan kedvesek és inkább rakjuk be még egyszer. És akkor most hallgassuk meg még egyszer. Meg még egyszer...



Cabin in the Woods

Ház az erdő mélyén
Drew Goddard (2011)

Erről úgyis mindenki megmondja majd (vagy már megmondta) a frankót, úgyhogy én most nem állok be a sorba, csak összeszedem, hogy nagyjából miért nem tetszett:

– A szereplők nem szimpatikusak (kivétel: füves srác).
– A színészek játéka nulla (kivétel: Richard Jenkins és Bradley Whitford).
– Súlytalanná válik a komolytalansága miatt. Ha komolyan kezdődött volna és fokozatosan veszik poénra, sokkal nagyobbat ütött volna. Így egyszerűen képtelen beférkőzni a szívembe.
– Erőltetettek az "irányítók" poénjai.
– A zombis akciók unalmasak.
– Az ősök és a szentély helyett sokkal érdekesebbet is kitalálhattak volna. Semmi értelme, hogy a levegőben lóg az egész. Még az is jobb lett volna ha teljesen nélkülözik a misztikumot.
– I'm too old for this shit.

Szóval értem a poénokat, értékelem a koncepciót, de nincs ennek akkora jelentősége, mint amit próbálnak tulajdonítani neki. Nincs megváltás, feltámadás meg ilyenek. Ez egy tucat horror-komédia pár jó ötlettel.   5/10



El espinazo del diablo

Ördöggerinc
Guillermo del Toro (2001)

Átlagos, kihagyható. Untam. Guillermo del Toro ide vagy oda, kb annyira nem tetszett, mint a Cronos. Nagyon tipikus, nagyon semmilyen és irdatlan messze a Faun labirintusa szintjétől. Lehetne akár 5-ös is, de semmi pozitívumot nem tudnék kiemelni, úgyhogy csak 4/10.



2012. augusztus 21.

Sorcerer

A félelem ára
William Friedkin (1977)

Csak fél szóval hallottam róla, úgyhogy bevállaltam gyorsan. Sokkal könnyebb belevágni egy elvárások nélküli filmbe... Hát meglepődtem. Friedkin bácsi időnként nagyon bele tud találni a tutiba. Messziről indít, szép lassan építkezik, mondhatni klasszikus a szereplők felvezetésében. Hagyományos halivudu karakterekről azonban szó sincs. Valahogy sterilebbek és a hangulat is az. Szinte dokumentarista, nincs is igazi főszereplője. Szép lassan elvesznek a dzsungelben és a remek zene, a fokozódó feszültség miatt egyre kíváncsibb leszek a végkifejletre. És akkor jön a hidas őrület. Ha valahova vissza kell majd vezetnem egy elbaltázott mystery and suspense jelenetet megregulázásra, akkor mindig ide fogok visszatérni. Tökéletesen kivitelezett kilátástalan helyzet, bármiféle olcsó megoldást nélkülözve. Hogy ezt akkoriban miként sikerült ilyen igényesen megoldani, fogalmam sincs, de nem is érdekel. Nagyon nagy élmény, sokáig élni fog bennem.


Ami sajnos a másik oldalról problémát is jelent a film egészét tekintve. Hiszen lélegzetelállító percek után hatásos lezárást nagyon nehéz alkotni és itt sajnos nem is sikerül. Súlytalanná válnak az események és elmarad a hiányérzet nélküli vég. Előzőleg Roy Scheidertől tartottam még kicsit, de végül is nem ő volt a gyenge pont. A Tangerine Dream zenéjét viszont a Thief (Az erőszak utcái) után ismét meg kell dicsérnem. Nem csak megbujkál, kiegészít, hanem ténylegesen hozzáad a film élményéhez, egy sajátos karaktert ad neki.
Újra kéne nézni az Ördögűzőt, vegyítve "ajánlom mindenkinek aki szereti" érzéssel. Pótolandó. 70-es, 80-as évek fanoknak főleg.    7/10

szerk. '15.07.20: Másodszorra sokkal jobb, de tényleg a vége kicsit halványabb. A hallucinációs rész teljesen kimaradhatna.   8/10

2012. augusztus 17.

Better off Dead...

Jobb, ha hulla vagy
Savage Steve Holland (1985)

Aranyos film, tagadhatatlanul 80-as évek. Kis nosztalgiának elmegy a ruhák, a zene és a jellemzően bénán összevágott, fárasztóan agyament poénok miatt. Aztán ennyi. A Tuti Dolog és John Hughes filmjei mellett nem rúg labdába. John Cusack természetesen megint magát adja, vagyis semmi köze a színészkedéshez, de ez mondjuk így van rendjén... Ezt is láttam érzés.   5/10


"I want my two Dollars!!!"

2012. augusztus 16.

Berserk: The Golden Age Arc I. – The Egg of the King

Toshiyuki Kubooka (2012)


Az eredeti sorozat nekem kimaradt, ezt viszont septiben megnéztem amikor értesültem a létezéséről. Nem bántam meg, csak most várhatok a következő két részre… Mondtam már, hogy nem szeretem a sorozatokat? Pedig ez nem is olyan értelemben sorozat. Na! Bulcsit félre, jöjjön a lényeg:

+ igényesen kidolgozott, látványos
+ elég jelentős mértékben számítógéppel készítették
+ durva, véres (ez valakinek lehet – is)
+ középkori hangulat, animében ilyet még nem láttam
– egyszerű forgatókönyv
– gyenge vágás, elsötétülő képernyő többször is
– a történetre sajnos kisebb hangsúly fektettek, mint a látványra, pedig lenne itt mit mesélni
– rövid (ezt orvosolják a következő résznél)
+ van benne lehetőség bőven, csak kéne egy komoly rendező neki
– a "hősöket" ennyi idő alatt nem lehet megkedvelni

Összességében jól szórakoztam, de hogy pozitív irányba dőlt a mérleg, az a következő részekbe vetett bizalomnak is köszönhető.   6/10

2012. augusztus 13.

There Will Be Blood

Vérző olaj
Paul Thomas Anderson (2007)

Paul Thomas Andersonról nem lehet elmondani, hogy csak a bevált recept szerint készítené filmjeit. Mondjuk annyira nem ugrál a stílusok között mint Danny Boyle, de alkotott már korábban a sokszereplős, pörgős korrajz (Boogie Nights), a hosszú, elgondolkodtató életképekkel operáló katyvasz (Magnolia) és a furcsa emberről készült, furcsán vicces (Kótyagos szerelem) kategóriában is. (A Szerencse zsoldosai-t még nem láttam.) Ebben persze semmi különleges nem lenne, ha nem lenne mindegyik eszméletlen jó, de ezek bizony azok. Olyan természetességel alakítja stílusát a kívánt hatás elérése okán, amit csak igen kevesen tudtak előtte megcsinálni ever.


Történt mindez 2007-ig. Aztán mindenhonnan a Vérző olajról lehetett hallani, mint az egyik kötelező jelleggel megtekintendő kritikuskedvencről. Hát engem is megvett. Most a The Master kampány hajrája miatt vettem elő megint, és ha lehet még jobban tetszett, mint elsőre. Mitől olyan különleges ez a film? Attól, hogy halálosan komolyan veszi magát és cseppet sem válik nevetségessé. Ez talán az egyik legnagyobb létező filmes kihívás és P. T. A. ezt is abszolválja. Csavar egy jó nagyot és Daniel Day Lewis (felesleges bármilyen jelzőt keresni rá) vezényletével, Paul Dano asszisztálásával bemutatja az emberi természet olyan szegleteit, amiről mindannyian tudjuk, hogy létezik, de senki nem akar tudomást venni róla, főleg nem szembesülni vele. A pofánkba tolja, kegyetlenül az orrunk alá dörgöli világunk milyenségét és a vége főcím alatt mintegy kinevet minket, ahogy táncolunk a füttyentésére, vagyis épp átérezzük Brahms tökéletesen kiválasztott zenéjének jelentését. Elkészültében vált klasszikussá.   9/10

2012. augusztus 10.

Kokuriko zaka-kara

(From up on Poppy Hill)
Gorō Miyazaki (2011)

Nem láttam az első Gorō Miyazaki által rendezett filmet (Gedo Senki - Föltenger varázslója), mert elriasztottak a Ghibli mércével mérve vészjósló recenziók (imdb 6.5; RT 42%). Toshio Suzuki őt jelölte ki a film rendezésére, de Hayao papa még nem látta érettnek fiát, összevesztek és állítólag a film elkészültéig nem is beszéltek. Tavaly másodszorra is megkapta a bizalmat és bizony bátran kijelenthetem, hogy teljesen felnőtt a feladathoz. Leginkább a Vissza a gyerekkorba és A tenger zúgása c. filmekkel vonható párhuzamba. Megmutatja, hogy majd húsz év után, még mindig képesek a misztériumon és a fantasztikumon innen is maradandó élményt nyújtó, emberi történeteket készíteni. Nincs tipikus jó és rossz közötti konfrontáció, nincsenek negatív karakterek, csak egy átérezhető történet, hús-vér szereplők, élet-szagú hangulatképekkel. Most már biztos megnézem azt a fránya első filmjét is.   8/10



2012. augusztus 9.

The Long Good Friday

Hosszú nagypéntek
John Mackenzie (1980)

Londoni gengsztervilág a 80-as évek derekán. Egy agyonhasznált téma, nemigaz? Kicsit zavarosan indít a sok szereplővel, de szépen lassan kialakul a hangulata. Aztán belép Bob Hoskins Francis Monkman elképesztő hangulatos zenéjére és dob egy hatalmas csavart az egésznek. Ízig-vérig angol. Kiütköznek a klasszikus maffiaszereplők, de teljesen mások így ebben a stílusos, arisztokratikus környezetben. Nézzük a napjukat ahogy telik, teljesen közvetlen, egyszerű embereknek tűnnek ahogy tesznek-vesznek. Csak itt éppen a világ egyik legfontosabb városának ügyeiről tárgyalnak. Jó nézni, mert kicsit mindenki ilyen befolyásos és magabiztos szeretne lenni. A kapcsolatok, a beszéd, viselkedésük természetessége, a részletesen kidolgozott személyiségek, mind-mind a filmet erősítik. Hihetőek és hitelesek, semmi túlzás vagy hiányosság nincs benne. Ahogy komolyodik a helyzet, együtt süppedünk a mocsárba a tehetetlen bagázzsal. Izgalmas, odaszögez és végig kétségek közt hagy. Nagyon el lehet mélyedni benne. (Ember legyen a talpán aki előre meg tudja mondani, hogy mi lesz a végkifejlet.)
Bob Hoskins és Helen Mirren olyanok mintha egész életükben így éltek volna, de a többiek sem hoznak szégyent a szereplőgárdából. Egyszerű stílusgyakorlat, sehol nem lép ki a műfaj kereteiből, de a rengeteg kis apróság, a részletek naggyá emelik. Gengszterfilm-kedvelőknek erősen ajánlott.   8/10


Nem nagyon tudnék hibát említeni, úgyhogy fenntartom a lehetőségét a későbbi 9/10-re kerekítésnek.

2012. augusztus 8.

Serbuan maut

(The Raid - Redemption)
Gereth Evans (2011)

Az utóbbi idők legjobb akciófilmje. Persze, persze. Ez csak egy akcióhalmaz, valami történetnek álcázott körítéssel. A szereplők is érdektelenek, innentől pedig tényleg csak egy agyatlan hentelés az egész. Jó a koreográfia, de elfáradok a nézésében, nem köt le. Tudom, először is nézzem objektíven. De hogy lennék objektív, ha szubjektum vagyok? Aztán az, hogy a kategóriáján belül hogy teljesít, aminek azért nincs értelme, mert a kategóriának semmi köze a film minőségéhez. És végül az, hogy ez csak egyszerű szórakoztatás, amivel az agyi tevékenységet nélkülöző szórakozást keresők takaróznak... Valakinek ez elég és izgalomba hozza, de nekem ez nagyon kevés egy jó filmhez.   4/10



2012. augusztus 7.

The Dark Knight Rises

A sötét lovag: Felemelkedés
Christopher Nolan (2012)

Olvasva a rengeteg kritikát és beszámolót, kicsit mulatságosnak tartom a pontozások eredményeit. A fenébe a sok szöveggel, hát mindenki erre kíváncsi! Ha alacsonyabban pontoz a többinél, akkor arra büszke, ha jobbnak látta a többségnél, akkor meg arra. Szóval érzem a hangvételből a csalódottságot, hebegnek-habognak a rajongók, de a végén azért csak adnak neki egy 7-9/10-ig terjedő pontszámot. Mire föl? Teszem fel a kérdést.
Az én értékelésemben a 7/10 mellett ez áll: "Nagyon jó. Többször fogyasztható. Kulturális jelentőséggel bír." Az utolsó mondaton a hangsúly. Méghozzá azért, mert ez egy végtelenül biztonsági munka. Az első két részhez semmilyen tekintetben nem tesz hozzá pluszt. Csupán lezárja a történetet és azt is elég középszerűen. Érzésem szerint kicsit sok volt a három rész Nolannek, elfogyott a lelkesedése. Természetesen van annyira jó, hogy nem rontja el a filmet, de tényleges pozitívumot nem tudnék kiemelni. Egyedül az egyensúlyt, az atmoszférát amit most is remekül eltalált. Sokakkal ellentétben én nem érzem elnyújtottnak a két és fél órát. Sőt, a sok karakter miatt nem volt idő mindet rendesen kibontani.


A történetnek viszont elég komoly hibái vannak, amiket Æonflux gondolatrabló módon össze is szedett csodásan, úgyhogy már csak pár gondolatot fűznék hozzá (innentől az utolsó bekezésig spoileres):
- Az egyik Alfréd kérdése. Kérem jelentkezzen az az ember, aki látja csöppnyi értelmét annak, hogy a film végén úgy tesznek mintha távoli ismerősök lennének és élnek tovább mintha mi sem történt volna.
- Aztán ott van a rendőrök és a huligánok összecsapása idején az Ork hadsereg problémája. Hallani folyamatosan lehet őket, de egyszer se kerülnek a képbe. Ez persze több kérdést is fölvet, de a legfontosabb, hogy hogy kerülnek oda, ha már egyszer kiírtották őket a Gyűrűk urában?! Ja megvan a megoldás. Bocs. :D
- A monológokkal persze még most sem vagyok kibékülve. A legjobb példa, amikor Miranda Tate éppen leleplezi Nazgûl Talia Al Gul voltát, és egy másodpercen belül már tolja is a magyarázó beszédet percekig. Ez az amerikai filmek idióta sajátossága és roppantul ki tud zökkenteni.
Lenne még, de azt hiszem elég, mert ennyiből már rég kiderültek az érzéseim a produkcióval kapcsolatban. Nem hiszem, hogy sokan megbánnák ha megnézik, de valljuk be: ez is csak egy újabb agyonhypeolt halivúdi termék. Részemről simán kihagyható lett volna, úgyhogy inkább várom Nolan új, képregényeket nélkülöző filmjét. Hátha.   6/10



2012. augusztus 2.

Glengarry Glen Ross

James Foley (1992)

Kicsit nehéz volt a belerázódás, nem tudtam mire számítsak. Van egy nagyon sajátos hangulata ahogy beszélnek. Beszélnek és kezdek rájönni, hogy ezek tényleg csak beszélnek és beszélnek ezzel a visszataszító megszállottsággal. Kicsit túlzó talán, de fogtam a lényeget. Teljesen más megvilágításba kerül a gazdasági világválság, hogy lehet, hogy anno ilyen emberektől tanulták a mostani szakemberek az alapokat. Inkább nem is gondolok bele. Dzsesszes zene, eső, duma, jó színészek. Mindenképpen benne kell lenni egy ilyen filmről szóló írásban a noir szónak? Én most nem írom le. :D   6/10



Deus Ex Musica #1

Current 93 - Not beacuse the fox barks


Nyilván mindenki keni, vágja David Tibet teljes átláthatatlan diszkográfiáját. Sok újat így nem is tudok mondani azzal, hogy ez az apokaliptikus szám egy sokad-virágzás eredménye. Amikor megannyi kultkedvenc album után, már sokan kezdtek lemondani róla a felkiáltással, hogy "Ez azért már sok a jóból!", kijött a rémisztően gyönyörű Birth Canal Blues EP, majd egy évre rá a következő sorlemez, az Aleph at Hallucinatory Mountain. Egy remek album. [A] kategóriás. Ebből következik, hogy igazi egység van a számok között, de nem úgy ahogy a legtöbb albumon.
Erős, zajos nyitás után, sorra halkulnak és lassulnak a dalok, míg eljutunk a fordulóponthoz, ahol a korábbiak tudatában, kényszerűen csak két lehetőség van. Vagy unalomba fullasztja csalódást keltően, vagy valami csavarral a javára fordítja és egy csapásra új jelentést ad az addig elhangzottaknak. (Na melyik lesz? Valaki? :D)


Az egész erre az egy gigantikus riffre épül. Egy nagy blöff mondhatnánk. Ha rosszul sül el, az egész értelmét veszti. De persze Tibet van akkor zseni, hogy behúzza. A beteljesült jóslat, az apokalipszis eljövetele vagy mittudomén mi, de valami iszonyú jelentőségteljes dolog bekövetkezése. Óhatatlanul felkapja az ember a fejét, a fülébe mászik, megborzong és kasza, kard vagy géppisztoly híján léggitározik, miközben legszívesebb torkaszakadtából üvöltené, hogy "Muuurderer!". Az áhítatos, megszállt, talán csak saját maga által értelmezhető kántálás akár nevetségessé is válhatna, de annyira karizmatikus és meggyőző, hogy engem még az se zavarna ha ő lenne az Antikrisztus, mindent elhiszek neki. A tíz perc nem telik el eseménytelenül. A hátulra kevert, de erős fegyverropogásszerű dobolás felpörgeti, a gitárszóló mélységet ad neki, a sikítozás megfűszerezi az ismeretlen borzalmak eljövetelének szagával. És végül a zseniális lezárás. Mit sem érne az egész, ha nem vergődnénk kétségek között a végére. Nyögésszerű bekiabálások, lassan kitisztuló kép, elcsendesedik és mi beletörődünk. Hogy mibe? A sorsunkba, az életbe. Ez erről szól.