The VVitch: A New-England Folktale
(The Witch)
Robert Eggers (2015)
Majdnem másfél éve, a Sundance-i első megjelenés óta vártam ezt a filmet. Már pár kép alapján is olyan meggyőzőnek tűnt, hogy nehéz lett volna elképzelni a bukását. A stílus, a sötét, komor hangulat és az autentikusan ábrázolt középkor megfogott. Ezek mind olyan elemek, melyek nagyon ritkán fordulnak elő filmen (igen, a komorság is, hiszen a tucathorrorok gyenge atmoszférája ilyesmit nem tesz lehetővé). Szerelem első látásra, talán mondhatjuk. Ehhez már csak adalék volt, hogy veszett jól alakult a lassan megfogalmazódó kritikai konszenzus is.
A stílus, a hihetetlen részletességgel kidolgozott, minden tekintetben korhűségre törekvő nagybetűs hangulat a nulladik másodperctől beszippant. Ehhez elsősorban a már említett brutálisan nyomasztó képi világ járul hozzá. Ralph Ineson tekintélyt parancsoló, mély, rekedt hangja a frászt hozza az emberre ahogy megszólal. A beszélt nyelv, az istenfélés, az elszigeteltség, a család magára utaltsága kontextusba helyezi mindezt. A csörömpölő, kolompoló hangorkán meg szüntelen nem hagy nyugodni, így szép lassan eljutunk arra a pattanásig feszült pontra, hogy... Ja nem! Várjál. Ez nem az a film. Amit írtam, az mind igaz, viszont már a történet elején kinyilvánításra kerül, hogy ez nem egy természetfelettinek álcázott fosatós horror, nem egy ócska, valóban természetfeletti energiák leleplezésre utazó fosatós horror, hanem - ahogy az alcíme is utal rá - egy népmese, a kor hiedelmeivel. Egy komoly, sötét, felnőtteknek szóló formában megelevenített mese. Ez nem egy elhanyagolható megállapítás, mivel akárhogy is nézzük, ezzel egy teljesen egyedülálló próbálkozás.
És akkor most rá is térnék ennek a problematikájára. Nem véletlen, hogy a fosatós horrorokhoz hasonlítottam, ugyanis részben ezeknek a filmeknek az eszközkészletével gazdálkodik. Szerencsére nem viszi túlzásba az olcsó húzásnak ható ijesztéseket, de azzal, hogy integrálja a formavilágába, felvállalja, hogy valamelyest megtéveszti ezzel a nézőt. (Itt feltételezem, hogy a néző egy olyan filmkedvelő, aki legalább annyira jártas a filmek világában, hogy ismerje a főbb stílusok működési elvét.) Egy bizonyos szintig ennek válik áldozatává a film, mivel - azt ugyan, hogy hatásvadász lenne, nem lehet egyértelműen rásütni - ez a pár beáldozott, a néző számára biztos fogózkodónak szánt pillanat, a film alapvető hatásmechanizmusához mérten, sajnos idegenül hat. Tehát valamelyest a választott forma áldozatának tekinthető. Eggers nem mert mindent bevállalni, hogy egy teljesen egyedülálló, semmihez sem köthető filmet alkosson. Azzal, hogy engedett a nyomásnak és belerakott ilyen ismerős hatáselemeket - vélhetően azzal a szándékkal, hogy a nézők beilleszkedését segítse - sajnos pont az ellenkező hatást érte el.
Ezzel szemben, a film veleje, a lelki dráma, abszolút jól működik. Bemutatja, hogy akkoriban az emberek milyen nevetséges sötétségben éltek és hogy ezáltal milyen könnyen manipulálhatóak voltak, illetve milyen könnyen manipulálták saját magukat az által, hogy keveset tudtak a körülöttük levő világról. Az apa gyengesége, az asszony alacsonyrendűségéből fakadó tehetetlensége, a gyerekek kizárólag valláson alapuló nevelésének egyoldalúsága, a felnövés frusztrációja az idősebb lány esetében stb. mind remekül kidolgozott részei egy egységesen, hatásosan bemutatott családi drámának. Az már egy teljesen más kérdés, hogy mi az eredeti kiváltó oka a problémáknak, illetve meddig megy el a film a későbbiekben, mivel ebből a szempontból nem lóg ki semmi a koncepcióból. Akár le is lehetne választani a történetről a természetfeletti jelenlétének valóságosságát, ami megmaradna, az istenfélő bigott vallásosság is simán végezne a családdal ezen körülmények között. Tulajdonképpen ez a film igazi nagy dobása és ezért lehet igazán komolyan venni.
Végeredményben arra jutottam, hogy csavarhatom akármeddig, further investigation is needed. Ha másért nem, az audio-vizuális kényeztetés kedvéért feltétlen. De nagyban elképzelhetőnek tartom, hogy ahogyan az új Star Wars esetében is jártam, elsőre, a nagy várakozások miatt egyszerűen nem tudom kellően objektíven megítélni, majd másodszorra, elvárások nélkül, sokkal könnyebben át tudom adni magam a műélvezetnek. Meglátjuk. Ami viszont biztos, hogy rendkívül ambiciózus és izgalmas projekt, ami ha végül teljes egységbe nem is kovácsolódik, rétegenként lebontva és elemezgetve, egyre inkább érdekesnek és kidolgozottnak tűnik. Óvatosan osztályzok, de ha megjelenik a blu-ray, egy újrázással könnyen feljebb kúszhat még ez.7/10
Szerk. 2017.01.01.: Ennek a filmnek nincs hibája. Ahogy megjósoltam, másodszorra érett be igazán. Bár külön bejegyzést érdemelne, de idő híján csak álljon itt a beszédes 9/10.
Sok emlékezetes jelenet van a filmben, de Harvey Scrimshaw (Caleb) lázálom jelenetétől még az ütő is megáll az emberben. Ajánlanám az Ördögűző fanatikusok figyelmébe.
Robert Eggers (2015)
Majdnem másfél éve, a Sundance-i első megjelenés óta vártam ezt a filmet. Már pár kép alapján is olyan meggyőzőnek tűnt, hogy nehéz lett volna elképzelni a bukását. A stílus, a sötét, komor hangulat és az autentikusan ábrázolt középkor megfogott. Ezek mind olyan elemek, melyek nagyon ritkán fordulnak elő filmen (igen, a komorság is, hiszen a tucathorrorok gyenge atmoszférája ilyesmit nem tesz lehetővé). Szerelem első látásra, talán mondhatjuk. Ehhez már csak adalék volt, hogy veszett jól alakult a lassan megfogalmazódó kritikai konszenzus is.
A stílus, a hihetetlen részletességgel kidolgozott, minden tekintetben korhűségre törekvő nagybetűs hangulat a nulladik másodperctől beszippant. Ehhez elsősorban a már említett brutálisan nyomasztó képi világ járul hozzá. Ralph Ineson tekintélyt parancsoló, mély, rekedt hangja a frászt hozza az emberre ahogy megszólal. A beszélt nyelv, az istenfélés, az elszigeteltség, a család magára utaltsága kontextusba helyezi mindezt. A csörömpölő, kolompoló hangorkán meg szüntelen nem hagy nyugodni, így szép lassan eljutunk arra a pattanásig feszült pontra, hogy... Ja nem! Várjál. Ez nem az a film. Amit írtam, az mind igaz, viszont már a történet elején kinyilvánításra kerül, hogy ez nem egy természetfelettinek álcázott fosatós horror, nem egy ócska, valóban természetfeletti energiák leleplezésre utazó fosatós horror, hanem - ahogy az alcíme is utal rá - egy népmese, a kor hiedelmeivel. Egy komoly, sötét, felnőtteknek szóló formában megelevenített mese. Ez nem egy elhanyagolható megállapítás, mivel akárhogy is nézzük, ezzel egy teljesen egyedülálló próbálkozás.
És akkor most rá is térnék ennek a problematikájára. Nem véletlen, hogy a fosatós horrorokhoz hasonlítottam, ugyanis részben ezeknek a filmeknek az eszközkészletével gazdálkodik. Szerencsére nem viszi túlzásba az olcsó húzásnak ható ijesztéseket, de azzal, hogy integrálja a formavilágába, felvállalja, hogy valamelyest megtéveszti ezzel a nézőt. (Itt feltételezem, hogy a néző egy olyan filmkedvelő, aki legalább annyira jártas a filmek világában, hogy ismerje a főbb stílusok működési elvét.) Egy bizonyos szintig ennek válik áldozatává a film, mivel - azt ugyan, hogy hatásvadász lenne, nem lehet egyértelműen rásütni - ez a pár beáldozott, a néző számára biztos fogózkodónak szánt pillanat, a film alapvető hatásmechanizmusához mérten, sajnos idegenül hat. Tehát valamelyest a választott forma áldozatának tekinthető. Eggers nem mert mindent bevállalni, hogy egy teljesen egyedülálló, semmihez sem köthető filmet alkosson. Azzal, hogy engedett a nyomásnak és belerakott ilyen ismerős hatáselemeket - vélhetően azzal a szándékkal, hogy a nézők beilleszkedését segítse - sajnos pont az ellenkező hatást érte el.
Ezzel szemben, a film veleje, a lelki dráma, abszolút jól működik. Bemutatja, hogy akkoriban az emberek milyen nevetséges sötétségben éltek és hogy ezáltal milyen könnyen manipulálhatóak voltak, illetve milyen könnyen manipulálták saját magukat az által, hogy keveset tudtak a körülöttük levő világról. Az apa gyengesége, az asszony alacsonyrendűségéből fakadó tehetetlensége, a gyerekek kizárólag valláson alapuló nevelésének egyoldalúsága, a felnövés frusztrációja az idősebb lány esetében stb. mind remekül kidolgozott részei egy egységesen, hatásosan bemutatott családi drámának. Az már egy teljesen más kérdés, hogy mi az eredeti kiváltó oka a problémáknak, illetve meddig megy el a film a későbbiekben, mivel ebből a szempontból nem lóg ki semmi a koncepcióból. Akár le is lehetne választani a történetről a természetfeletti jelenlétének valóságosságát, ami megmaradna, az istenfélő bigott vallásosság is simán végezne a családdal ezen körülmények között. Tulajdonképpen ez a film igazi nagy dobása és ezért lehet igazán komolyan venni.
Végeredményben arra jutottam, hogy csavarhatom akármeddig, further investigation is needed. Ha másért nem, az audio-vizuális kényeztetés kedvéért feltétlen. De nagyban elképzelhetőnek tartom, hogy ahogyan az új Star Wars esetében is jártam, elsőre, a nagy várakozások miatt egyszerűen nem tudom kellően objektíven megítélni, majd másodszorra, elvárások nélkül, sokkal könnyebben át tudom adni magam a műélvezetnek. Meglátjuk. Ami viszont biztos, hogy rendkívül ambiciózus és izgalmas projekt, ami ha végül teljes egységbe nem is kovácsolódik, rétegenként lebontva és elemezgetve, egyre inkább érdekesnek és kidolgozottnak tűnik. Óvatosan osztályzok, de ha megjelenik a blu-ray, egy újrázással könnyen feljebb kúszhat még ez.
Szerk. 2017.01.01.: Ennek a filmnek nincs hibája. Ahogy megjósoltam, másodszorra érett be igazán. Bár külön bejegyzést érdemelne, de idő híján csak álljon itt a beszédes 9/10.
Sok emlékezetes jelenet van a filmben, de Harvey Scrimshaw (Caleb) lázálom jelenetétől még az ütő is megáll az emberben. Ajánlanám az Ördögűző fanatikusok figyelmébe.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése