2016. május 31.

Body Double

Alibi test
Brian De Palma (1984)

Nehéz megragadni, hogy mitől működik egy 80-as évek krimi. Sajátos bájuk van ezeknek a filmeknek, nyilván főleg azért, mert ez a fajta történetvezetés és stílus azóta szinte teljesen kiveszett a filmezésből. Persze minden eset más és más, de a korszaknak egyértelműen megvannak a legjellemzőbb tulajdonságai, ahogy a 90-es évekbeli filmeknek és még talán a 2000-es évek elejieknek is. Utána már azért eléggé felborult a rendszer azzal, hogy széles körben elterjedt az internet és gyakorlatilag azonnal elérhetővé vált minden.


A 80-asoknál maradva, nálam éles határvonal mentén két táborba lehet sorolni őket. Az elsőbe a gyenge lábakon álló, durván sablonizált karakterek, a valóságtól túlzottan elrugaszkodott, akcióval teletömött cselekményű filmek kerülnek (illetve ezeknek a tetszőleges kombinációja), a másikba pedig a félkomolyra vett, öniróniával megáldott, enyhén szürreális példányok. Az Alibi test is egyértelműen a második kategóriába esik, mivel végig átjárja az az érzés, hogy a készítők a nézőre partnerként tekintenek, mintegy folyamatosan szem előtt tartva azt a tudatot, hogy éppen egy filmet nézünk, eljátszatják a színészeikkel, hogy a filmeken bármi megtörténhet. Fontos kérdés a témaválasztás is, mivel akkoriban jelentősen többször találkozhattunk olyasmivel a vásznon, amiben az emberek egy rejtett vágyát teszik átélhetővé (kukkolás, tengerparti szexualizálás). Egy hétköznapi embert kiindulási alapul véve, olyan események láncolatát varázsolják elénk, ami kirobbantja a nézőt a saját életéből azzal, hogy kellően messzire szárnyal a fantáziavilágban, de nincs annyira távol a valóságtól, hogy ne lehessen átélni. Ritka nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, de a kulcs nálam a néző partnerként való tekintése és a játékosság megtartása.


De Palma filmjei mindig vegyes érzéssel töltenek el. Itt most éppen a főszereplő niemand Craig Wasson a legnagyobb melléfogás. Kis híján az egész élmény rajta úszik el. A hangvételt eleinte elég nehéz elkapni és ezt én inkább az ő számlájára írom, mint a rendezőére, mert a történet amúgy gördülékenyen halad és a mellékszereplők is szépen hozzák az egydimenziós figuráikat. A kukkolást és az ezekben a jelentekben használt kamerakezelést lehet akár egy Hitchcock előtti tisztelgésnek is venni, ami jópofa, de egyben kicsit túl is lett tolva (zoomoló szemű ember érzés). A Relax átvezetőt viszont tanítani kéne. Amikor és ahogy feldobja az egész filmet az egyszerűen mesteri. És külön meg kell dicsérni Melanie Griffith többrétegű játékát. Én mindig azt hittem, hogy ő egy tehetségtelen fruska, de a Stormy Monday alakítása, a Working Girl és ez képes volt meggyőzni arról, hogy inkább egy félreismert, csapongó nőszemély lehet, akiből nehéz kihozni a teljesítményt. Szinte biztos vagyok benne, hogy a film másodjára sokkal élvezetesebb lenne/lesz. Mindenképpen érdekes élmény, és nem csak 80-as évek buziknak.   7/10

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése