Eden
Mia Hansen-Løve (2014)
Mia Hansen-Løve egy méltatlanul kevés figyelmet kapott, intellektuális filmkészítő. A mellőzésének egy nagyon egyszerű és könnyen kiszúrható oka van. Nem kifejezetten élvezetesek a filmjei. Ez kellően hülyén hangzik így, úgyhogy fordítsuk meg annyiban a dolgot, hogy a filmjei elsősorban nem a nézés közbeni élmény miatt nagyon jók. Hanem azért, mert hosszan az emberrel maradnak. Tálcán, érzelemmentesen tálalja felénk a felboncolt lelket, a háttér és a sok mellékszereplő mind részletekbe menően megmunkált. Olyan sok információt tol az arcunkba hirtelen, hogy első nézésre szinte biztosan nem sikerül mindent befogadni. Mindegyik filmjét szívesen újranézném, mert érzem, hogy másodjára jobban megérteném és hogy van még annyi réteg és mélység benne, amit érdemes felderíteni.
Amellett, hogy kielemzi a rocksztár életvitel legszürkébb egerének sorsfordító lépéseit, feltérképezi a modern, nyugati élet utolsó húsz évének alakulását az elektronikus zenei színtér változásának vonatkozásában. Attól kezdve, hogy a 90-es évek vége fele még mindenki kisebb klubokban nyomult nevenincs DJ-kel cimborázva, egészen addig, amíg a végére totál személytelenné, zilálttá és üzletközpontúvá vált minden. És ezt állítja párhuzamba azzal, hogy hogyan kopnak ki az ember életéből a barátok és hogyan lesz úrrá rajta a drog, ha nincs mersze továbblépni. Közben az egésznek keretet ad a Daft Punk mítosza, amit persze szépen megtámogattak zenei betétekkel is. Ez egyébként elég üdítő az elég bénácska garage számok áradata mellett.
Szóval összességében egy remekül kidolgozott, okosan felépített film. A történet egy az egyben elképzelhető a való életben, a hatásvadászat nagyon távol áll tőle. Elgondolkodtató és tanulságos, csak talán kicsit túl hosszú és steril ahhoz, hogy igazán meg lehessen szeretni. De hogy kifejezetten ajánlott, az ne legyen kérdés. 7/10
Vajon mire jó ez a mosott, pasztell színvilág? Miért kellett ez?
Mia Hansen-Løve egy méltatlanul kevés figyelmet kapott, intellektuális filmkészítő. A mellőzésének egy nagyon egyszerű és könnyen kiszúrható oka van. Nem kifejezetten élvezetesek a filmjei. Ez kellően hülyén hangzik így, úgyhogy fordítsuk meg annyiban a dolgot, hogy a filmjei elsősorban nem a nézés közbeni élmény miatt nagyon jók. Hanem azért, mert hosszan az emberrel maradnak. Tálcán, érzelemmentesen tálalja felénk a felboncolt lelket, a háttér és a sok mellékszereplő mind részletekbe menően megmunkált. Olyan sok információt tol az arcunkba hirtelen, hogy első nézésre szinte biztosan nem sikerül mindent befogadni. Mindegyik filmjét szívesen újranézném, mert érzem, hogy másodjára jobban megérteném és hogy van még annyi réteg és mélység benne, amit érdemes felderíteni.
Amellett, hogy kielemzi a rocksztár életvitel legszürkébb egerének sorsfordító lépéseit, feltérképezi a modern, nyugati élet utolsó húsz évének alakulását az elektronikus zenei színtér változásának vonatkozásában. Attól kezdve, hogy a 90-es évek vége fele még mindenki kisebb klubokban nyomult nevenincs DJ-kel cimborázva, egészen addig, amíg a végére totál személytelenné, zilálttá és üzletközpontúvá vált minden. És ezt állítja párhuzamba azzal, hogy hogyan kopnak ki az ember életéből a barátok és hogyan lesz úrrá rajta a drog, ha nincs mersze továbblépni. Közben az egésznek keretet ad a Daft Punk mítosza, amit persze szépen megtámogattak zenei betétekkel is. Ez egyébként elég üdítő az elég bénácska garage számok áradata mellett.
Szóval összességében egy remekül kidolgozott, okosan felépített film. A történet egy az egyben elképzelhető a való életben, a hatásvadászat nagyon távol áll tőle. Elgondolkodtató és tanulságos, csak talán kicsit túl hosszú és steril ahhoz, hogy igazán meg lehessen szeretni. De hogy kifejezetten ajánlott, az ne legyen kérdés. 7/10
Vajon mire jó ez a mosott, pasztell színvilág? Miért kellett ez?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése