2016. november 17.

Arrival

Érkezés
Denis Villeneuve (2016)

Nehezemre esik bármit is írni erről a filmről, mert kegyetlenül letaglózott. Rég volt már olyan, hogy a moziból hazafelé, majd még otthon is sokáig, egyszerűen nem bírtam másra gondolni és folyamatosan azon hüledeztem, küzdve a bármely pillanatban rám törő sírási kényszerrel, hogy mennyire intenzíven érintett meg, hogy még létezik az, hogy teljesen eggyé válok az élménnyel és hogy milyen tökéletes időzítéssel talált meg. Kisgyerekes szülőként látnom egy olyan filmet, ami a kedvenc műfajom köntösébe csomagolva, sci-finek szinte csak álcázva magát, mesteri félrevezetéssel, mégis teljes egységben a történettel, célzottan fedi fel az élet értelmének azon vélt aspektusát, melyet én is nap mint nap tapasztalva vallok (és hálát adok érte), a szó legpozitívabb értelmében priceless. Hazaérve ezzel az élménnyel, ahogy megpillantottam a kislányom arcát amint felragyog, na azt az érzést leírni nem lehet.

Bizonyára sokaknak kevésbé spirituális élmény megnézni ezt a filmet, de felém egyértelműen azt a - leírva rettenetesen csöpögős - üzenetet közvetítette, hogy szeressünk amíg lehet, mert a világ veszélyekkel van tele, az élet kegyetlenül nehéz és sohasem tudhatjuk mit hoz a jövő. Vélhetően ez is a célja a filmnek. Hogy 116 percben, egy roppant érdekes és fantáziadús történetben integrálva, tökéletes profizmussal, a lehető legmodernebb filmes eszközökkel, stílusosan, fennmaradó kérdés nélkül fejtse ki ezt az alapvetően szentimentális eszmét.


Szóval röviden összefoglalva, minden kétséget kizáróan életem egyik legmeghatározóbb filmélménye. Képtelen vagyok bármire gondolni, amit fel tudnék hozni negatívumnak. Azért rápillantottam, hogy a negatívra értékelő kritikusok miként vélekednek, illetve meghallgattam az index ide vonatkozó podcastjét, de rémesen nevetségesnek tűnnek az ellenérvek és a banális problémák. Holott, tudom, hogy a legjobban pont én szoktam ilyen nüansznyi hülyeségeken rugózni (főleg magamban), és pont ilyen problémák miatt szokott nekem is elromlani a film-befogadási élményem. Ennek a filmnek, még ha vannak is hibái, én egyszerűen képtelen vagyok elfogadni azokat. Most az egyszer hadd tegyem meg.   10/10


♥ Amy Adams.
+ Nagyot dob az élményen Max Richter, a filmet keretbe záró zenéje. Ahogy indult a film és felcsendült, egyből összenéztünk az asszonnyal. Bármikor, bárhol felismerném a valaha írt egyik legszebb hegedűszólót (most már ő is). Nem tudok elképzelni ennél jobban passzoló történetet hozzá, elképesztő egységbe olvad a filmmel.
+ Csodálatos látni, hogy szinte minden filmbuzi akit követek, el van ájulva tőle. Lám-lám, kifizetődő jó filmet csinálni, még ha ezt a befolyó összegek nem is igazolják.


Ha már szidni nem tudom, három relevánsan kapcsolódó filmmel vetem össze:
Midnight Special: Elgondolkodtatott, hogy ha az Érkezés ilyen mélyen megérintett, akkor a nemrég szintén 10/10-re értékelt MS-t jól osztályoztam e. De mivel én híresen következetes vagyok, bizony jól osztályoztam. (Szerk.: Mégiscsak lefokoztam 9/10-re, így van rendben.) Annyi a különbség, hogy az Érkezés egy sci-fi köntösbe bújtatott, univerzálisan értelmezhető dráma, a MS pedig a korai, mintául szolgáló kapcsolatteremtő zsánerfilmek tökéletesített változata.
Doctor Strange: Az Érkezés gyakorlatilag pont az ellentéte a Doctor Strange-nél fejtegetett, modern, problémás látványfilmeknek. Így kell ezt csinálni.
Interstellar: Az Interstellar lehetett volna ugyanilyen elementáris erővel ható film, ha ott abbahagyják, ahol kellett volna. (Komolyan mondom, kéne szervezni csoportokat azoknak, akik még nem látták és letesztelni, hogy úgy hogy hat az emberekre.)


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése