Opera
Dario Argento (1987)
Belecsapok a közepébe. Milyen pozitívumot lehet felemlíteni erről a filmről egyáltalán? Van pár jól mutató pásztázó kamerabeállítás, szexista énem örül, mikor néha átsejlik Cristina Marsillach mellének formája a felsőjén, a metálos zene szokatlan, viszont épp ezért meglepően jól működik. Azt hiszem ennyi.
És akkor jöjjenek a negatívumok, melyekből kiviláglik, hogy mennyire képtelen vagyok megbarátkozni ezzel a realitást nélkülöző, elrugaszkodottnak mégsem mondható előadásmóddal:
– Rettenetesek a színészek. Gyalázatosan rossz, életszerűtlen párbeszédeket adnak elő nem létező élethelyzetekben, mű pózokban és a természetesség érzetének teljes hiányában. Emberek nem beszélnek így egymással, nem mondanak ilyen mondatokat egymásnak. Mintha a gyilkosság tényét nem is igazán vennék figyelembe. Nem beszélnek róla, tesznek-vesznek, végzik a dolgukat, továbblépnek, mintha mondjuk gyakran előfordulna velük ilyesmi. Közben meg néha rettenetesen ki vannak borulva! A realitásérzet nemhogy csorbul, szinte nem is jelentkezik. Van olyan szereplő, akinek a bőrébe bele tudja képzelni magát a néző? Van olyan karakter, akinek a cselekedetei átérezhetőek?
– A másik szokásos olasz probléma, hogy olaszok beszélnek angolul, rettenetes akcentussal. Olyan hangsúlyokat használnak, hogy képtelenség nem megmosolyogni. Használtam már a rettenetes szót? Az olasz utószinkron meg egyenesen minősíthetetlen színvonalú.
Az általános problémák után pár gyakorlati példa, amik legalább annyira bosszantanak:
– Persze tudom, minek nézek giallot ha nem bírom, de mi ez a beteges vér-imádat? Megszúrnak valakit, kicsit fröcsög a vér, és akkor nézzük pár másodpercig. Igen, véres lett a ruha. So, what? Miért jó ezt nézni? Teljesen el vagyok tévedve ennek a kérdésnek a feloldását illetően. Céltalannak találom.
– A lakás, amelynek szellőzőjében szinte sétálni lehet. Micsoda légtömegek mozgatására lehetett szükség anno ezekben a lakásokban!
– A jelenet a szemcseppentős akció után, mikor feljön a barátnője és együtt rettegnek, kizökkentve a film világából, mintegy objektíven vizsgálva, eszméletlen mulatságos. Bezárkóznak a konyhába, egymással szemben állnak enyhén görnyedt készenléti pózban és markolásszák egymás vállát, miközben hablatyolnak valami oda illőnek gondolt mondatokat. Ez egy durván általánosított elképzelés arról, hogy milyenek az emberek ha izgulnak és félnek. A valóság közel sem ilyen.
– A látványosnak szánt varjas jelenet után végre kiderül, hogy ki a gyilkos! (Aki hagyja, hogy egy madár kivájja az egyik szemét.) Ezek után az opera rendezője és a főszereplő nő, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, bemennek egy szobába beszélgetni. (Teljesen logikusnak tűnik!) A nő leül, a férfi vele szemben. A gyilkos valahogy bekerül a szobába (isteni beavatkozás?! láthatatlan köpeny?) és a nő mögül, tehát a rendező szemszögéből nézve szinte szemből támad. Kérem, valaki mondja meg, hogy a rendező hogyan nem látta közelíteni!
– Megy a tv-ben a hír arról, hogy mégsem halt meg a gyilkos. Hát mikor csap le, ha nem ekkor? Micsoda időzítés! Rendben van, támadásba lendül, ezt el kell tudni fogadni. Meghalni látszik a rendező, a főszereplő nő barátja, talán akkorra már a szeretője is. Erre ő, kapja a lélekjelentét és épp miközben a gyilkos gyilkol, megböködi a hátát, hogy helló, lehet, hogy eddig nem úgy nézett ki, de mégiscsak olyan vagyok mint az anyám, ergo melléd állok, higgyél nekem! OK, a csel bejött (hiszen milyen szépen fel lett építve), gyorsan lecsapnak a zsaruk, akik az alpesi kieső házikóhoz rekord idő alatt érnek ki és egyből tizen, mert épp ennyien bent is voltak az örsön (ilyen szolgáltatást mindenhova!). Ezen felbuzdulván, megörülvén, fellélegezvén, a problémától megszabadulván, főhősnőnk, egyből hömpölyögve hempereg a virágos réten, mosolyra fakadva. Hát nem hatották meg az események.
Esküszöm, megpróbáltam túllépni ezeken a dolgokon, mert hát valamit mégiscsak lát bele egy valag ember, hiszen elég nagy rajongótábora van. De nem megy. Alapjaiban van ez másra tervezve mint én. Kegyelemosztályzatot kap. Az élmény alapján simán adhatnék neki rosszabbat, de lássátok újfent a példát, áldott jó szívem van. 3/10
Belecsapok a közepébe. Milyen pozitívumot lehet felemlíteni erről a filmről egyáltalán? Van pár jól mutató pásztázó kamerabeállítás, szexista énem örül, mikor néha átsejlik Cristina Marsillach mellének formája a felsőjén, a metálos zene szokatlan, viszont épp ezért meglepően jól működik. Azt hiszem ennyi.
És akkor jöjjenek a negatívumok, melyekből kiviláglik, hogy mennyire képtelen vagyok megbarátkozni ezzel a realitást nélkülöző, elrugaszkodottnak mégsem mondható előadásmóddal:
– Rettenetesek a színészek. Gyalázatosan rossz, életszerűtlen párbeszédeket adnak elő nem létező élethelyzetekben, mű pózokban és a természetesség érzetének teljes hiányában. Emberek nem beszélnek így egymással, nem mondanak ilyen mondatokat egymásnak. Mintha a gyilkosság tényét nem is igazán vennék figyelembe. Nem beszélnek róla, tesznek-vesznek, végzik a dolgukat, továbblépnek, mintha mondjuk gyakran előfordulna velük ilyesmi. Közben meg néha rettenetesen ki vannak borulva! A realitásérzet nemhogy csorbul, szinte nem is jelentkezik. Van olyan szereplő, akinek a bőrébe bele tudja képzelni magát a néző? Van olyan karakter, akinek a cselekedetei átérezhetőek?
– A másik szokásos olasz probléma, hogy olaszok beszélnek angolul, rettenetes akcentussal. Olyan hangsúlyokat használnak, hogy képtelenség nem megmosolyogni. Használtam már a rettenetes szót? Az olasz utószinkron meg egyenesen minősíthetetlen színvonalú.
Az általános problémák után pár gyakorlati példa, amik legalább annyira bosszantanak:
– Persze tudom, minek nézek giallot ha nem bírom, de mi ez a beteges vér-imádat? Megszúrnak valakit, kicsit fröcsög a vér, és akkor nézzük pár másodpercig. Igen, véres lett a ruha. So, what? Miért jó ezt nézni? Teljesen el vagyok tévedve ennek a kérdésnek a feloldását illetően. Céltalannak találom.
– A lakás, amelynek szellőzőjében szinte sétálni lehet. Micsoda légtömegek mozgatására lehetett szükség anno ezekben a lakásokban!
– A jelenet a szemcseppentős akció után, mikor feljön a barátnője és együtt rettegnek, kizökkentve a film világából, mintegy objektíven vizsgálva, eszméletlen mulatságos. Bezárkóznak a konyhába, egymással szemben állnak enyhén görnyedt készenléti pózban és markolásszák egymás vállát, miközben hablatyolnak valami oda illőnek gondolt mondatokat. Ez egy durván általánosított elképzelés arról, hogy milyenek az emberek ha izgulnak és félnek. A valóság közel sem ilyen.
– A látványosnak szánt varjas jelenet után végre kiderül, hogy ki a gyilkos! (Aki hagyja, hogy egy madár kivájja az egyik szemét.) Ezek után az opera rendezője és a főszereplő nő, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, bemennek egy szobába beszélgetni. (Teljesen logikusnak tűnik!) A nő leül, a férfi vele szemben. A gyilkos valahogy bekerül a szobába (isteni beavatkozás?! láthatatlan köpeny?) és a nő mögül, tehát a rendező szemszögéből nézve szinte szemből támad. Kérem, valaki mondja meg, hogy a rendező hogyan nem látta közelíteni!
– Megy a tv-ben a hír arról, hogy mégsem halt meg a gyilkos. Hát mikor csap le, ha nem ekkor? Micsoda időzítés! Rendben van, támadásba lendül, ezt el kell tudni fogadni. Meghalni látszik a rendező, a főszereplő nő barátja, talán akkorra már a szeretője is. Erre ő, kapja a lélekjelentét és épp miközben a gyilkos gyilkol, megböködi a hátát, hogy helló, lehet, hogy eddig nem úgy nézett ki, de mégiscsak olyan vagyok mint az anyám, ergo melléd állok, higgyél nekem! OK, a csel bejött (hiszen milyen szépen fel lett építve), gyorsan lecsapnak a zsaruk, akik az alpesi kieső házikóhoz rekord idő alatt érnek ki és egyből tizen, mert épp ennyien bent is voltak az örsön (ilyen szolgáltatást mindenhova!). Ezen felbuzdulván, megörülvén, fellélegezvén, a problémától megszabadulván, főhősnőnk, egyből hömpölyögve hempereg a virágos réten, mosolyra fakadva. Hát nem hatották meg az események.
Esküszöm, megpróbáltam túllépni ezeken a dolgokon, mert hát valamit mégiscsak lát bele egy valag ember, hiszen elég nagy rajongótábora van. De nem megy. Alapjaiban van ez másra tervezve mint én. Kegyelemosztályzatot kap. Az élmény alapján simán adhatnék neki rosszabbat, de lássátok újfent a példát, áldott jó szívem van. 3/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése