Testről és lélekről
Enyedi Ildikó (2017)
Érdekes film. Ha azt nézzük (és most előveszem a szokásosnál is tárgyilagosabb hozzáállásomat), a moziban végig lekötött, kifejezetten izgalmas stílus-elegynek mondható, magyar filmhez képest igen jól játszott és nagyon szépen felépített mind a történet mind pedig a karakterek, ám utólag átgondolva, nem feltétlen értek egyet minden rendezői döntéssel. Szögezzük le, hogy leírhatatlanul nagy öröm ilyen nehéz témát, ilyen érdekes karaktereket (enyhén autista nő szerelmi útkeresése és ennek a másik oldala) egy ennyire pozitív végkimenetelű, reményteli történetben látni. Enyedi Ildikó lassan bontja ki a két főszereplő személyiségét, de a történet is ráérősen alakul. A majdnem két órás játékidő nem érződik soknak, de szerintem például nem lett volna szükséges egy marhavágás naturalista bemutatásával tovább nyújtani. Én nem láttam igazán célját. A lassú tempónak, a mindig ugyanabban a szituációban megjelenő mellékszereplők és az ismerősségre játszó, erősen nyomasztó, szocialista utánérzetű közegnek köszönhetően egyfajta kényelmetlen otthonosság alakul ki a nézőben. Ez rengeteget segít a kiváló, szarkasztikus, morbid humor megágyazásában, de a zárkózottságból való kitörés nehézségeinek megértésében is. Valamit mégis vagdosni kellett volna belőle, mert az idő a közepén is eltelik, de a történet nehezebben halad, mint kellene.
Viszont amit Endréről, Máriáról és az ő szerelmükről mesél, az felette áll minden testi, lelki fogyatékosságnak, a társadalmi elvárásoknak és önmagában van olyan fontos üzenete, hogy végig izgalmasság tegye a filmet. Az üdítő, ügyesen használt, agyas humor nélkül valószínűleg nem sokat érne, de mivel mélyen átitatva, minden kockájában jelen van valamilyen szinten, nevetséges lenne leválasztva kezelni. Sokadik remek magyar film az utóbbi években, úgyhogy most már tényleg ki lehet jelenteni, hogy van remény. 7/10
+ A "van még egy kis elintéznivalóm" jelenetet soha nem fogom elfelejteni. Borzalmasan fáj, de közben nevetek és sírok. Utóbbi örömömben, az együttérzés, a felemelő szerelmi beteljesülés és a felszabadulás miatt.
+ A pszichológusos mellékszál ügyesen kapcsolódik a történethez és nem mellesleg eszméletlen mulatságos. Hahotáztunk a moziban.
Érdekes film. Ha azt nézzük (és most előveszem a szokásosnál is tárgyilagosabb hozzáállásomat), a moziban végig lekötött, kifejezetten izgalmas stílus-elegynek mondható, magyar filmhez képest igen jól játszott és nagyon szépen felépített mind a történet mind pedig a karakterek, ám utólag átgondolva, nem feltétlen értek egyet minden rendezői döntéssel. Szögezzük le, hogy leírhatatlanul nagy öröm ilyen nehéz témát, ilyen érdekes karaktereket (enyhén autista nő szerelmi útkeresése és ennek a másik oldala) egy ennyire pozitív végkimenetelű, reményteli történetben látni. Enyedi Ildikó lassan bontja ki a két főszereplő személyiségét, de a történet is ráérősen alakul. A majdnem két órás játékidő nem érződik soknak, de szerintem például nem lett volna szükséges egy marhavágás naturalista bemutatásával tovább nyújtani. Én nem láttam igazán célját. A lassú tempónak, a mindig ugyanabban a szituációban megjelenő mellékszereplők és az ismerősségre játszó, erősen nyomasztó, szocialista utánérzetű közegnek köszönhetően egyfajta kényelmetlen otthonosság alakul ki a nézőben. Ez rengeteget segít a kiváló, szarkasztikus, morbid humor megágyazásában, de a zárkózottságból való kitörés nehézségeinek megértésében is. Valamit mégis vagdosni kellett volna belőle, mert az idő a közepén is eltelik, de a történet nehezebben halad, mint kellene.
Viszont amit Endréről, Máriáról és az ő szerelmükről mesél, az felette áll minden testi, lelki fogyatékosságnak, a társadalmi elvárásoknak és önmagában van olyan fontos üzenete, hogy végig izgalmasság tegye a filmet. Az üdítő, ügyesen használt, agyas humor nélkül valószínűleg nem sokat érne, de mivel mélyen átitatva, minden kockájában jelen van valamilyen szinten, nevetséges lenne leválasztva kezelni. Sokadik remek magyar film az utóbbi években, úgyhogy most már tényleg ki lehet jelenteni, hogy van remény. 7/10
+ A "van még egy kis elintéznivalóm" jelenetet soha nem fogom elfelejteni. Borzalmasan fáj, de közben nevetek és sírok. Utóbbi örömömben, az együttérzés, a felemelő szerelmi beteljesülés és a felszabadulás miatt.
+ A pszichológusos mellékszál ügyesen kapcsolódik a történethez és nem mellesleg eszméletlen mulatságos. Hahotáztunk a moziban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése