Gone Girl
Holtodiglan
David Fincher (2014)
Újfent meg kell állapítani, hogy Fincher igen nagy koponya. Bármennyire is a könyvet és a forgatókönyvet egyaránt szerző Gillian Flynn az alapja, a mozgatórugója ennek az agyafúrtan csavaros, mély szocio-thrillernek, mégiscsak a neves rendező úrnak köszönhető a működő, élő, gondolkodásra késztető film.
Az első szakasz egyfajta ismerkedésnek, beetetésnek lett szánva. Miután sikerül felocsúdni a cinizmusra, abszurditásra nagyban hagyatkozó, felettébb szokatlan humorú nyitópercekből, a néző már egy intenzív érzelmi és intellektuális hullámvasútra lett felültetve. Felváltva ismerhetjük meg a két fél nézőpontját; amelyiket nézzük, ahhoz húz a szívünk. Ezer ilyet láttunk már és a majd két és fél órás játékidőben - ez azért már ilyenkor is érezhető - erősen lötyögne. A készítők azonban jelentősen többel készültek a szórakoztatásunkra, mint egy filmvégi kiszámítható ledöbbentés.
A csavar valahol a film harmada környékén kerül bemutatásra és nem is annyira a meglepetése miatt működik, hanem mert ami utána következik az mesteri, kiszámíthatatlan és egyedülálló. Végeredményben nem látunk mást, mint egy szokványos házaspár szokványos zsákutcába került szokványos életének kifordított útkeresését, amiben egyszerre kapunk reflektálást a média elfajzott abszurditására és a közösségi oldalak egyelőre felbecsülhetetlen mértékű befolyásoló erejére is. De leginkább mégiscsak a kisiklott házasság hétköznapi problémái, rossz döntéseik miatti kálváriája kerül a középpontba. Túlzó a cinizmus, túlzó az abszurditás, a film végi képek mégis szíven ütnek, mivel az a kelepce amibe zárták magukat, nem áll annyira távol a valóságtól, mint remélni merjük. Nevetünk a sötét humor gonosz poénjain és együtt botránkozunk meg a néhol szappanoperába illő klisés életmódjukon. Mégis leszűrődik belőle egy nyugtalanító, kényelmetlen visszhang. Akik ilyen mesébe illően szépek és legalább ennyire szerencsések az élet más területein, vajon hogyan képesek pár év alatt gyűlölködésbe fordulni és kibírhatatlanná tenni a mindennapjaikat? Színjáték, képmutatás, megvezetés, önzés. Csírájában megvolt mindez már a legelején is. Ám ha valami alapvető változás történik a családi életben, a kényes egyensúly csak együtt tartható fenn, az ego háttérbe szorításával. A mai világban azonban nem igazán létezik az egón kívül más. A többes szám mindig feltételes. A zárójelenetek soraiban látható pár már megtanulta ezt. Feltaláltak egy új életformát, ami tabuk nélkül teszi lehetővé, hogy egymás mellett éljenek, miközben szívből gyűlölik egymást. Ragyogó reflektálás a mai extrovertált világ visszásságára. 8/10
– Szerencsére végül sikerült felülkerekednem rajta, de borzalmasan zavart a szinkron. Manapság már inkább nézem angol felirattal a filmeket a rengeteg félrefordítás és bénázás miatt, a szinkron meg egyenesen elképzelhetetlen. Itt most kifejezetten megnehezítette a filmbe való beilleszkedést, mert ahogy említettem is, nagyon kényes az egyensúly a cinizmus, szarkazmus szintjén és eleinte nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit és hogyan is kell elképzelni, tényleg úgy gondolják e ahogy értettem. Nagyon kér érte, mert ez akár egy osztályzatot is érhet. Öröm az ürömben, hogy most mindenképpen újra kell majd nézem eredeti nyelven is.
+ Újabb ragyogó példa a tökéletesen kivitelezett, csak a szükséges helyen használt narrációra. Emelem kalapom-po-pom.
+ Hagyják már békén szegény Afflecket. Sorozatban hozza a kiváló alakításokat, úgyhogy most már egyértelműen annak ciki, aki még mindig emiatt próbálja szapulni.
+ Rosamund Pike fenomenális. Szépsége mellé most kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan hidegség párosul, ami a film működésének egyik alap pillére. Zseniális alakítás.
David Fincher (2014)
Újfent meg kell állapítani, hogy Fincher igen nagy koponya. Bármennyire is a könyvet és a forgatókönyvet egyaránt szerző Gillian Flynn az alapja, a mozgatórugója ennek az agyafúrtan csavaros, mély szocio-thrillernek, mégiscsak a neves rendező úrnak köszönhető a működő, élő, gondolkodásra késztető film.
Az első szakasz egyfajta ismerkedésnek, beetetésnek lett szánva. Miután sikerül felocsúdni a cinizmusra, abszurditásra nagyban hagyatkozó, felettébb szokatlan humorú nyitópercekből, a néző már egy intenzív érzelmi és intellektuális hullámvasútra lett felültetve. Felváltva ismerhetjük meg a két fél nézőpontját; amelyiket nézzük, ahhoz húz a szívünk. Ezer ilyet láttunk már és a majd két és fél órás játékidőben - ez azért már ilyenkor is érezhető - erősen lötyögne. A készítők azonban jelentősen többel készültek a szórakoztatásunkra, mint egy filmvégi kiszámítható ledöbbentés.
A csavar valahol a film harmada környékén kerül bemutatásra és nem is annyira a meglepetése miatt működik, hanem mert ami utána következik az mesteri, kiszámíthatatlan és egyedülálló. Végeredményben nem látunk mást, mint egy szokványos házaspár szokványos zsákutcába került szokványos életének kifordított útkeresését, amiben egyszerre kapunk reflektálást a média elfajzott abszurditására és a közösségi oldalak egyelőre felbecsülhetetlen mértékű befolyásoló erejére is. De leginkább mégiscsak a kisiklott házasság hétköznapi problémái, rossz döntéseik miatti kálváriája kerül a középpontba. Túlzó a cinizmus, túlzó az abszurditás, a film végi képek mégis szíven ütnek, mivel az a kelepce amibe zárták magukat, nem áll annyira távol a valóságtól, mint remélni merjük. Nevetünk a sötét humor gonosz poénjain és együtt botránkozunk meg a néhol szappanoperába illő klisés életmódjukon. Mégis leszűrődik belőle egy nyugtalanító, kényelmetlen visszhang. Akik ilyen mesébe illően szépek és legalább ennyire szerencsések az élet más területein, vajon hogyan képesek pár év alatt gyűlölködésbe fordulni és kibírhatatlanná tenni a mindennapjaikat? Színjáték, képmutatás, megvezetés, önzés. Csírájában megvolt mindez már a legelején is. Ám ha valami alapvető változás történik a családi életben, a kényes egyensúly csak együtt tartható fenn, az ego háttérbe szorításával. A mai világban azonban nem igazán létezik az egón kívül más. A többes szám mindig feltételes. A zárójelenetek soraiban látható pár már megtanulta ezt. Feltaláltak egy új életformát, ami tabuk nélkül teszi lehetővé, hogy egymás mellett éljenek, miközben szívből gyűlölik egymást. Ragyogó reflektálás a mai extrovertált világ visszásságára. 8/10
– Szerencsére végül sikerült felülkerekednem rajta, de borzalmasan zavart a szinkron. Manapság már inkább nézem angol felirattal a filmeket a rengeteg félrefordítás és bénázás miatt, a szinkron meg egyenesen elképzelhetetlen. Itt most kifejezetten megnehezítette a filmbe való beilleszkedést, mert ahogy említettem is, nagyon kényes az egyensúly a cinizmus, szarkazmus szintjén és eleinte nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit és hogyan is kell elképzelni, tényleg úgy gondolják e ahogy értettem. Nagyon kér érte, mert ez akár egy osztályzatot is érhet. Öröm az ürömben, hogy most mindenképpen újra kell majd nézem eredeti nyelven is.
+ Újabb ragyogó példa a tökéletesen kivitelezett, csak a szükséges helyen használt narrációra. Emelem kalapom-po-pom.
+ Hagyják már békén szegény Afflecket. Sorozatban hozza a kiváló alakításokat, úgyhogy most már egyértelműen annak ciki, aki még mindig emiatt próbálja szapulni.
+ Rosamund Pike fenomenális. Szépsége mellé most kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan hidegség párosul, ami a film működésének egyik alap pillére. Zseniális alakítás.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése