The Babadook
Jennifer Kent (2014)
Rég volt már olyan érzésem, hogy egy apró pici pont vagyok csupán. A hatalmas szobában, a kanapén összekuporodva, még az ülőalkalmatosság méreteihez képest is, valami elképesztően picinek érzem magam. Csücsülök, gubbasztok, megfeszített figyelemmel bámulom a halvány fényforrást. A fejhallgatóval a fejemen csak abban reménykedem, hogy senki ne nyisson be, mert azt nem bírnám ki. Kevésbé hatásvadász módon, legalább ezt a ritka élményt ne szakítsa meg senki. Pedig a hideg futkos a hátamon folyamatosan; igazi horrorfilmet nézek!
A messzi Ausztráliából, a semmiből, ahol talán úgy néz ki lassan feléled a minőségi filmkészítés, jön egy nő és elkészíti az utóbbi idők egyik legjobb horrorját. Mi az amit jobban tud a rengeteg próbálkozónál? Eltöprengve egy ilyen mestermű megnézése után, könnyen megvilágosodik az ember, hogy mi is a legnagyobb baj ennek a műfajnak a termésével. A horror ugyanis a legintenzívebb, legagresszívebb, legharsányabb tapasztalat, ami a filmnézőt érheti. Ha valaki egyszer átélte, hogy mennyire hatásos tud lenni, keresni fogja ezt az élményt. Így vannak ezzel a filmkészítők is. Szeretik ezt a stílust. Hát ki az, aki megveti őket ezért? De sajnos a készítéséhez is így fognak hozzá. Fordítva gondolkodnak, mert horrort akarnak csinálni. Ijesztgetni, megfélemlíteni, undort gerjeszteni akarnak. Ez a lehető legrosszabb kiindulási pont (és ez minden művészi alkotásra igaz). Ha utólag kerül bele a koncepcióba a dolgok miértje, az Isten sem menti meg a bukástól. Történetet kell mesélni, ahogy itt is teszik.
Mert ez is ugyanazokat az eszközöket használja, mint a többi. Semmivel nem különlegesebb egy az átlagosnál picit jobban kivitelezett amerikai horrorfilmnél. Mégis, minél többet agyalok rajta, annál jobbnak tűnik. Itt minden a helyén van. Átlátom a főszereplők problémáját, érzem a fájdalmukat és teljesen természetesnek tűnik folyamatos kudarcra ítéltségük. Megismertük a történetüket és ezt tudatosítva tényleg szükségszerűnek tűnik a szenvedésük. Nincs olcsó érzetet keltő természetfeletti erő, csak a legbelső félelem, hogy nem tud az ember túllépni a borzalmas családi tragédián. A film az egyszerű, ám annál hatásosabb szimbolikájával erre a szintén egyszerűnek tűnő, ám az életben annál nehezebben kivitelezhető megoldásra mutat rá. Túllépni nem lehet rajta, csak együtt élni vele. Minden máskor mesterkéltnek tűnő eszköz, a zörejek, a neszek, a ház ridegsége és a trükkös képek, ezt az egy célt szolgálja. És így működik. Nem tolakodó, nem hatásvadász, mert mindennek megvan a szerepe. A célravezető zenének, a zseniálisan ötletes fényképezésnek egyaránt. Durva belegondolni, hogy mennyivel több ez, mint bármi más, amit ebben a műfajban láttam az utóbbi pár évben. Meg úgy egyáltalán. Egészen kivételesen élmény. 9/10
+ Essie Davis és a fiát alakító, szavakban kifejezhetetlenül jól játszó Noah Wiseman, egyszerűen a két tökéletes választás a főszerepekre.
Rég volt már olyan érzésem, hogy egy apró pici pont vagyok csupán. A hatalmas szobában, a kanapén összekuporodva, még az ülőalkalmatosság méreteihez képest is, valami elképesztően picinek érzem magam. Csücsülök, gubbasztok, megfeszített figyelemmel bámulom a halvány fényforrást. A fejhallgatóval a fejemen csak abban reménykedem, hogy senki ne nyisson be, mert azt nem bírnám ki. Kevésbé hatásvadász módon, legalább ezt a ritka élményt ne szakítsa meg senki. Pedig a hideg futkos a hátamon folyamatosan; igazi horrorfilmet nézek!
A messzi Ausztráliából, a semmiből, ahol talán úgy néz ki lassan feléled a minőségi filmkészítés, jön egy nő és elkészíti az utóbbi idők egyik legjobb horrorját. Mi az amit jobban tud a rengeteg próbálkozónál? Eltöprengve egy ilyen mestermű megnézése után, könnyen megvilágosodik az ember, hogy mi is a legnagyobb baj ennek a műfajnak a termésével. A horror ugyanis a legintenzívebb, legagresszívebb, legharsányabb tapasztalat, ami a filmnézőt érheti. Ha valaki egyszer átélte, hogy mennyire hatásos tud lenni, keresni fogja ezt az élményt. Így vannak ezzel a filmkészítők is. Szeretik ezt a stílust. Hát ki az, aki megveti őket ezért? De sajnos a készítéséhez is így fognak hozzá. Fordítva gondolkodnak, mert horrort akarnak csinálni. Ijesztgetni, megfélemlíteni, undort gerjeszteni akarnak. Ez a lehető legrosszabb kiindulási pont (és ez minden művészi alkotásra igaz). Ha utólag kerül bele a koncepcióba a dolgok miértje, az Isten sem menti meg a bukástól. Történetet kell mesélni, ahogy itt is teszik.
Mert ez is ugyanazokat az eszközöket használja, mint a többi. Semmivel nem különlegesebb egy az átlagosnál picit jobban kivitelezett amerikai horrorfilmnél. Mégis, minél többet agyalok rajta, annál jobbnak tűnik. Itt minden a helyén van. Átlátom a főszereplők problémáját, érzem a fájdalmukat és teljesen természetesnek tűnik folyamatos kudarcra ítéltségük. Megismertük a történetüket és ezt tudatosítva tényleg szükségszerűnek tűnik a szenvedésük. Nincs olcsó érzetet keltő természetfeletti erő, csak a legbelső félelem, hogy nem tud az ember túllépni a borzalmas családi tragédián. A film az egyszerű, ám annál hatásosabb szimbolikájával erre a szintén egyszerűnek tűnő, ám az életben annál nehezebben kivitelezhető megoldásra mutat rá. Túllépni nem lehet rajta, csak együtt élni vele. Minden máskor mesterkéltnek tűnő eszköz, a zörejek, a neszek, a ház ridegsége és a trükkös képek, ezt az egy célt szolgálja. És így működik. Nem tolakodó, nem hatásvadász, mert mindennek megvan a szerepe. A célravezető zenének, a zseniálisan ötletes fényképezésnek egyaránt. Durva belegondolni, hogy mennyivel több ez, mint bármi más, amit ebben a műfajban láttam az utóbbi pár évben. Meg úgy egyáltalán. Egészen kivételesen élmény. 9/10
+ Essie Davis és a fiát alakító, szavakban kifejezhetetlenül jól játszó Noah Wiseman, egyszerűen a két tökéletes választás a főszerepekre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése