Her
A nő
Spike Jonze (2013)
Nehezen álltam neki, mert nem akartam elhinni, hogy fel lehet ezt a témát pátosz és szájbarágás nélkül vinni filmre. Spike Jonze számomra az örökös nagy ígéret volt, az a fajta rendező akinek minden filmjét illik ismerni, hiszen mindig érdekes koncepciókat dolgoz ki. Valami mégis mindig zavart a filmjeiben (még a John Malkovich menetben is, de ott a legkevésbé), ezért nem tudtam feltételek nélkül szeretni őket. Ráadásul duplán nagyok az elvárások, mivel ennél aktuálisabb sztorit talán nem is írhatott volna. Mára talán érett annyit, hogy objektívebben tudjon kezelni egy ilyen kényes témát.
A mai ember egyik legnagyobb problémája az elszigetelődés, a bezárkózás. Egy olyan folyamat ez, ami teljesen észrevétlenül kúszott be az életünkbe. Kinél jobban, kinél kevésbé. A fiatalokon lehet a legjobban megfigyelni, akik már úgy születtek bele ebbe a virtuálissal keveredő világba. Kézenfekvő példa egy kocsmai összeröffenés, ami mára úgy néz kívülről, mint egy telefont együtt nyomkodó geekek gyülekezete. Nehéz meghúzni a határt, hogy hol káros és hol még éppen inspiráló, az életünket könnyítő másod-világ ez.
Jonze úr egy lehetséges jövőt fest le elénk, ahova nagyon jó eséllyel tartunk és valószínűleg korábban következik be, mint gondolnánk. Mindezt úgy teszi, hogy elkerüli az összes szokásos hibát, ami az ilyen típusú filmeknél elő szokott kerülni. Nem szónokol magas lóról, nem hízelgi be magát a néző kegyeibe, nem csak pár gondolat köré húz fel egy szokásos történetet, hanem folyamatosan meglep az összetettségével. Bizonyára sokan segítették munkáját, az elismerést így nevek nélkül is mindannyijuknak szívem legmélyéről küldöm. Nagyon ritka manapság, amikor ilyen aprólékosan, minden kis momentumra odafigyelve építenek fel egy teljesen valóságosnak tűnő világot. Nemcsak a vizualitásra gondolok, hanem az emberek interakciójára, a személyiségtípusok jövőben lehetséges viselkedésére és tényleg mindenre, ami egy kicsit is fókuszba kerül ebben a remekműben.
Sok mindenről lehetne beszélni, de inkább kiemelem a zene hangsúlyosságát, mert nekem ez ragadt meg a legjobban. Az Arcade Fire, Owen Pallett kettős, az egójukat teljesen háttérbe szorítva, mélyen integrált filmzenét komponált, pedig nem mondanám egyik előadót se éppen visszafogottnak. Néha a beszélgetések közben is szól valami, ez persze erősen hangulatkeltő, másnak hathat akár kicsit giccs fele hajló szemfényvesztésnek is. Szerintem inkább szépen beleépül a koncepcióba, a csendnek így mindig kiemelt jelentősége van. A fényképezés minimalista és letisztult, remekül illeszkedik a ragyogó fantáziával kidolgozott helyszínekhez és díszletekhez. A színészi gárdáról pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Joaquin Phoenix, szerencsétlen P.S.H. halálával első számú férfiszínésznek lépett elő. Ehhez mérten tudja, hogy épp mennyire kell visszafogottnak lenni, mennyi az, ami pont elég ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön a szerepe. Amy Adams még mindig a legjobb, de Rooney Mara és Olivia Wilde is hibátlanul hozzák karaktereiket.
Tovább dicsérni már szinte kellemetlen lenne, szóval maradjunk annyiban, hogy Spike Jonze szólt. Ő még talán épp idejében figyelmeztetett minket, hogy merre tartunk. Innentől csak rajtunk áll, hogy tanulunk e belőle. Ritka kincs ez a film és csak remélni tudom, hogy minél több emberhez eljut és minél többen átlátják mennyi mindent mondott nekünk. 8/10
Spike Jonze (2013)
Nehezen álltam neki, mert nem akartam elhinni, hogy fel lehet ezt a témát pátosz és szájbarágás nélkül vinni filmre. Spike Jonze számomra az örökös nagy ígéret volt, az a fajta rendező akinek minden filmjét illik ismerni, hiszen mindig érdekes koncepciókat dolgoz ki. Valami mégis mindig zavart a filmjeiben (még a John Malkovich menetben is, de ott a legkevésbé), ezért nem tudtam feltételek nélkül szeretni őket. Ráadásul duplán nagyok az elvárások, mivel ennél aktuálisabb sztorit talán nem is írhatott volna. Mára talán érett annyit, hogy objektívebben tudjon kezelni egy ilyen kényes témát.
A mai ember egyik legnagyobb problémája az elszigetelődés, a bezárkózás. Egy olyan folyamat ez, ami teljesen észrevétlenül kúszott be az életünkbe. Kinél jobban, kinél kevésbé. A fiatalokon lehet a legjobban megfigyelni, akik már úgy születtek bele ebbe a virtuálissal keveredő világba. Kézenfekvő példa egy kocsmai összeröffenés, ami mára úgy néz kívülről, mint egy telefont együtt nyomkodó geekek gyülekezete. Nehéz meghúzni a határt, hogy hol káros és hol még éppen inspiráló, az életünket könnyítő másod-világ ez.
Jonze úr egy lehetséges jövőt fest le elénk, ahova nagyon jó eséllyel tartunk és valószínűleg korábban következik be, mint gondolnánk. Mindezt úgy teszi, hogy elkerüli az összes szokásos hibát, ami az ilyen típusú filmeknél elő szokott kerülni. Nem szónokol magas lóról, nem hízelgi be magát a néző kegyeibe, nem csak pár gondolat köré húz fel egy szokásos történetet, hanem folyamatosan meglep az összetettségével. Bizonyára sokan segítették munkáját, az elismerést így nevek nélkül is mindannyijuknak szívem legmélyéről küldöm. Nagyon ritka manapság, amikor ilyen aprólékosan, minden kis momentumra odafigyelve építenek fel egy teljesen valóságosnak tűnő világot. Nemcsak a vizualitásra gondolok, hanem az emberek interakciójára, a személyiségtípusok jövőben lehetséges viselkedésére és tényleg mindenre, ami egy kicsit is fókuszba kerül ebben a remekműben.
Sok mindenről lehetne beszélni, de inkább kiemelem a zene hangsúlyosságát, mert nekem ez ragadt meg a legjobban. Az Arcade Fire, Owen Pallett kettős, az egójukat teljesen háttérbe szorítva, mélyen integrált filmzenét komponált, pedig nem mondanám egyik előadót se éppen visszafogottnak. Néha a beszélgetések közben is szól valami, ez persze erősen hangulatkeltő, másnak hathat akár kicsit giccs fele hajló szemfényvesztésnek is. Szerintem inkább szépen beleépül a koncepcióba, a csendnek így mindig kiemelt jelentősége van. A fényképezés minimalista és letisztult, remekül illeszkedik a ragyogó fantáziával kidolgozott helyszínekhez és díszletekhez. A színészi gárdáról pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Joaquin Phoenix, szerencsétlen P.S.H. halálával első számú férfiszínésznek lépett elő. Ehhez mérten tudja, hogy épp mennyire kell visszafogottnak lenni, mennyi az, ami pont elég ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön a szerepe. Amy Adams még mindig a legjobb, de Rooney Mara és Olivia Wilde is hibátlanul hozzák karaktereiket.
Tovább dicsérni már szinte kellemetlen lenne, szóval maradjunk annyiban, hogy Spike Jonze szólt. Ő még talán épp idejében figyelmeztetett minket, hogy merre tartunk. Innentől csak rajtunk áll, hogy tanulunk e belőle. Ritka kincs ez a film és csak remélni tudom, hogy minél több emberhez eljut és minél többen átlátják mennyi mindent mondott nekünk. 8/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése