2014. január 30.

La doppia ora

(The Double Hour)
Giuseppe Capotondi (2009)

Most akkor mi van? Hogy volt ez?! Ezt látnom kell még egyszer. A végén még kiderül, hogy rá kell állni az olasz filmekre is. A legizgalmasabb (mindig) ismeretlen rendezőtől első filmet nézni, mert gyakran kerülnek elő olyan elemek, amik igencsak fel tudnak dobni egy agyonhasznált zsánerstruktúrát. Pár - egyébként újdonságnak korántsem számító - trükkel olyan ügyesen sikerül megcsavarniuk a történetet, hogy teljesen felpezsdül az ember vére. Bár utóbbinak azért lehet köze a rejtélyesen szép Kseniya Rappoporthoz is. Vannak itt még friss, jó ötletek; a fene vigye Hollywoodot!   7/10



2014. január 29.

Enough Said

Exek és szeretők
Nicole Holofcener (2013)

A leginkább érvényes jelző a feminin. De nem feminista és nem is elvetemülten feminin, csupán hamisítatlanul az. Ez így van rendjén, ilyennek is lennie kell: nőktől, nőknek. Ugyanis egyértelműen nekik készült. Jobban belegondolva nem gyakori, hogy ezt ilyen egyértelműen ki lehet jelenteni egy filmről. Ami még érdekesebbé teszi, hogy az erőssége pont az, amitől a legtöbb hasonló produkció elvérzik, vagyis a remek arányérzék. Nicole Holofcener erős kézben tartva vezeti végig a mondandóját. Nem esnek olyan túlzásokba, amitől egy normális értékrenddel megáldott embernek nyomban kinyílik a bicska a zsebében. A történetnek van létjogosultsága, egy érvényes, aktuális problémákkal foglalkozó darab. A beszélgetéseknek tényleges szerepe van a cselekményben, szóval igen jó véleményt vagyok kénytelen megfogalmzani. Így van értelme nőies filmeket csinálni.   7/10


Szegény Gandolfinit tényleg nagyon sajnálom. A karakterszínészek közül a legjobbak között volt. Egy igazi egyéniség, aki mindig annyit adott csak magából a szerepjeihez, amitől egyedülállóakká válnak és megismételhetetlenek lesznek. R.I.P.


2014. január 28.

Escape plan

Szupercella
Mikael Håfström (2013)

Legyen elég annyi, hogy nem olyan borzalmas. Gondolkodást nélkülöző szart akartam nézni és majdnem azt is kaptam. Csak sajnos közben annyira unatkoztam, hogy a végére kicsit bele-belekólintottam (a fene vigye el a kényelmes kanapét) aztán mire feleszméltem, már a fordulatot kellett volna értelmezni és a megfelelő mennyiségű információ hiányában ez nem jött össze. Úgy látszik most én voltam a teljesen agyatlan, a film csak majdnem. Utána azért óhatatlanul azon kezdtem el gondolkodni, vajon mik is a nagy elődök, amik lazaságból hozták ennek a szintjét és nem lehetett még érezni az izzadságszagot, ahogy ezren próbálják meg kitalálni, hogy mitől is működnek az összepakolt összetevők. Kicsit más téma, de a napokban néztem újra a Mad Max Beyond Thunderdome-ot és az bizony egy teljesen átlagos rendezésű film, viszont fantasztikusan erős az atmoszférája. Hát hol van ez ettől kérem szépen?   4/10


Stallone arca értelmezhetetlen, a játéka szokásosan rossz, Schwarzenegger viszont egyenesen minősíthetetlen. Ilyenkor még inkább felértékelődik Cameron meg azok a rendezők munkája, akik ki tudtak belőle hozni valami értékelhetőt. Azért még arra is kíváncsi vagyok, hogy Håfström előáll e végre egy rendes filmmel, vagy végképp beáll az iparosok közé.

2014. január 24.

Captain Phillips

Phillips kapitány
Paul Greengrass (2013)

Nemhogy hat, egy szerencsétlen Oscar jelölés is túlzás ennek a filmnek. Nem arról van szó, hogy rossz lenne, mert nem az. De hogy mit kaptak benne fel ennyire, azt nem tudom. A Kapringen, bár nyilván más a stílus, sokkal érdekesebben, elgondolkodtatóbban közelítette meg a témát. Ez megmarad egyszeri, korrekt akciószerűségnek. A több mint két órás játékidőben elég sok az üresjárat. A vége felé már alig bírtam kivárni mi lesz, mert teljesen elvesztette a ritmust. Egyre hangosabban szól a zene, egyre hangosabban kiabálnak, egyre gyakrabban vált a kép, de lényegében nem történik semmi. A főmuki Muse-ról meg már el is felejtettem, hogy mi van vele, mire újra képbe kerül. Egyébként is erőtlen ez a szerep, nem értem mivégre jelölték őtet szoborra. Végig úgy néz ki, hogy majd meglátjuk mit tartogat, mitől olyan nagy valaki, de csak elmarad. Többnek láttatja magát, mint ami, és ez egy az egyben a filmre is igaz.   6/10


Hanks uccsó jelenete ritkajó, ehhez viszont nem fér kétség. A végére megmutatta az öreg a frankót.

2014. január 22.

The Wolf of Wall Street

A Wall Street farkasa
Martin Scorsese (2013)

Ki lehet akadni a obszcenitáson, van aki nem bírja az ilyesmit. De észre kell venni, hogy mekkora kifigurázása ez az életformának. És nem csak annak, hanem az egész máig elnyúló korszaknak, aminek működése tengernyi kérdést vet fel és megrengeti az ember hitét a világ jelenlegi rendjében. Az amerikai álom egyik tartós alappillérét, az üzletemberek sikeres világát, mint szimbólumot rombolja földig. Noha nem a megoldáskereséssel telik a játékidő és a tanulságot is csak a film rövidre vágott utolsó szakaszában keresgélhetünk, de ennek egyszerű oka van: ez egy vígjáték. Az idő nagy részében egyszerűen szórakoztat. Méghozzá roppant hatásosan. Nem tudom mikor láttam utoljára ilyen hitelesen vicces jelenetet, mint amikor Rob Reiner kiakadt a 26e $-os vacsorára és nem tudom mikor sírtam ennyit utoljára röhögés közben, mint amikor az azonnal klasszikussá érett Lamborghinibe beszálló, telefonzsinóros küzdelem folyt.


Amellett, hogy ilyen professzionálisan szórakoztat, az egész mű egy hatalmas monolitként jelenik meg a szemem előtt. Kvázi együgyűségével rengeteg mondanivalója van. Sokak számára egy nagy álom válik valósággá, majd hirtelen rémálommá, és ez olyan, mint egy figyelmeztetés. Vigyázzunk, hogy mit kívánunk, mert a végén még valósággá válik! Leírni sem tudom mennyire abszurd, hogy ez tényleg megtörtént. A másik dolog ami elgondolkodtatott, csak közvetetten kapcsolódik a filmhez. Leonardo DiCaprio említette egy interjúban, hogy mennyire kiakasztó, hogy a válság ellenére még mindig ugyanúgy működik a bankszektor és így tovább. Az ember nem változik. A mohóság, a kapzsiság, egymás gátlástalan átverése és kihasználása mindig jelen volt a természetében és mindig jelen is lesz. Ám vannak emberek, akik képesek ezeken felül kerekedni és vannak olyanok is, akik - jobb híján - legalább viccet tudnak belőle csinálni. Egy fergeteges három órás viccet, amire nagyon sokáig emlékezni fogunk.   8/10


DiCaprio és Jonah Hill párosa főnyeremény, Margot Robbie meg nagyon nem az esetem, de úristen!


2014. január 21.

La migliore offerta

Senki többet
Giuseppe Tornatore (2013)

Hogy ez egy kihagyhatatlan filmélmény, és minden filmkedvelőnek látnia illik, ahhoz nem fér kétség. Hogy megállja e a helyét többszöri megtekintés után, nos, abban még nem vagyok biztos. Mert mi is az ami itt látunk? Egy a szokásosnál lassabban haladó, hosszas behízelgés utáni átverésre alapozó, könnyed humorral megspékelt, hollywoodi típusú romantikus-krimi-dráma-etwas. Ami újdonságként hat benne, az a szokásosnál nagyobb részletességgel taglalt és szenzációs eredményességgel leplezett fordulat. (Én állítom, hogy nincs olyan ember aki az első órában megmondja mi lesz a vége.) Valamint a jópofa szentimentális hangvétel, minek eredményeképpen a film legvégére a szegény néző szíve ezermilliárd darabra hullik.


Amikor az amerikai filmipar egy zsánerben megfeneklik, sorra jönnek elő az európai újraértelmezések és adnak egy új lökést. Nem ez az első eset. De mi is volt előbb? A tyúk vagy a tojás? Lehet habzsolni az ipari termékeket (én is teszem), de ezeknek mindig lesz egy kis zavaró mellékíze. A dollárzok íze. Ennek a filmnek viszont fantasztikus íze van, akár egy hidegen mosolygó szőke márkinak. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen klisékből épül fel, egy teljesen egyedinek mondható élménnyé áll össze a végére. Mesteri.   8/10


2014. január 20.

Anna Karenina

Joe Wright (2012)

Ahhoz képest, hogy mennyire vegyes érzéseim voltak a megtekintése után, nem mondanám, hogy nem ajánlható darab. A színpados, költségcsökkentő megvalósítás eleinte bosszantó, később mégis egészen beleolvad a gördülékenyen haladó cselekménybe (meg kevesebb is jut addigra belőle valahogy). A kényszer szülte tudom, de azért csak ott van az a de. Nem épp egy hatékony megoldás, ha azt vesszük, hogy alapból elég nehéz egy ilyen helyben és időben is távoli történetbe való beilleszkedés. És itt kapcsolódik a másik fő gondom. Mondhat bárki bármit, mai szemmel nézve, filmen, ennek a műnek - félek kimondani - nincs (nyomatékosan vett) létjogosultsága. Hogy ennyi feldolgozása legyen, legalábbis biztos nincsen. Érdeme persze van a megtekintésnek, mert fantasztikusan szembe lehet állítani a mai romlott erkölcsünket az akkori társadalmi normákkal és egyáltalán az általános házastársi és egyéb kapcsolatokban való viselkedéssel. Ezeken túl viszont én eléggé kívülállónak éreztem magam. Valahogy úgy, mint ahogy a Philip Seymour Hoffman által zseniálisan alakított Capote érezhetett: "Hogy őszinte legyek, nem értem, minek ez a nagy felhajtás."   5/10


Keira Knightley még mindig a kosztümös filmekben a legjobb, a fizimiskája nagyon illik az eféle szerepekhez. Aaron Taylor-Johnson viszont értelmezhetetlen. Minden szempontból. Se nem karizmatikus, se nem jó színész, szóval egyértelmű Channing Tatum szindróma.


2014. január 17.

Nordvest

(Northwest)
Michae Noer (2013)

Úgy néz ki, hogy a dánok az anyatejjel szívják magukba a gördülékeny, realista dráma készítésének csínját-bínját. Viszont egyetértek loire kollégával, miszerint újabban változás van levegőben. A sallangmentes, tényszerű és roppant hatékony, leginkább a Dardenne testvérek és Refn Pusher trilógiájára hajazó előadásmód fele nyitottak. Legalábbis Noer és Tobias Lindholm ebbe az irányba indult el. Szociodráma, de nem érzelmi, vagyis párkapcsolati, családi, hanem bűnügyi témájú. És legalább olyan jól csinálják, mint a nagy elődök. Hiányzik a direkt provokáló, polgárpukkasztó alapvetés, helyette a könyörtelen bűnözővilág hierarchiájának aljára került newcomerek gyors amortizációjának lehetünk szemtanúi.


Ugyanúgy lebilincselő, de másképpen. Az otthon kényelméből figyelve, nehéz nem arra gondolnom, milyen könnyen látom őket szűk látókörűnek. (Pedig az R-el ellentétben, itt jelentősen több lehetőségük lenne a kitörésre.) Egyszóval elidegenítő hatású. Ostobáknak és egyszerűnek tűnnek. A dilemmájuk, hogy végleg otthagyják e családot, az érzelmeket és végképp beálljanak a férfiak világába, ahol a nők csak tárgyak és maximum a bajtársiasság, a betyárbecsület működik emocionális szinten. Megkapjuk egyből mindkét választ, de meggyőződésem, hogy a végkimenetele mindegyiknek ugyanaz lesz.   8/10

2014. január 16.

R

Tobias Lindholm, Michael Noer (2010)

A dánok mindig mindent jobban tudnak. Most épp (vagy már megint) mindenkinél nyersebbek és ütősebbek. Pár perc alatt olyan erővel ránt be a börtön világába, hogy utána már csak azt veszem észre, hogy vége. Engem meg persze úgy kell fölkaparni a földről. Ők itt nem a remény rabjai.
Az életük bent olyan, mintha valami transzformátor sokszorosára erősítene minden cselekedetük következményét. Bármit csinálnak, jelentős következményekre számíthatnak. Ha meghúzzák magukat, megalázkodnak. Ha ügyeskednek, szinte biztos, hogy megbotlanak. Mindegyik működik ideig-óráig, mindegyikre van is példa a filmben. Félelmetes ez a kilátástalanság. Vagy nincs kiút, vagy megtörve kerülnek vissza az életbe. Maximálisan valóságosnak lehet megélni, éppen ezért a legjobban prevenciós célokra lehetne felhasználni fiatalok körében. Ha valami, akkor ez legörbítené a kis szájuk szélét a pattogó kölköknek. Az enyémet is sikerült, pedig én nem pattogok.   7/10


A minimál zajzene az egyik legfrankóbb új hatáskeltő eszköz, amit mostanában hallottam. Ritkán kerül elő, a csend és a börtön alapzaja a szürkített kézi-kamerás képekkel együtt feleslegessé is tesz bármi egyebet. A feszült, semmi egyébhez nem hasonlítható belső társadalmi élet valósághű ábrázolásához még erre se lenne szükség, de ez az egyetlen hatásvadász kellék egyébként is. Rohadt jól működik.


2014. január 15.

Man of Steel

Az acélember
Zack Snyder (2013)

Minek a sok ócsárolás, mikor úgyis mindenki tudja, hogy milyen egy Snyder film: lélektelen, sematikus, zavaros, viszont látványos. A komolykodó új betmen-trilógia szerűségre még várni kell a következő rebootig. Gondolom már az sincs messze...
Mindent összevetve én nem találtam annyira bosszantónak, mint sokan. Az elején a hatalmas zűrzavar az időugrálással azért megijesztett, de többé-kevésbé helyre rázódik később. Csak az unalmas, értelmetlen verekedések ne lennének. A legnagyobb probléma a régi történet megerőszakolása. Egyszerűen el kellett volna dobni bátran, ami nem illik ehhez a modern elképzeléshez. A fájdalmasan indokolatlan csók, a végére előbújó újságíró Kent például abszolút helyzetidegen.
De mi a fenét csinálok én?! Ez a film nem arra való, hogy elemezgesse az ember. Jut eszembe, ha Amy Adams nem játszik benne, meg se nézem. Jóindulattal 5/10.



2014. január 14.

Flirting

Flört
John Duigan (1991)

Mondom én, hogy nem nehéz a kedvemre tenni. Értelmes emberek felnövésének jellegzetes momentumainál, csetlő-botló próbálkozásaiknál szórakoztatóbb, kikapcsolóbb dolog kevés van a világon. Igaz, kell hozzá a klasszikus, nosztalgiára játszó, profi filmes eszköztár, egy jellegzetes elnyomó környezet (bentlakásos iskola szigorú nevelőkkel), egy főhős, aki okos, bátor, leleményes és különcsége ellenére furcsamód karizmatikus is (Noah Taylor) és végül egy gyönyörű, rejtélyes múzsa (Thandie Newton). A többi meg már szinte magától jön. Semmi meglepő vagy váratlan nem történik, csak minden szépen a helyén van. A gyűlölt narrátor meg közben olyanokat mond, mint ez itt lent, úgyhogy ideiglenesen kénytelen voltam én is megbékélni vele. Csodálatos.   8/10


"Másokkal ellentétben nem hiszem, hogy a "Sors" egy teremtmény vagy hölgy lenne. Inkább események áradata, mik elsodornak bennünket. Nincs minden előre megírva, és hiszem, hogy a hullámokkal szemben is úszhatunk. S néha az óramutatókba csimpaszkodva csenhetünk néhány becses pillanatot. Ha nem hiszel nekem, sodródj csak tovább! Csodálatos lehetőségeket szalasztasz el, mielőtt megtudnád. És amit kihagytál, aztán egész életedben kárörvendően és szívfájdítóan mardossa tudatodat ott, hol legszebb álmaidat látod."

Érdekes, hogy a nemsokkal később Hollywood egyik kedvencévé váló Nicole Kidman milyen középszerű Thandie Newton mellett. Meg azt is érdemes megnézni, hogy ma, hogy mutatnak összevetve.



2014. január 13.

Le grande bellezza

A nagy szépség
Paolo Sorrentino (2013)

Értem, érzem és tetszik az elképzelés. Mégsem elég. A miliő visszataszít, a sodrás lassú és, bár a nagy dicsőítések után szentségtörés ilyet leírni, de nekem kicsit kevés. Vagy inkább: arról beszél, ami engem nem mozgat meg. Mondjuk nem is az én stílusom, ez nyilvánvaló. Ebben a több mint két órában egyszerűen lötyög a szűk sznob réteg problémáinak helyzetértékelése. A szemet gyönyörködtető képek azért szépen ellensúlyoznak és mélységet adnak annak, aminek lehet. A kis írás negatív hangulata ellenére, közel se bántam meg, hogy megnéztem.   6/10



2014. január 10.

Don Jon

Joseph Gordon-Levitt (2013)

Mint egy tipikus színészből átvedlett elsőfilmes, JGL is elköveti azt a hibát, hogy tisztán szívből rendez. Nem tehetségtelen, de egyelőre ez egy eklektikus stíluskavalkád, semmi erős textúra az alapnak. Ahogy az apjával beszél az pl parodisztikus. Amikor Julianne Moore rávezeti a lényegre, az fájdalmasan szájbarágós. A gyónás utáni gyors vágású klipszerűség Guy Ritchie féle nyúlás. Jó szándékú, modern, de ha jobban belegondolok, borzalmasan fáj, hogy erről kell szólnia ma egy filmnek. Tényleg ennyire buták az emberek, hogy így kell eléjük rakni egy egyszerű leckét? Jóindulattal 5/10.


ScarJo most hozta régi formáját és végre nem magát játszotta, hanem azt amire kérték. Vagy ez most már saját maga?! Remélem nem, mert legszívesebben belerúgtam volna a TV-be, annyira idegesítő volt.


2014. január 9.

All is lost

Minden odavan
J. C. Chandor (2013)

Ha nem vesszük azt, hogy a film után (sanda gyanúm nyomán), alig pár másodpercnyi keresés után azonnal felvilágosultam az tengeri vitorlázás mai helyzetéről (magyarul kiderült, hogy jó nagy hülyeség az egész vagy direkt idióta a Robert Redford által megformált muksó), mondhatni egész jó élményről tudok beszámolni. Nem hiányzik a duma és nem unalmas egyáltalán, inkább izgalmas és a maga módján meglepően fordulatos is. Simán kijelenthető, hogy az érzelmi része nagyon jól működik a filmnek. A gyakorlati része kicsit gyanús, ha a - való életben létező - menekülési lehetőségeit is számba vesszük, akkor viszont nem kicsit degradálódik a film jelentősége/utólagos megítélése. Jó próbálkozás though.   5/10



2014. január 8.

The Hitchhiker's Guide to the Galaxy

Galaxis útikalauz stopposoknak
Garth Jennings (2005)

Szörnyű beismerni, de nem olvastam a könyvet, pedig mindig is érdekelt volna. Ennek hiányában maga a sztori tehát teljes újdonság, a bevezető delfines nóta ideje alatt mégis azonnal leesett, hogy mi a dörgés. Jópofa agymenés, de a briliánstól - amivel a könyvet illetik - nagyon messze van. Gyanítom ez tényleg adaptálhatatlan. Az egész koncepció a bejátszott animációkkal (egyébként jók), a néhol üresnek tűnő cselekménnyel nem olyan megnyerő. Vagy pl. egy ilyen virágcseréppé vagy kacsává változó űrhajón ki az aki nevetni tud? Elhiszem, hogy leírva lehet ez ütős, vizualizálva viszont csak simán fárasztó. Poén azért van bőven, attól nem kell félni, hogy nem szórakoztat el ("Törölközője van! Futás!") a színészgárda is remek, csak Sam Rockwell visszataszító már megint. Persze attól még nagyon jól csinálja amit csinál. Sajnos annyira nincs jó, hogy még egyszer megnézzem.    6/10



2014. január 6.

The Spectacular Now

James Ponsoldt (2013)

Azok közé a történetek közé tartozik, amiket a leginkább szeretek nézni. Megnézek én mindenféle filmet, de a legtöbbet az ilyen coming of age-be oltott szerelmeseket bírom. A Smashed hibáiból tanulva James Ponsoldt egy végletekig kimért, tökéletesre csiszolt drámát rendezett, amiből már nem lóg ki semmi oda nem illő szál vagy irreális mozzanat. Végig a műfaji kereteken belül játszik, finoman adagolva halad végig a dráma felé, a hatás mégsem marad el, mert annyira helyén van minden, hogy még a kiszámíthatóság sem megy a rovására. Köszönhető ez még a remek zenéknek, az álomszerűen tompa színeknek valamint a kifogástalan színészi játéknak. Instant kedvenc.   8/10


Akármennyire próbálom összeszedni a gondolataimat se tudok olyan filmet mondani, amiben ennyire sminkeletlen lányt/nőt láttam volna, mint itt Shailene Woodley.


2014. január 3.

Riddick

David Twohy (2013)

Vin Dieselt azért van miért tisztelni. Az unalom valahogy nem fér meg a Riddickkel alkotott kettősük mellett. Azt nem mondom, hogy nulldimenziós lenne a szerep, de nem is egy bonyolult figura, mégis tud neki mélységet adni. Ám van itt még egy állhatatos huszár - névszerint David Twohy - akinek legalább annyit köszönhetünk Riddickkel kapcsolatban. Ő először csak simán ír (és rendez) egy minimalista akció-sci-fit: ez működik (Pitch Black). Aztán kap egy csomó zsetont és ír egy túlgondolt, de roppant érdekes fantáziavilágot köré: többnyire szintén működik (The Chronicles of Riddick). Az anyagi bukta után Vinnel addig verik az ajtót, amíg összekaparnak annyi zsét, hogy valami elfogadhatót képi világot össze tudjanak pattintani, és láss csodát: működik és jobb, mint valaha. Hát mi ez, ha nem egy roppant szimpatikus bagázs?


De sajnos rengeteg hibája van ennek is. Nehezen indul be, nehéz eldönteni egyáltalán miről is akar szólni. Az alacsony költségvetés miatt még a nagy pusztaság is klausztofóbikus érzetű, és feleslegesen újra bemutatják - köztük elég béna jelenetekkel - Riddick elképesztő tehetségét a mindenhez. Viszont amikor rátérnek a lényegre, és megjönnek a fejvadászok, kimutatják a foguk fehérjét. Egy bevett sémákon alapuló, de jól kitalált krimi jellegű akciószerűséget kapunk, amiben nagyon fontos szerepet kapnak a jól megírt karakterek. Minden szereplő érezhető és átélhető. Mindenki helyén van a történetben és a környezetében, működnek a dumák és a tucatfilmekhez képest 10 pontosan megírt párbeszédeik is. A trashnek induló kezdés (3/10) után győztem keresni az állam. Én simán adnék nekik még egy esélyt nagy költségvetéssel.   7/10