Good Time

Jólét
Benny Safdie, Josh Safdie (2017)

Több szempontból is kiemelkedő film. Az első és legfontosabb érdeme, hogy a gyors belerázódás után, rekord idő alatt éri el, hogy utáljam nézni. Szó szerint fáj a lelkem ezekért a szerencsétlen, kisiklott életű, nyomorult emberekért. Nem kis fegyvertény, hogy kellemetlenségben megközelíti a Dardennék féle Gyermeket, de azt mondjuk ki is kellett kapcsolnom elsőre, annyira nem bírtam nézni. Ezt viszont valahogy sikerült egyben átvészelnem. A film első felére jellemző mindez, egy megterhelő, lelombozó, realista szociokatasztrófa. Robert Pattinson csodálatosan hozza a valaha talán jó szándék vezérelte, de a film indulására már teljesen eltorzult személyiségű szerencsétlent. Hibát hibára halmoz, csak tör előre, rombol, zúz, nyomorba dönt és úgy bánik az emberekkel, mint valami rongyokkal. Foszlányokként felsejlik pár momentum erejéig, hogy egy-egy cselekedete mit is jelenthet neki, illetve milyen cél vezérelhette a kigondolására, de aztán gyakorlatilag minden félben marad, megszakad, illetve az se utolsó szempont, hogy minden energiáját kizárólag arra fecsérli el, hogy a vesztébe rohanjon. Gyanítom, hogy ez így egészen rettenetesen hangzik és ténylegesen az is, viszont mivel a cselekmény egy pillanatra se zökken ki, tehát végig igaznak és valósnak érezhető, egészen lenyűgöző élmény.


Aztán a film második felére, mikorra már annyira kilátástalan és elkeseredett helyzetbe kerül a "főhős", hogy folyamatosan menekülnie és cselekednie kell, addigra átveszi a vezető szerepet az izgalom és a humor. Izgalmassá és az újdonsült bűntársa fergeteges, vizuálisan is prezentált monológja után, kvázi viccessé is válik, mert amit művelnek, az egyszerűen annyira abszurd, hogy más reakció talán nem is létezik rá, mint humorral felfogni. Viszont, hangsúlyoznám, még így is végig igaznak érezhető.

A másik szempont ami szerint kiemelkedő, az az Oneohtrix Point Never zenéje. Nyughatatlan, bőven használt, erősen hangulatkeltő, experimentális, szintetizátor uralta, helyenként ambientes zene. Nem egy félvállról vett rutinmunka, hanem egy figyelemfelkeltő, szokatlan, frissnek ható érdekesség. Az OPN mögött álló Daniel Lopatin gyorsan dolgozik és hullámzó színvonallal. Mármint ami a zenei albumait illeti. Itt viszont egy veszettül egységes, de szabadjára engedett munkát tett le az asztalra, és én ezért nagyon hálás vagyok. Nagyon nagy öröm látni, hogy egy ilyen kiváló filmbe beengednek egy olyan előadót, aki bizonyos kultúrkörökben komolyan elismert, de a pórnép mainstream közönség számára aligha kerül látótérbe és bár nehezen befogadhatónak mondható, közben izgalmasnak és érdekesnek is.


Az érdekes egyébként is nagyon találó szó erre a filmre. Sajnos ez is, mármint a szó, kapott egy lesajnáló értelmezést. Akkor szokták valamire mondani, ha nem igazán tetszett az alkotás, de valami azért volt benne. Én a klasszikus értelmében használva mondom, hogy a film minden rétegében van valami érdekes. Egy hiperrealista szociodráma, mozgalmas cselekménnyel, részleteiben kitalált, fantasztikus audiovizuális tálalásban. Szépeket hallottam róla, de az élmény maga még jobban lenyűgözött.   8/10

Megjegyzések